,,Abban az időben, amikor Hungaria a várva várt béke nyugalmának örült, és ellenségei sehonnan sem háborgatták, a béke megbontója és a gyűlölet magvetője – az ördög – egy Zaah nemzetségbeli, Felicián nevű éltes és őszülő fejű nemes szívének azt sugallta, hogy egy napon karddal ölje meg urát, Károly királyt, úrnőjét, Erzsébet királynét és két fiukat, Lajost és Endrét. Mikor azután a király a királynéval és említett fiaival az Úr 1330. évében, május Kalendaeját megelőző tizenötödik napon, húsvét nyolcada utáni szerdán, Wyssegradon, a vár alatt levő házában ebédezett, Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással meg akarta ölni a királyt, a királynét és a fiaikat. A szerencsétlen Felicián így esett hát a felségsértés bűnébe, az országot felbolygatta, saját családját kiirtotta, nemzetségét szégyenbe hozta és elveszejtette, a kutyáknak lett eledele, és eltávozván a világból az alvilág foglya lett, és a pokolba temették, a világ előtt szóbeszéd tárgya lett, és a hűtlenek számára tanulság. Alig hihető, hogy egy ilyen szörnyű tett egy napon megtörténhetett.”
Így kezdődik Csáth Géza–Fodor Tamás–Hernyák György Zách Klára című „tragikomédiája nemzeti nagylétünkről”, amelyet október 13-án, évadnyitó előadásként mutatott be a szabadkai Népszínház, Hernyák György rendezésében. Pontosabban az első verzió kezdődik így a Krónikás szájába adva a szöveget, miközben fáklyák lobognak, sercegnek és füstölnek, s a színpadon ott magasodik/sötétlik számtalan tornyával, lépcsőjével, titkos/homályos belső útjaival, zugaival a Vár, Károly Róbert magyar király visegrádi vári… A második verzió kezdetére – szünet után, s némi szelíd biztatásra – kiözönlik a nézősereg az előcsarnokba, a lépcsőkre, s mialatt a Ceremóniamester kimérten és méltóságos grandezzával sorolja: „Károly Róbert őfensége, Dalmácia, Horvátország, Róma, Szerbia, Hlics, Lodoméria, Kunország, Bulgária királya, Szalermo királya és Szent Angyalhegy hűbérura és Magyarország királya, valamint Erzsébet, Magyarország királynéja, Lajos és Endre királyfiak, nevelőjükkel, Gyulafy Miklóssal…” stb., a Népszínház sokat megért, azért még mindig grandiózus, széles lépcsőin, a kétoldalt, részint a falhoz, részint a cifra, kovácsoltvas lépcsőkorláthoz lapuló/szoruló, látványra éhes nézők között ünnepélyesen vonul fel a selyembe-bársonyba öltözött királyi udvar. Uszályaik mögött összecsapódik a tömeg. S bent, a kicsiny, az épület egyetlen épen maradt „termében”, a szűk kis színpadon, továbbra is ott magasodik a vár. Rég használták ki ilyen ökonomikusan ezt a teret, s faragtak a hibákból látványos csodát. Ha már nem lehetett se széltében se hosszában monumentális a díszlet, hát az lett Daróczy Sándor és Cselényi Nóra m. v., Kaposvár jóvoltából – magasságban.
Ennek az előadásnak egyik érdekessége, különlegessége, hogy a „Záchok” történetének egymás után két változatát is élvezhetjük: egy szelídebbet/szerelmesebbet és egy fondorlatosabbat, politikusabbat, véresebbet, ugyanakkor külsőségekben grandiózusabbat. Összességében olyan, mint egy izgalmas dominójáték: A szöveg mindkétszer szinte azonos, de a jelenetek sorrendje, a mondanivaló hangsúlya és kiemelései, a szerepcserék, s velük a szerep-átértelmezések, valamint az egyes jelenetek ki-, illetve újabbak beiktatása – akár a dominókockák össze-összeillesztgetése – a nézőt akaratán kívül is a játék részesévé teszi, és a kevésbé kritikus hajlamúakat is folyamatos összehasonlítgatásokra, mérlegelésekre, a történet továbbszövésére, valósággal alkotásra ösztönzi.
Mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy rég láttunk Szabadkán ilyen teljességében: szöveg, rendezés, színészi játék díszlet, jelmez és kísérőzene szempontjából is kiváló előadást. Mi lehet a titka?
Maga a forrásmű, Csáth Géza azonos című egyfelvonásos melodrámája még az írói életműnek is valahol a szögletében húzódik csak meg szerényen, töredékesen és vázlatosan. A még mindig és egyre időszerűbben érdekes és bizarr Csáth, a modern magyar irodalom „homo novusa” különben is elsősorban novellista, nyolc számon tartott drámája és jelenete (A gyermek, A sarlach, A Janika, Hamvazószerda, Horváték, Kis családi dráma, Kisvárosi történet, Zách Klára) közül igazán csak A Janikát és a Hamvazószerdát játszották meglehetősen sokat és szívesen (néha egymás után, egyazon alkalommal mindkettőt), a többi inkább kísérlet, töredék újabb munkára ösztönző kudarc, amelyek azonban számos újítási szándékot, egyéni ötletet is magukon viseltek, s ha szerencsétlen szerzőjüket saját életét „irányító rendezése” nem csúszik ki oly korán, alig harminckét évesen a kezéből, lehet, hogy egy izgalmas, sok meglepetést és újítást prezentáló színpadi szerzőt is avathattunk volna idővel a személyében. Csáth sokat várt, remélt a drámáitól, olykor zenét is szerzett hozzájuk, mint például a Hamvazószerdához, amelyet felnőtteknek szánt bábjátéknak álmodott meg – ősbemutatóján mégsem úgy játszották – s amely egészen különös, morbid ötleteivel, történetformálásával a magyar abszurd dráma előfutárának számíthat. Modernségtől idegenkedő korabeli kritikusai sajnos elutasították: „Ez a vízió nem irodalom, nem megfigyelés, nem színpadi művészet. (…) Minél hívebben játsszák, annál rosszabb. Elvégre írónak nem lehet célja olyan hatást kiváltani, hogy a közönség irtózattal, borzongva nézzen a színpadra és hogy a gyengébbek rosszul legyenek…” Idézi Csáth Géza Ismeretlen házban című könyvének utószavában Dér Zoltán Peterdi Sándornak, a Budapest kritikusának egy 1911-beli színikritikáját. Érdekes, hogy a novellista és a drámaíró, sőt a zeneszerző Csáth témái, szövegei mennyire összefonódnak, mennyire hatnak egymásra. A Kisvárosi történet (amely vígoperának készült!) pl. Az albíróék háza c. novella dramatizációja, a Hamvazószerda (amelyhez, mint már említettük, zenét, „melodramatikus” zenét írt) voltaképpen A varázsló halála című novella nagyon ügyes parafrázisa, s Régi levél címmel, levélformában, archaizáló szándékú nyelvezettel tulajdonképpen a Záchok történetét is – talán előtanulmányként – megírta. Volt egy érdekes „terápia értékű” kísérlete is, amelyről Dér Zoltán hossza értekezik a már említett utószóban: Horváték című három felvonásos színjátékában – talán – a morfinizmust (a darabban, kendőzésül: az italozást) szerette volna magából kiírni, kikiabálni, kianalizálni, s ezáltal megszabadulni tőle, ám mivel már nem volt elég (se emberi, se írói) ereje ahhoz, hogy a tragédiát kiváltó okokat keresve elég mélyre leásson, nem lett igazi, öntörvényű, teljes értékű dráma belőle. A saját életét alakítani hivatott egyéb terápiái pedig már régen kicsúsztak a kezéből… Dr. Bori Imre így ír Varázslók és mákvirágok című könyvében A „homo novus” nagysága és tragédiája fejezetcím alatt Csáth drámáiról: „Kitetszik belőlük, hogy az író, amikor drámát írt, egy drámai, ám valódi társadalmi konfliktussal mégsem bíró életanyaggal küszködött, s valójában nem feloldó és megoldó, hanem „kiegyező” drámákat volt kénytelen írni. Még legjobbnak tartott A Janika című kétfelvonásos színművében is, holott ennek a magja leginkább drámai. (…) Nem a tragédia, hanem a tragédianélküliség kereste vele „formáját”. (…) Drámaiságfelfogásában és formai értelmezéseiben azonban kétségtelenül új utakon indult el – a magyar polgárság „homo novusaként” itt is.”
