Kiss Gusztáv

Bácskai kentaur^*

Nietzsche kapcsán a semmiről

 (1. A távolságról). Nietzschetől időben alig egy évszázad választ el, mégis úgy tűnik, mintha sokkal nagyobb távolságról lenne szó. A legkisebb távolság – olvasható Nietzsche hagyatékában¹ – köztem és közted található, de – folytatja tovább a gondolatot – áthidalta valaki valaha is a legkisebb távolságokat?

Nyugaton hagyománya van annak, hogy megfeledkezünk a legközelebbiről. A távoli múlt, vagy a távoli jövő felé tekintünk, s közben minden megtett lépéssel csak fokozzuk ,,veszélyes eltévelyedésünket”. Mert, a korszerűtlen elmélkedések szerint, nem hasonlítunk és hasonlíthatunk a múlttal vagy a jövővel felvértezve, ezzel a ,,fenkölt csalással vagy idealizmussal²” megtámogatva sem egy magabiztos, győzedelmes értő szemlélőre, legfeljebb, csak a múlt vagy a jövő meddő utánnamondó, utánnatanuló, utánnacsináló³, a múlt vagy a jövő elszenvedőjére. Közben, folyamatosan csak növeljük tévhitünket, hogy az ilyen szemlélettel uralkodhatunk. Holott ezzel uralnak bennünket, tanúsítva ezzel is korunk, létezésünk ,,elfajultságát⁴”. Vajon lehetséges ezek után a látszólagos ,,legkisebb távolságot” áthídalni, ami elválaszt bennünket az Ecce homo szerzőjétől?

A hozzá elvezető fonalat, útmutatóul Ő adja kezünkbe: a Homo önmaga, az ecce pedig kísérlet önmaga megértésére. 1900. augusztus 25-e, Nietzsche halála előtt már több olvasat is megjelenik munkáiról, de a róla szóló irodalom, halála után, szinte könyvtárakat tölt meg. Szinte megannyi kísérlet gondolatainak és életének megismerésére, s a ritka kivételtől – Eugen Fink, Karl Jaspers, Karl Löwith, Martin Heidegger, K.-H. Volkmann-Schluck⁵ – eltekintve, megmaradnak a felszínen, előítéletektől⁶¹ vezetettve, s a többség – ahogyan azt Nietzsche A történelem hasznáról és káráról írott könyvének előszavában előrelátta – ,,...azt fogják mondani nekem, hogy ez a benyomás teljesen torz, természetellenes, ocsmány és egyenesen megengedhetetlen”⁷. Az időben közeli, de megismerhetőségében mégis távoli gondolkodó mindig is kihívást jelentett.

Sorai között mintha csak saját elképzeléseinkkel, szellemi arculatunkkal szembesülnénk – mintha csak ,,tükörbe” néznénk. Gondolatai titokzatosak, akárcsak a delphoi jóslatok,⁸ amelyek mindig az emberről szólnak, az önmagát kereső emberről. Talán ez a keresett ,,legközelebbt” éppen a többértelműségben (mentesen minden rendszertől), a rejtőzködő, a csábító, a következetlen voltában, a ,,maszkok játékában”⁹ tárul fel. Közel van, mert gondolataiban az élet szólal meg sokarcúságával; ugyanakkor, szinte elérhetetlen távolságban, mert a kísérlet, hogy megragadható, érthető formába kényszerítsük, hogy a bizonyosat találjuk meg benne, talán nem is más, mint az uralkodás vágya, az évszázadokon át megszokott elrendezettség kétségbeesett remélése.

 (2. Az oktalan és céltalan létezés mámora). A görög targédiák mintájára – mert errefelé nem kevés a mediterrán vonatkozás – az itt élők átérezték a létezés borzalmait, a szenvedés mélységeit. A török időkben rabláncra fűzve hajtották őket Kelet rabszolgapiacai felé, a megmaradtak pedig a bácskai mocsarakba menekültek, s ezekben elmerülve – nem csak jelképesen – egy nádszálon keresztül szívták a levegőt az élethez. Az időkben fél évezreddel később, a huszadik század végén Tolnai Ottó foglalja elgondolkodtató hasonlóssággal szavakba a helyi, állandósultnak tartott létérzést: itt lenni olyan, mintha az ember egy mély kút fenekén élne, s levegő után kapkodna. A sorstragédiák mutatványaihoz hasonlóan a múltban errefelé is üldöztek apa- és anyagyilkosokat, sokszor megkívánták a másét, s kísérte egymást az éhinség, háború és betegség. A város sós tavának, Palicsnak a történetet elbeszélő egyik monda – a példa kedvéért – a szenvedésnek, a türelmetlenség máglyáit eloltó, az égből aláhulló könnyeknek köszönte ezt a gyógyerejű vizet. A csodálatos vizet, amelynek partján valamikor Csáth Géza is fogadta gyógyulni vágyó betegeit, s közben írta hátborzongató, véres történeteit.

