Tudja, barátnőm, ha nem olvasnám a National Geographicot, szegényebb lenne az életem. Napokig derülök és vigyorgok magamban a majmokról és a krokodilusokról közölt fényképeiken, borotválkozás közben, reggelente, odaállítom a tükör mellé kinyitva valamelyik majomnál és derűsen indul a nap. Öröm minden soruk. Azt írják benne az én témámról, hogy ez volt, vagyis Bizánc, Európa sötét századaiban a Keleti Csillag. Megőrizte Hellász és Róma örökségét, terjesztette a kereszténységet, védett a birodalomépítő perzsáktól, araboktól, törököktől. Tobzódtak, ömlengtek abban a gyönyörűségben, hogy az eget lehetséges lehozni a földre, mert övék a Pantokrátor, az Univerzum ura, Krisztus. A Kaukázustól az Atlanti Óceánig, a Krím félszigettől, a Sínai félszigetig, a Dunától a Szaharáig övék volt a föld.
Írtam, kedves barátnőm, hogy amikor Jusztiniánusz álmában egy magas városfal mellett gyalogolt – ezt a várfalat később megépítette – mögötte haladt egy különös alak fekete posztóból készült ruhában. Olyan volt az a ruha, mintha viselőjének kályhacsőbe dugták volna karját és lábát. Azt írta kedvességed gyors levélkéjében, hogy ilyen ruha nem volt akkoriban Bizáncban. No de, ha nem is volt, Jusztiniánusz azért álmodhatta! Megálmodhatott bennünket, akik fekete szmokingot viselünk a fogadásokon. Micsoda szélsőséges racionalizmus és szűken néző prakticizmus ez Magától! Ne bosszantson már! Mintha az időben csak visszafelé lehetnének információink.
Maga betyárul emlékeztet engem mostanában Hannahra, arra a Kőnigsbergből (most Kalinyingrád) menekült hölgyre, aki Heidegger szerelme volt. Kinek Heidegger a második világháború után kivallotta, hogy ő, Hannah volt munkásságának ihletője, motiváló szelleme. Nem rossz történet! Mikor megismerik egymást, a hölgy tizennyolc esztendős, kialakul benne az egyetlen emberhez vonzódás és tart töretlen. A filozófus majd húsz évvel vénebb, erős katolikus, nős, két gyerek apja, ha el is nyerte, de el nem fogadhatta a zsidó Hannah szerelmét. Csupán leveleket küldözött neki, meg verseket és biztosította vonzalmáról, Hannah a tanítványa volt, Heidegger mellett kivirágzott intellektusa, mondják, de a szerelmüket titkolni kellett. Hannah amúgy is szégyenlős, gyermeki lélek, volt egy kis fehér egere, szelídített egér a padlásszobájában, előcsalogatható, etethető, akár egy kiskutya. Ez a csillogó agyú, fiatal nő azt mondta magáról, ő is ilyen magányos, mint ez az árva élőlény.
Frida, Heidegger neje, erősen gyanakodott. Kedvelte a nemzeti szocialistákat, Hannahra már csak ezért is ellenszenvvel nézett, mégsem ő, hanem Hannah Arendt volt az, aki a kiteljesedés felé lendítette az idős férfit. Mint maga engem. A dolog szépséghibája az, hogy a nagy vallomást Heidegger csak akkor tette, amikor Hitler már elbukott.
Sokat gondolok Magára, arcát néha összecsúsztatom Theodoráéval, meg mindazokkal a női arcokkal, akikről olvasok passzióból vagy forrásmunkák után kutakodva. Most épp az oszmán dinasztiák női szereplőiről. Ez ijesztő téma. II. Mehmed, aki Theodoráék után több száz évvel leigázta a földi Jeruzsálemet, törvénybe iktatta, hogy az uralkodó – elkerülendő a trónviszályt – öccseit és más férfi rokonait kivégeztetheti. Ennek nevében unokája, II. Szelim utódai közül négy fiút megfojtatott, így tett két öccsével és azok hét kisfiával. III. Mehemed trónralépésekor tizenkilenc férfi rokont tett el láb alól, és két asszonyt süllyesztett zsákba varrva a Boszporusz fenekére, mert épp teherben voltak az előző uralkodótól. Később enyhült a törvény, a potenciális trónkövetelőket kicsi koruktól elzárták a világtól. Káfesztbe, ketrecbe csukták, ahol csendes vagy hangos debillé növekedtek. Serdülő koruktól rendelkezhettek terméketlenné tett rabszolganőkkel.
A Maga arca, illetve Theodora arca akkor jelenik meg előttem, amikor azt olvasom, Mohamed, a próféta, nem mondta ki teljes bizonyossággal, hogy lelke lenne a nőknek. Az a dolguk, hogy fiúgyermeket ajándékozzanak a férjüknek. Megjegyzem: ilyenkor a maguk arca (az a szép és kedves szilva áll, a metszett, de tág szemek) medúza-fővé lesz, megjelenik Meduza, kinek tekintetétől megkövesedik a férfilélek. Előjön a régi rettegésem, tartok Önöktől, kedvesem. Állítólag az egyik oszmán uralkodót úgy alázta meg legyőzője, hogy a vesztes feleségének meztelenül kellett felszolgálnia a győztes vacsoráján.
