Hovány Lajos

A Jóisten mosolya

Útmutató az építmények tervezéséhez

Szeretetből jöttünk a világra, feltehetőleg. Életünk célja, hogy valakivel összeérjen a lelkünk.

Megnyugtató beszélgetni a szívükből szép emberekkel. A dolgunkra való odafigyelésre serkent.

Az építés önmagunk építésének egyik következménye.

Az építmény a közösség kultúrszintjét mutatja be. Elviselhető módon a kábaság eloszlatására ösztökél. Az építő hajszálpontosan érzi a mértékét. Különben céltalan az építés. A közösség kiveti magából az erőszakot – előbb vagy utóbb.

A szemléletváltás egészséges, természetes dolog. Elsinkófálása és eldivatozása a közösségeknél is a leépülést eredményezi.

Nincs félresikeredett élőlény, csak olyan, amit még nem ismerünk. Kiirtását az építmény nem sarkallhatja.

A munka dandárját az építmény kitalálása igényli. A hangsúly ezen van, nem pedig azon, hogy kivitelezik-e. Üzenete szabatosan olvasható. Elmondva: javul és virágbaborul. Kivitelezve az építő nélkül árasztja az önmagunkkal való megbékélést, a feleszmélést.

A Jóisten pedig újra mosolyog.

Útban a természetes rendszerek felé

Dr. Molnár Géza jogász írásaira a fokgazdálkodás bácskai emlékeinek a kutatása során hívták fel a figyelmemet: a szarvasi dr. Györe Károly biológus, a budapesti Gerle János építész, a pécsi székhelyű Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóságán dolgozó Böszörményi Krisztina tájépítész és Lang Ádám történész, illetve az alcsútdobozi dr. Halász Ferenc erdőgyógyász. Találkozásunkra 2000. október végén a Baja melletti Érsekcsanádon megtartott fokgazdálkodással kapcsolatos tanácskozáson került sor.

Az alábbiakban a Soproni Műhely 2000-ben kiadott Ember és Természet – Természet és Ember (alcíme: Adalékok a természetes rendszerek elméletéhez) című könyvét ismertetem.

„Az utóbbi két év (1998 és 1999) nagy árvizei, majd a 2000. év elején bekövetkezett ciánmérgezés… egyértelmű, határozott figyelmeztetésként is értelmezhetők, hogy látva lássuk: mi vár ránk, ha maradunk az eddigi kerékvágásban” – olvasható a 82 oldalas könyv előszavában. „A törvény, és az az alapján megszerkeszthető külső-belső harmónia vezet el bennünket az emberi természet (azaz tulajdonságaink összessége, önnön va­lónk lényege) és a természet egységéhez, mégpedig valaha volt egységéhez, mert a »bűn« nem más, mint ennek az egységnek a megbomlása. …olyan társadalmakat, népeket, embereket keresünk, akik a természettel együttműködő társadalmi-gaz­da­sági rendszereket alkottak, s amennyiben létüket minden kétséget kizáróan igazolni tudjuk, e tudással felvértezve …keressük a jövő lehetőségeit.”

Történelemképünk korlátairól szólva leszögezi, hogy a történet „a civilizált, a természetből kiemelkedett ember” és „a természet harcának krónikája”, aminek egy része „a »Nagy Különválás« előtt, a »Nagy Közösség« ideje alatt történt, előlünk rejtve, »függönyünk« mögött van. Az emberiség általunk is észlelhető története e »Nagy Különvállással« kezdődik, amiben …az ember és a Természet szembenállását véljük.”