Talán nem is értehtő és átérezhető ez a világ Csáth Géza ,,Naplóinak” olvasata nélkül: ezekben a maga witmann-fiúsi mély, benső meztelenségében tárulnak fel az itt élő lelkek sajátságai.

A nagybecskereki Fülep Lajos Nietzschéről vallva írta, hogy a görög ember megismerve a lét borzalmait, pesszimista okokból, hogy egyáltalán élni tudjon, rákényszerült megteremteni az olimposzi világot, amelyben a hellén akarat mint megszépítő, magasztosító tükörben láttatta önmagát. Ez a kettősség, a feneketlen szenvedés, az ostoba, a múlandó levés, a nem pihenő, a megváltást kereső akarat egyfelöl, és az olimposzi vizió, a ragyogó verőfény, az öröklét összes csábító értékei másfelöl, tájunknál is megtalálták a vonatkozásaikat.

A Semmi tapasztalatával szemben errefelé megteremtődött az ,,Ideális Világ” (pontosabban megteremtődtek az ,,Ideális Világok”), az eszménynek megfelelően módosított, a lényeges vonásaira tökéletesített formákban megtalálva az értelmet, a célszerűséget – esztétikai szemlélettel igazolva így a teremtett, rendezett világot, és annak örökkévalóságát. Elszakadva a múlandóságtól, ezen a homokvidéken az egyéni létezés önmagában megállásáról, kultúráról, wagneri összművészetről álmodtak, s egy „gyönyörű jövő káprázatos perspektívája szédítette meg a lelkeket”¹⁰. A szépség látszata töltötte be a pusztaságot, az ,,álomban lecsukott pillákkal alkotó szem锹¹. A léleknek viziói és a viziók testet öltése rajzolódott ki fölmagasztosított célként.

A szabadkai Raichle-palota tervezője, egyben tulajdonosa, teljes berendezését és összes díszítményét maga álmodta meg szecessziós stílusban, a szomszédos házba átvezető titkos átjáróval együtt, ami egyenesen szeretőjének az ágyára nyílott.

A szabadkai régi városházát – a helyi pártoskodások nyolcvanéves, roskadozó, zsindelyes tetejű színhelyét – 1908-ban bontották le, s a közigazgatás hivatalának lerombolásában néhányan a régi Szabadka szellemiségének, a halál, a megdermettség, a mozdulatlanság, a tehetetlenség múlását ünnepelték. A helyi polgári napilap, a Bácsmegyei Napló vezércikkeiben az új Szabadkáért kiállva refrénszerűen ismételgette: ,,Had' higyjük, hogy a régi városháza elmúlásával múlni kezd a régi Szabadka, a város új házával együtt kezd kiépülni az új... az új Szabadka, amelyért küzdenek itt már néhányan, s amelyért küzdeni fognak a lapok: a pezsgő, eleven élet modern és nagy városa lesz.” És a vizióknak megfelelően a szecessziós új városháza ég felé törő magas tornyában a vidékiességen túlmutató célok, a világosságot beengedő nagy ablakaiban a felvilágosodás, a hatalmas és széles kapuiban a nyitottság allegóriája testesült meg, mert a lélekölő jelen a látott és láttatott valóságában már kínosan megért erre a megváltásra.

Sokszor és sokféleképpen fogalmazták meg az áhított eszményt, hogy formába kényszerítsék a bicskázásban, vérontásban és borfogyasztásban felszabaduló energiákat, átalakítva kultúra-éhséggé, polgári életformává, szabadelvű szemléletté. A városban soha sem volt közhely, hogy a világot az emberi akarat teremti, akkor is legtöbbször – a teremtő békebeli időkben – a szabadkőművesi szögmérő által kijelölt vonalakat követve.

