Pesten van ez a ház, a belvárosban.
A konyhában két ember beszélget. A falak fehérre meszelve, nagy ablak függönnyel, az udvarra néz.
Harmadik emelet.
Sötétedés.
Lehet, hogy fél hét van; szeptember.
De ezen a napon kicsit korábban sötétedett.
Két ember beszélget. Még nem tudni, miről.
– Magát küldték a gyerekre vigyázni?
– Igen.
– Hogy hívják? Mi a foglalkozása?
– Varrónő vagyok.
– Mióta dolgozik?
– Nemrég.
– Ismerős nekem valahonnan.
– Igen, találkoztunk már.
– Hol? Mikor?
– Szabadkán. A városháza lelátóján. A vidikovácon.
– Igen. Nagyon hideg volt, majd lefújt onnan a szél. De azért sütött a nap.
– Az ilyen időt szeretem. főleg Szabadkán. Vasárnap délelőtt. Az ember szíve fölött összehajolnak a fák a szélben, és eltakarják, majd újra kitakarják a napot. Félek, hogy valami észrevétlenül kicsúszik a kezeim közül. Csak akkor veszem észre, amikor már nem lesz, amikor már csak emlékezni lehet. Félek, hogy többé már nem lesz. Amikor már csak emlékezni lehet. Félek, hogy többé már nem leszek olyan boldog, olyan végtelenül. Azt hittem, hogy ez csak irodalom.
– Hogy az ember sóvárogva keresi a régi, tiszta boldogságát? Maga Szabadkán hagyta. De hagyhatta volna bárhol máshol is. Felnőttek vagyunk. Egyszerűen ennyi az egész.
– A vidikovácról lenézve megváltoznak a dimenziók. Ez biztosan nem olyan érdekes annak, aki nem szabadkai…
– Én a Bódis cukrászdába jártam.
– Az a cukrászda a nagymamám bátyjáé volt. A Józsi bácsié. És a nagymamám is ott dolgozott, meg az egész család. És amikor a cukrászdát bezárták, a lapokban cikkek jelentek meg, mintha a színházat zárták volna be, vagy a városi múzeumot.
– Az első férjem szabadkai volt. Minden nyáron meglátogattuk a szüleit, és minden karácsonykor.
– Mire emlékszik?
– Miért kérdezi?
– Pusztán érdekel… Utána elmondom, hogy miért.
– A vasútállomásra.
– Azért, mert arról a Csáth Géza írt…
– A Csáth Géza házára. És a mellszoborra, ami a Danilo Kiš fejével néz szembe, örökkön át… Ott álltam a két fej között, hosszú ideig, a park közepén. És nem értettem, hogy lehet két fejet így beállítani, ilyen szemérmetlenül. Két ilyen fejet. Pedig volt köztük némi távolság… De az a néhány méter nem szüntette meg a nyilakat, a villamosságot. Akkor indultam el, amikor a zeneiskolából megcsapta a fülemet valami iszonyatos skálázás. Mintha a hegedű az első vonóhúzástól az égre rikoltott volna.
– Látja, azért kérdeztem, hogy mire emlékszik, mert a vasútállomásra emlékszik… Mert arról a Csáth Géza írt. Úgy beszél, mintha maga is szabadkai volna… Hány éves?
– Harminchét.
– Én is harminchét vagyok.
– Hasonlítunk egymásra.
(Egyszer csak lezuhant valami a polcról. Amikor a két nő odanézett, már a konyhapadló piros-fehér kockáin görgedezett a befőttesüveg. A baracklekvár szétfolyt pár kockányi területen. Mindketten teltek voltak, dús hajú, vérű, tekintetű, nagy energiájú asszonyok. Egy fajta volt a kettő. Hasonlítottak egymásra. Mégis az egyik – amelyik otthon volt – a tócsa láttán elmosolyodott, és ettől kicsit megduzzadt a melle, a válla, a lélegzete. Az jutott eszébe, milyen kevés lekvár maradt az üvegben. Pedig tegnap még tele volt, és rajta kívül csak a férje volt otthon. Meg persze a gyerekek, akik nem érik el a szekrény tetejét. Mosolyog ezen, ahogy elképzeli a kisgyerekek apját a szék tetején, lekváros kezét nyalogatva, mert amíg mászik a székre, nem gondol arra, hogy a csemegézéshez egy kanalat is magához vegyen. Mosolyog ezen.)