Elkerülendő az ily megaláztatást, az oszmán uralkodók többé nem házasodtak. Csak rabszolganő ágyasokat tartottak, ez biztosította a merev patriarchális rendet és az apai ág vérségi folytonosságát. Ha ebbe belegondolok, félek a női világbosszútól. Az eunuchok pedig vigyázták a rendet. Azoktól az afrikai törzsektől lehetett megvásárolni ezt a kreatúrát, kiknél még nem terjedt el az iszlám. Aki túlélte a durva kasztrálást, azt jó áron el lehetett adni. Piaci értékesítésre szánták őket, ahogyan a kaukázusi cserkeszek a szőke lányokat. Míg Bizáncban az eunuch kompenzálhatott, elvárták tőle, hogy jó diplomata, akár nagyszerű hadvezér legyen – itt, az oszmán birodalomban nem. Itt nincs számára tisztelet, szépítés, kiegyenlítés, itt csak eszményi kukucskáló lehet, árulkodó, kémkedő, feljelentő, itt a bosszúvágy mélysége maradt és lehetett belőle kitűnő ítéletvégrehajtó.
Nézze, öreg barátom, engem nem érdekelhetnek az oszmán birodalom ál-háremei, magtalanná tett női és eunuchjai. Mert ha belegondolok, vészesen felmegy a vérnyomásom, A nagy hódító, aki bevette Konstantinápolyt (miért úgy írja, hogy II. Mehemed, mikor mi itt Mohamednek mondjuk?), kacsingatott Róma irányába. Szerette volna fejébe nyomni a pápa tiaráját. Ha ez sikerül neki, akkor a magamfajta nő karakter talán már kihalt volna ezen a tájon. A pápa szelíden nőellenes rabszolgatartó szemléletét el lehet viselni, de Mohamed nem teketóriázik.
Hanem amit Hannah és Heidegger kapcsolatáról írt, abba belegondoltam és az is felpaprikázott. Ahogyan maga ír erről, azzal a pápista pökhendiséggel… és amit kihagy a történetből… Teszem például, Kőnigsbergből (ma Kalinyingrádból) azért rohant el a nő a családjával együtt, sikoltva: „jönnek a kozákok!”, mert kardélre hányták ott, akkor a zsidókat. Racionális lény volt, a felvilágosodás híve, maga persze a bugyuta fehér egeres históriára emlékszik, jellemző. Új és racionális liberalizmussal ez a Hannah minden eszes lénynek egyenlő jogot követelt. Ez volt akkor az új bölcsesség, ami a kereszténynek könnyebben elfogadható, mint a zsidónak, hiszen a maguk tana kezdettől azt mondta, hogy Isten előtt egyenlőek vagytok és más efféléket. Aki keresztény, annak a régi közösséget egyáltalán nem kell megtagadnia ahhoz, hogy az új, a liberális bölcsességet elfogadja, azt, hogy „minden eszes lénynek egyenlő jogokat!” A hívő zsidó esetében azonban egészen más a helyzet, mert a kiválasztottság ortodoxiájával kell szembeszegülnie annak, aki liberális. Aki minden eszes lénynek kíván minden jogot, jogot a rációhoz, jogot a transzcendenciához, jogot tíz gyerekhez vagy egyhez sem, na ja!, csakhogy ezzel függetleníti magát a kiválasztottság gondolatától és egyben elszakad az ősi zsidó gyökerektől. Márpedig, ha komoly ember valaki, mint amilyen Hannah volt, akkor komolyan veszi az ilyen idea szétválasztásokat. Meggyőződésből szakad-e el valaki az őseitől, meggyőződésből mondja-e, hogy jogot mindenkinek? Vagy menekülésből, mert nem akar sikoltani: „jönnek a kozákok!”? Mindkét alapállás jogos. Elszakadni a kiközösítettektől. Jogos. De nehéz. Hannahék körül keresztény a társadalom, az néz ki a szemek sarkából, hogy Hannahék ölték meg Krisztust. A jobb emberek lenézték a kereskedőt, és a zsidók jórésze kereskedelemből élt. Ki lehetett keresztelkedni már a középkorban is, és fura, de ilyenkor el kellett kobozni a kikeresztelkedett zsidó vagyonát. Ravasz. Talán mert az őskeresztények is szegények voltak? Ha meg gazdagok, akkor felajánlották mindenüket a közösségnek? És kezdjék a kikeresztelkedők is ott, ahol a keresztény ősök? Vagy büntetésképp, Krisztus véréért?
Arendtéknél nem a Tórát olvasták, hanem Goethét, művelt középosztálybeliek voltak, nem Ogyessza felől áramló nyomorgók. Fehér egerecske az ágy alatt? Versek és lírázás? Igen? Heidegger professzor úr meg a nácikhoz csatlakozik, miközben zsidó tanítványába szerelmes? Olyan ez, mint amikor Maga a Hunyadi Páncélosokhoz vonult be, ahhoz a fasisztoid harci egységhez, noha váltig mondja, írja, kedves Edward, hogy 17 esztendős kölyök volt akkor, itt csellengett Budapesten, elkapták, bevágták a hadseregbe, mint Jusztinianusz nagybácsikáját, Jusztinoszt (akiből később katonavezér lett és analfabéta létére: császár). Nem vagyok olyan nagylelkű, mint Hannah. Ő csak legyintett, mikor Heidegger belépett a náci pártba, legyintett és azt mondta tanárára: romantikából teszi… Jó kis romantika, halálossá vált. Hannah pedig a nácik elől menekült tovább, Párizsba. Azon már csak röhögni tudok, hogy levelezésüket a németországi irodalmi archívumban helyezték el. Heidegger notórius hazudozó volt, lehet, azt is csak hazudta, hogy Hannah volt életének szenvedélye és szellemének ihletője.
Üdv: Sára.
* Részlet a Theodora című regény kiadás előtt álló, Jusztiniánusz című, második kötetéből.