„Elvben az újkőkor termelési fokozatát megelőző időben is létezhettek a Természetet csupán zsákmánynak tekintő műveltségek” – állapítja meg a civilizált emberről szóló fejezetben –, ám „a Természettel együttműködve is lehetséges élelmet termelni.” A gazdaság alapjait elemezve – Mezopotámia, a görögség, Róma, a „Brit Birodalom” példáin át napjainkig jutva – a következő megállapításra jutott: „[MG1]¹ A neolitikus forradalom vívmánya, hogy az ember forrásként kezeli a természetet, azaz rendelkezik vele, s így végső soron tulajdonába is vonja. Ezzel azonban felborítja annak egyensúlyát, s arra kényszerül, hogy a természettel szemben, attól fokozatosan, ám egyre jobban elkülönülő szervezetet hozzon létre. Ez utóbbit nevezzük mi civilizációnak.” Mezopotámiában ezen az öntözéses gazdálkodás alkalmazása is csak időszakosan (három évezreden át) tudott segíteni, sőt újabb problémát okozott, hiszen megjelnet a csatornarendszereken alapuló folyóvölgyi kultúrák réme: a szikesedés. A civilizáció fennmaradásának egyik alapja ugyanis éppen a civilizált ember „és a Természet szükségszerű szembenállásában vetett hit, illet­ve ennek folyományaként, egyfelől a »nem történhetett másként«, illetve a »folytonos fejlődés« elve. Mindez …azt jelenti, hogy megoldást csak a jelenlegi keretek között képzeljünk el – ez volna a »fenntartható fejlődés«; továbbá, hogy elhiggyük, épp a III. évezred küszöbén értük el azt a fejlettségi szintet, hogy egyáltalán felismerjük, és megoldhassuk a válságot.” A probléma gyökerének a felismeréséhez az „emberi történelem folyamán sokan eljutottak már” – szögezi le –, átlépni „rajta azonban – társadalmi szinten – nem sikerült.” Ennek ellenére szükségesnek tartja a fönt említett függöny fellebbentését, mivel csak így lehet megmutatni, hogy „igenis együtt lehet működni a Természettel; hogy a »Természet«… cserbenhagyása nem szükségszerű, s még csak nem is az »emberi természet« sajátja; hogy tényleg élt egyszer a Természettel együttműködő ember.”

Hamvas Béla Sientia Sacra című könyve szerint a fönt említett függöny időszámításunk előtt körülbelül hatszáz táján ereszkedett le. A Pillantás a függöny mögé című fejezet szerint „e határvonal nem köthető egy meghatározott időponthoz. A folyamat különböző helyeken különböző időben zajlott, sőt e téren még társadalmi szintek, illetve események között is adódhatnak eltérések.” Példaként „a Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez fűződő vízrendezések, s a megelőző folyószabályozások ellentétére” hívja fel a figyelmet. A függöny mögöttinek itt a fokgazdálkodás bizonyul. „Annál meglepőbb, hogy” a „XVIII-XIX. századi ví­zi világot napjainkban sokan a folyó természetes állapotának tekintik, s a múltban korlátlan ideig, de legalábbis a középkor első századáiig visszavetítik, s nem kis részben e képzeten alapul a mai vízrendszer is. E lépés alkotja függönyünk első elemét. …Nem arról van szó, hogy ne kerülnének elő adatok, ne rendelkeznénk meghatározó ismeretekkel a függöny mögötti korszakokról, sokkal inkább arról, hogy ezekkel nem tudunk mit kezdeni. …sok esetben számunkra idegen, sőt hihetetlen tényekkel és tényezőkkel találjuk szembe magunkat”. A megértés kulcsa annak felismerése, hogy a fokgazdálkodás és az öntözéses gazdálkodás között „a két rendszernek a természethez való viszonyában, s ehhez kapcsolódóan fenntarthatóságában van.”

„Arra – állapítja meg a középkorra vonatkozólag Az emberi társadalom, mint természetes rendszer című fejezetben –, hogy a Kárpát-medencét általában együttműködő társadalmi formák uralták, csupán egyetlen mozzanat utal. A medence éghajlat– és csapadékviszonyai ellenére hosszú időn keresztül megmaradt termékenysége.” Példaként az Alföld hosszanti sáncainak, a györköknek a szerepét hozta fel, ami a szakirodalomban még vita tárgyát képezi. A töltésből és árokból álló rendszer az Alföld peremén vágja át, néha több sorban is, a Kárpátokról levonuló folyók árterét, így „a hegyvidéki erdőkéhez hasonló” szerepű lehetett. „A sáncok építése által kialakított ártéri mederszűkület lassította az árhullámok lefolyását és helyi jelleg­gel, ideigle­nesen meg is emelte azokat. …Olyan vész­tározó-rendszert alkottak tehát, mely… – a védvonal mögött – mérsékelte az árvizek erejét, és az árhullám magasságát”. Ezzel „a sáncok előterében több-kevesebb állandó vízállás alakult ki, melyeken csak a magasabb hátakon lehetett átjutni, azaz így – véd­művet alapul véve – nem az egész sáncvonalat, hanem csak annak kitüntetett pontjait kellett tartani. Ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy e pontok között maguk a sáncok teremtettek összeköttetést, önkéntelenül is jól járható biztos útvonalat teremtve, s már is világosan láthatjuk: sáncaink egyszerre lehettek utak, védművek s természetesen szabályozták a folyók vízjárását is.”