A Zách Klára szabadkai sikere először és elsősorban a Fodor Tamás–Hernyák György szerzőpáros alapos, elmélyült és hozzáértő munkáját dicséri. Azzal, hogy művükbe átmentettek a Csáth-alapműből minden felhasználható részt, ráadásul tizenegy (!) Csáth elbeszélésből, írásból (A béka, Trepov a boncolóasztalon, A varázsló kertje, Régi levél, Anyagyilkosság, Rozi, Ismeretlen házban, Tavaszi ouverture, A vörös Eszti, A kisasszony, a Fekete csönd) vendégszövegeket kölcsönöztek, megőrizték Csáth stílusának, formavilágának és nyelvezetének sajátos ízét és hangulatát. S tették mindezt olyan ügyesen, hogy ezek a részletek mintegy észrevétlenül, szervesen épültek bele a drámába, akár szenvedélyes felkiáltásokat (Rozi), akár egy lázálomra, hagymázra való visszaemlékezést (A vörös Eszti), akár egy zaklatott, panteista természetleírásba ágyazott álmodozást (Tavaszi ouverture), akár egy valóságként megélt hisztérikus fikciót (A béka), akár egy realista történetsort (Trepov a boncolóasztalon) adnak szereplőik szájába. Beépülésük akkor is természetesen hatott, amikor pedig módosítottak a szövegen: a Trepov a boncolóasztalon-ban Vánja, a halottmosó csak arculvágja, majd az asztalra fellépve arcul rúgja a sokrendjeles, számos gyilkosságban vétkes holtat, a Zách Klárában viszont Rozália, a belső szolgáló többször is leköpi az összekaszabolt Zách Feliciánt. A vendégszövegeknek a drámába való beépülését sokban segítette a leíró szövegrészek ügyes dramatizálása, párbeszédekre bontása, vagy monológokká oldása. Az újabb páros dicséretére szolgál, hogy míg az alapmű meglehetősen vázlatos, olykor nehézkes, és kurtasága ellenére olykor felesleges részletekkel és szereplőkkel (udvarhölgyek, szolgák) terhelt, addig az új mű jól felépített, szabályos ívű, életes, végig cselekményes, igen színpadszerű és határozott mondanivalójú dráma. Számtalan helyen és módon bontja ki, színezi a cselekményt, és/vagy mélyíti el a mondanivalót. S mindig, vagy többnyire Csáth szellemében. Például Csáth Zách Klárájában Kornélius, az udvari orvos csak megemlíti a mályvalevelekkel telehintett, másnapra tervezett gyógyfürdőt, a szerzőpáros I. verziójában viszont Kornélius egy teljes, jól kidolgozott és látványos jelenetben (száraz köpölyözéssel) meg is köpölyözi a herceget, a II. verzióban viszont piócákkal kúrálja a nyílt színen. – Azzal, hogy a drámát politikummal is, társadalombírálattal is átszövik a szerelmi szálat nem gyöngítik, hanem inkább új megvilágításba, mintegy ellenfénybe helyezik. A Krónika és más szereplők szájába adott archaikus történeti szöveggel erős hatósugarú, vibrálóan, robbanékony töltettel ruházzák fel, amely egyúttal különös mélységet kölcsönöz az előadásnak. S végül a kétvariációs megoldás, amely