Hugo von Hofmannsthal

Katonatörténet

A lovasszázad dragonyosai az istálló hátsó fala mentén végigfutó hosszú fagerendán ültek, és ebédjüket ették. Abban az árnyéksávban ültek, mely a föléjük hajló istállótetőről egyenesen lehajtott fejükre és a térdükön tartott ón sajkára hullott. Az altiszteknek: a három szakaszvezetőnek, a század trombitásának és néhány káplárnak két hordóból és egy deszkából összeácsolt padja volt néhány lépéssel odébb, ahol egy diófa a fekete árnyék gyér foltjait vetette a kiszáradt talajra. Az árnyéksávban a falnál beszélgetésféle haladt ide-oda, félhangos, fojtott beszélgetés, amilyent egyszerű emberek folytatnak, ha korlátozva és feszélyezve érzik magukat. Olykor-olykor félhangos nevetés futott végig a soron, egy elmormolt olcsó élc, melyet mindenki elismételt: a nevetés azonban nem megszakítás nélkül futott végig a soron, középen egy szomorú emberben holtpontjára lelt, ahol az ártatlan fecsegésnek jobbról és balról jövő hullámai megtörtek. Olyan ember volt, akinek hosszú, sovány, nagy fülű arcában semmi különös nem volt, csak az, hogy elálló és vörösen fénylő fülének befelé hajló, hajtásszerű felső peremében volt valami aggódó. Sajkáját a többiekhez hasonlóan a térdén tartotta; de míg a többieknél a zsíros krumpli szétnyomott pépén át már elővillant az edény ón alja, az ő sajkája még félig tele volt. Ennek ellenére váratlanul fölállt, sajkáját a gerendára tette, s nagy, ügyetlen léptekkel elindult. Schillerwein szakaszvezető fölemelte szeplős ragadozómadár arcát és az ember után nézett. ,,Schwendar" – kiáltott utána, amikor a dragonyos eltűnt a sarok mögött. A mellette ülő rövid nyakú káplár kérdőleg nézett rá." Ez az ember már régen nem tetszik nekem." – mondta a szakaszvezető. ,,A fickó beteg, vagy mi", és tovább evett. Schwendar befordult a sarkon, hallotta, hogy a nevét kiáltják mögötte, s lehajtott fejjel továbbment a fölforrósodott mész szagát árasztó fal mellett, fölötte a szikrázó nap tomboló tüze, melytől az áttetsző levegő, mint párává vált sötét fém, hatalmas kékes tömegben függött. A dragonyos átment az istállók közötti széles udvaron, a fehér talaj és a meszelt fal vakító fénye minden távoli alakot elmosott, és úgy elnyelte lába alatt az utat, mintha az ürességben haladt volna előre.

Lesütött pillantása hirtelen egy sötét, mély vízre esett, és a velejéig összeborzadt, holott egy szempillantás alatt tudatára ébredt, a nagy, félig földbe süllyesztett hordó volt ez, melyből a lovak itatóvödreit merítették. De lelkébe a gyerekkorban a csöndes, árnyékos vizektől mély borzadás vésődött be: otthon, a kis kert sarkában a dohos illatú levélrakás és egy nedves, hűvös árnyékkal teli bodzabokor között állt az esővizeshordó, melybe, röviddel születése előtt, az örök kárhozattól és a pokol tüzétől való félelmében anyja húga, egy öregedő lány belefojtotta magát, miközben a gyöngeelméjűek titokzatos vasakaratával addig tartotta fejét a víz alatt, míg teste holtan függött a peremen. A fiúnak úgy tűnt, a félelmes sarokban a szürkülő esti órákban megmutatkozik a holt petyhüdten alálógó teteme, e kép azonban aggasztóan saját legmélyebb életével vegyült el, amikor a