– Hányadik házasságából vannak a gyerekek? Vagy az egyik az elsőből, és a másik…
(Akit kérdeztek még mindig mosolyog.)
– A szabadkaitól van az első?
– Maga volt az, aki beigazította a látcsövet, fönn, a szélben…
– Nem hiszem.
– Nekem akkor a szerelem szét akarta hasítani a gerincvelőmet.
(Orrlyukai kinyílnak, bal szeme lecsukódik, odakap. Ugrál a szemhéja – ilyenkor mindig.)
– Miért szakadt meg?
(Senki sem figyel a lekvárosüvegre, csak hajnalban lesz feltakarítva az egész.)
– Hallja, milyen szél fúj odakinn? Szeptemberben ilyen idő… Mintha máris tél volna.
– Ilyenkor szeretek így benn ücsörögni valahol.
– Nem tudom, kié az első. Lehet, hogy a szabadkaié. Magának ez fontos.
(Vigyorog. Sokkal pimaszabb mosoly ez, mint az előbbi. Szeme kitárul, elkomolyodik.)
– Erről nem kell a gyerekeknek tudni.
Becsapódik az ablak, erős a szél. Beszélgetnek tovább. Lassan formálják a szavakat, ízlelgetik, nagy szüneteket tartanak. Amikor egymásra néznek, a másik vonásain pihen a szemük: a jellegzetes vonalú ráncokon. Megismerik egymást, ebben a kockás padlójú, sárga fényű konyhában, fölfedezik a hasonlóságot, és lehet, hogy egyre személyesebb dolgokról kezdenek beszélgetni majd. Talán közben belelép valamelyikük egy üvegszilánkba, a baracklekvár piros lesz a vértől – ezen elpirulnak, biztosan.
A vidikovácra csak akkor lehet fölmenni, ha már összegyűlt legalább tíz ember. Ha valaki nagyon szeretné látni, annak meg kell várnia, hogy összegyűljenek ennyien. Lehet, hogy hosszú ideig kell várni – ez változó. Lehet, hogy csak két ember jön össze, és ez a kettő ott várakozik majd órákon át. lehet, hogy ezek beszélgetni kezdenek, hogy ne legyen olyan unalmas a várakozás.
Majd egyszer megteszem – ha elég bátor leszek.
Megállok egy nagy rét közepén, és úgy összeszorítom a fogaimat, hogy porrá zúzódjanak.
És a nyelvemet, mint egy véres húscafatot, kiköpöm.
Jó messzire.
– Kicsit zavarban vagyok – mondtam, mert a szemembe nézett, és úgy éreztem, mindjárt súg majd valamit. Az én szemem ugyanolyan csillogású, ebben hasonlítunk, ő meg én. – Ne menj messzire, ha itt hagysz. Mindig legyenek üzenetek, zsinegek azért… Butaságokat mondok, mindig is voltak. De ki kellett mondanom.
Nem félt semmitől. „Azóta nem fél, azóta néz így rám. Különben, érdekes, hogy előtte nem, csak amióta nincs velünk.” Nem tudom, kire gondoltam, ki az a velünk, mert most is csak magamra értem, ha átgondolom.
– Csillog a szemed. Lázas vagy? Főzök teát. Sétáljunk egyet? Kinyissam az ablakot?
Csönd. Csak a szeme csillogott. „És te kire emlékszel még, abból az időből? Annyi kérdésem lett volna, nevetséges. „Tényleg engem nézel? És ha kimozdulok a látószögből?”
Kinyitottam az ablakot.
Persze, minden zajra fölfigyel, minden nesz egy rezdülésben tör elő a szemöldöke fölött. A homloka izgága csíkjaiban „Így rángatózom most én is. Felveszem a ritmust, a hullámhosszodat. És csak nézel a szemembe tovább, súgni fogsz valamit, zavarba jövök.”
– Nem fázol? Kinyitom az ablakot.
A négy ablakszárny közül az egyiket csukva hagytam, babonából. Mert a hármas szám a szerelmet jelenti. A négyes ellen tiltakozom. A négyes nyugodt, megszokott, buta szám – nem érdekes.
– Nem fázol? – Három szárny, milyen izgatott vagyok. Kikapcsolom a rádiót. – Nem fázol így?