részben a már említett játékos, modern és nagyon flexibilis dominójáték-módszerrel működik, ugyanakkor két síkja úgy fedi egymást, hogy külön-külön csak egy-egy dimenziót mélyít el, ám a teljességet, a három dimenziót csak együttesen ér(het)ik el. Ennyit a szövegről, amely engem, halványan, nagyon messziről, kicsit a Bánk bánra is emlékeztet. Már ami a Kázmér–Klára–Erzsébet–Zách Felicián négyest és a másikat, az Ottó–Melinda–Gertrudis–Bánk „tömböt” illeti, természetesen a teljesség igénye nélkül, mert azt nem is lehet, nem is szabad, céltalan is lenne bolygatni. Egy-két főszereplőt viszont érdekes összehasonlítani. Pl. Ottó mennyire élvhajhászabb, gerinctelenebb és köpönyegforgatóbb, aki csellel/hamissággal, altató- és „hevítő” porokkal éri el célját, s a bajban márt mentené is az irháját, míg Kázmér a gyakorlatlan, beteges vagy képzelt beteg szűz, gátlásos fiú sután konok első szerelmével lesi az ő Kláráját, és próbál beszédbe elegyedni vele; megejteni is nyilván nem erőszakkal, hanem közös akarattal, kölcsönös szerelmük erejével, „ejti meg”, sőt a bajban is, a maga halk, gyáva módján kérlelni próbál: „Bátyám” suttogja alig hallhatóan tajtékzó, a szörnyű büntetéseket soroló király-sógorának a kulcsjelenetben. (Arany János azonos című balladájából viszont nem derül ki egyértelműen, vajon Kázmért csak testi vágy, avagy igaz szerelem hajszolja-e a lány felé: „Királyasszony, néném / Az egekre kérném: / Azt a rózsát, piros rózsát / Haj, beh szeretném én! // Beteg vagyok érte, / Szívdobogást érzek: / Ha meghalok, egy virágnak / a halottja lészek!”). A Klára–Melinda kettős nagyon különböző, nemcsak azért, mert egyikük még lány, a másik asszony, hanem azért is, mert Klára, ha nem is „őrülten” szerelmes, de szimpatizál Kázmérral, míg Melinda a férjét szereti, s csak sajnálja a kétszínűen/számítóan magát sajnáltatni nagyon tudó álnok Ottót. Őket hát – talán – nem érdemes összevetni. A királynékban azonban már akad hasonlóság. Az első Erzsébet emberibb, szeretetteljesebb és játékosabb/felelőtlenebb, de a második már sokban: erélyben, gőgben rokonítható Gertrudishoz, aki szintén „támadásra” buzdítja pipogya öccsét. Erzsébet: „Nézz a szemébe és ne félj semmit. Ne kérj. Hamarosan király leszel. Meg kell szoknod, hogy követelj. Érted, amit mondok?” Ugyanakkor Gertrudis: „…– mégis, ha azt / megérni kellene, hogy reám mutatva / susogni hallanám: ni, itt megyen / Gertrúd, az öccse kinek kontár vala / Melinda elszédítésében – Ottó!” Természetesen komoly összevetésről szó sem lehet, ennek ellenére bizonyos hasonlóságok – gondoljunk például Feliciánnak és Bánknak a királynő elleni támadására – fel-felsejlenek. Lehetséges, hogy Csáth, talán tudat alatt, „felnézett” a nagy elődre?
