Emberhez mért házakat tervezni, építeni

Beszélgetés Pesti Attilával

A kishegyesi Kátai-tanyán az öt napig tartó Campus építésztáborban beszélgettem Pesti Attilával, a tábor egyik alapítójával és állandó résztvevőjével.

– Hogyan jött létre a Campus építésztábor?

Szerencsés találkozások összegződésének köszönve. Itt persze nem csak személyes találkozásokra gondolok, habár az első éppen ilyen, hiszen ifj. Horváth Lászlóval a középiskolai osztálytársak, majd barátok lettünk. A második találkozás eszmei: az organikus építészettel való megismerkedést jelenti. A harmadik találkozás személyes is és eszmei is: ’95-ben találkoztunk Valkay Zoltánnal, aki attitűdje és ,,doktrínája” révén is ösztönző volt. Akkortájt Lacival az egyetem taposómalmában őrlődtünk, ahol az egymással kellően össze nem kapcsolt tapasztalati adatok lenyűgöző tömegét döngölték az agyunkba. Ebből a letargiából – bátran állíthatom – Zoli rántott ki bennünket azzal, hogy hallatlan mentális energiájával hitet öntött belénk: az építészet túlmutat néhány ezer képleten. Talán mondanom sem kell, hogy az egyetemen az eredeti célképzet (ti. hogy ott építészetet tanulunk) színvonalának süllyedése és teljes devalvációja volt jellemző. Így elhatároztuk, hogy nyaranta egy kis ,,feltöltődést” nyújtunk azoknak, akik velünk egy malomban őrölnek…

Eredeti célunk szerint két fő szála lenne a szemináriumnak: az alföldi építészeti hagyományok továbbgondolásán alapuló építészet köztudatba juttatása és népszerűsítése (eszmei és gyakorlati úton). Másrészt olyan nyitott fórumnak szántuk a Campust, ahol bárki kifejtheti az építészettel és társdiszciplínáival kapcsolatos álláspontját. Azon emberek találkozóhelyének szántuk a tábort, akik szélesebben értelmezik az építészetet.

– Miért kell ,,szélesebben” értelmezni az építészetet? Nem elég a mesterségbeli tudás?

Semmiképpen sem. Az építésznek feladata ugyan az építés, de ennek első állomása önmaga felépítése. Szükség van egy szellemi alapállásra, melyből kiindulva részvéttel és autonómiával meg tudja oldani feladatát. Az igazi építészet a forma, idő, tér és anyag követelményének interferenciájából áll össze. Ha ezt valaki elfelejti, akkor a közízlés szintjén mozgó rutinfeladattá alacsonyítja az építészetet. A fent nevezett fogalmak viszont egyenként is sok kérdést vetnek fel, ezért van az, hogy sok minden szóba kerül itt.

– Sikerült-e a tervek mentén haladni?

A siker felemás. Egyrészt olyan kiváló építészek tiszteltek meg bennünket, mint Gáborjáni Péter, Gerle János (Velencei Építészeti Biennálé nemzeti biztosai) vagy például Ekler Dezső (Ybl-díjas) és Csete György (Ybl- és Kossuth-díjas), addig a helyi építész társadalom tagjai rendre távol maradnak. Hozzáteszem, nem azért, mert nem tudnak rólunk. Ez azért nyilvánvaló, mert egyeseket személyes meghívással sem tudtunk elcsalni.

– Miért?

Előttem sem világos a dolog. Különös, hogy éppen az építészek részéről lanyhább az érdeklődés. A társdiszciplínák képviselői nem ilyen passzívak. Vízépítészek, kert- és tájépítészek, néprajzosok, gépészek szívesen jönnek hozzánk gondolatokat cserélni. Tény, hogy az építész szakma tájainkon teljesen elpetyhüdt, a hivatás űzése egzisztenciális praktikává vált: építészet az, amiből meg lehet élni. Ez a magatartás rímel Lenin szereposztására, miszerint az építészet humbug, s csak annyiban van jelentősége, amennyiben propaganda eszközként szolgálja a proletár internacionalizmust. A ,,bojkott”-ból azonban nem csinálunk hiúsági kérdést. Woody Allen azt mondta, neki az agya a második legkedvesebb testrésze. Szerintem sokaknál a harmadik helyre szorul. Az első kettővel nem tudunk a táborban versenyre kelni…

– Az organikus építészetről...

