Minden pillanatnak a maga maszkja

,,Legyen tükröd az írás, és keményen

beletekinteni! ...akármit mutat."

Beszélgetés Kukorelly Endrével

Dombos Fest. Kishegyes, július közepe, irodalmi napok. A Mozi vendéglő kerthelyiségében, negyven-ötven izzadó, túlnyomórészt irodalomközeli ember zsongásában beszélgettünk Kukorelly Endrével, aki a Mészáros Sándor által vezetett műsorban olvasott fel, Németh Gáborral és Tolnai Ottóval.

Hogy vagy?

Kösz, most jól. Nagy szívfájdalmam, hogy sosem jártam még a Vajdaságban, ezennel ünnepélyesen elmúlt. A barátaimat, kollégáimat bezzeg ugye hívják, többször is hívják Újvidékre, Szabadkára, Palicsra stb. Pedig én is kellettem magamat, de nem kellettem. Én egyébként szívesen elmegyek, ahova hívnak. Ahol még nem jártam, oda különösen szívesen megyek. Most boldog vagyok, hogy végre összejött. Örülök, na.

Dombos Fest, irodalmi napok, milyen?

Abszolút jó a Dombos Fest, minden hülyeségével együtt. Minden ilyesmi irodalmi táborban ugyanilyen százalékban van hülyeség és nem hülyeség, semmi probléma, nem kell kiakadni. Az alkohol mindenütt levadít néhányakat, és keletkezik a kis probléma, de ez inkább vicces mint nem. Az érdekesebb viszont, ahogy a minden ilyen összejövetelen kialakuló vitára rátelepszik, hogy a résztvevők egymásnak konkurenciái. Ées részrehajlás van, arra megy ki a dolog, hogy ha te mondasz valamit, akkor én abba hol tudok belekötni. Ez is természetes, bár én olykor felhúzom magam a természeten. Bár öt perc múlva lemegy a pumpa, nincs baj. Kevés sympós és özenetes szerkesztő jött el az kár, viszont ha nem hívtok meg kívülállókat, akkor a saját levetekben főhettek. Lehet előre tudni, hogy kik azok, akik csak a buli kedvéért jönnek, mert vannak olyanok, akik számára a kakaskodás a pálya. Persze én is azért jöttem, reméltem, hogy jó buli lesz, viszont van munka-része is a dolognak, ami szenvedélyesen érdekel. Külön kell választani a kettőt. Ennyi. Ha valami kritikát mondhatnék, az csak erre a részre vonatkozik. Tudni kell, kik is azok, akiket meghívnak. A moderátor ne ökörködjön, mert nem az érdekel, inkább az érdekel, hogy mit is lehetne itt csinálni, hogy az ittenieknek valahol jó legyen. Hogy a régió a kultúráját jobban észre vegyék máshol. Mert lehet olyan dolgokat csinálni, mint a centrumban nagyon szól. Különben félreértés, hogy a centrum Pesten van: nagyon fontos tudni, hogy csak virtuális centrumról van szó, az ismertség centrál. Ha bárhol csinálsz valami meglepőt, az ismertet téged. Arról is szó persze a dolog, hogy kik döntenek publikálás, recepció, pénzek és díjak felett: ők alakítják a kánont, (erről próbáltam beszélni), és ezeknek az embereknek kellene észrevenniük, a dolgokat. Észreveszik vagy nem. Ha radikális tiszta, őszinte, nyugodt beszéddel belépsz az irodalomba, azt kénytelenek figyelembe venni.

Magyarországi íróként hogyan vélekedsz a vajdasági irodalomról?

Hogy milyen a helyzete a „magyar irodalomban”? Akár azt is mondhatnám – és nem csak itt, van néhány nyugat-európai barátom, akikkel kapcsolatban ugyanez a helyzet –, hogy teljes mértékben negligálva van, vagyis, a kánonok negligálják. Ez így van az erdélyiekkel is. Pontosabban szólva, ebből a szempontból az erdélyi írók vannak a legjobb helyzetben, mert a hazai rossz (irodalmi) lelkiismeret úgy próbál kompenzálni, hogy az elszakított területekről von be írókat, és elsősorban nem felvidéki, nem vajdasági írókat részesíti előnyben, hanem az erdélyieket. Tehát van – pozitív és negatív – diszkrimináció. Minden van, mégsem ez a lényeges, mert szerintem ha egy író szuverén beszédjavaslattal lép az irodalomba – például Tolnai Ottó –, az díjazva van. Ez vonatkozik mindenkire, a „Pesten kívüli" irodalomra is. Majdnem azt mondanám, hogy mindegy, honnét jössz, ha azt mondanám: mert mégsem teljesen mindegy, hogy valaki Jugoszláviából vagy Amerikából kíván belépni, de ez csak mint harmadrangú kérdés számít. Az érdekes, hogy a nyelvi attitüd kellőképp autentikus-e. Nincs holmi maffia, összesküvés vagy mi x vagy z régió ellen. A nők ellen sincs. Néha mondják, hogy hű, a nőknek nincs esélye. No. Szóval, a nőknek van esélye.