Igen bonyolult rendszert követ a szereposztás. Ha a két rész jeleneteinek illeszkedését a dominójátékhoz hasonlítottam, akkor a szereposztás emlékeztethet egy illetve két izgalmas sakkjátszmához, mégpedig úgy, hogy mondjuk az első játszma fehér királya a másikban fekete vezér lesz, a csikóból bástya, a gyalogból futó válik, és így a végtelenségig. A tizenhárom színészből csak öt marad mindkét részben a „helyén”: Balázs Áron m.v. (Kázmér, Erzsébet öccse), G. Erdélyi Hermina (Zách Klára, Felicián lánya), Rumenyákovity Karlo (Lajos királyfi), Tóth Tibor (Endre királyfi) és Bakos Árpád (Udvari zenész). Hatan szerepet váltanak: Káló Béla az első részben Károly Róbert magyar király, a második részben Pater Franciskus. Kalmár Zsuzsa először Erzsébet magyar királyné, másodszor Rozi, belső szolgáló. Szilágyi Nándor először Gyulafy, a királyfiak nevelője, másodszor Kornélius, udvari orvos. Mess Attila először Kornélius, másodszor Ceremóniamester. Péter Ferenc először Zách Felicián, másodszor Anjou Caroberto, azaz Károly Róbert magyar király, Szedlár Rudolf m. v., pedig az első részben Krónikás, a másodikban zenész. A többieket egyszer-egyszer látjuk: V. Nagy Iván (Mihály, belső szolga az első részben); Körmöci Petronella) (Rozi, belső szolgáló az első részben); Vicei Natália (Elzbier Lokietek, azaz Erzsébet magyar királyné a második részben); Katkó Ferenc (Gyulafy a második részben), Kovács Frigyes (Zách Felicián a második részben), Puskás Zoltán (Mihály, belső szolga a második részben), Nagypál Gábor m. v. (Krónikás a második részben) és Hernyák György (Zenész a második részben). Végtelenül izgalmas „játszma” lehetne most mindenkit külön-külön önmagával is, „riválisával” is összehasonlítani, de nem akarom túlbonyolítani a dolgot. Egyesek esetében nem is érdemes. Inkább csak kiemelném azokat a szerepmegoldásokat, amelyek valamivel megragadták a figyelmemet. Legelőször Balázs Áronról szólnék, erről a nemrég végzett fiatal színészről, aki egyre jobb a színpadon. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Kázmérja eddigi szerep-lehetőségei közül a legbonyolultabb/leg-összetettebb volt, s hogy ezt a lehetőséget messzemenő átéléssel, tehetséggel és sokoldalúsággal valósította meg. Kázmérjáról nem derül ki ugyan, hogy valódi, vagy képzelt beteg-e, de ez nem is fontos, sőt így talán még érdekesebb. Az viszont igen, hogy érzékeny, szeretetre vágyó, sérülékeny, a bigottan vallásos környezetben meglehetősen olvasott és szabad felfogású, ugyanakkor lánytársaságban félénk, ügyfogyott. Bravúrosan oldotta meg azokat a jeleneteket, amelyekben (főként a második részben) esetleges lelki sérülései határvonalán táncol, mégsem erőltetett vagy viszolyogtató, csak mélyen és szánandóan emberi. G. Erdélyi Hermina Zách Klára szerepe szép és természetes játékú – kisnagylány, afféle éretlen fruska. Szerepét így is fel lehet fogni, elvégre a kamaszlányok is ábrándoz(hat)nak szerelemről, fiúkról, csókról és borzongó vágyakozással, vagy inkább kíváncsisággal gondolhatnak a Nagy Őre, s a Nagy Pillanatra. Ezt a visszafogott, mindenre inkább rácsodálkozó, vagy félénken elfogadó játékot következetesen végigvitte, még a szörnyű utolsó pillanatokban is, amikor orrát, ajkát és nyolc ujját készülnek megcsonkítani, akkor is inkább megrettent, félelmében szinte hang nélkül nyüszítő gyereklányt, aki a kor vallásfelfogása szerint is köteles szó nélkül eltűrni, elfogadni a rámérteket. Mondom, el tudom így is fogadni, játéka következetes, átélt és meggyőző volt. Csupa líra például az a Klára–Kázmér kettős, amelyben nem hangzik el más, csak az igenek és nemek zavart, kérdő, hidegrázósan boldog, reménykedő, majd kétségbeesetten marasztaló ismételgetése, mégis csupa fiatalság, szerelem és vágyakozás körülöttük még a levegő is. Én valahogy mégis hiányoltam a nagyobb szenvedélyt, amely időnként elő-előcsaphatott volna az erőszakkal elfojtottak/visszaimádkozottak, a sok álszenten keményen rárótt penitencia alól.
