Ekler Dezső

Amiért a népiség nincsen és már nem is lesz soha többé

Ekler Dezső előadása

,,(...) egy falu éli a maga vidám életét"

…viszont kérnék még egy pohárka bort! Olyan fröccsöset!

Amikor megkaptam a meghívást, gondolkodóba estem, mert úgy az építészettel, mint a hagyományokkal és a népiséggel (mint sok minden mással is) kapcsolatban, nekem elsőre mindenféle hadi és hadtápos elmélet ugrik be, melyekről – zárt körben legalábbis – szívesen beszélek, mert úgy gondolom, hogy ezek a kíméletlen gondolatok nélkülözhetetlenek a mai világ és önmagunk megértéséhez. Viszont rögtön a következő gondolatom az volt, hogy ízléstelenség volna jugoszláv fennhatóság alatt ilyen dolgokkal előhozakodni. Ezért választottam a beszélgetés-előadásnak ezt a provokatív címet: Amiért a népiség nincsen és már nem is lesz soha többé. E kérdéskört szeretném körüljárni. Úgy gondolom, Valkay úr minden szava úgy igaz, ahogy elhangzott. Ennek ellenére én arról próbálnék beszélni, hogy mindaz, amit ő elmondott, miért nincsen. Az a tapasztalatom – és a meggyőződésem is errefelé húz –, hogy ha komolyan akarjuk venni mindazt, amiről például most Valkay úr beszélt, ahhoz jó, hogyha komolyan tudjuk venni azt, amiben élünk, azt, ami körülöttünk van. Tehát szellemi értelemben nem tud valósággá válni ami az előző órában elhangzott, ha nem tudunk kíméletlenül szembenézni azzal, amiben élünk. Ez a két dolog összefügg. Se általában, se elvontan, sőt tárgyakban sincs meg az, amiről ő beszélt, ha mi magunk nem tudunk itt lenni. Márpedig: akkor tudunk csak itt lenni, ha valamilyen módon meg tudjuk érteni, kézzelfoghatóvá tudjuk tenni a magunk számára azt, amiben élünk. Lépten-nyomon az az inkonzisztencia foglalkoztat, ami az értelmiség fejében van. Nagyon sok embert hallani, amint a hagyományról is, a mai civilizációról is beszél, de a fogalmi apparátusa nem egységes, nem konzisztens. A mai ember egyik legmegdöbbentőbb tulajdonsága, hogy egyik percről a másikra egymásnak ellentmondó dolgokat képes elfogadni. Hasonlatos ez ahhoz, ahogyan a tévét nézi, és nyilván össze is függ azzal. Ezért képes valóságosnak elfogadni egymást kizáró, egymásnak ellentmondó dolgokat. Valami furcsa zavarodottság ül rajtunk, ami miatt fedésben van előttünk az a valóság, amiben vagyunk. Valóságosnak tudjuk elfogadni például azt, amiről a Valkay úr beszélt, holott az nincs. Nemcsak tárgyakban nincs, nemcsak szociálisan nincs, nemcsak nem élnek olyan parasztok, akik ilyen házakban laknak, nemcsak ilyen házak nem léteznek – még akkor se, ha a skanzenben üvegbúra alatt ott találhatóak –, hanem spirituális értelemben sincs mindaz, amiről ő beszélt.

Az emberi készségben ez már nem létezik.

Akkor hogyan lehet az, hogy a tegnap esti tévénézés után pár száz kilométeres kábult autózás után ideszépülve az ember ezt végighallgatja, és azt mondja: igen, ez így van. Hát hogy a fenébe volna így, mikor nincs. Erről a problémáról szeretnék pár gondolatot felvetni.

Az úton lefelé Pestről – ahogy az már szokásos – konvojokban utazik az ember. Előttem három-négy kisbusz német rendszámmal, de szerb és jugoszláv rendszám is van köztük. Mögöttem is egy-kettő. Mindenféle kamion is odaszépül, annak ellenére, hogy szombat van. Mindenesetre az ember vonul, viszi magával egy ilyen konvoj, nagyon nem is kell gondolkodni, hogy merre, meg miért éppen arra.