Írni, belépni. De az olvasóig még hosszú az út, és szerkesztőségeken, szerkesztőkön keresztül vezet…

Nagyon sok hely van, van hát esély. A szerkesztőségekelemi érdeke, hogy érdekes szövegeket találjanak. Ha találnak érdekes szöveget, amely valami módon beleillik a koncepciójukba, akkor azt beveszik. Mondom, mindegy, honnét érkezik a szöveg. Valamiféle érdekérvényesítés mindenesetre szükséges azért, nem elég megírni a verset, és hagyni, hogy majd valami legyen, mert vagy lesz vagy nem. Meg kell csinálni egy írót (festőt, zenészt): egyrészt tegyen valamit az asztalra, másrészt csinálóddjon meg, és ebben maga is keményen vegyen részt. Ha laphoz, csoporthoz, klubhoz kontextualizálodik egy szerzőt, akkor fittyet hányni rá bajosabb. Van egy harc és kész. Az élet az egy ilyen. Az irodalom is harci terep, tetszik vagy nem. Tetszik es nem. Épp mint például a foci. Ki kell magadnak vívnod a téged megillető helyet. Nekem sem mindig tetszik, de így van. Ha nem tudod azonnal bebizonyítani, hogy te jó vagy, ha nem tudsz úgy belépni a körbe, hogy ott elismerjenek, akkor lehetsz zseni, akkor sem kapsz labdát…

Az olvasóval mikor kerülsz kapcsolatba? Mert az író-olvasó találkozókon leginkább bennfentesek vannak.

Ha egyvalaki olvas, az már nekem jó. Ha kettő, az nagyon jó. Szerencsére nincsen olyan felolvasóest, ahol legalább két olvasó ne lenne. Néhány napja, Salzburgban, harmincan voltak, például. A lavina is kicsiben indul. Én mindig meghatódok, ha valaki kíváncsi a dolgaimra. Mert miért kíváncsi rá? Hiszen neki is megvan a maga élete, gondja, öröme, és akkor az életéből akárhány másodpercet azzal foglalkozik, hogy én mit csináltam. Persze, marha jó lenne, ha tömeg tolongana az írásaimért. Nem tolong.

Van-e egy valaki, akit ha valamit megírsz, felhívhatsz bármikor, hogy felolvasd neki?

Van néhány barátom, akik elolvasnak, Mészáros Sándor, Németh Gábor például. És: nők nagyon tudnak olvasni.

A kritikával milyen a viszonyod?

Szakmai kritikával nincs gond. Mindenki tud valami hasznos-meglepőt mondani. Ez hasznos és meglepő. Laikusokkal sincs. Például a húgom, ha elolvas, neki megvan a kellő távolsága hozzá. Ami nekem már nincs, ezért bizonyos dolgokat nem veszek észre. De kaptam már olyan kritikát, amikor lábra ment a szerző: személyes sértegetés vagy irodalomkritikába csomagolt ideológia-kritika. Kopasz vagy, ráadásul komcsizol és- vagy nem komcsizol.

Te miért írsz?

Egyszer, valamikor rájöttem, hogy nagyon jó dolog írni, és azóta nem hagytam abba. A legjobb dolog. Én saját magamnak írok, szórakozásból, és nyilván egyfajta lélek karbantartés végett. Ezt már többször elmondtam: tizenhat évesen olvastam a Bűn és bűnhődést, és akkor rájöttem, hogy amit eddig csináltam, abban ehhez képest nincs semmi érdekes. A Fradiban fociztam egyébként, és bélyeget gyűjtöttem.

Mondtad, hogy magadnak írsz.

Természetesen a hiúságomnak nagyon tetszik, ha mást is érdekel. Hiú vagyok, mint bárki más, csak én bevallom. Izgat, hogy minél többen olvassanak, de amikor írok, akkor az csak azért van, mert jól esik. Mindenkinek bátran merem ajánlani, a lélek kondícióját javítja. Akár naplót vagy levelet, és nem feltétlenül muszály publikálni. Különben is, nem a publikálástól vagy író, hanem mert úgy döntesz, hogy író vagy, és ennyi. Ha leírsz – szinte bármit, ami eszedbe jut – és visszaolvasod, az olyan, mint tükörbe bámulni. Mindjárt észreveszed magad, ha modoros vagy, hazug, szépelgő, hamis, azt, ha más akarsz lenni, mint ami valójában vagy. Ez mindenkire vonatkozik, nem csak profikra.