A természettel együttműködő emberi tevékenységet „a fokrendszer kiépítése során érhettünk tetten – állapította meg –, mikor is »az Alföld né­pe vízépítészetével olyan életközösségeket – növénytársulásokat és a ráépülő állatvilágot –, illetve élőhelyeket hozott létre, melyek nélküle nem alakulhattak volna ki, és nem maradhattak volna fenn« – tehát az emberi tevékenység nemcsak és nem is elsősorban az ember »saját igényeire szabott életközösségére« terjedt ki, hanem a folyóvölgy egészére, állandó és a »természetesnél« kedvezőbb életfeltételeket teremtve a táj valamennyi élőlényének, amihez az alapsejtek (falvak) természetes gazdálkodása kevés, mert e sajátság elsődlegesen a falvak, a belőlük épülő faluközösségek, az ezekből szerveződő ágak, sajátos keretek között szervezett együttműködése során bomlik ki. E sajátos keretet pedig a törzs jelenti, illetve biztosítja. …Úgy véljük, a törzs az a legkisebb társadalomszervezeti szint, mely egy-egy jól elkülöníthető tájegységre (patak- vagy kisebb folyóvölgyre, nagyobb folyó menti öblözetre, kistérségre) kiterjedve, sajátos, egyedi arculatot mutató életteret fog át és személyesít meg a szó átvitt, de szoros értelmében is.”

„A Kárpát-medence vízrendszereinek összeomlása kis késéssel (alig egy évszázadnyi időeltolódással) követte a társadalmi változásokat – állapította meg A függöny lezárul című összefoglalásában. – A hagyományos, kötelességelvű társadalmi szerkezet felbomlása a XIII. század végére válik visszavonhatatlanná. …a XIV. századtól kezdve jól megfigyelhetők az élettér változásai is. Az erdők területének (több lépcsős) zsugorodása, a század végétől az erek és vízfolyások jellegének változása, majd a XV. századtól a mélyártér elvizesedése és a löszhátak egyidejű kiszáradása.” A szakirodalom ettől az időszaktól számítja a fokgazdálkodás hanyatlását is.

„Mondandónkat azoknak az embereknek szántuk, akik hiszik és vallják: az embernek helye van a Teremtésben, s ha ez ma nem látszik, az nem azért van, mert az ember bárhonnan kiemelkedett, hanem ellenkezőleg: mert »mint lavina zúdul le a hegyről«; mert épp azt veszíti el, ami emberré teszi; akik éppúgy felismerték, mint Hamvas Béla, hogy a jelen történelmi pillanatban a »tömegesen fellépő embertelenné válásnak… legázoló erejű« folyamatáról van szó, melynek a civilizált »ember« legalább annyira áldozata, mint részese. …A hagyományos világkép nem »geocentrikus«, nem »heliocentrikus«, sokkal inkább ember-, pontosabban megfigyelő központú. Olyannak ábrázolja a valóságot, amilyennek az egy földi megfigyelő számára mutatkozik, modellje így mindenki számára közérthető és mindenki által visszaolvasható. …Az ember akkor is a Természet része és egésze, ha nem tud róla, s emberi mivoltában épp oly nyomorult, mint környezete. E tudás épp elég kapaszkodót nyújt emberi lét alá zuhanó biológiai lényünknek. Láttuk, hogy a Természettel való együttműködés alapja az egyének és a közösségek közötti együttműködés, kerete pedig az egyes személyeket, nemzedékeket összefogó falu (nagycsalád), illetve az erre épülő társadalom. Egyfelől itt kell elkezdeni a munkát, másfelől saját közvetlen környezetünk átformálásán… Íme az út adott. Személyes receptek persze nincsenek, s nem is lehetnek, meg amúgy sem érnének semmit. Az emberré válás e szempontból szigorúan magánügy.”

