Varga Zoltán: Bábel árnyékában című könyvéről
Tájainkon – ezt nyugodtan leszögezhetjük, mint tényt – az utóbbi néhány évtizedben az önéletrajz műfaja nincs jelen. Azonnal hozzá kell tennünk ehhez a megállapításhoz, hogy számos alkotó művében világosan kivehetők az önéletrajzi elemek, sőt akadnak olyan bátortalan vállalkozások, amelyek szerzői esetleg magukról és korukról vagy munkásságukról vallanak. Egy teljes életutat feldolgozó önéletrajzzal azonban egyelőre adósak maradtak alkotóink. Ennek a jelenségnek több oka van. Az önéletrajz megírására mindig akkor kerül sor, amikor az alkotó életének egy késői szakaszában úgy érzi, hogy rendelkezik az éles rálátás képességével és életútja olyan eseményeket tartalmaz, amelyek nemcsak egyediek, hanem általános érvényűek, ezért számíthatnak a kortárs olvasó érdeklődésére, illetve az utókor valószínű hálájára. Az egyéni hajlandóságon kívül serkentő vagy – esetünkben – gátló körülmény lehet az olyan társadalmi politikai valóság és légkör, amely döntően befolyásolja azt, hogy egy alkotó megírja-e életútját. Mert önéletrajzot írni annyit jelent, mint elkerülhetetlenül történelmet is írni. Ha a szerzőnek nincs meg az a lehetősége, hogy szabadon kifejezze gondolatait koráról, akkor bele sem kezd önéletrajzának írásába. Vagy abban reménykedve írja meg, hogy egyszer, kedvezőbb társadalmi légkörben meg is jelenik. Természetesen a társadalmi valóságot kritikátlanul elfogadó vagy egyenesen csak dicséretben részesítő önéletrajz az pszeudoönéletrajz, és csakis a becsületes olvasók megmosolyogtatására alkalmas. Mindezen tények és körülmények ismeretében érthető az az érdeklődés, amely Varga Zoltán most megjelent önéletrajzi kötetét kellene, hogy fogadja, aminek alapját az képezi, hogy tudjuk: szerzője nagyfokú tárgyilagossággal, józan kriticizmussal és gyakran szókimondó egyenességgel viszonyul az őt körülvevő világhoz. Erre eddig megjelent szépirodalmi alkotásai utalnak. Ha alaposan elmerülve olvassuk el a most szóban forgó könyvét, megállapíthatjuk, hogy a maga nemében tájainkon egyedülálló alkotással állunk szemben. Értékei tagadhatatlanok és egyaránt izgalmas a jelen- és az utókor számára. A Bábel árnyékában igazi eseménye irodalmi életünknek, aminek tudatában kell lennünk.
A könyv elkezdődik ,,egyszer”, a szerző „eszmélésének” kezdeti szakaszában: négy éves korában, és az ötvenes évek derekán zárul, tehát az író eddigi életének egyharmadát öleli fel. Ezt az időszakot a szerző nyolc fejezet keretén belül mondja el. Az egyes fejezetek között terjedelembeli különbségek nem tapasztalhatók, szinte azonos hosszúságúra sikeredtek. Ezzel szemben viszont lényeges különbségeket fedezhetünk fel egy-egy fejezet tartalmát illetően. Tulajdonképpen mindegyik fejezet egy téma vagy esetleg esemény köré összpontosul, a fejezetben elmondott legtöbb dolog, esemény vagy személy a megragadott témával kapcsolatos, ahhoz kötődik vagy annak vetülete. Az első fejezet, amelynek címe az egész kötet címével megegyezik, központi témája az a valós társadalmi környezet, amelybe a szerző beleszületett. Erre a világra pedig a kisfiú – az író – számára az a nyelvi zűrzavar volt a legjellemzőbb, amely őt körülvette. A második fejezet (A másik ház) szinte teljesen történelemmentes, mert a szerző legkorábbi gyermekkori emlékeit közli velünk első barátairól és a játékokról, amelyeken keresztül barátaihoz kötődött. A Honfoglalók című fejezet beszámol első élményeiről azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik a háború után bukkantak fel tájainkon és épültek be