Nagyon jó volt Kovács Frigyes Zách szerepében. Már a lidérces szemű, halált jövendölő, szőrös békára való emlékezés jelenetében is egy többféle módon és fondorlattal sarokba szorított férfi, egy féktelen indulatú, magát fékező vicsorgó nagyúr szenvedett ott előttünk meggyötörve, hogy azután a végső nagyjelenetben csúcsosodjon ki, törjön elő belőle minden visszafojtott egyéni és nemzeti fájdalom. Péter Ferenc Anjou Carobertoként tetszett jobban. Méltóságteljes volt, hatalmas, igazi király; és mégis ember. Méltó párja volt ő Vicei Natáliának, aki Elzbier Lokietek szerepében nyers volt, félelmetes és könyörtelen, királynői termetén természetes fensőbbséggel viselte a nehéz selymeket, bársonyokat. Gyerekeihez, szeretett öccséhez szólva is megtartotta a vállalt jellem hűvösebb, távolságtartóbb megnyilvánulási formáit, mindössze néhány fokkal gyengédebb nüanszokra váltva. Káló Béla és Kalmár Zsuzsa egy fiatalabb, szinte gyerek királyi párt alakított, egy egymásban nagyon szerelmes, érzékien játékos kettőst. Zsuzsából végtelen jóság és szeretet sugárzott, s mindkettőjükből valami reneszánsz életöröm. Nagyszerű volt Káló párbaj-jelenete, amely közben önkényes hányavetiséggel, meg-megpihent, s közben futtában, pákosztosan eszegetett-iszogatott és kárörvendően csúfolta/hergelte alárendelt birkózó társát. (Ugyanezt a jelentet a másik pár sokkal „vérre menőbben” kezdte, majd bölcs, nevelő célzatú szentenciákkal zárta.) Szilágyi Nándor Kornélius udvari orvos szerepében volt borzongatóan szélsőséges és sámánosan, pogányul, konokan szuggesztív jelenség. Mess Attila Kornéliusa ugyanakkor derűsen művelt volt, csevegő és baráti, s valami tudósokra jellemző felsőbbrendűség (és nagyképűség) lengte körül. Körmöci Petronella Rozi szerepében igazi tenyeres-talpas szolgáló. Volt benne valami tenyérbemászó, erőszakos, enyhe szadista beütéssel. Féltékenykedési, de méginkább halottköpdöső jelente emlékezetes marad. Puskás Zoltán Mihálya robusztus, jól kidolgozott alak volt, különösen a „halas” jelente sikerült naturalistán vadra. V. Nagy Iván Mihálya szolgaibbra formált, nevetősebb, esendőbb. Sikerültebb alakításai közé tartozik. Szedlár Rudolfot a Krónikás szerepében mintha csak a Képes Krónikából vágták volna ki, míg Nagypál Gábor Krónikása ficánkolóan virgonc, mefisztósan kaján és villogóan okos; egy percre úgy tűnik, mintha Bulgakov Mester és Margaritájából cseppent volna közénk.
A díszlet ötlet Daróczy Sándoré, színpadkép és jelmezterv: Cselényi Nóra m. v., Kaposvár. A hosszú évek pénztelenségében már megszoktuk a kopár, dísztelen színpadot, a csak jelzettséget, vagy az éppen harsogóan korhoz/szöveghez nem illő bútorokat, tárgyakat, a puritán jelmezeket. Sokszor megtörtént, hogy a színészek saját holmijukban léptek fel, vagy ásatag, sokszor-átalakított, vagy még át sem alakított rongyokban, de azt is megéltük már, hogy, mert nem futottak be az ígért pénzek, a bemutatót pedig már nem lehetett, vagy nem akarták lemondani, hát – díszlet nélkül léptek fel a mi sokat próbált, edzett, szegény színészeink. Most megilletődött meglepetéssel gyönyörködtünk a sötét, középkori hangulatot árasztó monumentális díszletben, amelyet úgy képeztek ki, hogy ügyes megvilágítással az első részben inkább a „földszint” látszott és volt használatos belőle, míg a második részben a gyönyörű „fém csipkefüggönyként” ható leválasztó részekkel ékeskedő „emelet” is. Rengeteg titokzatos zege-zuga volt, s a színészek otthonosan járkáltak benne. Legszebb, legvárszerűbb és legódonabb hatást keltő talán mégis fáklyamegvilágítása volt. Szépek voltak és korhűnek hatottak a jelmezek is. Külön varázsa volt az első rész tisztaságot lehelő nyersvászon öltözékeinek, de a második rész súlyos kelméjű, élénk és díszes, „fejedelmi” lebernyegeinek is. A megfelelő, XIV. századi hangulat elővarázsolásához nagyban hozzájárultak a több hangszeren is bravúrosan játszó zenészek (Bakos Árpád, Szedlár Rudolf és Hernyák György), s köztük a valóban kivételes énektehetség, a „gyémánt-torkú” Bakos Árpád.