forró déli órákban a sötét, nedves tükör fölé hajolt, s a zöldnek látszó mélyből saját arca lebegett felé, azután azonban ismét csodálatosan összezilálódott, sötét és villogó körök nyelték el, és egy alaktalan árnyék látszott fölfelé törekedni, hogy sikoltva szaladt el, és mégis újra visszatért, s belemeredt. Hogy azonban az erre való emlékezés e pillanatban ekkora erővel fogta el, csupán része volt a különös állapotnak, mely a katonán hetek óta egyre jobban elhatalmasodott, része volt annak a valamiféle komor elgondolkodásnak, amely őt egyre mélyebb szomorúságba taszította, az ágyban kipattantotta szemét s éreztette vele nehéz vére nyomását, evés közben összeszorította torkát, s minden aggasztóra és gyászosra fogékonnyá tette kedélyét. Tudta, hiába menne ágyba: az izzó nap csak fáradttá tette, nem álmossá, s belülről megmagyarázhatatlanul izgatott volt: megrázkódtatott kedélyében a gyerekkori emlékek lecsupaszítva feküdtek, mint földrengés kivetette hullák, az első gyónás borzongása, az első zivatar, az iskolai napok rikító és tompa emlékei egy gyereket hajtottak felé, akit inkább te-nek, mint én-nek kellett volna szólítania, s mégis úgy megakadt benne a szeretet, hogy nem tudta, mit kezdjen ezzel a teremtménnyel, aki olyan idegen volt a számára, mint egy idegen gyerek, és olyan érthetetelen, mint egy kutya. E szomorú ittasság, ez a megmagyarázhatatlan belső vihar terhesebb volt a számára, mint a korábbi levertség; szét akarta inkább szórni figyelmét, ezért a betegistállóba indult utánanézni, jöttek-e új, beteg lovak. De a nagy párásan homályló helyiségben csak a már ismerős három lovat találta: az öreg, vak fehérszürke ló, melynek színe a véknyán sárgásba ment át, szünet nélkül mozogva, rekeszében jobbra-balra, majd ismét jobbra-balra lépett.

A szomszédos állásban a kehes ló feküdt: nem maga alá húzott lábbal pihent, mint az egészséges lovak, hanem különös módon félig feszült inakkal, mintha szüntelen ugrásra készen kellene állnia, s a feje, nagy, kutató szemével görcsösen fölfelé irányult, hogy a kitágult, elkeseredett orrcimpák a mellkasának és hullámzó, erőtlen véknyának szükséges levegőt beszívhassák. Ezt volt az egyetlen testtartás, melyet, anélkül, hogy fulladástól kellett volna tartania, elviselt. Ennek a lónak hörgő lélegzete és a mozgó fehérszürke nyomasztó, ritmusos ide-oda lépdelése együttesen adta a helyiség életének hangszínét: a sarokból, amelyben a harmadik ló állt, semmi sem szűrődött ki, csak halotti csend. Nagy állat álldogált ott a négy lábán, lehajtott fővel, mintha aludna. De nem aludt: abrakolás közben megfeledkezett magáról, ahogyan járás közben is képes volt megfeledkezni magáról, s egyenesen a falnak vagy a víznek ment, mint az üres levegőnek. Élt, de az élet olyan tökéletesen elveszett benne, mint egy tóba süllyedt kő: fásult tébolyában nem alva, és nem ébren állt, az élettől és a haláltól, magának a halálnak a lehetőségétől láthatatlan, áttörhetetlen fal zárta el: szeme nyitva volt, de nem látott, öntudatlanná vált abrakolás közben, nagy lelógó pofájára zabszemek sokasága tapadt, s közöttük egy apró, halványsárga élettelin forduló és tekergő féreg függött.

