Erdőben, mezítláb hegedülni

Beszélgetés ifj. Virág Gáborral

Pontosan érkezem.

Ifj. Virág Gábor a Dombos-Fest ideiglenes hadiszállásán fogad, két rendezvény közti szünetben. Fekszik az ágyon, keze egy dobon, hasán macska. ,,Kultúrmacska" – mondja, és az visszadorombol neki. A szobában rengeteg dombosi fotó, doboz-szám bakelit lemezek, bekapcsolt számítógép, könyvek, folyóiratok. Plakátok.

Tudom, eddig sem volt langyos tespedés az élete, de az idei nyár teljesen felpörgette. Egyik nap még ebben van, másnap már nyakig valami másban. Tavaly még csak forgatókönyvet írt, most már filmet is készít. Dj is. Szervez. Szerkeszt. Ír. Tanul és utazik. A nővére gyerekeire vigyáz, és vasárnaponként ő süti a bécsi szeletet.

Nem értem, mitől jött ez a bogár, hogy egy látszólag jól belátható pályáról áttér egy másikra. Több másikra. Lehetőleg egyszerre. Minek imidzset másítani, amikor jól működik az is, ami eddig van, volt…

Vagy talán épp azzal van baj, hogy mégsem úgy működött, ahogy neki tetszik/kellene? Talán kiderül valami. De az is lehet, csak még jobban beleveszünk. A eltervezett kérdezz–felelek játékunkból sem lesz semmi, gondolom, de megegyezünk, hogy elmond mindent, amit eszébe sem jutna tőle megkérdezni senkinek…

– Hallom, azt mondják, hogy visszamentem Budapestre. Hol is élek valójában, és hol van a hely, ahova visszamegyek… Tibetben élek eszkimóként, a NASA-tól kapom a fizetésem, Lisszabonban töltöm a mindennapokat, időnként Üzbegisztánban érzem magam, és újabban Észtország felé húz a szívem. Komolyra fordítva a szót: az utóbbi fél évben Kishegyesen. De ezt az emberek nem nagyon vették észre. Ebben az az érdekes, hogy én sem vettem észre, hogy ők nem vették észre. A fesztivál alatt, a legelső, performansz-jellegű piactéri zenélésen szereztem egy barátot, Nikolát, és ott derült ki, hogy szomszédok vagyunk, de eddig valahogy nem láttuk egymást, pedig hát én is itthon voltam, és ő is itt mászkált. A rendezvények alatt egyébként legalább egy ember mindig akad, aki odajön, és mondja, hogy ismer, a nővére ezt és ezt mesélte (hogy jól tudok csocsózni), de hát valójában gőze nincs, hogy miket csinálok. Itt elsősorban a zenélésre gondolnak. Ez nekem is új dolog, mert csak két hete kezdtem.

– Napjaim a számítógép előtt, mellett, körülötte történtek, az éjszakák pedig különböző kocsmákban. De ha az ember azt mondja, hogy kocsmákban tölti az éjszakáit, akkor rögtön részegeskedésre gondolnak. A kocsmában más is történhet. Például egy fesztivál kigondolása. Fél éve benne vagyok a szervezésben, ami lazán indult, de az utóbbi időben jól bekeményedett. Egy-két barátommal hónapokon át azt játszottuk hazafelé az éjszakában, hogy két idegen vagyunk a majdani fesztivál idején, és hogyan reagálnánk egy szénaboglyás kocsira, vagy egy házromra, vagy a kakasokra, kutyákra, amik egyszerű, nekünk fel sem tűnő falusi dolgok, de viszont más környezetből jött embernek teljesen szembetűnők.