És mi van akkor ha az írást éppen álarcnak szeretném használni, mert van bennem egy igény, hogy másnak mutassam és ugyanakkor másnak is lássam saját magamat, mint amilyen valójában vagyok, mert ez valahol engem gyógyít, vagy megnyugtat?

Én nem így vagyok. De jó, rendben: akkor viszont olyan legyen a maszk, hogy az egészen más mégis tökéletesen téged mutasson! Az arc úgyis folyamatosan változik, ha nézed a fotóid, elég viccesen bír mőköndi, hogy egyes képeken felismered magad, másokon pedig nem. És nem feltétlenül a legszebb képre mondod, hogy na, ez vagyok. Nem a csúnya fotó a rossz fotó.

Akkor pedig a maszknak állandóan változnia kell?

Nemigen megmerevedhet el, az tény. Te folyamatosan vagy, minden pillanatnak legyen meg a maga maszkja, és a szöveg legyen az a maszk, ami abban a pillanatban pont azt mutatja, milyen vagy. Ez az ideális, de szinte soha nincs így. Egy-két remekműre mondható, hogy na, a pofa pont ilyen lehetett.

,,Elvettem a maszkod... és nem volt mögötte arcod"?

Vannak ilyen művészek is. Nulla személyesség. Hogy nulla személyiség, azt nem tudom. Lehet, hogy túlzott ez az európai személyiség-kultusz, de én túlzottan európai vagyok. Ez manapság nem valami befektetés. Nem is túl P.C.

De most nem a tökéletes image…, inkább amikor átmegy már a munkába, arra gondolok.

A tökéletes kép fölépítésének semmi köze a művészethez. Az akkor épül fel, ha a lelked legmélyéről nyomod fel. Nehezen, és ritkán, de így tökéletes műalkotás jöhet létre. Nem biztos, hogy nagy, de hibátlan. Az ember néha úgy eltalálja, telibe találja a labdát, hogy maga is elcsodálkozik rajta, máskor pedig ott van előtte, és inkább átesik rajta. Kis futballisták is eltalálják, a legnagyobbak is hasraesnek olykot. Ez a potenciálja ennek a dolognak: van lehetőség, és ha összejön, az akkor csoda.

Egy alkotás létrejötte? Vagy egy csapat összeverődése, vagy egy jó beszélgetés is, akár?

Csakhogy egy jó beszélgetés elszáll a levegőbe, maximum egy-két dolog leülepszik, emlékezetes marad egy hozzászólás. A műalkotás maradandó csoda.

Szavaktól extázisba lehet esni? Megengedhetjük-e a szavaknak, hogy ekkora hatalmuk legyen felettünk?

Ahol aludtunk, a Vadászotthonban esküvőre, lakodalomra készülődtek. Azokon az embereken látszott, hogy egész életük anyagi dolgok körül forog. És akkor jön egy ilyen alkalom. Ünnepi. Lelki. És nem tudom, mit értenek belőle. Semmit? Vagy csak nem tudják kommunikálni? Ha nem spirituális az ügy, akkor semmi. Ha csak materiálisan jön be nekik ez a dolog. Jól enni, és jól lenni, de épp az a kérdés, hogy mitől vagy olyan jól. Mindenki van valahogy, de az már nem érdekel mindenkit, hogy miért. Mitől. Akkor sem, ha gazdag lenne.

Aki a másik oldalon van, tehát létszükséglete az olvasás, annak lenne valami titka?

A, mondjuk így, populáció bizonyos rétege olvas, a többi pedig nyet. Genetikailag nem. Vagy mi. Néhány napja találkoztam egy régi ismerősömmel. Tizenöt éve nem láttam. Kiderült róla, hogy egykori barátságunk ellenére semmit nem tud arról, amit csinálok, pedig az már egy teljesítmény. Nem olvas, egyszóval. Noha diplomás. Sőt, tanár. De nem. Ezt nem tudom agyilag követni.

Elszomorított?

El. Ha tanárok sem olvasnak, akkor ki?

Remény sincs másra?

De van. Nagyon szeretek gyerekek közé menni. Állítom, hogy a gyerekek egyharmadát percek alatt „meg lehet találni”. Szörnyű hiba ezt kihagyni. Akkor működne, ha a magyartanárok belülről lennének megérintve, mert beavatott tud másokat is beavatni.

Megszállottság kérdése?

Optimista vagyok, mert mindig lesznek, akik maguktól is beleesnek ebbe a kútba. Van, akit kicsit lökni kell, de lesz mindig elég lökdödő. Talán nem olyan vészes a helyzet, csak kevés ember van, aki a ,,taszigálásban" közreműködne.

Nagy Farkas Dudás Erika