Limes, -itis, m – így tanultuk a pesti Berzsenyi gimnáziumban (mert, hogy én még tanultam latint, nyolc éven keresztül), így szerepel a szótárakban is. Vagyis, hogy az alanyesete (nominativus-a) limes, a birtokos esete (genitivus-a) limitis és hogy hímnemű (masculinum). S hogy el ne felejtsem; a jelentése: határ.
Mindenféle határ. Nekem mégis, ha ezt a latin szót, kifejezést hallom, egyetlen dolog jut az eszembe: a rómaiak limese, ezer kilométereken át húzódó erdőrendszere a birodalom határán. Vagyis a világ végén, ott, amin túl már a barbárok földje kezdődött. A barbároké, akik szakállt hordanak, de fegyvert is, ami veszélyezteti a birodalmat, ami ellen védekezni kell.
Azon a tájon, ahol én élek, a limes a Duna jobb partján húzódott. Erős védvonal volt, afféle egykori Maginot rendszer, ahol erődről erődre lehetett fáklyával jelezni. És voltak a limesnek előretolt hídfőállásai a túlparton is, ahol a legválogatottabb cohorsok teljesítettek szolgálatot, hiszen ők már az ellenség földjén védték a birodalmat, vigyázták az ellenséget. Ilyen hídfőállás volt Budapest szívében, a mai Erzsébet híd tövében Contraaquincum, ami még állt akkor is, amikor újabb barbárok érkeztek a rómaiak által már régen elveszett tájra. Jó lakóhelynek találták a vastag falakat, amelyhez foghatókat talán még soha nem láttak. Így alapították meg a várost, ami majd késői utódaik fővárosa lett.
Része a limesnek a távoli Germaniában húzódó védvonal is. Xantent ismerem ebből, ahol viszont a mai germán műrómaiakkal mű-erődjátékokat játszanak a gyermeteg bámészkodóknak a műrégivé kiépített, jobb sorsra érdemes műrómaivá degradált campusban, elvéve annak eredetiség, a hitelesség minden illúzióját. Ilyen hát a limes: lehet része a nemzeti identitásnak ma is és lehet a profithajhászásnak is eszköze.
Két esztendőn keresztül részese voltam magam is egy kegyetlen erődjátéknak. Kegyetlen volt, szerencsére véressé nem vált. Sorkatonaként, friss építész diplomával a zsebemben, erődvonalat építettünk mi is folyók partján. 1951–53-at írtunk, torz politika diktált, ellenségnek kiáltotta ki a barátot és feltételezte, hogy a Mura meg a Dráva túlpartjáról az imperialisták lepénzelt zsoldosai megtámadják a szocializmust békésen és rendkívül sikeresen építő kicsiny hazánkat. Sokat nem értettünk a haditechnikához, de annyit igen, hogy amit építünk, az első világháború színvonala. Így aztán nem nagyon csodálkoztunk, amikor a túlpartról magyarul átkiabáltak, szintén egyenruhát hordó fiúk: Rákosi katonái, mi csak röhögünk rajtatok… Ha az limes lett volna, vajon melyikünk volt a barbár?
Annak a két évnek az emléke hozzájárult ahhoz, hogy felismerjem a határok fetisizálásának értelmetlenségét. Tíz évvel később már műemlékesként jártam arra. Muraszemenyén, a műemlék templom előtt petúniák virultak a szakaszparancsnoki figyelő felfordított, előregyártott vasbeton kupoláiban. Dobriban pedig Pali bácsi, akinél beszállásolva voltam egykoron, megdicsérte munkánkat: „Tudja törzs elvtárs (ez voltam én), milyen remek krumplitároló az A-39-es?”
Műemlékesként arra is rájöttem, hogy nem csak a határ nem mond semmit az építészetben, de igazából még az etnikai különbség se nagyon. Nem igaz az, hogy a magyar másként épít/épített, mint a román. Az ugyanott élők ugyanúgy építenek, bármi legyen is az anyanyelvük. A változást a tágabb táj, a régió hozza a maga jellemzőivel: éghajlatával, domborzati adottságaival, építésre alkalmas anyagaival, meg gazdasági lehetőségeivel együtt. Világörökség rangú falu kettő van Európában: a szlovák Vlkolinec meg a magyar Hollókő. Szín szlovák és szín magyar települések. Gyönyörűséges népi építészetük – amitől világörökségek – nagyon hasonló, legalábbis formailag. Fából épültek a házak Vlkolinecben, vályogból-kőből Hollókőn, mert hogy itt az egyikből volt bőséges, amott meg a másikból – de azonos a tömegük, azonos a beosztásuk, azonos a tetőidomuk. Mert mindkét falu azonos régió része, a Kárpát medence északi vidékéé, ahol magyar meg szlovák egymástól tanulta évszázadokon át, hogyan kell célszerűen, olcsón építeni és egyformán volt érzékük ahhoz, hogyan kell mindezt ízléssel csinálni, hogyan lehet külön erőfeszítés, külön többletmunka nélkül szépre formázni azt a szerény hajlékot, ahol élnek.