– Na, igen, mint például a legyek. Ez egy külön történet, de a szervezéssel kapcsolatos. Közvetlen a nyitó nap előtt, amikor a dolgok már beindultak és mentek maguktól. Hazafelé autózva néztem a falut, és tényleg érződött, hogy valami történni fog, de az is, hogy az embereknek fogalmuk sincs, el sem tudják képzelni, hogy mi lesz itt. A kocsiba beszállt egy légy, és ott cikázott körülöttem míg csak haza nem értem, zavarva a vezetésben. Gondoltam, hogy oké, látszólag minden rendben van, erre bezavar egy légy… És valóban, az irodalmi napok alatt a Moziban akárhány legyet láttam, mindig az az egy jutott eszembe, hogy na, itt van… Ez már nagyon misztikusra sikeredett…

– Mágikus realizmus, mint a körülöttem lévő dolgok… Valahogy így, bár én ezt másképp mondanám. Mert én már nem vagyok itt. Persze jelen vagyok, csinálom a dolgokat. De hát az, hogy ,,itt", az már nem azt jelenti, hogy Kishegyesen, Szabadkán vagy Magyarországon, vagy bárhol. Inkább különböző valóságdimenziókra gondolok. Most például történik a fesztivál, amely dimenzióban én is vagyok: dj-kedek, a Dombos Social Clubot menedzselem, különböző irodalmárokat fogadok, szállásolok el, fölléptetem őket stb. Közben pedig ennek a dimenziónak köszönve egy másikba kerültem át, ami már nem is a fesztiválról szól, hanem többek között arról is, hogy kapsz egy lehetőséget, egy olyan hónapot, amikor minden ötletet megvalósíthatsz. És ezt csináltuk. Mert például hiába van valami ötleted, ha a társadalom, és egyáltalán: a mindennapok nem engedik meg, hogy arra gondolj: esetleg lesz is belőle valami. Ha nem a fesztivál teremtette lehetőségen belül csinálod, akkor a falusiak egyszerűen hülyének tartanak. Hegyesen természetesen vannak elegen, akik hülyének tartanak most is. Ez persze volt is, lesz is, és nem lehet ellene tenni. De most, hogy látjuk, megy ez, már gondolkodhatunk messzebbre mutató dolgokon is. És a következő évit is tervezhetjük. Ezért mondom, hogy már nem vagyok itt. De nem tudok végigmenni az utcán, hogy ne állítanának le… és ezért itt is vagyok keményen.

– Az irodalom most is fontos. Nincs rá időm, de közben mégis egy furcsa barátom furcsa ötletétől vezérelve egy regénytémán dolgozom. ,,A gonoszság rózsája" lenne a címe, és az a lényeg, hogy a benne történő dolgok valamiféleképpen egy olyan hiperrealitást hoznak létre önmaguktól függetlenül, hogy az egy virágot mintáz meg a térben. De ebbe inkább bele se kezdek, mert akkor reggelig nem fejeznénk be. Tehát van az irodalom, azonban most vannak fontosabb dolgok is. Más emberek között mozgok, és másféle viszonyokat ismerek meg. Teljesen véletlenül kezdtünk dj Tomival közösen zenélni, és teljesen mások az interakciók, másféle metakommunikáció zajlik, mint ami az írók között megy. Az írók féltékenyek egymásra, rivalizálnak, ki a faszább csávó, kinek vannak jobb csajai… Zenélés közben ilyen nincs. Tiszta dolog. Persze, az írókkal is lehet közös valami, például ilyen volt a közös forgatókönyv-írás. De ott mégsem engedhettem bele magam annyira, mert írás közben nyilvánvaló, hogy két különböző egyéniség csinál valamit. A zenében is, de a zene inkább összehangol.

– Mondjuk, azalatt az aktív négy–öt év alatt, amíg sympóztam, ismerkedtem az egésszel… Kicsit megundorodtam az irodalmi közélettől. Az ittenitől is, a magyarországitól is. De ez nem azt jelenti, hogy emberektől undorodom, hiszen egy csomó embert, nagyra becsülök... Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom: annyi irigység, vádaskodás, szívatás, satöbbi megy. És jó e nélkül. Másként is lehet kapcsolatod az irodalommal.