A népiségnek akkor szakadt először vége, amikor az orosz hadsereg (előtte meg a német) archetipikusan – bocsánat, nem akarok ironikus lenni – végigvonult ezen az országon. Ugye, ez megtörtént előtte a szerb hadsereggel is, éppen Bácskában. Képzeljük el, hogy egy falu éli a maga életét, és végigvonul rajta egy idegen hadsereg: konvojban vonul, ezért számára a valóság egészen más, mint azok számára, akik ott élnek. Mivel a konvoj halad, a benne haladó, az áramlásban résztvevő kábulatban van. Paul Virilio kifejezésével azt is mondhatnánk, hogy a sebesség mámorában van, tehát ha elrabol egy csirkét, ellop egy biciklit, vagy meggyilkol valakit a karórájáért, vagy NB. megerőszakol egy asszonyt, az az áramlásból következik. Az áramlásban résztvevő a tömeges áramlás természetéből következően egész más realitást érzékel, és ennek következtében, egész más morális érzékkel bír, mint az, aki egy adott helyen él. A szerves népi kultúrának – nagyon jól érzékelhetően, valóságosan – a hadtápvonulás, a hadtáp áramlás vet véget. Aki ma Budapestről Szabadkára autózik, ugyanebben a tömeges áramlásban vesz részt. A realitás érzéke egészen más, mint annak, aki napokig, hetekig, évekig, egész életében egy adott helyen él.

Én tehát nem vagyok itt. Ezt bizonyára érzik rajtam, annak ellenére, hogy már két pohár palicsi bort lenyomtam, én még az áramlásban vagyok benne, valószínűleg csak holnap fogok ideérkezni, akár az öreg indián, aki időnként megáll, hogy a lelke utolérje, nekem még valahol Kelebiánál van a lelkem, majd szólok, hogyha megérkezett. A ma ismert konvoj, ami számunkra realitás, archetipikus formájában először a második világháborúban alakult ki, amikor az amerikai partraszállás után meg kellett szervezni a vonatszerű haladást, mert a síneket felrobbantották: egy teherautó-sornak képesnek kellett lennie hadtápilag kiszolgálni a túl gyorsan előrehaladó szövetséges hadsereget. Az első, olyan kamionokból álló konvojt, ami hosszú-hosszú kilométereken át döngetett, hogy a transzport folyamatosan, teljes kapacitással működhessen, az amerikai hadsereg szervezte meg. Ebben a tömeges, hadtápilag szervezett áramlásban élőknek a realitásában egy szerves kultúra, amit népinek szeretnénk nevezni, nem hogy nem létezett, hanem létezhetetlen volt. Mondandóm tehát annak bizonyítására irányulna, hogy sem elvileg, sem gyakorlatilag nem létezhet a népi, szerves kultúra, mint realitás.

Virtuális realitásként, fikcióként, a múlt múzeumában rögzített képzeletként létezhet, mint leírás egzisztálhat, de egészében véve a mai világ lehetetlenné tette ezt a kultúrát. Közben, ha megengedik, mert diát itt nem tudunk vetíteni, körbeadnék képeket, hogy legyen benyomásuk arról, milyen fajta dolgokkal foglalkozom építészként. Szívesen itt hagyom örökbe, úgyhogy osszák el egymás közt igazságosan. Nem tudom Valkay úr talál-e ezek közt példákat a népiség térbeliségének esetére.