Miért lett olyan kivételesen jó a szabadkaiak Zách Klárája? Nyilván több okból. Az egyik, hogy a rendezőt már rég fogva tartotta, valósággal megigézte ez a darab. Mondanivalója volt vele, s a színházi szakemberek tudják, hogy ez milyen alapvető, talán a legalapvetőbb követelmény. Az sem megvetendő momentum, hogy a Csáth-szöveget – joggal –, s részben a Fodor Tamás-féle átiratot is csak nyersanyagnak tekinthette, amelyet kedvére gyúrhatott, formálhatott át a saját képére. Ugyanakkor Csáth – az író és az ember is – annyira sokoldalú, nem köznapi, titkokat rejtő, szinte megfoghatatlan egyéniség, hogy érdemes volt egyéb műveivel is foglalkozni, azokat az alapul/keretül szolgáló műbe drámaihoz jobban értően beleszőni-fonni-aplikálni, hogy általuk, merem állítani, így, végleges formájában „Csáthabb” ez a Zách Klára, mint saját írója elsődleges drámakezdeményében. Ami tehát nem sikerült a fiatal, a drámaírás fortélyaival inkább még csak kísérletezgető Csáthnak magának, az sikerült harmadmagának: izgalmas/szórakoztató, jó felépítésű, szabályos ívű, ugyanakkor kettősségével bizonyos értelemben formabontónak, vagy legalábbis szokatlannak számító drámát/tragikomédiát megalkotnia, amelynek egyszerre van érzelmi/szerelmi és politikai/nemzeti töltete, történelmi távlatú társadalomrajza/bírálata, és a mának szóló üzenete. Lehet, hogy mondanivalójának nem minden tételével egyezünk, ám akkor is el kell ismernünk, hogy izgalmas, komoly és sikeres munka volt. A siker egyik komponense mindenképpen az, hogy Hernyák beérett. Többi rendezőnkhöz hasonlóan eddigi munkásságának tragédiája volt, hogy oly keveset foglalkoztat(hat)ták. Azután saját csapdájában esett. Egyéni hangját keresve ismételgetni kezdte önmagát, már bevált manírjait. A Zách Klárával azonban nagyon akart, és tudott is váltani. A sikerhez – a közös sikerhez – természetesen hozzásegítette a jó, sőt egyre jobb színészgárda, amely, annyi vérveszteség után végre (igaz, hogy még mindig csak közös erővel, a szabadkai és az újvidéki színház gárdáinak együttes csapatával) ismét kezd magára találni, s jelentős(ebb) szerepek vállalására is alkalmas. S ne feledkezzünk meg az anyagiakról sem. Egy történelmi/kosztümös dráma színrevitelénél nem mindegy, mennyit költhet a színház díszletre, kosztümre, zenére, egyebekre. Ez most mind összejött – szerencsére. De ne boncolgassuk tovább. Örüljünk a kétségtelen eredménynek, a sikeres évadnyitó bemutatónak (s itt nem tudom véka alá rejteni örömömet, hogy az Újvidéki Színház évadnyitó előadása is siker, nagy siker volt!), s reméljük, hogy az utánuk következők is a még csak nemrég feltarajosodott hullámhegyen maradnak