A város létezése talán a legjobb bizonyíték arra, hogy nem létezik egy kizárólagos igazság. A korinthoszi oszlopok, a szerb barokk templom, a nemzeti Casino neobarokk épülete és a környező magyar szecesszió az egésznek furcsa tarkaságot ad. A múltban belekezdtek egy stílusba, egy világ fölépítésébe, s ki tudja ma már miért, egy másikkal folytatták, majd egy harmadikkal, mintha csak játszottak volna a játék kedvéért, közben mintha csak felszabadultak volna a kitűzött célok terhétől, s egyszerűen csak a létezésért, a megmutatkozásért, a tér rendezéséért és átalakításáért történt volna minden.

Fülep Lajos szavaival a szép valamely jelenség fomájának örökkévalóság-jellege, az örök formák jelenségvilága¹². Szabadka látképe az itt élő emberek lelki – az örök formákra emlékező – jelenségvilága, a magát kifejező és megjelenítő esprit locale, a helyi szellem története. Az esztétikum fölmagasztosított kultuszáról szólnak Kosztolányi elvágyódásai a ,,négy fal közül”, Csáth Géza, Babits Mihály vagy Balázs Béla lélekborzoló történetei. Beszéltek errefelé a gnosztikus világba-vetettség élményéről, s nemegyszer a belevetettség tudata hozta közelebb egymáshoz a szerbeket, horvátokat és a többieket, valahogyan úgy, ahogyan a szerb M. Nastasijevic és a horvát T. Ujevic világa is találkozik a földi létezés idegenségében. Mi értelme van az ilyen vidéki létezésnek – kérdez és válaszol is majd rá Kosztolányi Dezső egy szabadkai író koporsója felett –, nem más, mint vágy a megismerés után, a rendezett világ után, egy vágy, hogy az ember kiszabaduljon abból a börtönből, amelybe születése véletlene dobta.

A sors errefelé nem istenfélő. A mindent befedő, az apró szemcséjű homokot talán nem is lehet formákba szorítani. A formát – igaz – fölveszi, de parányi összetevői sohasem olvadnak időtlen egésszé, legföljebb a maradandóság látszatává. Az időbeliség, a múlandóság tapasztalata a ,,fölépített látszat” mögött folyamatosan egy mély pesszimizmusról szól, arról, hogy a világ cél nélkül keletkezik és bukik el. Az emberi tudat, céljaival és okaival, talán nem is más errefelé, mint délibábos magyarázata ennek a pusztaságnak. Az egyedüli cél talán csak a ,,sors forgása”, az akarat, amely csak a semmit akarja. Ez a másik világ nem az örökléten alapul, hanem a semmin. Isten nélkül a világ csak semmi. A tudattalan, az értelemnélküliség elfogadja a ,,földi” levést, a születés és halál céltalan ismétlődését, az egyediség beolvadását, s ebben telik öröme. A szőlő itt is megterem, s a mámornak hagyományai vannak: a boros, borgőzös Bácska, az ösztönlét, a kegyetlenség, a kéj. A pusztulást, az emberi halált, és főleg a meghívott halált ennek a mámornak tulajdonítják, a talaj összetételének, a belőle sarjadó szőlőnek.

Megvan ezen a tájon az éteri fényesség és magasság pompája a ,,földi pokol” mélységes sötétségével és kínjaival együtt, megvan itt minden, akárcsak egy görög tragédiában

Epilógus

(1. Az eszménybe vetett hit...). És ,,utánna” az ember elvesztette otthonát, ahogyan Ő mondaná: ,,A keresztény morál leleplezése páratlan esemény, valóságos katasztrófa. Földerítője force majeure, az emberiség történetét kettészakító – sors. Éltek előtte, és élnek utánna...”.¹³

A metafizika lett kérdéses. A teleológia. A történetfilozófia mint az élet értelme. A metafizika, amelynek köszönhetően a szellemet tartotta a nyugati gondolkodó igazi otthonának, most kiderül, hogy egyszerűen tévedés, s ,,ezek után” a gondolkodásnak már nem is szánnak egyéb szerepet mint fölépített világának a lebontását: ,,A tévedés (az eszménybe vetett hit) nem vakság, a tévedés gyávaság.”¹⁴. Ludwig Klagesnél – egy végletes példa – a szellem mint az élet ellensége, mint kozmikus szerencsétlenség jelenik meg.

