Mészáros Sándor

Utazások száz dollárral

– vignetták –

Egy provinciális országból egy még provinciálisabb díszletei közé áthurcolkodni – nos, ez minimum nevetséges. Ilyen elhatározás nincs, mert senki nem így dönt. Remekül leharcolt díszletek, szegénység-szag, mállás, fövetlen marhahús határőrök. Azt mondja, ne beszéljek így, ez a hasonlat nem illik hozzám, a középfinom lelkemhez. Aki a provincalitást bírálja, az talán azt reméli, hogy ő kívül van, valahogy kívül marad. Megússza vagy nem, de ettől elviselhetetlenül nagy a képe, mint egy előkelő idegennek, aki a falusi kocsmában Camparit rendel dupla jéggel. Nem, ennyire azért mégsem. És nem is eszerint választok, bár az utazás előtt még fogalmam sincs, hogy ilyen fontos döntés előtt állok.

 „Erre a címre nem lehet válaszolni, de azért valahogy jó volna szót váltani. Azt hiszem, történt valami, úgy emlékszem, és úgy tűnt a vonatban is két felriadás között. Furcsa és bizonytalan állapot ez: szerda reggel otthonról indultam (anyáméktól), s véletlenül meghallottam, hogy a szomszéd nénivel miként ordibál magából kivetkőzve az ápolónő, a drágán megfizetett asszony egy öreg és magatehetetlen hölggyel, patikusasszonnyal, s aztán gy., aki eszembe juttatta az idősek otthonát, aztán amit te mondtál a lélek nyitottságáról és zártságáról. Furcsa és bizonytalan állapot ez, mert hirtelen fontosak lettek a dolgok, amikről már megtanultam másként gondolkodni. S ezért aztán nyitott lettem és sebezhető. Riadt."

 „Otthon dekonstruálj, bazmeg!"

Azt mondja, hogy a lényegi kérdésekről semmit sem tud az, aki nem élt háborúban. Jó vicc, mégsem rendelhető minden ember mellé egy-egy háború. De, szerinte is igaza van, csak nem lehet ezt kimondani, mert akkor az valami barbár igazságot jelent. Mégis, aki átélte, annak másfajta tudása van az emberi helyzetről, mint aki nem. Ez biztos. Ám nem akarja szétfecsegni ezt, különben is kezdődik az előadás. Majd. Ha egyáltalán. Mindenesetre, én soha nem lennék olyan bátor, hogy... A mondatot inkább nem fejezem be, mert úgy hangzik, mintha bókolnék. Egy hős, ezt csak ironikusan szoktam volt mondogatni. De egy arcot valójában nem így nézek meg, hogy a hősiesség nyomait fürkésszem. Nincs rajta szenvedés, állapítom meg tettetett tárgyilagossággal. Mintha ezen múlna. Nem ezen múlik, és inkább csak ott-felejtődik a tekintet. Nem tudok és már nem is akarok máshova nézni. Én, a hős.

Valójában Bruce Willis a hős. Ő akár nyolcvan évig lenne földigiliszta a Demi Moore-ért. Vezetés közben mondta, és láthatóan halálkomolyan gondolja, mert gyöngyözik a homloka. Persze, ha nem számítana bele az életbe! Mi az, hogy nem számít bele a földigilisztaság, úgy nagyon könnyű bevállalni egy nőt. Na jó, ha beleszámít az életbe, akkor nem lenne földigiliszta, de fölnyalná érte az Egyenlítőt. Laposkúszásban. Ugyan, annyira nem jó nő a Demi Moore, egyébként is elváltak már, a három gyerek ellenére, megírta a Story. Ilyeneket olvasok én, ezt nem gondolta volna rólam?! Dehogy, csak hallottam, nem mondom meg, kitől, ő olvassa a Storyt és egyáltalán nem szégyelli, amiben igaza van, mert sokfelől kell tájékozódni. Erre nincs mit mondania, de azt vegyem tudomásul, hogy Demi Moore még mindig a legjobb nő, akár elvált, akár nem, ez őt egyáltalán nem érdekli, és simán körbenyalná érte a Földet. Ez a minimum, amit egy ilyen nőért meg kell tenni. Sajnos vagy nem, a szerelem hősies dolog. Hősies elhatározás. Valójában ezt nem ekkor mondta Bruce Willis, hanem egy másik utazáskor, most vadul a legyeket csapkodta, és ez út végére csöndesen leszámoltunk az összes közös ellenségünkkel. Kő kövön nem maradt. De ez is csak ráfogás, mert nem így érkeztem meg. Egészen másra figyeltem.