Szabadjon talán a ,,népi” kifejezésre összpontosítani mondandómat. Ugye, vannak, akik büszkén vállalják, és vannak, akik sikamlósnak tekintik. A politika is gyakran használja a népi, népies, etno, népnemzeti (és így tovább) kifejezéseket. A múlt század elején, de már a tizennyolcadik század végén – akkor kettőződött meg először a valóság – felvetődik ez a kérdés. A reálisan létező vidéki élet az értelmiségi, művészeti és tudományos életben mint aufklérista, felvilágosult látlelet rögzül. Tehát ugyanúgy elkezdődik a szerves – addig adottnak tekintett – vidéki élet, mint lepke a lepkegyűjteményben, múzeumban rögzülni. Feldolgozásra kerül, mint egy természettudományos eset. A romantika Osszián-énekeket költ, mesterséges népi dalokat, hogy azzal serkentse a műzenét és a műköltészetet. A romantika Schuberttel, Heinéval a zenében, költészetben, irodalomban nyersanyagként kezdi használni a népit: a magasművészetbe emeli át. (...) Tehát a magaskultúra a népit használja, a népiből kreál tudományos anyagot. Amikor a századforduló európai festészetében Gogenék és az egész impresszionista iskola a távoli, keleti, ősi, természetes és érintetlen kultúrákat kezdi bedolgozni az európai magaskultúrába, egyszerre népszerűsíti és teszi élettelenné. Amikor a szecesszió idején egyszerre művészi és egyszerre tudományos divattá válik a népi gyűjtése, akkor már a tudósok és a művészek is tudják, mondják, vallják, hogy egy korábban létezett szerves kultúrának a maradékait, romjait, érzékeit kell listára venniük, összegyűjteniük, hogy – mint az emberiség kultúrkincsének a része – fennmaradjon. Ez ad először a népinek igazán tartalmat, mutatja meg, hogy a politikában miként működik a népi mint kifejezés, de ezt mutatják a XIX. század második felének, majd a XX-nak egyre csibészebb, egyre romlottabb és egyre őrültebb nacionalizmusai – erre nem érdemes túl sok szót veszegetni. Mindenesetre, ha a múlt század elejétől mostanáig kulturálisan vagy a fogalom tartalmát illetően végiggondoljuk, hogy mit jelent a népi, nagyjából azt mondhatjuk, hogy egy civilizatórikusan elpusztított természetes kultúrának a megnevezésére szolgál, amelyet kezdetben természettudományos begyűjtéssel, majd pedig a legtermészetesebb tönkretétellel átadtak az enyészetnek, és mára már nem létezik (4.00 p.m.)

(...)

Túl könnyű gondolatnak tűnik, hogy az ember megkérdezze, hogy létezik-e ma egzisztenciális értelemben a népi. Azt kellene meggondolni, hogy nép létezik-e? Ugye, kínálja magát sok okos könyvszerző, hogy azt mondja: nép nem létezik, tömeg létezik. Ami szociális-antropológiai értelemben – mondjuk – Európában valóban igaz, hiszen már Albánia középső részére is igaz. Tehát: szerves kultúrában létező szociális egység ma már nincs Európában. Hát én sem ismerem Ukrajnát és Fehéroroszországot, nyilván akadnak eldugott részek, de Erdély már aligha, és azt hiszem, hogy Bácska is eléggé civilizált (a látszat ellenére) olyan értelemben, hogy népi, természetes kultúra kézzelfogható módon már minden bizonnyal nem létezik.

Mert mit jelent a népi természetes kultúra? A népi természetes kultúra nem ún. kulturális javakat jelent. Elsősorban nem néptáncot, nem fafaragást, nem népköltészetet, hanem egy sokkal teljesebb, tágasabb tudást, emberi készséget, amely a mindennapokban termelődik és a mindennapokat rendezi, szervezi. A falusi házról minden úgy igaz, ahogyan Valkay úr elmondta. A falusi ház tájolásához hozzátartozott a csillagok járásában, az évkörökben, a bolygók mozgásában való jártasság. A természettel való összefüggést az ünnepek rítusai jelenítették meg, minderről nagyon kiterjedt és jó irodalom olvasható Magyarországon. Nem kell magyaráznom, miről van szó. Ahhoz, hogy egy házat (nem egy jurtát), egy szervesnek mondható parasztházat egy adott közösség meg tudjon építeni, a természetes készségeknek még számtalan elemére szükség volt. Nem akarom megmérni ennek a helynek a sugárzásait, a vízereket, a Hartmann-vonalakat, a Szent György-vonalakat vagy egységet, nem akarom megkérdezni, hogy ez a ház miért éppen ebbe az irányba fordul, miért nem az ellenkezőbe, és hogy miért éppen innen süt be a nyugati nap, miért nem a másik oldaláról, de az biztos, hogy a szerves népi kultúrában élő emberek a világban való jártassággal bírnak.