Amikor a dragonyos ismét végigment az udvaron, egy istállóajtóból hangos, nyerítő nevetés hallott. Két káplár állt az ajtóban és azzal mulatott, hogy Moses Last dragonyost a dandárparancsnok és a hadtestparancsnok úr nevéről kérdezgette. Gyengeelméjű volt ez az ember; a lovaglásban való kiképzésével leküzdhetetlen gyávasága miatt hamarosan felhagytak, s mivel otthon szabó volt, az úgynevezett mesterségbeliek szobájába tették, s ezenkívül a lovak ápolásánál alkalmazták, órák hosszat lehetett látni, amint hangtalan serénységgel a rá bízott ló előtt térdel s egy kis zsíros ronggyal akkora hevességgel dörgöli patáját, míg úgy ragyog, mint a fényezett csont. Máskülönben azonban a legcsekélyebb katonai kiképzésben sem lehetett részesíteni. Amikor a lovaskapitány, akihez kutyahűséggel ragaszkodott, az istállóajtó előtt leszállt a lováról, kiszaladt, levette sapkáját, míg arca fintorba torzult az örömtől: ,,Jó napot kívánok, kapitány úr!" Erről sem kikötéssel, sem áristommal nem tudták eltéríteni, de éppen olyan kevéssé tudták arra is rávenni, hogy a kapitánynak vagy bármelyik fölöttesének a nevét megjegyezze.

Schwendar félrefordította fejét, hogy a két altisztet köszöntse, s miközben a három díszlépés alatt rájuk szegeződött a pillantása, a gyengeelméjű látványa erősen belevésődött: remegve állt, görcsösen merev tartásban, előrenyújtott állal és nyakkal, felpuffadt arcából ferde, ugyanakkor védekező pillantással nézett kínzóira; kövér ajkai mögött erőlködve dolgozott. Végre gyönge fény suhant át arcán, szavakat préselt ki, s sietségében nekiesett az egyik káplár testének, akit egy fürge mozdulattal egyenruhájának gombjainál ragadott meg. Azután a káplár valamilyen parancsot ordított, és Schwendar még látta a felpuffadt arcot, amint egy ütésre emelt ököl elől hátrahőköl. Gyors lépésekkel továbbment a legénységi szobába, s mert vasárnap volt, előszedte kimenő mundérját és vette sisakját és kardját, hogy a városba menjen. Amikor elkészült, megszokásból régi ezüst zsebórája után nyúlt, és rögtön eszébe jutott, már nem az övé, s már két hónapja, hogy naponta érte nyúl és naponta a megaláztatásnak s a kongó fájdalomnak ugyanazzal az érzésével elvesztése körülményeire eszmél. A tolvaj egyetlen barátja, Thoma volt, a század szíjgyártója, aki most a Spielbergben ül.

Egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Maga után vonszolt kardjával és a nyakába tolt sisakkal a nyírfák között úgy topogott, mint egy részeg. Az alacsony ágak fölhevült arcába csapódtak, talpa a lápos talajon mély nyomokat hagyott, melyek bugyborékolva barnásfekete vízzel teltek meg. E zörej olyan közel hozta hozzá a halál gondolatát, mint délelőtt a vizeshordó látványa, s hogy ne hallja tovább, irányt változtatott, egy szilárdabb talajú csapáson haladt tovább, inkább szaladva, mint menve. Úgy látszott előtte, mintha ritkulna az erdő. Valami vöröses lebegett a szeme előtt, kékesvörös csillámlás húzódott keresztben az úton. Amikor közelebb ért, sok zsályavirág volt ott, az alkonyodó bokrok között. Figyelmesen megnézte őket, ám ahogyan szemét fölemelte és továbbment, a vöröses ismét eléúszott, mint egy lebegő