Đorđe Kuburuć

Az irodalom világa – a szabadság birodalma?

Költői (ön)hitvallás – Szédület vagy illúzió

A szabadság magány. Az írás rejtjel, médium, képzeletbeli utazás. A titkok és a sötétség tájaira. Az írás, vagy bármilyen barangolás az irodalomban, például akár az olvasmányról való elmélkedés, két össze nem hasonlítható dolog. Oh, áldott magány, amely időnként körülvesz engem, míg feldúltan és megszállottan ismerkedem titkaimmal.

Írásom a ráérés, az unalom szüleménye és az árnyalatok iránti időnkénti megszállottságom gyermeke. A jövőbeni költő, aki mentes a prózaírók kitartásától, nem felel meg a híres mondásnak, miszerint ,,Nulla dies sine linea", azaz szabadon lustálkodhatok sokáig – ha lustálkodás alatt értendő az ún. külső irodalmi megnyilvánulásokban (hadd ne mondjam: pletykálkodásban) való fárasztó részvétel: szövegelés az irodalomról (irodalmi est, TV-műsor), a kor termésének habzsolása; és ha lustálkodás alatt értjük a passzív írást, vagyis a látszólag meddő álmodozást és tűnődést – ami nem más, mint a vers pókhálóban rejtőzködő, anyagiatlan anyagának a begyűjtése. És végezetül, ha egyáltalán lustálkodásnak tekintjük a bármiféle tevékenykedéstől mentes heverészést, miközben csupán a TV távirányítójának gombjait nyomkodjuk (ilyen is van).

Ahogy, úgy. De amíg tart ez az állapot, bennem lassan fa fejlődik ki, amelynek gyümölcseit szabad akaratomból tépem le. Néha talán túlságosan is korán, emiatt a zöld termés összeesik, tönkremegy, máskor pedig késlekedve, s emiatt megrothad, élvezhetetlenné válik. Csak ritkán sikerül leszüretelnem idejekorán. Úgy vagyok ezzel, mint az álmokkal (és talán az álmok világa az élő ember számára a szabadság talán egyetlen viszonylag teljesen hozzáférhető övezete) –hiszen az álmok közül sokkal több az, amely el sem jut a tudatig, vagy ha igen, akkor is valahogy zavarosan, torzan. Az álmodozás és az írás tehát nem vezetnek a szabadsághoz. Nem is tehetik, hiszen ők maguk a szabadság. S mivel előjelük is más, elképzelhető az egymásra hatásuk. Miközben az ember – az író – mindig vesztes marad. A meg nem írt versekért ő maga a felelős, az ismeretlen (és meg nem ismert) álmokért pedig a tudatalattija. Vagy csalóka a nyeremény? Hiszen a megírt versekért is ő a felelős. Az érdem is az övé, miközben mentes az álmaiért való felelősségtől. De meg is álmodhatja versét. Még álmát is megírhatja.

A ,,fien de siecle" századvégen, az azt megelőzőtől eltérően, az író, költői szabadságában, csak látszólagosan kerekedik felül. Lényegében alul marad. Hiszen míg százegynéhány évvel ezelőtt a szimbolisták dicsekedhettek a forradalommal, amelyet lángra lobbantottak, és megénekelhették a szenteket, őelőttük pedig a romantikusok, miközben lerombolták Boileau kánonjait, kutyaként ugattak, madárként csiripeltek, tücsökként ciripeltek, egyáltalán nem törődve azzal, hallja-e őket bárki is, a ma írója – még ha első pillantásra is másként is tűnik –, semmit sem harcolhat ki. Mindent szabad!, kiálthatna fel holmi modern Dosztojevszkij, de nélkülöznie kellene az eredetiség kísérteties autentikusságát.

Nincs az az Isten (és ideológia), amely előtt az ember remegve félne. Ha nincs Isten sem alany sem szerző (vagy csak relativizált, jobban mondva pacifizált formában létezik), akkor az író a szó igazi értelmében magára marad a világban és rúgkapálhat a körülmények folytán megkapott, meddő szabadságok tengerében. Illetve, amelyeknek örökbefogadott gyermeke lett. Természetesen megmarad számára a világ elmosódott képe, amely darabkáit kínok közepette igyekszik elcsípni. Mindenben kételkedünk, amiben csak kételkedni lehet. Márpedig mindenben lehet kételkedni. Minden megszüntethető. Noha nem minden olyan viszonylagos, mint amilyennek látszik. Épp azt hisszük, hogy nincs többé történelem, amikor megtörténik a történelem. Akkor most ezt hogyan le(meg)írni? Milyen új Háború és béke? Milyen új Hamingway, Andrić vagy Crnjanski? Hiszen már mindent megírtak. Eltűnik a nyelvtan. A leírás, a feldolgozás.

Régóta tudott dolog, hogy a világ nem írható meg olyannak, amilyen, hanem csakis olyannak, amilyen nem. Jelenleg azonban a világot (lett légyen akármilyen is, mindenesetre mentes a személyiségektől) nem leírják, hanem bemutatják. Mégpedig olyan formájában, amit Pinchon metaírásnak nevez. És nem csak az irodalomban, és nem csak a televízióban (a rácsodálkozás eme tükrében). Hanem az alanyban önmagában is. Ha egyáltalán maradt még valami belőle. A virtuális valóság nem-szabad, abszolút totalitárius korát éljük.