És ,,utánna” az ember sötétségben, káoszban találja magát. A világ történéseiben többé nem látja a fényt. A világnak és a világfolyamatnak többé nincs célja, nincs észszerű elrendezettsége. Nincs észszerűség, nincs világfolyamat. Ellentmond, ahogyan még nem mondtak ellent, és mégis a tagadó szellem ellentéte.¹⁵ Ellentmond a metafizikát megtestesítő hegeli historizmusnak, Hégelnek, akinek gondolatai, magabiztos következtetései, akinek szelleme teremtette meg az ember újkori otthonosságát a világban. Mert Hegel otthon van, és nem csak a ,,germán” világában, hanem legalább annyira az Ószövetség, vagy az ókori görögök világában. Előadásaiban találkozunk – jelenünktől eltérő és idegen helyszínekkel, történetekkel, emberekkel, – mégis mindenhol és mindenkor otthon vagyunk: Homérosz világában éppenúgy, ahogyan Descartes-nál. Amikor előadásaiban Descartes-hoz ér, mint tengerész, aki hosszú és viharos tengeri utat tudhat maga mögött, örömmel kiált föl: föld, vagyis otthon. ,,A szellem talaja átfog mindent; magába zárja mindazt , ami az embert valaha érdekelte és még mindig érdekli. Az ember tevékeny e talajon; bármit tesz is, mindig a szellem működik benne. Így érdekes lehet megismerni a történelem folyamán a szellemi természetet a maga egzisztenciájában, azaz a szellemet a természettel való egyesültségében, tehát az emberi természetet.”¹⁶

Mindezektől persze nem függetlenül, például Martin Buber napjainkra, mint egy jellegzetesen otthontalan és elmagányosodott korszakra tekint. Az emberi szellem történetében ,,belakott” és ,,otthontalan” időszakok létezéséről, ezek egymást váltásáról szól, ahol az ember egyszer otthonára talál, máskor viszont csak ,,belevetetten” létezik. Szerinte napjainkra ez a ,,világtalanság” jellemző, ami Hegel világának elsüllyedésével köszöntött ránk. Az ember többé már nem bírtokolja a világot, azt a világot, amit ő maga teremtett meg, már nem sikerül megtalálnia azt a varázsszót, amellyel ezt a ,,földből teremtet” Gólemet megszelídíthetné és idomíthatóvá varázsolná.

A megtapasztalt otthontalanság az öröklött, a hagyományos metafizikában találja meg a nihilizmus igazi okát, a megváltást pedig annak ,,túlhaladásában”. Ez a világvége a sokat emlegetett platóni-keresztény szellemvilág vége. A szellemvilág széthullásával eltűnik az emberi ethos. A fölépített világotthon összeomlik, s az ember ,,földönfutóvá” válik. A hagyományos szellemiség felbomlása a berendezett világ megszünéséhez vezet. A heideggeri Bevezetés a metafizikába a szellemvilág fényének ,,elsötétülésére” és az otthontalanságra mint azonos jelentésű fogalmakra tekint: a világ mindig szellemi világ, s ,,elsötétülése” következménye a szellem hatalomfosztásának, széthullásának, kimerítésének és téves magyarázatának.

A semmi alapvető tapasztalata megkérdőjelezi a hagyományos értékeket. Schelling kései filozófiájában felvetett kérdés most alapkérdés lesz: miért a lét, miért nem a semmi? A lét szemben áll a nihillel. A cél, értelem és mindaz, ami lehetővé tette a jelenvalólét megfoghatóságát és belakhatóságát, semmivé válik. Ezek ,,után” minden értelemszerűség, vagy céltudatosság már csak bűn, melytől meg kell szabadítani a világot.

S ami megmaradt, egyetlen kozmikus törvény csupán: a szüntelen visszatérése ugyanannak.