Az organikus építészet, lényegét tekintve, nem annyira a modern építészet tagadása – mint ahogy ezt a legtöbben gondolják –, mint inkább az archaikus építészeti hagyományok folytatása. Tagadásra tulajdonképpen a modernisták ,,építettek”, s az a tény, hogy házaik egy emberöltő alatt kudarccá váltak, azt támasztja alá, hogy a tagadás önmagában nem teremt rendszert, nem ad premisszákat egy új alternatívához. A dialektikus filozófia a változásokra összpontosított, nem ismert el állandó adottságokat, úgy mint táj, mentalitás, egyediség stb. Az organikus építészeti felfogás szerint az építésznek meg kell engednie, hogy a hagyomány átfolyjon rajta, mert csak is így formálhat ,,emberszabású” házat.

– Milyen hagyományról van szó?

Én ez alatt a Hamvas által leírt hagyományt értem. Persze a hagyomány egyre ,,lejjebb” kerül a rárakodó civilizációs rétegek alatt, ezért üzenete nehezen olvasható, no meg a műbe való beépítése se könnyű feladat, hiszen az épület a legelvontabb alkotási forma. A számomra példaképül szolgáló magyar organikusok két fő szellemi kútfőből merítenek. Ezek: a steineri antropozófia és a paraszti kultúra. A népi építészetből könnyebben megérthető az egész organikus hozzáállás lényege. A paraszti kultúra ugyanis – mint minden ősi természetes kultúra – organikus, mert az anyagi és a szellemi tartalom mindig együtt és egységben van. Ha sorra vesszük a házhoz fűződő szavainkat: lábazat, kapuszárny, ablakszem, homlokzat, tetőgerinc stb, akkor láthatjuk, hogy eleink lénynek fogták föl a ma dologinak mondott fogalmakat. Eszerint a házzal, mint élőlénnyel van dolgunk...

– Van-e sajátos formavilága az organikus építészetnek?

Az organikus építészet célja az ember természetéhez illeszkedő házakat alkotni. Felmerül a kérdés: mely formák állnak legközelebb az ember természetéhez? A jungi lélektan szerint a tér archetipus, az anyaméhben született meg bennünk. Ez az első ,,házunk” – ahol a legjobban érezzük magunkat – puha és kerekded. Az első vonalak, amelyeket kisgyermekként rajzolunk – görbék. Hundertwasser azt mondta (dehogy mondta: dörögte!): vonalzóval rajzolni istenkáromlás, mert az egyenes vonal természetellenes. Az egyik legősibb szavunk is utal arra, milyen legyen a házunk formája: hajlék. És mégis: az organikus alkotás nem válhat formai dogmák hordozójává. Mint ahogyan a természetben sem létezik önmagáért való forma, úgy az építészetben sem szabad alkotói önkénnyé válnia, hanem az adott helyen ható fizikai és spirituális szervezőerők kikristályosodása kell, hogy legyen. Ennél fogva akár a ,,kocka” formájú ház is lehet organikus. Gondoljunk csak a hagyományos mediterrán építészetre, Djenné, Sibám városaira...

– Mi a helyzet az építőanyagokkal? Létezik-e organikus hierarchia?

Mivel ez a fajta építészet szellemi indíttatású, szempontjaiban túllép az anyagszerűségen, pontosabban a ház szellemiségét olyan anyagokba gyúrja, amelyek méltó hordozói a szellemiségnek. De talán helyesebb lenne szólni a táj szellemiségéről, mert az ember is ennek része: minden ebből következik. Ily módon a legorganikusabbak az adott tájból kiemelt anyagok, melyek új ,,életükben” is képesek azonosulni a tájjal, a ház halálával pedig visszatérni oda, ahonnan egykoron kiszakíttattak.

– Az építészet-pénz viszonyáról...

A pénz alapvetően nem rossz dolog, a baj az, ha fétisként kezelik. Az építészetnek is gyeplőjévé vált, aminek az az oka, hogy a szellem is árucikké lett alacsonyítva.

Eleink, ha házépítésbe fogtak, pontosan tudták, milyen lesz, mert a világképükhöz kapcsolódott. Az anyagelvű világkép megjelenése a történelem döntő fejleménye. Az Ember kiemelte magát a világgal alkotott egységből, kiveszett belőle mindenfajta érdeklődés a transzcendencia és a vallás iránt. Az ősi világkép felbomlott, az értékek helyzete a társadalomban labilissá vált. Ebben a fejtetőre állított világban a pénz kultikus jelentőségűvé vált, és az a téves hozzáállás szilárdult meg az építészetben is, amely az anyagi és technikai lehetőséget adottsággá avatja. Így a házak, amelyek ma (tömegével) épülnek szellemi váz nélkül, olyan álarcok, melyek mögött nincs arc, dobozok, satnya tartalmakkal. Hamvas is rezignáltan legyint: van itt minden: dizájn, ergonómia, higiénia – csak meghittség nincs...

Nagy Farkas Dudás Erika