Azt hiszem, hogy dr. Molnár Géza fönt idézett megállapításai nem csak a vízépítőket indíthatják el a természetes rendszerek újbóli kialakítása felé. Még akkor is, ha a mozgástérnek leginkább a vágyaink maradtak.

A jó helyek felé

A békabrekegés, avagy a vízrendezés elfogadhatóbb kritériuma

A Szabadkáról Szegedre vezető E-5-ös nemzetközi út mellett, a Ludasi-tó északi partján elterülő Hajdújáráshoz közeli területet Gólyafészekként ismerik – gólyafészek van az út melletti távvezetéken.

A Ludasi-tó környéki víznézéskor többször szóba kerültek az ásott kutak, amiknek vízminőségéről a bennük élő békák tanúskodtak.

Vízépítőként arra keresve a választ, hogy a Szabadkától délkeletre élő csantavérieknek milyen elvárásaik vannak a vízrendezések kapcsán, vizeink nyomában jártunk. A Csík-ér mindkét partján elterülő faluban, az ér táplálóvölgyeinek a megismerése után, a helybéliek mutatták be a környéket – így Veréb Lajos (1947-ben született) tanyáján is vendégeskedtünk. A tanya előszobájában levő, 1940-ben készült két fénykép tanulsága szerint Verébék nem tekintették/tekintik ellenségnek a vizet, hiszen nem csak az 1908-ban épült tanya főbejárata, de a régi épület egyik bejárata is a közeli Veréb-völgy vizére nézett. Íme, a gazdával folytatott beszélgetés egy részlete:

* Fogott-e vagy lőtt-e vadkacsát?

– Nem fogtam. Nem is lőttem. Egyrészt nem volt fegyverünk. Másrészt, sajnáltuk őket. Olyan szép állatok voltak. Meg kecskebékák voltak itt. Akkor többféle béka volt: varangyosbéka, kecskebéka.

* Brekegtek-e a békák?

– Jajj, jajj! A kecskebékák este és korán reggel is olyan lármát csaptak, hogy csak na! Ha még egyszer olyan lárma lehetne!

* Gólyák nem jártak ide?

– De, jártak. A források felé volt a fészkük. ’50 valahányba a gémeskútnál, az akácfán volt. A régebbi akácfák egyikére rakták. Kisgólyát is láttam a fészekben (később kimentünk és megnéztük az udvaron levő kút melletti fán árválkodó gólyafészket).

* Meddig voltak itt a gólyák?

– Még mikor megvolt a víz, addig mindig jöttek. Mert, ugye, a békára vadásztak. Amióta megszűnt a víz, majdnem minden évben eljönnek a völgyre, de aztán elmennek, mert nincs víz.

* És a szúnyogokkal hogy jönnek ki?

– Jaj, most különösen! Akkor is voltak, csak mintha nem tűnt volna annyira fel. Most őrület, ami itt van. Őrület! Kimegy az ember a villanynál és rengeteg van. Olyan zúgósak, mint a rakéták.

* Fecskék vannak-e?

– Vannak. Minden évben visszajönnek. Elég sok van a tehénistállóban. Amikor a víz megvolt, akkor sokkal több volt. Csakúgy szállt a völgyre, és a víz tetején ivott. Azt szeretném, hogy itt újra tó lenne, mint gyerekkoromban volt. Az a gyönyörű tó. Hajnalban, ugye, a tanyán korábban ébredt a népség, és az a gyönyörű madárlárma, ami itt volt... Ez nekem rettentően tetszik. A víz fölfrissítette a levegőt. Este, mikor már bealkonyodott, a napmenetkor köd borult a víz fölé. Ha végigjött a felhő: eső esett. Egyszer hatalmas eső volt, csak úgy tódult le a víz a partról. Ami itt volt karalábé, káposzta, minden bent állt meg a cigányoknál. Mindent elvitt a víz.

* Nevelőapjáéknak volt-e legelőjük?

– Volt, azt hiszem, hogy 8-9 holdas. A forrás környékén volt, a tanyától körülbelül 500 méterre, a vak düllőig. A mostani úttól feljebb. Ott már nem volt víz. Hatalmas fűvel.