A szerves kultúra vagy népi kultúra tényével kapcsolatos információink nem megfelelőek, vagy nem elegendőek, vagy hibásak, ahogyan erről Valkay nagyon pontosan beszélt. Ha azt mondjuk, hogy az a kultúra, amiről beszél, nincs, nem létezik, akkor hibátlan a szövege. A kérdés: mi az, ami létezik, illetve, hogy ez a szerves kultúra létezhet-e egyáltalán és így tovább. Talán azt a lehetőséget választanám, hogy az élet bármely területéről vett példákkal bizonyítsuk, hogy létezhet-e ez a szervesség. Én a magam részéről azt próbálnám bizonyítani, hogy miért nem létezhet. Egy teljesen ad hoc példával élek: a sportot veszem elő, mondjuk a tömegsportot, azon belül is a futballt és a futball világbajnokságot, és azt mondom, hogy a sport egésze jellegzetes hadi-hadtáp termék. Hasonlatosan a rockzenéhez, hiszen az is hadi találmány. Tehát – hadd tegyek egy kis kitérőt – a kettő összefügg. Az első nagy rock-fesztiválokat, az első nagy Woodstockokat az első világháborúban szervezték, amikor fiatal embereket, fiatal férfiak tömegeit tartották évekig a fronton, nem túl messze Párizstól, és nem túl messze Berlintől. A brómadagon és egyéb területeken túl ezzel lehetett féken tartani, vagy legalábbis önmagukkal azonosnak megtartani, az őrület határán innen tartani ezeket a fiatal fiúkat. Berlinből, Párizsból, Brüsszelből vitték a városi, híres, tömegkultúrában fölemelkedett zenészeket a frontra. Talán ismerős a tévénézők, a fiatalok számára, amikor a II. világháborúban, Vietnámban, Koreában szolgáló amerikai katonák tömegeinek Louis Armstrong énekel. Greta Garbót, Marlene Dietrichet cipelték a frontra. De térjünk vissza a sporthoz: a röplabdát, mint tömegsportot a szovjet hadsereg hozta Magyarországra, azelőtt nem volt egy kultivált sport a falusi legények körében. Mint ahogy a mostani Amerika általi önmagasztalásnak idején lesz tömegsport Magyarországon – elsősorban a tömegmédia erőszakosságának következtében – a kosárlabda, amely eredendően az amerikai hadsereg tömegsportja; nyilvánvaló, hogy a magyar szerves társadalomban élő magyar parasztgyerek előbb-utóbb bolondulni fog a kertek alján. Az amerikai és angol hadsereg hagyományos tömegsportja a futball volt. A tömegsport egyedüli értelme az, hogy amikor a hadseregeket tömegesre fejlesztették, elsősorban a nagyszabású haditranszportáció eredményeképpen, akkor alapvető hadtáp-problémaként jelentkezett a fiatal férfitömegek együttartása, kondicionálása. Nem kell magyarázni, miért hozta ez magával a tömegsportok elterjedését. Ezek a hagyományok gyakorlatilag hadtáp-szolgáltatásként lettek megteremtve. Amikor a német hadsereg a magyarral együtt a vesztes I. világháború után fegyverkezési tilalom alá került, az úgy a hadsereg létszámát, mint technikáját érintette. Mivel a hadsereg létszámát limitálták – a harmincas évek közepéig nem lehetett fejleszteni sem létszámban sem technikában –, így uszodákat és sportpályákat építettek, a paramilitáris szervezetek révén sportklubokat hoztak létre: lövészegyleteket, modellező szakköröket, úszó-sportcentrumokat és vízilabda egyesületeket. A magyar városokban a mai napig azok a legjobb strandok, amelyek katonai hadtápszolgáltatásként építettek. (Dehát az is egy fajta tömegsport, amikor a sportpályán lányok ezrei kokárdával és buzogányokkal egy politikus tiszteletére élőképeket alkotnak. Enver Hodzsának és nem tudom kinek.) Jellegzetes hadi találmány, egyedi eszköze fiatal emberek hadi iskolázásának fegyverkezési tilalom esetén. Amit Goebells, Mussolini és velük együtt Sztálin és Roosevelt a tömegsport terén megtett a század közepén, ezekből a hadtápszükségletekből ered. Vagy amit a Sony cég csinált: haditechnikai fejlesztésben iskolázott japán fiatalemberek jártassága révén a negyvenes évek végén arra adta a fejét, hogy magnetofon készüléket gyártson – amire egyébként a világon senkinek nem volt szüksége. Először csak – hosszas rábeszélés után – a japán parlament gyorsíróinak sikerült eladni öt magnókészüléket. Rájöttek arra, hogy tömegesen csak akkor tudják eladni ezt a hadi fejlesztésű vívmányt, ha ráveszik az embereket, hogy szükségük legyen rá, ami pár év alatt sikerült is, mert akkora már az emberek annyira beleszédültek egy gazdagodó társadalom fogyasztói őrületébe, hogy tömegesen vásárolták a magnókészülékeket. Máig nem tudom, ki őrizte meg régi magnószalagjait: ki a fenének van szüksége arra, hogy felvegye a saját hangját és esténként visszahallgassa. Tény azonban, hogy valószínűleg a maguk családjában is mindenkinek volt szalagos magnókészüléke, mint ahogy walkmanje is. Mindenesetre megtanulták a leckét: a fölösleges hadi árut úgy lehet szükségképpen elfogyasztatni, hogy embereket ráveszik arra, hogy fontosnak tartsák megvenni. Ezt például a Sony cég – ami egy első számú hadi fejlesztésű cég a világban –, úgy tudja megoldani, hogy megvesz egy futballcsapatot (mondjuk a Milánt), megveszi a leghíresebb élő és holt zenét, előállítja a cd-lemezeit illetve közvetíti a meccseit, amire – mint a kábítószerre – rászoktatja a tömegeket, s így el tudja adni a tévékészülékeit, amelyeknek újabb és újabb generációit szükségképpen elő kell állítani, ugyanis másképp a hadtáp fejlesztési versenyben lemaradna. Most nem folytatom a sort, mindössze egy példát próbáltam elmondani. És mondok egyet a sport területéről is: miként létezik ma a sport? A görög drámához hasonlatos drámai jeleneteket szemlélhet a világon egyszerre két- vagy hárommilliárd felbőszült férfi, aki a hadifejlesztés áldásaiban részesül akkor, amikor – mondjuk – egy kapus tizenegyesből gólt kapott, amit a világ minden pontján azonos időpillanatban minden ember nézhet: ezt nevezik ma sportnak. Milyen esélyei vannak a szerves kultúrának a testedzés területén? A természettel való testközeli érintkezésre egy ilyen társadalomban? Kérem, bizonyítsa be nekem valaki, hogy a szerves kultúra természetközeli fizikai létezésére vannak még esélyek ebben a helyzetben.