valóságunkba. A negyedik fejezet – címe Tanultam is – ezzel szemben ,,magánjellegű”, hiszen középpontjában a tanulás folyamata áll, s az ezzel párhuzamosan kibontakozó érdeklődés az írott szöveg és a világ dolgai iránt. A hatások és lerakódások című fejezetet olvasva tudomást szerezhetünk azokról a tényekről, amelyek kialakították a gyermek Varga Zoltán világképét, és amelyek tulajdonképpen későbbi műveinek alapkövei. Az ötödik fejezet (Gyerekek és felnőttek) környezetleírás, talán a legszemélyesebb fejezete a könyvnek, a legőszintébb vallomás: a tudatos sorsvállalás gondolatának megszületése áll a központjában. Az Egy személy erőterében mindenek előtt egy társadalmi-politikai rendszer, a titoizmus kritikai értékelése, rendkívül tárgyilagos értekezés egy immár letűnt korról. A zárófejezet, amelynek címe Négy folyó összefolyása, három téma köré összpontosul: értekezés a nemzetiségek sorsáról a titoi szocializmusban, személyes vonzódás a színház világához, illetve viszonyulás az őt akkor körülvevő emberekhez. És itt a mesélés folyamata egyszerűen megszakad. Nincs valamilyen lezáró összefoglaló. Olyan, mint egy több tételes zenemű, amelynek további tételei egyelőre nem csendülnek fel. Ennek ellenére a könyv korántsem torzó, teljes és kerek egységet képez.
Amikor a könyv olvasásába kezdünk, alaposan el kell gondolkoznunk annak alcímén –Önarcképtöredékek történelemmel –, mivel sok mindenre utal és segítségül szolgál a könyv megközelítéséhez. Az első összetett szó valószínűleg azt jelenti, hogy a szerző kereken kijelenti, önmagát akarja megrajzolni, de ezt nem folyamatos és mindent felölelő emlékidézés keretein belül teszi, hanem töredékek formájában hívja elő emlékezete vásznára kivetítve. A második alcímbéli szó arra utal, hogy az önéletrajzi, mondhatni személyes vonatkozású adatok mellett, illetve azokkal szorosan egybefonódva, a korabeli történelmi-társadalmi események felidézésére és kritikai értékelésére is sor kerül a könyv lapjain. Ami az önéletrajz írásának lehetőségeit illeti, abból több van s ezek közül talán a legnehezebb és szinte lehetetlen, a teljes visszatérés az akkori énhez, azaz a mindenkori tudatszinten való élményközlés. Azért mondom, hogy az ilyen vállalkozás szinte lehetetlen, mert a jelen-beli bőrünkből való kibújás lehetetlen, egyszerűen képtelenség néhány évtized után érzéseket hitelesen felidézni, mert az időközben begyűjtött információk megakadályoznak bennünket. Lehetséges ugyan egyes szám harmadik személyben mesélni valahai énünkről, de ez már nem önéletrajz, hanem önéletrajzi regény. Ezzel a megoldással élt a közelmúltban a német Martin Walser Szökellő kút című művében. Varga Zoltán egyértelműen úgy viszonyul valahai énjéhez, hogy azt mai énjének tudatával jeleníti meg. Mindössze néhány alkalommal kísérli meg vissza- és beleélni magát múltbéli énjébe, de ez csak egy-egy mondat erejéig történik. Egyszerűen arról van szó, hogy azt írja le, milyennek látja magát a múltban most, az írás pillanatában. És hogy esetében ez a lehető legtárgyilagosabban történik, azt szigorú racionalizmusa biztosítja. Néha szinte kegyetlen önmagához, előbb viszonyul megbocsátó megértéssel környezetéhez. Mondhatni óriási mesélőkedvvel tár fel előttünk egy világot, amelynek rajta kívüli hősei környezete és azon túl a korabeli társadalom, a helyi történelem. Szinte hihetetlen mi mindenre emlékezik, hány ember alakja fut át könyvén egy-egy töredék erejéig. Legtöbbször igen röviden, de ugyanakkor a lényegeset akarja elmondani azokról az emberekről, akik körülvették és valamilyen módon