A népi építészetben se szeri se száma a példáknak, hogy az fütyül politikai és etnikai határokra. Szalafőn, ebben a csodálatos szépségű faluban, ahol táj és építészet olyan harmóniában él együtt, ahogyan az csak lehetséges, ahol nem tudod, mikor lépsz ki a faluból, mert a házak között is a természetben vagy, szóval Szalafőn, ebben a színmagyar faluban éppen olyan emeletes kástut épített egykori tulajdonosa, mint a mindig is volt határ túloldalán, Szlovéniában. Križevciben, ebben a horvát faluban, Markovičék háza éppen olyan, mint odébb Mártonéké Zalában. Ha pedig a pompás emeletes faházakat hasonlítjuk össze a bulgáriai Melnikben, az albán Beratban, a görög Veroiaban vagy a török Birgiben, van-e köztük jelentős különbség? Egyáltalán, milyen háztípus ez: balkáni? török? Bárminek is nevezzük, olyan, ami átível nyelven, valláson s főleg határokon, ami pedig a Balkánon viharosabban változott, mint bárhol a világon.
Ne higgyük, hogy csak a népi építészetben van ez így. A favázas (fachwerk) városi építészet nemcsak a Rajna egyik partján, Németországban dívik, amióta csak van városi polgári építészet, hanem a folyó túloldalán, Franciaországban is. Spanyolok és portugálok szívesen (és joggal) dicsekednek azzal, hogy határuk a XIII. század óta változatlan, de ez a határ az építészetben nem létezik: egy spanyol kolostor nem sokban különbözik egy portugáltól, legfeljebb ez utóbbi provinciálisabb némileg. S nem hasonlóak-e a pravoszláv templomok Szibériától Szerbiáig, pedig hány határ feszül köztük?
Itt álljunk meg egy szóra. Ellentmondás látszik ugyanis. Ha ti. az azonos területen, hiába más-más a nyelv, azonos az építészet, miért más a vegyes vallású területeken a templomok építészete? Azért, mert a vallás az egyfajta ideológia és az ideológiák erősebbek a nyelvi, etnikai vagy nemzeti kötődéseknél. A nemzeti államok kialakulása előtt nem voltak nemzeti ellentétek. Vallásiak voltak. Az egyazon ír katolikusok és protestánsok ma is buzgón lövik és robbantgatják egymást. A keleti és nyugati kereszténység temploma nem csak a liturgiai különbözőséget fejezi ki, hanem a jelentős filozófiait, mentalitásbelit is. Jakab és Komor szabadkai városházája nem más (legfeljebb szebb), mint más városháza, zsinagógájuk viszont természetesen el se képzelhető katolikus templomként.
Az ideológia az építészetben stílusalakító tényező, a stílusok pedig előbb-utóbb univerzálissá válnak. De csak akkor, ha az ideológia válik univerzálissá. A XX. század totalitárius diktatúráinak építészete csak ott vált uralkodóvá (ott viszont kötelezővé), ahol az őt létrehozó ideológia. Ebből az aspektusból vizsgálva talán az se feltűnő, hogy az olasz és német fasizmus építészete sok rokon vonást hordoz a Sztálin által elrendelt „szocialista realizmus”-sal.
Fel lehet tenni ezek után azt a kérdést is, hogy létezik-e egyáltalán nemzeti építészet? Van-e egy-egy ország, egy-egy nép építészetének a többitől megkülönböztető jellege? Gyanítom, hogy nincs, vagy legfeljebb alig. Groteszk érv erre, hogy amikor a fent említett „szocreált” kötelezővé tették, az érintett országokban szakértő bizottságokat hoztak létre annak eldöntésére, hogy a Sztálin által meghatározott definíció (tartalmában szocialista, formájában nemzeti) érvényre juttatására melyik történeti stílus követelését kell előírni? A tudós grénium az NDK-ban a téglagótikát, Csehszlovákiban a pártázatos reneszánszt választotta, Magyarországon viszont végül csak szótöbbséggel döntöttek a klasszicizmus mellett a szecesszióval szemben. Nemzeti jellegzetesség szótöbbséggel.
Általános érvényű, elfogadható definíciót nem ismerek a jellegzetesen magyar építészet meghatározására és ebből arra következtetek, hogy ilyen nem is létezik. Különösen, ami a nem népi építészetet, a grand art-t illeti. Magam a „legmagyarabb” épületnek a debreceni nagytemplomot tartom. Alig magyarázható módon a valójában rosszarányú, mégis oly szép templomot, a túlságosan szétcsúszott tornyaival a Hortobágy végtelen horizontalitásához érzem közelinek, s mint ilyent, jellegzetesen magyarnak. Közben tudom, hogy Péchy Mihály azért választotta ezt a tömegformálást, mert ő kupolát is tervezett, csak anyagiak hiányában végül is az nem valósult meg. Lehet, hogy szegénység eredményezi a „nemzeti jelleget”?
A világ globalizálódik. Igazság ez vagy közhely? Az azonban bizonyos, hogy egyre inkább a régiók veszik át az országok szerepét s ezzel mind formálisabbakká, mind jelentéktelenebbekké válnak az országhatárok. Lehet, hogy az építészet ebben megelőzte a politikát?