Kopeczky László

Kapunál

Messze sodort az ár,
Hullottam, rügyeztem,
Rongyban, puccos mezben,
Én a Napnak Kialudt Fia,
(Jöhet a szentencia!)
Rajta varjú, mondd, hogy: „K á r !”

Néha úgy hittem, villám jár át,
Lángoló sorért – mindenkinek hálát!
A jóistenen kívül (nem imában, tollba)
Mert tőle nem nagy kunszt lett volna,
Hogy átlendítsen égigérő gáton,
(Ahogy én a poézist magamból látom)
Ilyen egy gőgös senki ha hangra szert tesz,
Szárnya nincs, két pihe vadul verdes,
Tudatom hasad, fenn légben, s lenn löszben,
Különbség már köztem és köztem.

Patak voltam, de nyeltek tengerek,
Emberek közt kerestem magam, emberek.
Nem bántanak már, nem érdemes engem
Tengelyem körüli köreimet tengem,
Kiütöttem, s számolok magamra őrült módon,
Mindent értve rogyok térdre,
És íme… átkozódom.