befolyásolták világképének kialakulását. S mivel ennek ellenére legtöbbjükről mégis igyekszik teljes képet nyújtani, igen sokszor elhagyja a megkezdett idősíkot, és néha évtizedeket átugorva mesél. Ezt azonnal be is vallja: „de mindez már jóval később történik”. Az említetteken kívül a könyv „technikájára” jellemző nyelvezete is. A könyv óriási mesélés egy tolószékhez kötött emberről és koráról, méghozzá egy olyan magas szintű csevegés formájában, amely egyedi, csakis Varga Zoltánra jellemző. Ez a nyelv tömör, folyamszerűen ömlő, behálózza az olvasót, mindig enyhén ironikus, önmagáról szólva is. Eme megjelenítési eszközökkel élve a szerző mindazt megírta, ami eszébe jutott. S ami eszébe jutott, az nagyon sok. Ugyanakkor jó néhány helyen kihangsúlyozza, hogy valamit elfelejtett („amennyire most rekonstruálni tudom”), de azt képzeletével nem igyekszik kiegészíteni, mert az a „fikciós próza” területe. Márpedig írói-rendezői vezérelve e könyvében a dolgok és jelenségek értelemmel felfogható megközelítése, ekképpen a fikció száműzetett. A ráció dominál a történelemhez való viszonyulásban is, aminek köszönhetően társadalmi-politikai elmefuttatások, vagy ahogyan az író mondja: értekezések.
Varga Zoltán első eszmélései a nyelvi hovatartozással kapcsolatosak. Gyermeki „nemzettudata” nyelvre épül, a más nyelvet beszélőket nem „gyűlölte”, de kiábrándulással vette tudomásul, hogy környezetében valaki nem tudott magyarul. Már ezen a helyen leszögezi: „A másság tiszteletét tanulni kell.” Érthetően már nagyon korán felismeri jómaga testi másságát, és amikor nagyon korán, egy – többek között általa is – felbosszantott fiatalasszony azokkal a szavakkal űzi el, hogy: „Hallgass, te nyomorult féreg, bolond volt, aki világra hozott”, akkor a szavakat megjegyzi, de azok nem bántják különösebben. Érthető volt akkori félelme, hogy rendellenessége nemcsak testi, ezért igyekezett a gyerekhordához tartozni, és úgy viselkedni, mint a többi gyerek, lévén az a normális. „Nem szakadt meg a szíve”, hogy mindössze csak jelen lehetett játék közben. Már akkor öntudatlanul a következő megállapításra jutott: „Az abnormális helyzetben levő ember (vagy éppen gyerek) valójában akkor normális, ha azokon a lehetőségeken belül igyekszik a számára (is) nélkülözhetetlen örömökre szert tenni, amelyek számára adva vannak”. A gyerekkor az író számára nem egyéb, mint ezen, sajnos, kevés öröm felfedezése és fokozatos lemondás a számos többiről. Hogy aztán eljusson addig, hogy eszébe se jusson olyasvalamit csinálni, ami számára lehetetlen, azaz „tudja” állapotát. Így például később a Gita-epizódusban felfedezi, ahogyan mondja, „partvonalon kívüliségem”. Kezdetben a gyerekközösség tagjaként viselkedik, „tanulásban eleinte lépést tartva a többiekkel, kívülről rekedve a soron, de követve őket”. Kialakul benne egy bizonyos belső autonómia és azt tudatosan igyekszik őrizni. Szertelen olvasmányai hatása alatt valamilyenfajta kozmopolitizmus alakult ki benne, ami a későbbiek folyamán döntően befolyásolta világképe kialakulását. Aztán különböző okokból szervezett, tanterv szerinti oktatása 1948-ban megszakad, majd amikor később folytatódik és sikerül érettségiznie, akkor már jómaga nem látta értelmét a továbbtanulásnak, környezete így is „oly okosnak” tartotta, ez az állapot kedvezett „búvárkodásának”, azaz azt olvashatott, ami érdekelte. Ez volt az önképzés kora, bár az – úgy gyanítom, és tanulmányai ezen gyanú hitelességét alátámasztják, önképzése, ami esetében a világra való rácsodálkozás és kíváncsiság eredménye – még ma is tart.