fátyol. Azután vörös foltként egy előrehajló, félig rejtve leselkedő nyír törzsén feküdt. Azután minden oldalról egészen vérvörös fátyol érkezett, nagy véres foltokat vetett a sűrű bozót gömbszerű zöldjére, a fehér törzsekre. Vértócsák álltak ott, a sötétedő földön. Tíz ugrás, mindegyik közben úgy tűnt, kalapáló szíve felmondja a szolgálatot, s ott volt az erdő szélén. Vérezve, mértéktelenül feszült fényben, mintha egy megtörő szem utolsó pillantása izzítaná föl, mereven és mozdulatlanul égve hevert előtte a végtelen, hullámvonalú síkság. A két óra lovaglásnyira fekvő nagy vasúti gát mögött ment le a nap. Már csak a meztelen, izzó korong felső pereme állt ellen a gát fölött, mint egy szemhéjától megfosztott szem felső része: azután az is villogva leszállt, s a vidék lassan a fénye szakadékába zuhant, melyből vörös füst szállt a halálba. A félelemtől és a futástól kimerülten Schwendar leült az erdő szélén. Amikor a nehéz sisakot levetette s maga mellé tette a fűbe, olyan volt, mintha a bokorból oldalt egy hideg, figyelmes s mégis részvétlen pillantás súrolná, s mellét olyan érzés szorította össze, melynek távoli, egészen távoli emlékkel kellett összefüggnie. Annak a napnak emléke volt ez, amikor anyja meghalt, inkább a test, mint a lélek nyomasztó emléke. Érezte a lélekzete elakadását és a hátában a hideget, amikor a beteg hirtelen fölemelkedett és idegen, kemény, erős hangon azt mondta: ,,Ez itt a szent Szűz Mária, egy fénnyel int nekem", és aztán még egyszer, ,,egy fénnyel int nekem". Azután a haldokló tekintete lassan, a szigorúság kifejezésével és egészen részvétlenül lesiklott a fiúról, róla és mindenről, ami a szobában volt, utóbb a takaró kiemelkedéséről, ahol a sovány lába volt, s végül merev és feszült, nehéz, mintha befelé forduló figyelemmel telten megállt, miközben a fiúba a szörnyűségtől hangtalanul belefúródott az iszonyat, hogy egy alak, akit nem láthat, anyjának int s neki követnie kell őt, és ennek az idegennek annyira a hatalmába kerül, hogy nyitott szeme nem lát többé semmit, őt sem, és semmit a világon. Ezek feltörtek benne és keserűséget hoztak magukkal, melytől nem volt menekvése. Újra átérezte a gyerek megmeredését a felismerés nyomán, hogy ilyesmi megeshet; most azonban, minthogy már régen történt, új, borzalmas fényben látta mindezt: gyűlölte anyját, amiért így kilopta magát az életből, hideg szemmel nézve rá, és mindenre, amit e pokolban hátrahagyott. A pázsitot, ahol ült, a nagy, áthatolhatatlan takaró részének érezte, amely alá a halottak elbújnak, hogy ne legyenek többé itt. Úgy feküdtek alatta, mint az alvók, akik ágyuk párnájába fúrják magukat s arcukat a huzatba dugják, és tele volt a fülük földdel, hogy nyöszörgését ne hallják, és ne törődjenek elhagyatottságával. Felugrott és lábával a föld felé sújtott, hogy nyoma mély hasadásokat hagyott a földben, s a pázsit csíkszerű rongyai az ég felé szálltak. Azután kivonta kardját és a dühtől eszét vesztve, a rombolás érzésétől mámorosan a cserjéket és a kis fákat kezdte vágni. A legyőzött lények gyönge ellenállását és lázadó lélegzetét vélte hallani. Elrongyolt levelek töltötték meg a levegőt és a megsérült ágak