(...)

Visszatérnék a táncház példájára. A táncház a népzene, a népművészet kultiválása a mai társadalomban, ha társadalomnak nevezhető még egyáltalán. Szubkultúrává válik. Azért lesz tehát nem is kívülálló, hanem mindenkit körülhatároló. Nem megbélyegzett, hanem egy a sok közül. Mert úgynevezett szubkultúrává vedlik. A szubkultúra azt jelenti, hogy egy kisebbségi kultúra a tömegkultúra mellett vagy ahhoz viszonyítva. Ez pedig pusztán annyit jelent, hogy ha – a szerves életlehetőségektől megfosztott emberek számára hadtápilag biztosított kultúrán belül – tovább akar élni, akkor eggyé kell válnia az elfogyasztható és elfogyasztandó javakkal. Tehát a jobbfajta táncházi zenekar és a jobbfajta táncház egyik lesz a lehetségek golf, sport-, tenisz- és komoly zenét pártoló klubtagság közt, egyik lesz az ezer között. A Téka zenekar cédéi a Vörösmarty téri CD-boltban az angolszász country-zenétől a Sasha Heifetz komolyzenei felvételein át egyike lesz a körülbelül százhatvannyolcezer kiválogatott cd-nek. Elfogyasztatásnak esélyei ugyanazon marketing módszerek és ugyanazon erőszakos – Napóleontól kölcsönzött – össztűz-szerű marketing sikerétől függnek, mint az összes többi mocsoknak az elfogyasztatása. Tehát a példát visszavezetve az általam felvázolt helyzethez, azt merem mondani, hogy a táncház és a népi művészetek kultiválásának nincs reális esélye a mai szociális mezőben. A szerves kultúra újrateremtésére – vajon tragédia? És ha igen, mennyiben?