* Ott nem volt jó a föld?

– Az alacsony volt, és befüvesedett a völgyalj. Volt nekik 50 darab tehenük, és azoknak kellett a legelő.

* Magukat nem zavarta ez a víz?

– Ez semmit nem aggatott. Amikor a komeszáció volt, azt mondták, hogy 8 m szélesen kiárkolják. A faluig, tele vízzel, víztárolónak akarták használni. Be is tervezték. Szeretném, ha visszajönne valami a vízbol. Az nagyon jó lenne. Azt mondták, hogy a Tisza hálózatból kapná a vizet.

A sorozat utolsó része a Csík-ér és a falu környéki táplálóvölgyek rendezési terveit tekinti át. Az 1960-as és 1970-es években szabályozott széles, helyenként pangó víz a csantvériek emlékezetében élővíz volt, ellentétben a jelenlegi ér leginkább szennyvizet szállító vizével. A táplálóvölgyekről már nem is szólva, hiszen ezek jelenleg szemétlerakodó helyként szolgálnak, kisebb-nagyobb pocsolyáknak adva helyet.

Miről is van szó?

A vízrendezéseknél a vízgyűjtő területen élők igényeire is figyelemmel kell lenni, hiszen a lakosságnak a tájjal, ezen belül pedig a vizekkel kapcsolatosan nem csak gazdasági elvárásai vannak, pl. a békabrekegésre, a víz felett reggel megjelenő párafelhő látványára is igény van.

Északkelet-Bácska felszíni vizeinek múltját kutatva az derült ki, hogy a levéltári adatok alapján feltárható három, öt, esetenként nyolc évszázad alatt, kisebb vagy nagyobb beavatkozásokkal az ember állandóan alakítgatta a vizek járását. E rendezések némelyike a felszíni vizeknél azokat a vízépítési szempontból homogénnak tekinthető időszakokat eredményezte, amelyek idején hasonló körülmények között alakult egy-egy felszíni víz vízmérlege. Érintetlen állapotokról tehát már hosszabb ideje nem beszélhetünk, legfeljebb arról, hogy a vízgyűjtőn a többi élőlénynek az ember mellett mennyi életlehetősége maradt. Nagyobb mértékben már a 18. században megkezdődött a felszíni vizek lecsapolása, pl. az újabb megművelhető vagy letelepedésre alkalmas területek kialakításával. Legnagyobb változást mégis a nagy folyóink szabályozása idézte elő, kinyitva a folyók vízszintváltozását: a kisvizek alacsonyabbak, a nagyvizek pedig magasabbak lettek. Ezzel fokozottabbá vált az igény a lecsapolásra és az öntözésre. A vízszükséglet növekedésével nőtt a levezetendő szennyvíz mennyisége is, sarkalva a települések csatornahálózatainak, illetve szennyvíztisztítóinak a kiépítését. Mivel az utóbbiak kiépítésekor – sajnos – leginkább már kiürült a települések kasszája, így környezetünkben mindinkább csökken a békák, ezekkel arányosan pedig a gólyák száma. Olyan mókuskerékbe kerültünk, ahol csak úgy-ahogy tudunk talpon maradni.

Problémát okoz „az én házam az én váram” nézet elharapózása is. Egy-egy vízgyűjtő terület csak egészében rendezheto, hiszen a települések vízzel kapcsolatos problémái egymástól nem függetlenek, egymás igényeit nem elhanyagolva teremthetok meg az elviselheto életkörülmények.

A Böge-csatorna 1817-tol köti össze a Palicsi-tavat, és a Körös-érrel kapcsolatban levo Ludasi-tavat. A Palicsi-tó és a Körös-ér vízgyujto területei tehát egységes vízrendszert, a Tisza vízgyujto területének egyik alrendszerét képezik. Szabadka és Palics helység elfogadhatóbb vízpolitikája, így az alrendszer, egységes, mind a két vízgyűjtő terület igényeit szem előtt tartó hosszabb távú vízpolitikájának a megállapítása után alakítható ki. Más szóval, a vizek rendezése egyik vízgyűjtő területnek sem lehet belügye.