nedve a katona arcára és kezére permetezett. A kard tátongó sávokat sújtott a hűvös sötétbe, mely úgy áramlott felé, mint a pincenyílásokból. Visszahőkölt, mert ezúttal kivehető közelről egy merev, halotti pillantás érintette, lábánál egy, a sötétben összekuporodott nyomorult lényt látott, kardja puha testre sújtott le, és amikor kihúzta, egy elpusztult nyúl szánalmas kis holtteste volt az, melynek merev szeme most élettelenül kimeredve a magas, hideg menny távolába tekintett. E siralmas látvány fokozta a szerencsétlen tompa haragját; újra lecsapott a halott állatra, széles ívben oldalra hajította, hogy csattanva vágódott egy kemény törzsnek, s a magasban megriadt csókák raja hirtelen, undok kiáltással és szárnycsapkodással menekülve a csöndes levegőbe vetette magát. Sikoltásuk fölfelé irányította a katona tekintetét. A undok raj izegve-mozogva egy ősi szilfa tetején ült el, mely ősi gyökerein nyugodott és úgy tűnt, meredek szakadék szélén fölhúzott, zöld hegyiváros terhével játszik. Ám a szilfa oldalán két óriási nyárfa emelkedett, s törekvő koronájával fölmagasodott a homályba. A három fa nem volt összenőve, de úgy látszott, határtalanul erős törekvésük egymásra vonatkozik: a szilfa lombjának háromszorosan beálló ereje a pillantást erősen emelő karként ragadta magával, egyik életteli, árnyékos boltozat adta tovább a másiknak, végül az utolsó a nyárfáknak nyújtotta át, melyek mint egy hangtalan versengés belső tüzétől átjártan csendesen egymás mellett nőttek bele a térbe. A sötétedő órában egyre inkább óriásivá növő három fa látvány rémálomként nehezedett Schwendarra: karja a gondolattól, hogy kardjával ezekre a mozdíthatatlan törzsekre sújthatna, úgy elnehezedett, mint egy béna végtag. Az óriáserők hatalma esztelen játékát megfosztotta a fensőbbség látszatától, mely őt néhány pillanatra túllendítette gyengeségének érzésén és félelmén, megkötözte a vérét, és az ürességbe utalta őt vissza. Elfordított pillantással fölvette sisakját a földről s a nyílt legelőn át, egyik kezében meztelen kardjával, a másikban sisakjával egyenesen a kaszárnyába futott. Nem volt egyéb gondolata, mint hogy csak ne kelljen tovább egyedül maradnia, félelme most bizonyosságot nyert, úgy érezte, mintha a teher, amellyel az óriási fák játszottak, hamarosan a lelkére zuhanna. Már egy hosszabb szakaszt megtett, amikor ereinek dobolása közben egy ló patájának tomboló gyors zaját hallotta, mögötte rohanhatott, minden egyes tompa dobbanással a föltépett talajt maga mögé hányta. Mint egy űzött nyúl, gondolkodás nélkül oldalra vetette magát, és széles ugrásokkal az erdő felé tört. Ahol az urasági halastó zsilipjénél elérte az erdőszélet, átugrott a száraz levezető árkon, s a tó mellett futott, eszeveszett sekrestyésalakjának vad árnyékával megrémítve a nagy, sötét halakat, melyek mintha kődobás érte volna őket, kör alakban szétrebbentek és eltűntek a zöldesfekete, nedves mélyben. A kíváncsiságból utánaügető fiatal tiszt a tó szélén engedelmességre bírta a hevesen lélegző, nagy rókát, s az érthetetlen alak után nézett, aki sisakját és kardját hosszú kezében görcsösen lóbálva egy vad ugrásaival menekült a fák közé.