Az átértékelésnél a keresztény érték az életfilozófia olvasatában a platóni ,,Jó” ideájának analógiája, vagyis a ,,Jó” mint legfőbb idea, a létezők léte, a létezők forrása: ,,A megismerhető dolgoknak nem csupán a megismerhetősége származik a jótól, hanem ezenfelül még a létezésük és a lényegük is, holott pedig a jó nem lényeg, hanem a lényeget méltóságával és erejével messze túlszárnyálja”¹⁷ A Naphoz hasonlóan, a megismerés világosságának, a létnek, a növekedésnek az eredete. A ,,Jó” ideája ,,értékké” lesz, amikor maga az életakarat a létezés – az élet – fönntartásának és lehetőségének a föltételévé avatja, mert a létezés forrása csak az lehet, ami fönntartja és lehetővé teszi az életet.

Ha valamikor a ,,Jó” etikai probléma volt, ezentúl már metafizikai is.

A platonizmus megkülönböztette az aistheton fogalmát, az érzékit, a változót, a keletkezőt és az elpusztulót a noeton fogalmától, az ideák világától, az örökkévalótól és változatlantól¹⁸. A kereszténység olvasatában ez a kettőség mint két világ rajzolódott ki. A földi – a hiánnyal teli, ami oka a szenvedésnek, a bűnnek, a halálnak, ahol minden pusztuló és változó. A túlvilági – a tökéletes, ami éppen ezért örökös, változatlan. A mindig változó, elpusztuló földi élet a maga kilátástalanságával, fájdalmával, ,,pesszimizmusával” nem lehet a tulajdonképpeni élet, összevetve a tökéletessel, az csak semmi, egyszerűen egy ,,égi tagadás”, egy metafizikai ,,negáció”. A világ elválasztva isteni lényegétől csak semmi.¹⁹ Az ember ,,evilági” megmentésé létszükséglet. A földi élet csupán egy átmenet az ,,igaz” életbe, az isteni túlvilágba.

A platóni noeton nem zárta ki a megismerhetőséget. A keresztény olvasatban ez a ,,metafizikai világ” egyedül csak hittel ragadható meg, nem a megismeréssel. Az isteni ígéret, az élet utáni ,,igaz” élet, egyedül csak azokra fog kegyesen vonatkozni, akik hisznek. Ez a teleológia, akárcsak a többi, szankcionálja az ember viselkedését a ,,siralom völgyében”, mert az ember lehet, hogy a földön él, de ,,igazából” mégsem e világból való. Ethosza szerint földi léte csak átmenet az örök vilgba, s ezért meg kell vetnie mindent a múlandóságból: változó önmagát, képességeit és lehetőségeit egyaránt. A különbségek a földön lényegtelenek, mert Isten előtt mindenki egyenlő. Az élet csupán mint élet nem érték. Az ember ne a képességeiben bízzon, ne mérje le erejét, mert a gőg, a kevélység bűnébe esik.

Az egek által megszabott erényeket szüntelenül gyakorolnia kell, önvizsgálatot tartva folyamatosan, állandóan módosítva viselkedésén. Az ,,igazságra” törekvés alapvető keresztény erény lesz, mert csak ez mentheti meg az embert az ,,önzéstől”, az önmagáért levéstől.

Az isteni világ az emberért van, mert az ember esetlegességével és jelentéktelenségével szemben abszolút értéket nyújt létezésének az örökös keletkezés és pusztulás világában. Az igaz értéket, ezért a földön túliban találja fel, a változatlanban, a tökéletesben. Részesül az isteni szentségben, s habár, akárcsak a többi létező, ő is múlandó, de nem zuhan a nem-létbe, elmúlása nem a pusztulás, hanem csupán egy átmenet egy másik, egy metafizikai világába, az ,,igaziba”.