Természetesen a gyerekelme ekkor ki van szolgáltatva az eszmék és ideológiák „lelket fejlesztő-torzító kémhatásának”. Kapcsolata a valláshoz hamar megszűnik, a ráció megmenti a benne való elmerüléstől. Ez azért van, mert aránylag hamar rendkívül erősen kifejlődik benne a legintellektuálisabb emberi tulajdonság: a kétkedés. Élete folyamán egyszerűen sohasem tudott kétkedés nélkül hinni valamiben. Ugyanakkor kozmopolita szemlélete mindjobban kibontakozik, az olvasott háborús regénynek hatása alatt „háborúellenes” is volt. A történelmi és egyéb tudományos kiadványok mellett azonban „igazi táplálékom mégiscsak a próza”, mondja a Hatások és lerakódások című fejezetben. Kezdetben Móricz Zsigmond regényei voltak rá nagy hatással, az ő jegyében kezdi el írói ábrándozásait. Már akkor körvonalazódik benne az az írói alapállás, amely későbbi alkotásaiban érvényesül.: „Mert csupán alulról felfelé tudok írni.” A mindenkori hatalomhoz való viszonyulását pedig remekül foglalja össze megállapításában, miszerint „fennálló rendszerekről vagy rosszat, vagy semmit”. Tehát ezt a könyvet olvasva kibontakoznak előttünk azok az alaptételek, amelyek kulcsként szolgálhatnak a későbbi életmű értelmezéséhez. Az értelmi kibontakozással párhuzamosan zajlik le egy jóval kevésbé örömteljes vagy egyenesen lesújtó folyamat az érzelmek területén. Ahogyan Gita-élménnyel (Gita néha vasárnap délután meglátogatja „nem titkolt örömömre”) kapcsolatban megállapítja: „Nem csupán megéreztetett velem valamit, de lényegében ennek a valaminek a jövőbeli kilátástalanságára is ráébresztett. Nagyonis hamar felismertem, hogy az emberi lét egyik legfontosabb szférájából rekesztődöm ki…” tizenkét évesen azonban nem „igazán érzem magam kívülrekedtnek”, s ez a baráti társaságra érvényes, de „elmagányosodásom immáron mégiscsak feltünedező tüneteit ez idő tájt kezdem érezni”. Mind többet tartózkodik a felnőtt körében, akkori énjéről azt írja, hogy „taknyos, ám koravén, sok dologban érettséget mímelő nyomorék” volt. Az évek folyamán aztán kialakul benne „egy önhitten könyörtelen, önmagamat is jelentéktelenné zsugorító felülnézet”. S ez a nézet pozitív változata uralkodik önmaga megjelenítésekor e könyvben. Tárgyilagos, szemérmes és a végtelenségig őszinte vallomás a Bábel árnyékában.