Fölegyenesedett. A két hosszú, egyforma ágyakból álló sor világos holdfényben feküdt, s az alvók testét a sötét, erős árnyékok szakadékokként választották el. Arcukat a szemük és az ajkuk alatti sötét területek valamiképp idegenné és elnagyolttá tették. Schwendar felült. Kezét, amelynek úgy érezte súlyát, mintha holt lett volna, maga elé tette a takaróra. Szemét nyugtalan és üres kifejezéssel az alvókon járatta. Az ébrenlét nem volt jobb a csukottszemű félálomnál. Olyan volt, mintha a mellére helyezett nehéz kő valamennyire távol, tőle jobbra, a félhomályos sarokban lebegne, ahol a szakasz trombitája függött, mintha ott lebegne moccanatlanul a szürkületben, és onnan mellkasát ugyanazzal a bénító teherrel fenyegetné, mint korábban. Félrefordította fejét, hogy ne lássa, s minden erejét megfeszítette, hogy gondolkodását arra irányítsa, ami a szeme előtt volt. Úgy tűnt, emberfeletti erőfeszítéssel sikerülhet a gondolatokat kifelé kényszerítenie, hogy mintegy hátat fordítsanak annak, ami bensejében aggasztotta. Hozzá legközelebb Taborsky káplár feküdt. Civilben cipész volt. Úgy feküdt a hátán, mint a cövek. Karját is egyenesen kinyújtva tartotta, egyiket jobb, a másikat bal oldalt. Jólelkű, az illemre sokat adó ember volt. Az elégedettnek látszó arcból, a pisze orr alól kiálló szalmasárga bajuszkát nyugodt lélegzetvétele mozgatta. Lélegzetvételének bizonyos értelemben jóakaratú egyenletességében az fejeződött ki, ami a szolgálatban is kitüntette. Senki sem adott annyi jóakarattal egy lónak enni, senki sem hallgatta olyan nyugodt arccal a szidást és a lehordást. Órák hosszat tudott föl-alá sétálni az istállóban, minden alkalommal barátságosan pillantva a fapillérre a gallércsík igazítására fölakasztott tükörcserépbe, egykedvűen, de nem irónia nélkül biccentve és újra tovább haladva. Párnája alatt összehajtogatott zsebkendőt tartott, melyet sohasem használt, s egy ponyvaregény néhány lapját. Szívesen s bizonyos hivalkodással olvasgatta, még jobban szerette azonban, ha arról kérdezik, miért olvassa olyan szívesen, szeretett erről felvilágosítással szolgálni és általában a művelt ember és a jóságos barom szintjén levő ember közötti különbségről beszélni. Hirtelen, egycsapásra tudta Schwendar, hogy mindazt végiggondolta, amit erről az emberről gondolni képes, s tovább szemlélni őt éppúgy nem volna hasznára, mint a szomjazónak egy üres korsó. S bár érezte a félelem visszatérését, mely ezt a hitványan megépített homokgátat, ezt a mellette fekvő emberre való gondolást feltartóztathatalanul elmosná, ha gyorsan, gyorsan nem erősítené meg. Alig volt azonban bátorsága, hogy pillantását elvonja a káplártól és a szomszédos ágy felé fordítsa, hiszen eközben érintenie kellett a két ágy közötti sötét teret, s ebben az árnnyal teli szakadékban az iszonyat bizonyítéka, a valóságos megváltoztathatatlansága és a látszólagos szabadulások nevetséges semmissége feküdt. Mint egy gyáva tolvaj, aki az alvók két lélegzetvétele között emeli talpát, saját szíve kalapálásától úgy körbevéve, hogy a talaj messze távolinak tűnik és a lábának uralhatóságát végtelenül csekélynek érzi, lopva és remegve átemelte pillantását a sötét sávon, s minden erejével, akárha simogatva, a következő ember arcára siklatta, aki két karját a feje alá tette, és nyitott szájjal aludt, úgyhogy látni lehetett szájában az erős, szép fogakat és fölvetett orrának cimpáit. Cypris dragonyos volt, egy gyermeteg ember, akinek barna orcáján lyukacskák keletkeztek, ha nevetett. S szerfölött