– De nem foglalkozom ezzel. Szépen lassan majd kialakul, ha ki kell alakulnia. Ha nem, akkor nem. Nekem jó, hogy nem kell aktívan részt vennem. Sem itt, sem ott. Különben is, az én hiper hiperrealitásomban portugál író vagyok, tehát megengedhetem magamnak. És ha nem bízik benned valaki, nem is fogja megérteni. Teljes bizalom kell, mert ha az egyik legjobb barátommal és a szüleimmel sem tudtam megértetni, hogy igenis dolgozom, csinálok valamit, van értelme ennek az egésznek, akkor nem működik. Éppen a fesztivál alatt történtek döntő fontosságú dolgok, amik felnyitották a szememet. Például kölcsönadtam a kocsit tele mindfélével, és amikor visszahozták, láttam, hogy ebből-abból kivettek; olyanok, akikről nem gondoltam volna. Fordítva is volt: a tizenegy éves gyerek, Nikola, akivel az egyik barátnőm szerint kutyamód bánok, de én egyáltalán nem így gondolom, és ha megkérdeznéd, ő is biztosan ezt mondaná. És nincs ebben semmi sértő, mert közösen csinálunk valamit, és érzi, hogy megbízom benne. Bár otthon lenne a helye, de velem van.

(...) Például a tegnap esti verekedés. Egy tetőtől talpig magyar gyerek tökrészegen bejött a Moziba, elkezdett szidni három cigánygyereket, cirkuszolt, miközben az a három cigánygyerek ott ül a színpadon és eszükben sincs veszekedni vagy valakit is bántani. A talpig becsületes magyar gyerek pedig nem ért a szóból, hiába mondjuk neki, hogy nyugi, hiába fogja le már a barátja is, betérdel az egyik gyereknek, székeket dobál, és akkor elgondolkodik az ember… mi van itt? Azért mert valaki cigány…?

Más. Provokatív jelenet: lényegtelen, hogy egy hova valósi lány, aki mellesleg gyönyörű szép, képes előítéletektől mentesen egy hároméves, teljesen koszos, leszegényedett kisgyerekkel közösen burekozni. Ez lehet, valóban provokatív… nem rendeztük tudatosan így. Ott lebzseltek körülöttünk a Kispuhik: egyszercsak megleptek bennünket, és nem lettek elzavarva. Persze, voltak alkalmak, amikor el kellett nekik magyarázni, hogy most rendezvény kezdődik, csendben kell lenni, kaptak fagylaltravalót, és megkértük őket, hogy menjenek haza… Lehet, hogy egy ,,felsőbbrendű nemt'omki" nem tudja megérteni, hogy miért nem baj, sőt, hogy ők is résztvegyenek ezeken a rendezvényeken… Nem ártott az, hogy a pestiek látták, ilyen is van itt, és ezzel együtt kell gondolkodni, akkor is, ha néha forog a gyomruk. Akiben van egy csöpp emberi érzés, megérti, hogy miről van szó. Emberségről.

– Mert a Dombos-Festnek célja is, hogy lehetőséget adjon az embereknek, és nincs meghatározva, hogy a Kispuhiknak vagy Nikolának nem lehet. Például itt van ez a dob, hát dobolhasson rajta mindenki. Volt olyan nap, amikor negyven-ötven ember dobolt. Nem tudom, hogy Nikolából híres dobos válik-e, de abból, ahogyan először hozzáért, látszott a tehetsége. Bár nem jár iskolába és – sajnos – nem tud se írni, se olvasni.

– Igen, a dobnak is története van… A pesti lány kapta a párizsi szerelmétől, és elhozta nekünk.