Mint említettem, a könyv másik hőse a történelem. Két okból: a szerző történelmi időkben élt (és él), és a történelmi események, magánéletének fokozatos beszűkülés miatt, nagyon is érdekelték. Ahogyan egy helyen a Gita-élmény számára érthetően kedvezőtlen alakulása kapcsán megjegyzi, hogy helyette szebbnek, jobbnak, ígéretesebbnek kezdte látni az őt körülvevő világot. Az őt akkor körülvevő világ esetében ez, és ezt ki is mondja, tévedés volt, mint utólag kiderült. Érdekes, hogy a történelem nem mindegyik fejezetben játszik egyformán fontos szerepet. Ez talán a nagyvilág történelmére, vagy mondjuk a nemzet vagy ország történetére vonatkozik, de viszont az is tény, hogy a számos megidézett mikro-sors magán viseli a nagytörténelem pecsétjét. Más szóval: a szerzőhöz másodkézből eljutó információk emberi sorsokról legtöbbször a történelem termékei, ritkán attól független, mondjuk, érzelmi alapú életutak. Varga Zoltán életének alakulása szorosan összefügg a történelem alakulásával, amivel ő már régóta tisztában van. Ezt már talán 1944 második felében érezte, amikor Zentán ragadva vagy fél évre szemtanúja volt a „felszabadulásnak”. Épp ezért az első címadó fejezetben fontos szerepet kap a történelem, sőt mondhatni, hogy ebben a fejezetben az író sorsának a felidézése a háttérbe szorul. Ezzel szemben a második fejezet szinte teljesen történelemmentes, míg a harmadikban újra a történelem a domináns. Az író utólag vizsgálva a történteket a háború utáni betelepülőket veszélynek ítéli meg, bocskor-értekezését ezzel kapcsolatban kissé eltúlozottnak minősíteném, de ugyanakkor feltűnő a megértése a honfoglalókkal szemben. Egyértelműen látja számunkra gyakran érthetetlen és elfogadhatatlan magatartásuk másságát, de ugyanakkor nem hallgatja el az őslakók lenéző nagyképűségét sem. Itt kibontakoztatja a történelem értelmezésekor alkalmazott módszerét. Szerinte minden társadalmi-történelmi jelenség magyarázásakor arra kell ügyelni, hogy azoknak különböző igazságsíkjaik vannak, azaz több igazság irányából közelíthetők meg. Ez lenne Varga Zoltán történelemértelmezésének kulcsgondolata, amely kételyelméletének egyenes vetülete. A Tanultam én is fejezetben a történelem újra csak közvetetten van jelen, és ez vonatkozik az ötödik fejezetre is. A Gyerekek és felnőttek a legszemélyesebb fejezet, a történelem kivonul belőle, ennek ellensúlyozásaként a hetedik fejezet szinte csak történelem. Ebben kerül sor a Tito nevével fémjelzett szocializmus alapos elemzésére. A szerzőt elsősorban Tito alakja ragadta meg, hiszen beismeri, hogy életében volt egy olyan időszak, amikor jómaga is „áldozatul” esett a korabeli ideológiának, bár csak rövid időre. Számára Tito „majdnem” nagy halott, „figurája bennem ismételten átrajzolódik”. Tito számára, akárcsak a történelmi jelenségek, komplex, többigazságú személy és épp ezért igyekszik jónéhány szögből megközelíteni. Hol rokonszenves, hol szörny a megközelítés kiindulópontjától függően. Amikor kielemzi rendszerének ellentmondásait, leszögezi, hogy Tito „életművéből nem marad semmi, de semmi”, valamint, hogy végeredményben a maga módján diktátor volt. Az utolsó fejezetben új történelmi jelenséggel kezd el foglalkozni: a nemzetiségek helyzetével, beolvadásuk kezdeti szakaszával.
A fentiekben elmondottak alapján az a végső megállapítás, mely szerint Varga Zoltán a Bábel árnyékában című könyve tájainkon egyedülálló és rendkívüli értékeket magában hordozó alkotás, teljes mértékben igazoltnak tűnik. Hiteles kordokumentum és tárgyilagos önéletrajz. Kiderül belőle, hogy írójának eddigi életútja egy csodálatra méltó teljesítmény. A ráció diadala az egyéni és történelmi sorscsapáson. A fedőlapról egy éles, biztos mérlegelésre törekvő és kételkedő pillantású kisfiú néz ránk. Ez a magatartásforma fejlődött ki hatványozott mértékben élete folyamán az íróban, amit ezen könyve egyértelműen bizonyít.