Viszont ez a másik, ez a szubjektív valóság, amelyről ártatlanul azt hihetném, hogy az igazság mentsvára, a minden rossztól biztonságot nyújtó menedék, ez is eléggé problematikus. Ha kényelmesen elhelyezkedem önmagamban és írni kezdek, a kezdeti lendület után (igaz: néha órákon át tart) ráébredek arra, hogy a ,,teljes szabadság" igazából az ,,abszolút magány". Hideg, bonyolult, megsemmisítő. És hogy az én Mennyországom – talmi. És hogy a valóságom csak virtuális valóság. Simulakrum. Hogy összekeveredett a nyelve, és hogy elefántcsont-tornyom bábeli toronnyá változott. Hát most van valami a nyelv mögött, vagy nincs? Vagyok-e egyáltalán? Létezem-e, ha másként nem, hát a nyelvben. Vagy legalább szöveg formájában? Vagyok-e, amíg írok? Addig, míg a világ vagy a képzelet útvesztőiben barangolok, a jelképek erdejében és őserdejében, ahol csak kevés dolog látható élesen? A mennyben és a nyaralásban az a közös, hogy az embernek mindkettőért fizetnie kell, a befizetett pénz pedig nem más, mint önnön élete – miként azt Brodszkij mondaná.

Ha prózát írnék, megírnám a Kastélyt, amelynek cselekménye itt és most zajlana. Mindezt nagyon precízen tenném, pontosabban, mint ahogy Pierre Ménard megírná a Don Quijotét. K. (ha egyáltalán K. lenne) a legkifinomultabb balkáni tévériporter lenne, aki hajlamos az italozásra, a könnyű drogok élvezésére, Klam (ha egyáltalán Klam lenne) pedig valamiféle bürokrata lenne a Fehér Házból vagy az ENSZ-ből.

Végeredményben, azt írhatok, amit csak akarok. Regényt, elbeszélést, költeményt szabad vagy kötött formában, adott megkötésekkel vagy kigondolt formákkal. Úgyis egyre megy. Hiszen egyébként is én szabom meg önnön korlátaimat. Átmesélve és felülvizsgálva Buffont: a szöveg az ember, ő maga).

Az emberek pedig mindent elolvasnak. És, ami még érdekesebb, mindenféléket írnak. Vannak írók, akik a néptömegeknek írnak. Az a néptömeg pedig, amely ,,egy nagy csorda", elfogad mindent, amit ezek megírnak, miközben azt hiszik, hogy amit olvasnak, csakis az az irodalom. A tradicionalisták (tradicionalisták és nem klasszikusok) erőszakosak és felelőtlenek. Ezeknek a populista ügyeskedőknek a tudatlanság ad legitimitást és az az általános perverz felfogás, miszerint az irodalomnak népművelői feladata van. Hazudnak, félrevezetnek. Talán mégsem lehet, hogy akármilyen balfácán az úgynevezett világ ,,valóságát" szembeállítsa az érzékek benyomásaival, ahogyan azt  Sloterdijk megfogalmazta.

Mert ami folytonos, azt nem Isten teremti, hanem a költők. Még akkor is, ha egy új, fordított világot építenek. Impresszió és nem expresszió. Megfigyelés. Áttükrözéssel agyonütni az érzelmeket. Kitartani a különbözőségek mellett. Különösen a határtalanul értékes és határtalanul korlátolt dolgokkal – önfejű állandósággal és összetörtséggel – kapcsolatban, a szemmel látható kihívásokkal szemben, amelyek már régóta nem számítanak annak. Annak ellenére, hogy valamiben állandóan turkálnak, kutakodnak, nem rémlik fel előttük a szabadság fantomja. Nem az a világ, amit annak gondoltok, a világ nem eléggé ismert, pontosabban nem eléggé ismeretlen: lemeztelenített, kiszámítható, unalmas. Az ilyen világot nem kell komolyan venni. Mindennek iróniája, hogy a legtökéletesebb lehetséges tudatot az jelenti, ahogyan ebből a világból ki tud szakadni az ember. És nem csak a világból, hanem önmagából is. Szókratész megvetően hallgatott vádlói előtt, de meg- és felszabadult tőlük. Ez a tömörség, ez az alakoskodás, a pátosszal szembeni ellenállás, Jankelewiczet idézve: maga a lehetséges legnagyobb tudat. És szabadság. Amelyet én választottam. Vagy amely engem választott.

És mégis: minden egyes nap az új születésének a szertartása. És mégis: Az író számára vigasztaló, hogy pusztán az írás iránti szerelemből is írhat – sommázza bölcsen Umberto Eco. Emellett az én szabadságomhoz tartozik az is, hogy megállíthatom az időt, hogy elűzzem a felhőket (hogy elmondjam, leírjam: a nyelv könnyű, akár a felhő) hogy barangoljak a Nyelvben, a Poklok eme bugyrában és az ígéret földjén. Hiszen egyébként is távol vagyunk Istentől.

Az én Istenem a Nyelv: a mód, hogy megérthessem a Világmindenséget.

Mácsai Tibor fordítása