A szenvedés – a hiány – hatalmát bizonyítja, hogy a létezők létét Istennek, oknak, forrásnak, összességenek nevezik. Ezért lett a ,,tökéletes”, az ens perfectissimum. A platónizmusban minden létező a maga ideájának, mintájának elérésére, megvalósítására törekszik, mert ez a célja, az pedig ,,Jó”. A rossz, legyen az erkölcsi vagy testi, mindig valami nemlétező, a létnek a hiánya, az egyedi elmaradása az eszményi mögött. A szenvedés, mint az élet egyik meghatározója, igazolja az Istent, s mivel a szenvedést megszüntetni képtelen, ezért annak legfeljebb csak magyarázata. Nietzsche A tragédia eredetében írja: ,,Mily hatalmasnak kell lennie köztetek Dionysosnak, ha a delosi isten ily varázslathoz kénytelen nyúlni, hogy dithyrambikus mámorotokból meggyógyítson! ...mennyit kellett e népnek szenvednie, hogy ily széppé lehessen!”²⁰

Az emberért van, mert az abszolút értékekről nyújt tudást. Mint Isten képmásának, a tökéletességhez, az örökkévalósághoz mutat utat, s ezen az úton az elvárásoknak már képes eleget tenni. Túlvilági meghatározottságát azonban egyedül a hit segítségével, mint önzetlen ,,magatartással” képes csak betölteni – ,,Mert mindaz, a mi az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, a mely legyőzte a világot, a mi hitünk.”²¹

Az emberért van, mert megakadályozza, hogy az ember önmagát mint embert megvesse, hogy az élet ellen lázadjon. A múlandóságot tekintve, az élet lehet értelmetlen, ezért lehet veszélyben: óv a kétségbeesésétől. Az életbentartás egyik eszköze.

A platóni-keresztény szemlélet a megmentő a kétségbeeséstől, az életben tartó, a honnan és a hova kérdésre válaszolni tudó. Megváltotta az embert a gyakorlati és a teoretikus nihilizmustól egyaránt, földi létének értelmetlenségétől.

A platóni-keresztény ,,igazság” szeretete – a teleológiai tudat fenomenológiájából következetesen – Isten ellen fordul. Az ,,Isten az igazság” kijelentés az életet tételezi föl, egy átláthatatlan, zavaros emberi érdeket, amely az életért van. Ez a föltétel nélküli igazság akarása vezet el az élet önmagáért akarásához.

A metafizika kezdetétől elfogadott posztulátum az ,,igazságra” törekvés. Minden törekvés az által van meghatározva, ami felé törekszik. A feltétel nélküli felé törekvés visszahat önmagára, s amennyiben a törekvés tárgya feltétel nélküli, a törekvés is az lesz, maga az igazság akarása. ,,A kereszténység hanyatlása – morálját tekintve (ez óhatatlan), amely a keresztény Isten ellen fordul; a kereszténység által roppant mértékben kifejlesztett becsületességérzéket az undor keríti hatalmába a keresztény világ- és történelemértelmezés hamissága és hazugsága láttán. »Isten az igazság« visszahatása a fanatikus hitben: »minden hamis«.”²² A feltétel nélküli igazság akarása leplezi le, hogy a túlvilág, a metafizikai világ mint igaz világ akarása az életért, önmagáért a ,,földi” életért létezik. Igaznak, feltétel nélkülinek tartani valamit ,,önző” érdekből, tisztességtelen...

Az igazság akarása fedi föl ezt a teleológiát, az érdeket: ,,A morált sújtó szkepszis a döntő. A morális világértelmezés hanyatlása, amelynek nincs már semmiféle szankciója, miután megkísérelte a túlvilágba menekülést: a nihilizmusban végződik.”²³

(4. Az átmeneti állapot – a keresett világ). A szellem, a kategóriák a nihillizmus tulajdonképpeni okai. A változóban az állandó jelenti az igaz valóságot, a létezést. A szellemmmel az ember a változóban megragadhatja az állandót, amellyel bizonyoságot nyerhet a múlandósággal szemben. Az állandóságra törekvéssel a világban is állandóságot teremt, a változót állandóvá emeli. A metafizika az állandóságot kínálja az embernek. Az emberi gondolat lesz mindennek a mértéke. Ahogyan Nietzsche írja, szükséges ez az élethez, de csak mint eszköz. A teremtett értékek ,,perspektívát” jelentenek az életben, annak fönntartását szolgálják. Nincsen semmilyen előre megadott lényeg, nem létezik semmilyen előre meghatározottság. Egy kizárólagosan igaz világ nem létezik.

Megtudni, hogy az öröknek tartott igazság látszat, és nem összeomolni, tovább élini – Nietzsche iróniájával – valami Isteni. Szükséges a látszat, de az is szükséges, hogy uralkodjon az ember a látszaton, és ne a látszat uralkodjon rajta.