– Nap mint nap történik valami: minden nap van legalább egy olyan személy, erő, vagy a falunak egy része, ami az egészet megpróbálná tönkretenni. Például a verekedés, a kutyás ember a parkban, az irodalmárok közt a problémázó Dani, aki nem is volt hivatalos, a helyi közösségben való vita. Túlestünk rajta, aztán csak tátottuk a szánkat, hogy mi van itt… de megértettük, lesznek még ilyenek… És bennünk is munkálkodnak ilyen erők, de szerencsére már az elején megértettük, hogy legjobb az ilyesmin csak röhögni: van ez is, de ott a többi dolog.

– Sok mindenre mi sem gondoltunk, amikor elkezdtük. Keresztbetevés, személyeskedés, miközben lehetne másként is.

– Pesten voltam néhány napot, és alig vártam már, hogy hazajöjjek. Jó volt ott is, de hiányzott a falu. És ledöbbenve láttam, hogy mintha mi sem történt volna. A kocsmákban ugyanazok a rosszarcú alkoholisták, akikkel persze nekem nincs bajom, csak csinálhatnának mást az egész napos sörözésen kívül. És láttam, hogy hoppá, mintha nem is lett volna semmi… Nem a fesztiválról van szó, hanem a lakosokról. Ha ők hagyják, hogy ez a lendület elvesszen, és ez az egész csak egyetlen hónapról szóljon, akkor… mert hetente lehetne valami, amitől jobb lenne itt. Ez az oldal is választható.

– Itt vagyok, de ez az elmúlt tízéves történethez tartozik. Azoknak is szar volt, akik elmentek, az ismerősökről tudom, sőt magam is tapasztaltam, hogy nem aranyélet. De maradni sem persze: ezek olyan kategóriák, amelyeknél nem lehet eldönteni, melyik a jobb. Sokkal inkább személyes, családi dolog az, hogy ki hogyan dönt, ki mit mer vagy akar vállalni. És sok olyan ember van, aki el is ment, de itt is van; az a véleményem, hogy elmenés–maradás témában felesleges ítélkezni.

– Most itt vagyok, ami nem jelenti azt, hogy nem megyek el. És ha elmegyek, az nem jelenti azt, hogy valamit cserbenhagynék vagy itt hagynék. És ha évente egy hónapot vagyok itt, vagy egy hónapig Pesten pincérkedem, vagy egy horvátországi bolondokházából átalakított kultúrotthonban felolvasok, vagy írok a Hevér-tanyán...? A lehetőségek aszerint variálhatóak, ami megfelelő. És senkit nem kell, hogy foglalkoztasson, hol vagyok. Az ember ott legyen, ahol jó neki.

– Kicsi, de a miénk. Hogy is van ez a szlogen? Ha megnézed, akkor… Kérdezem, hogy mi ennek a falunk a titka? Egy csomó idegenből jött embernek ad egy furcsa élményt ez a falu. Mi fel sem tudjunk fogni.

– Álltunk a határban egy dombon. Valaki azt mondta, hogy hát, jó ez, jó ez, de képzeld el, hogy a világ más részén, egy másik, hatalmas hegyen. Hát persze, hogy a Krivaj meg Duna… megtalálni azt, ami más, mint máshol. Például a kishegyesi és a bajsai szakadék épp akkora örömöt szerez. Dehát minden helynek megvan a maga csodája. Lisszabon vagy Skócia, van ott valami, amitől – ha sikerül megtalálni –, kapsz valami többletet. Ha meg csak azt nézed, hogy mennyi légy, mennyi sár, mennyi por és mennyi mindenféle baj, akkor inkább hátra mész semmint előre, és nincs értelme.

– Lajkó Félixszel csinált valaki egy interjút, és azt mondta Félix, hogy ő legeslegjobban a palicsi erdőben, mezítláb szeret hegedülni, mert ott, a szabad ég alatt érzi át az egészet. Másnap Pesten, cipőben játszotta ugyanazt a zenét a Zeneakadémián, és persze, hogy nem sikerült úgy játszani, mint a palicsi erdőben.

Nagy Farkas Dudás Erika