A határon nem volt semmi probléma. Simán átengedtek, csak előtte legomboltak tíz márkát, valami tisztasági illeték miatt. Bruce fölháborodott, részben a pénz miatt, noha nem ő fizette, másrészt az egész eljárás miatt. Bár roppant ügyes, állapította meg rögtön, mert úgy van kitalálva, hiszen annyira jelentéktelen összeg, hogy mire átérsz, elfelejted. Ugyanakkor nem jelentéktelen, mert minek fizetnél?! Azért, hogy megmosod a kezed abban a büdös vízben! Már bocsánat, de az európai száj- és körömfájás járványról már mégsem te tehetsz! Ők még ebből is hasznot húznak! Nagy genyák ezek, tiszta harmadik világ. Miért, mit hittél, hova jövünk?, adtam a bankot, és arra ügyeltem, hogy ne legyen büdös a kezem a fertőtlenítőtől. Ez jórészt sikerült. De ebben utólag sem szeretnék szimbólumot látni. Rutinosan majdnem megmostam, és kész.

 „Úgy kell élni, hogy beleütközünk a dolgokba, és megsimogatjuk azokat."

Azt mondja, hogy ő még nem látott senkit ilyen gyorsan kezet mosni. Senkit a világon. Vagyis van még egy jelentős kivétel, de ezt most hagyjuk. Direkt nézte az óráját, és nem telt el öt másodperc a csap megnyitásától a kéztörlésig. És nem is törlöm meg rendesen. „Mi az, te kémkedsz utánam?!" Azt hiszem, a kézmosás-világbajnokok alig bírják titkolni büszkeségüket. „Nem, csak meg akarom ismerni minden mozdulatod..." „Igen?" „Igen." „Lehetséges ez?" „Lehetséges."

Mindez később történt, kicsit előresiettem, egy-két földtani korszakkal később. Onnan nézve ugyanis világos lett, hogy amikor kiszálltam az autóból, az azt jelentette, megérkeztem. Pontosabban, félóra múlva, ahogyan fölálltunk az asztaltól, akkor gondoltam először erre: megérkeztem. Még majdnem elfelejtettem fizetni is. S még azt sem tudtam biztosan, hogy csak márkával lehet, vagy elfogadják a dollárt is.

A pénzváltókkal többnyire szerencsém van. Azt mondja, nem tud betelni azzal, ahogyan bánok ezekkel a tahó dílerekkel, még a legnackósabb állat is magyarul beszél vagy köszön el. Hirtelen megtanultak magyarul, pedig ezek soha nem szólalnának meg. Nem olyan csávók, ismeri őket mind. A nézésükről felismeri. Az a vad, sötét és büszke tekintet, amely úgy néz keresztül rajtad, mint az üvegen. Soha nem hitte volna, hogy ezek képesek megszólalni máshogyan is. Nyilván ez az érdekük, a pénz miatt, próbálok hevesen szerénykedni és egyben logikusan válaszolni. Á, dehogy, ezeket a gyilkosokat nem hatja meg egy nyavalyás százdolláros, annyira nem szentimentális ürgék. Nem úgy áll a szemük. „Nem kell mindjárt legyilkosozni őket!” Majd megismerem őket jobban, lesz időm, és belőlem is eltűnik ez a szentimentalizmus. Vagy nem, s így annektáljuk a várost. Ez a titkos terv, de csitt!

A cipőkről mindent tud. Tényleg, ne nevessek ezen, szó szerint mindent tud, de mindent. Nem túlzás, hiába nevetek. Már két éve keresi azt, ami megfelelne kenki méretben, színben és formában is. Nem a jót, hanem a tökéletest. Látja maga előtt, azonnal meg tudná mutatni, milyen az. Olyan nincs, hogy szinte tökéletes, ez ugye hazugság. Vagy nem, de akkor is kompromisszum. Azt pedig soha! Inkább nem veszi meg, kivár és keres tovább, sőt azt is bevallja, hogy néha már magában föladta. Igenis, volt úgy, hogy magában arra gondolt, föladja, valójában nincs is ilyen, azt csak ő elképzelni. Az utóbbi években nagyon visszaesett a kínálat, a kereskedők pedig beérték mindenféle szir-szarokkal, mivel ezeket is boldogan megvették itt az ismert okok miatt. A háború talán leginkább az ízlést baszta szét, de persze nem ez a legnagyobb probléma vele, nem esztétikai, ha szabad ezt ennyire flegmán mondani. De ő nem adta föl, s talán ezért tegnap látott egyet a pályaudvar felé az egyik kapualjban, ami, ha talán nem is tökéletes, de közelíti. Sőt, ez az!, egyből kiszúrta, valóban az, csoda, csak azért nem szólt, mert neki elég, hogy tudja, van ilyen. Holnap vagy bármikor ráérünk visszamenni. Ha meg addigra elvitték, vigyék, keres majd másikat. Neki elég, hogy tegnap látta. „De ugye visszamegyünk?!"

„A nőben pedig a nedvesség a legszebb. Még akkor is, ha varangyszerű lesz tőle. Nem tudom, észrevették-e, de igen sok nőnek puffadások lesznek az arcán, ha abbahagyja a sírást: amíg peregnek a könnyei, nagy átlátszó, kerek sós cseppekben, addig igen szép, vigasztalni való. És ölelni, ami ugye a vigasztalás maga. Ezért mondom, hogy a nedvesség a legszebb a nőben. Könnyem a tápláló esővíz, ami érzővé és befogadóvá teszi a testem."