Csönd.
„Abból az időből kire emlékszel? Akarod-e tudni, hogy én most mire gondolok?” Már megengedheti magának, hogy biztosan tudjon valamit, és büszke lehet erre, ami így zárva van a homloka mögött. „Én is megszédülhetek, legalább annyira, mint amilyen lázas te vagy. Fogd meg a homlokom. Szeretnék valamit súgni én is. Nem félsz?”
Csönd.
– Zajokat hallottam beszűrődni az ablakon keresztül. Olyan zajokat… Furcsa. amikor utoljára főbelőttek, egy virágcsokor pattant ki a homlokomon. Nem szöktem a gyilkosok elől. Most sem fogok. Belépnek majd, akár az ablakon át is. Még a csukott ablakon, a jeges üvegen keresztül is. (Hiába beszél, mert amíg ezeket mondja, csöndben van addig is.) Nem a macska jajgatott: persze, te azt hiszed… Azt hiszed, kitalálom. Majd ha bejöttek, látni fogod. A macskával csak álcázzák magukat. Azzal, amit együtt engedtünk le, különböző magasságokból: először a félemeletről, aztán jött az első, a második… Már nem tudom, hányadiknál vesztettem el a fogadást. Nem emlékszem. Mostanában sok mindent elfelejtek, összezavarodnak a gondolataim. Te is tudod… Pedig akkoriban nagyon komolyan az eszünkbe véstük… a szétterpesztett lábai fölött… Tátott szájjal az ég felé. A szétlottyant feje fölött ismételgettük az emelet számát. Te emlékszel hányadik volt? Épp az az átkozott emelet… az a szám…
Aztán már nem beszélt tovább. Nézett. Engem, vagy csak egyszerűen felém… Nézett a lázasan reszkető gondolataival, amik úgy rohangáltak benne, mint amilyen ritmusban cikázott a szemében a fény.
„Én is súgok valamit. Én is lázas vagyok. Nem emlékszem az emeletre. Harmadik? Nem lehet, hogy olyan hamar… Nem is volt igazi macska, egy hang sem jött ki a torkán.” Becsukom az ablakot. „A gyilkosok úgyis átjönnek rajta, mi?! Persze, nekik mindegy, üveg vagy levegő. Persze. Neked mindegy. TE most már ijesztgethetsz, rémisztgethetsz. Azt hiszed, megteheted, elvégre mindenki tudja, hogy…”
Magamban sem mertem kimondani. Féltem tőle: a szemétől, a szíve ritmusától, a ráncoktól a homlokán. Mert semmi sem hasonlított arra, ami akkor volt, előtte, annak idején. Meg féltem a gyilkosoktól, akik bejönnek, és majd mind sorban megölik, virágcsokrot fakaszt mind a homlokán. És a macskától, aki elégtételt kér, hogy akkor hallgatott. És tőle. Attól, hogy egyszer csak mindent elmesél, amiről akkor hallgatott.
Elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy csörömpöl a villamos, rikácsolnak, kalapálnak, dudálnak az induló nap hangjai. Az ablak nyitva maradt. Ruhástul aludtam el. Ő is úgy aludt: nyitott szemmel, ugyanabban a székben, ugyanúgy, ahogy este leült. Körülötte megszűntek a zajok. Az ölébe ültem, hallgatóztam befelé, a verejtékes homloka felé… Ott is csönd volt. Csak egy gyenge, sovány macska énekelt. Persze, hamisan. Vagy csak egyszerűen nem ismertem ezt a dalt.
A történet álmodozás szüleménye. A benne szereplő mondatok valóban elhangzottak, viszont egészen más körítésben, más hangulatban, és lehet, hogy más sorrendben is.
Előbb a tények, majd a történet következik.
A tények:
Rohanó autó, ketten ülnek benne: egy fiatal nő és egy férfi. Hallgatnak. A férfi vezet. Aztán fékez. A kocsi megáll.
Férfi: Szállj ki.
Nő: Miért?… Miért?!
Férfi: Szállj ki.
Nő: Jó.
Ennyi.
És a történet:
Vészes sebességgel száguld a kocsi. Fiatal férfi vezet, mellette egy fiatal nő. A férfi váratlanul fékez. Szállj ki, mondja egyszerűen és egészen halkan, de jól érthetően. A fiatal nő először ránéz, megkérdezi, hogy miért, azután maga elé mered. A férfi nem szól, kínos csend. Miért? Szállj ki, ismétli a férfi, szinte ugyanolyan hanglejtéssel, mint az előbb.