szívesen nevetett. Schwendar megkísérelte halk, kiapadhatatlan nevetését emlékezetébe hívni: olyan volt, mint egy üvegpalack nyakában az ezüst bugyborékolás. Ez a Cypris úgy be volt csavarva takarójába, mint egy gyerek. Vele szemben, a másik sorban feküdt az erős Nekolar. Húszéves volt, de óriási, a legerősebb legény a szakaszban. Haja finomszálú és sűrű, mint egy vidra bundája, színe, mint a fényes sugárzás. Arcát párnájába fúrva feküdt, nagy tagjait átdobta az ágyon, mintha egy fakó állattal bírkózna, melyet fiatal óriási testének feszítőereje szorított volna a földre. Homályos csodálattal vonta el róla pillantását Schwendar, s szomszédjára nézett. Karaseknek hívták ezt az embert. Undorító és közönséges volt az arca és undorítóan feküdt az ágyában, a takarót álláig fölrántva, térdét egyszerre gyáván és szégyentelenül magasra húzva. Schwendar tekintete szomorúan és undorral húzódott vissza róla és a közvetlenül az övé mellett álló üres fekhelyen pihent meg, barátjának, a fegyházban ülő szíjgyártó Thomának a fekhelyén. Ekkor végtelenül erősen elfogta elhagyatottságának érzése: barátja elárulta és eladta őt, anyja a föld alá ment, torka összeszorul evés közben, tagjai nem szolgálják többé, s az álma oda. Szorongva először egyik karjára, majd a másikra könyökölt. Aztán, inkább egy lázrohamban, mint belső indíttatásból, ledobta magáról a takarót, és föltérdelt ágyában. Istenem, Istenem nyögte félhangosan maga elé, s szeme úgy forgott üregében, mint egy szenvedő állaté. Egyre világosabb lett a szobában, egyre jobban szorongatta ezeknek az embereknek a közelsége, akik alvó testükbe burkolózva nem törődtek kínjaival. Sötét emlékezés adta a szájába a szavakat: ,,Uram, Uram, múljék el tőlem ez a keserű pohár!" Háromszor vagy négyszer elismételte, míg valami váratlan, valami fölfoghatatlan történt. A szobát csöndes világossággal megtöltő fényben változás ment végbe. Csak egy pillanatig tartott: úgy tűnt, belülről jön, ám kívülről is jöhetett volna. Egy megrebbenés volt, mint egy ismeretlen fény intése. Azután a halk fény ismét magába süllyedt, és minden olyan lett, mint azelőtt. Lelkét azonban természetfölötti gyorsasággal igázta le a bizonyosság, hogy jelet, egy neki szóló jelet látott, a kitárt ég visszfényét, egy, a házon átsikló angyal villanását. Nyitott szájjal, laza inakkal, térdelve az ablak felé fordult.

A feketéskék, hatalmas némaságban ragyogó ég visszahúzódott pillantása elől, és semmiről sem látszott tudni. Ám a földön az alacsonyan járó hold enyhe fénye feküdt, idegenszerű sugárzásba vonta a kovácsműhelyt és a pirosfedelű házat, az altisztek szállását, karcsúknak tüntette föl a szabadtéri lovasiskola akadályait, lekerekítette a frissen hantolt sírok élét, egyetlen, úszó ragyogással fedett tágas mezővé változtatta a szántóföldet és a nagy gyakorlóteret, melynek távoli peremén a nagy sötét gát fogta föl a pillantást, hogy mint egy felmagasló, óriási, nyílegyenes út, az ismeretlenbe rántsa magával. Schwendar nedves csillogással megtelni kezdő szeme az egész nagy térben egyvalamit keresett, ami olyan parányi, mint egy ember fölvillanó tekintete, s mégis olyan nagy, hogy keresztülszeli az ég és föld közötti távolságot, és minden emberi mértéket semmissé tesz. Szeme a jel kiindulásának helyét kereste, mert tudta, neki adott jel volt ez, hatalmas, hangtalan lendülettel visszatért lelkébe a hit, és mint titokzatás enyheségtől hajtott áram, átjárta őt. Már nem semmiként, melynek belsejét az üresség és a gond vájta, hanem megváltva, az