Aaron Blumm


Királyság egy mondatért


Az alábbi történetet egy régi ismerősöm mesélte el egyszer, Borgesnek tulajdonítva azt, de én később hiába kerestem a Borges-történetek között, sehol nem találtam:

Egyszer majd biztosan megírom azt a délutánt, amikor a király a kastélyába hívatott, teával kínált, majd udvarhölgyei társaságában az erdőszéli lugasba sétáltunk. Az asztalon gyertyák égtek és a király mesélni kezdett nekem.

Soha nem felejtem el azt a délutánt, a kastélyt lilás fény övezte, udvarhölgyei pedig nimfáknak tűntek számomra, miközben szőlőfürtöket habzsoltak egymás után.

A történet egy királyról szólt, aki, miután megérezte halála közeledtét, legkisebb és egyben legszebb lányának kezéért (micsoda szomorúság is az, ha egy királynak csak csupán lányai születnek: egyik szeme nevet, a másik meg sír) versenyt hirdetett: egyetlen fülébe súgott mondatért bárki megkaphatja őt és a királyságot jelentő koronát, de csak egy bizonyos mondatért.

Utána a szokásos történet. Jöttek a kérők, de hullott is a fejük egymás után.

Kegyetlen volt a király. Kemény szívű, aki vállalta sorsát.

Egy nap egy fiatal legény jelent meg, s miután a király füléhez hajolt, az szó nélkül felállt, fejéről levette a koronát, majd határozott léptekkel a halálba indult.

És mi volt az a mondat, kérdezte türelmetlenül az egyik udvarhölgy.

Megtudod, válaszolta a király, ha a fülembe súgod egyszer.

Soha nem felejtem el azt a délutánt, a réten a virágokról felszálltak a lepkék, és mintha a menny is megdördült volna, noha derült volt az ég.