A férfi hangja szinte végig ellentmondást nem tűrő, hideg, diplomatikus. A nőé kissé megilletődött, csodálkozó és alázatos. A férfi továbbra is előre néz, mozdulatlan. A nő most lopva ránéz. Kis csend.
F. Ne haragudj, máskor nem tudlak hazahozni.
N: Jól van.
F: Nem baj?
N: Nem. Csak nem értem.
F: Ne haragudj.
N: Persze, nem… dehogy… Az eddigieket is köszönöm.
F: Eddig nem volt gond ezzel, csak mostantól. Ne haragudj.
N: Köszi. (Csend.) Akkor, szevasz.
A fiatal nő tétován kiszáll, úgy érzi, összecsukódott egy fekete függöny a feje fölött. Lassan mászik ki a kocsiból, szándékosan ügyetlen mozdulatokkal, esélyt adva ezzel a férfinak, hogy megszakítsa a folyamatot. De az nem szól, csak néz előre tovább, kicsit lefelé, a volánon nyugvó nagy, fekete kesztyűs keze felé. Csak a szája rezdül egy picit, ajkai szorosan összezárva. A nő kiszáll, megint köszön. Becsapja az ajtót. A mozdulatra megszólal a másik.
F: Most mi lesz?
Az ajtó becsapva (a lendület miatt), de a nő még hallotta a kérdést: Ugyanolyan tétován, ahogy az előbb kiszállt, most megáll a kocsi mellett, lopva benéz az ablakon. A férfi egyenes háttal ül, mereven néz maga elé. A nő kinyitja a kocsi ajtaját.
N: Tessék?
A férfi ránéz, több perce először. Nem tudni, mit takar a tekintete. Kék szeme van. Ez egy barna szemű lánynak kifürkészhetetlen, talányos, mindig varázslatos dolog. Beleúszhatna ebbe a tekintetbe, ha engedni merne egy ilyen önkéntelen reakciónak. Két gyönyörű kék szembe beleúszni, aztán megszárítkozni a hosszú, sűrű, fekete szempillák tövén.
N: Azt hittem, mondtál valamit.
A férfi újra a volán felé fordul. A nő becsapja az ajtót. Mint az előző esetben, ismét hallja még a mondatot.
F: Maradj egy kicsit velem.
A nő csak áll, az autónak háttal, hosszú percekig. Itt vált át az ég, a föld, a levegő egészen más színűvé. A hangok ritmusa, magassága megváltozik. Minden egyértelmű lesz, minden zene lesz. Az élet megváltozik: a tudat, a lélek, minden érzelem megváltozik. A viszonyulás megváltozik, még az apró dolgokhoz is. Kitárulnak ajtók, ablakok. Tüzek gyulladnak. Vízesések rohannak saját késztetésük felé. A nő visszaül, és nézi ő is a vezető nagy, kesztyűs kezét. Ez az egyetlen dolog, ami most nyugodtan, mozdulatlanul pihen. Aztán mégis megmozdul, önálló életet él: kibújik a kesztyűből a kéz, a nő arcára fekszik, meztelenül, tudomásul veszi, hogy éppen akkora, mint az arc.
Ez a történet a képzelődés terméke: hosszú-hosszú, tevékeny álmodozásé.
A tényekhez még hozzátartoznak a következők:
A két ember együtt dolgozik egy közértben, a Bartók Béla úton, és viszonylag közel laknak egymáshoz, a harmadik kerületben. A fiatal férfinak két kisfia van, egy hét és egy három éves. Fiatal feleségével egyazon napon születtek (március harmadikán). A közértben csak ideiglenesen vállalt munkát. Nemsokára sakkmesteri címe lesz. A történetben szereplő fiatal nő jelenleg pénztáros a boltban. Tíz évvel fiatalabb a fiatal férfinál. Egy panelház tizedik emeletén lakik, albérletben, egyedül. Pszichológiára jár, levelező szakon. Egyik tanárába reménytelenül szerelmes. Sűrű haja van és kedves, meleg tekintete.
A történet csak ennyi (l. a ,,történet”-et), nincsen semmi hozzáfűznivaló.