elveszíthetetlen boldogság tompa tudatában, fehér ingében, nehéz szemével és sóvárgó-nyitott ajkával térdelt a magukat az ágyuk gőzébe fúró és fogukat a sötétbe csikorgató alvók teste fölött. Még egyszer élvezni szerette volna azonban e kezdet mondhatatlan boldogságát, amely már kívánatosabbnak tűnt a számára, mint az azóta eltelt percek, még egyszer érezni a hangtalan fölfénylés leheletét, amelynek suhanásakor a holdfény megnövekedett, majd ismét magába zuhant, valami hatalmas hajolt le hozzá. Azonban hogy a jel megismétlődésének kimaradását, s ezzel minden semmivé válását megelőzze, a kívánságot alig tudatosuló megszorítással úgy fogalmazta meg, hogy előre engedélyezte az Úrnak a második jel visszatartását, a jel kimaradásának sem szabad semmi rosszat jelentenie. Arca ravasz és ijesztő kifejezést öltött: észrevette, hogy az égnek abban a részében, amelyet pillantása nem fogott át, valami történik. Nem tudta, mi az, de bekövetkezett. Belső kényszer hajlította közelebb az ablakhoz, s szögezte pillantását az oldalsó láthatár előtűnő szeletére. Ott volt, ott, ahol a két óriási nyárfa egy szilfát közrefogva kísértetiesen a sötét, áthatolhatatlan ég felé emelte az ágak építményét, ott volt a félig mozdulat, félig ragyogás, a fák csúcsa között látszott, mintha egy hazatérő angyal olyan észrevétlenül súrolta volna sarkával a himbálózó baldachint, mint egy kismadár szárnycsapása a magas, világos levegőt, mégis hatalmas mozdulat volt ez, mint mikor a nagy legelőn, kis porfelhők mögött, századok sokasága sorakozik, s közeledésükkel a talaj, mint valamely föld alatti mennydörgéstől, érezhető hullámokban döng.

A jel megismétlődése után Schwendar halkan visszaereszkedett, s homlokát a bensőséges boldogság érzésével az ágy láb felőli támlájához szorította. Olyan könnyű volt, mint egy újszülött: minden nehézség, minden gyötrelem elapadva süllyedni látszott, mint a mélyben csörgedező patakok annak, aki a hatalmas hegy csúcsát megmászta.

Fölhúzta istállócipőjét és durva vászonmundérját, aztán az ágyára ült s könnyű szívvel várakozott, míg a lépcsőn a napos káplár nehéz lépteit hallotta, aki az istállstrázsát felváltani indult. Akkor fölállt, és az istállóba ment. A lépcsőn három vagy négy felváltott, aludni térő katonával találkozott. Tompa és mogorva arcuk és a sietségük, hogy ágyba kerüljenek, elégedett csodálatot keltett benne, mint egy felnőttben a kisgyermekek sürgése-forgása. A sötét istállóajtóban egy részeg strázsamester, aki inspekciós tisztnek képzelte magát, és azt hitte, rendet kell teremtenie, olyan hevesen nekiment, hogy az istállók körül futó kis árokba tántorodott, az őt eltöltő belső boldogságérzet azonban minden érintésre egyre erősebben és ellenállhatatlanul fakadt szíve legmélyéből, és az arcán, mint egy fülig szerelmes emberén, mosollyá változott. Mosollyá, mely mint nádszál végén a könnyű buborékok, mindig újra képződött. Minden a derűjét táplálta: az őrségváltáskor szokásos sietős futkosás az istállók között, a részeg strázsamester távolba haló káromkodása. Amikor egy másik szakaszhoz tartozó dragonyos tévedésből ott felejtett cipőjét kereste mezítláb az istállójában, hangosan nevetnie kellett, s bensőségesen ezt gondolta magában: ,,Úgy megy itt minden, mint egy menyegzőben." A félhomályos istállóban a fekve vagy állva alvó lovak között elégedetten járt föl-alá, elégedetten ringó járással, mint egy gazdag paraszt, csak kezét nem a háta mögött, hanem a teste előtt tartotta összekulcsolva.

Utasi Csilla fordítása