2000. május 5-én és 6-án Kolozsvárott megtartott „II. Civil Fórum 2000 – A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben” témájú rendezvény Tudomány és környezetvédelem szekciójában Guy Turcsany „A környezeti hatásvizsgálatok szerepe és hatása a területfejlesztés terén” című beszámolójában arról esett szó, hogy egy-egy beavatkozás, rendezés kivitelezése előtt a nem kívánatos következmények feltárására újabb elemzések szükségesek.

2000. június 28-án és 29-én Gödöllőn „A táj változásai a Kárpát-medencében a történelmi események hatására” témájú tanácskozáson Tóth Albert „Az újramocsarasodás megfigyelhető jelenségei a Közép-Tisza-völgyében” című előadásában merült fel, hogy olvasni kell a természetet: az 1999-ben volt belvizek kapcsán tűnt ki, hogy csupán idő kérdése, hogy a folyó élővilágával együtt mikor veszi vissza az őt megillető területeket. Bizonyos területeket nem lenne szabad elvenni tőle.

2000. október 27-én és 28-án a Baja melletti Érsekcsanádon rendezték meg „Az ártéri gazdálkodás (fokgazdálkodás) rendszerének rehabilitációs lehetőségei a Kárpát-medencében” című tanácskozást, a kutatók a fokrendszerekről cseréltek nézeteket. Buzetzky Győző a „Fokgazdálkodás és vízgazdálkodás” címen tartott beszámolójának az összefoglalásában olyan ok– és célszerinti gazdálkodás alkalmazását javasolta, mely a természetet is figyelembe veszi.

Az újabb beavatkozások mértékét, azaz azt, hogy milyen mértékben vagyunk felkészülve, pl. egy-egy vízgyűjtő terület újabb vízrendezésére, talán épp a kivitelezéssel keletkezheto károk elviselhetőségével dönthetjük majd el.  

Összefoglalásként megállapítható, hogy a megengedhető fejlődés olyan vízrendezést igényel, aminek következtében a vízgyűjtő területen az élővilág még élhet, lehetővé téve ezt az ezzel esetleg kapcsolatban levő, más vízgyűjtő területeken élőknek is. Mérce az időnként hallható békabrekegés és az újra feltűnő gólyafészkek lehetnének.

Tájaink rendezésének a jó helyek kialakítását kellene eredményeznie – a vízrendezések nyomán is.

 

Felhasznált munkáim

A kanizsai alagutak legendája. A Tisza szabályozás előtti vízszintje. Új Kanizsai Újság, Kanizsa 2000, 8–9, 19.

A Kis-Tisza elhalása. Új Kanizsai Újság, Kanizsa 2000, 14, 16.

A Palicsi-tó és környéke. Különös tekintettel az 1697-es tollrajzra. Ka­ni­zsa, Cnesa 1997.

A palicsi fürdő és a Böge-csatorna. Vízépítőszemmel a Palicsi-tó 19. századi két rendezésérol. Szabadka, Grafoprodukt 1998.           

A Tisza állapoti, változási jellemzői a víznevek tükrében. Különös tekintettel a Müller-féle határtérképen bemutatott Tisza menti bácskai és bánáti felszíni vizek feltárhatóságára. Hungarológiai Közlemények, Újvidék 2000, 1, 67–75.

Kert, park, kultúrtáj. A 29. Egri Műemlékvédelmi Nyári Egyetem kapcsán. Csantavéri Újság, Csantavér 1999, 7, 8.

Szabadka és Palics elviselhető vízpolitikája. – Palics és Környéke, Szabadka 2000, 7, 17.

Topolya vizei a térképeken. – Bácsország, Szabadka 2000, 5–6, 2. és 15–18.

Vizeink nyomában. Csantavéri Újság, Csantavér 1999, 4, 11. és 24.; 5, 2. és 13.; 6, 10.; 8, 5.; 9, 12.; 11, 15.; 2000, 2–3, 6–7.

Vízépítési gondok a Palicsi-tó vízgyűjtő területén. – Üzenet, Szabadka 1999, 9–12, 174–192.

Víznézőben. Palics és Környéke, Szabadka 1999, 4–5, 6.; 6, 4.; 7, 20.; 8, 6-7.; 9, 20–21.; 10, 7–8.; 11, 14.