Szerbhorváth György

Hazabeszélés

,,Ahogyan élek, az a hazám.”

Balla Zsófia

[A Dombos Festről nemigen tudok mit mondani. Szép volt, jó volt, mindez meg elsősorban a szervezőknek köszönhető, aztán a meghívott föllépők által prezentált előadások színvonalának, meg hát annak, hogy a fesztivál még véletlenül sem fulladt bele az érdektelenségbe, sőt. Ennyi jó író sem volt még egyszerre a falunkban, állítólag jól érezték magukat, mindenkinek teccett a falu is, szuppper, ez is jelzi, lehet élni a faluban, párukat alig lehetett fölrakni a vonatra. De éppen amiatt, hogy kishegyesi származék vagyok, nem tisztem a téma dicsőítése, nosztalgiázni meg nem szoktam, ahogyan a honvágy is távol áll tőlem.]

De.

A tágabb kérdéskör nagyon is érdekel. Arról lenne szó, hogy az ember miért éppen ott él, ahol, ennek milyen jelentéstartalmat tulajdonít, milyen ,,értékekkel” telíti be a teret, és a belakott tér miképpen válik önmagában is ,,értékké”. Hogy mi az, hogy a hely szelleme, s hogy ez miért fontos egyeseknek, olyannyira, hogy csak no. Hogy miért válik az a kérdés, hogy hol élek, annak megfelelőjévé, hogy mi az értelme az életnek. Hogy a valahol élés okán, de inkább ürügyén egyesek miért képzelik magukat erkölcsös, igazságos, jó embereknek másokkal szemben, akik nem ott, hanem másutt élnek (hol máshol is élhetnének, mint éppen máshol). Hogy a lokálpatriotizmus olykor miért, mi módon súrolja már a perverzió határait. Vagy hogy egyeseknek miért fontos az, hogy egy lehatárolt területen csak saját fajtájuk éljen, a többieket pedig vagy elűzzék, vagy kiirtsák. Ki az, akit befogadunk az általunk körbepisált területen, és miért tartunk egyeseket árulóknak csak amiatt, mert elhagyták ezt a teret.

Ezért érdekel(hetne) engem a Dombos Fest diskurzusa. De ezt képtelen vagyok megfogni, ahogyan a kilencvenes közepén általunk művelt (?) dombosi diskurzussal sem tudok már mit kezdeni. A dombosi diskurzust, ugye, Virág Gábor indította be, nélküle, avagy ötlete nélkül most nem is igen lenne miről beszélni (legfeljebb egy fesztiválról), aztán Mirnics Gyula meg én lazán hozzákapcsolódtunk, Papp p Tibor meg egy számomra igen ködös ideológiát gyártott köréje, látom, néha még ma is ezzel foglalkozik, általam kilencven százalékban dekódolhatatlan szövegeiből csupán az marad meg rövid ideig, amikor belémrugdos valami olyasmi indokkal, hogy publicisztikai munkásságommal hazavágtam a dombosi diskurzust, de legalábbis csúnyán elárultam, rossz irányba vittem. Ez, mármint a tönkretevés, amúgy távol állt tőlem, annál is inkább, mivel – legalábbis az én értelmezésemben – a Magyar utcában, a II. Rákóczi utcában és főképpen a kishegyesi (dombosi) kocsmákban, esetleg a Symposion által Bácska-szerte folytatott, vagy inkább csak folytatgatott diskurzus inkább játék volt, mintsem véres és komoly(kodó) próbálkozás az irodalom terén. Igaz, Virággal nagyokat vitatkoztunk az egészen, ezek nagyon fontos viták voltak, egyrészt, mert nem unatkoztunk, másrészt mert volt min elgondolkodni (hozzáadva az akkor általunk szerkesztett Symposion kérdéseit), aztán mindenki ment arra, amerre jónak látta, vagy amerre a szél sodorta (nagyképűen nevezzük ezt most a történelem szelének, a sodrásról meg annyit, hogy több fajtája van). Az egésztől végül és amúgy akkor ment el a kedvem, amikor a dettó kishegyesi Táltos köré csoportosulók beindították a lankási diskurzust, mintegy barokk válaszként a mi reneszánszunkra (ez meg egy túl erős hasonlat volt, inkább úgy kéne megfogalmazni, hogy reakció a mi posztmodernkedésünkre – de inkább nem fogalmazok sehogy sem).

Szóval ez engem nem érdekel, engem más érdekel. Könyvet kellene a fentebb már jelzett témának (hol élek etc.) szentelni, de mivel még ezt a könyvemet sem írtam meg, most valamicskét jegyzetelek itt, nehogy azt mondják, nem akarom kivenni a részemet a Dombos Fest diskurzusából, nehogy azt mondja valaki/akárki, hogy a Szerbhorváth már úgy el van szállva magától, úgy bebudapestezett, hogy nem hajlandó Dombosról/Kishegyesről/a falujáról írni egy vidéki lapba.

Jó ideje, minthogy nem tudok rájuk választ adni, nem érdekelnek az olyan nagy kérdések sem, mint pl. hogy mi az élet értelme, hogy van-e Isten (van), hogy műalkotások vannak – de hogyan lehetségesek, vagy hogy mi az értelmiség szerepe, meg hogy ment-e előre a világ a könyvek, az internet, az autók és a rotációs kapa által. Dunsztom sincs, bár a rotációs kapa mellett van egy-két jó érvem.

Az viszont érdekel, hogy vannak kishegyesiek, dombosiak, szabadkaiak, újvidékiek, zentaiak, pestiek és amszterdamiak – no de hogyan lehetségesek? És hogy mi következik abból, hogy ők kishegyesiek vagy satöbbiek? Érdekel, hogy vannak falusiak és városiak, provincián és a központban élők, vidékiek és fővárosiak, haza(f)iak és külföldiek, haza- és/vagy haladáspártiak, otthon élők és emigránsok, menekülők és honvágyók, idegenek és idegengyűlölők, lokálpatrióták és kozmopoliták. Az érdekel, hogy milyen képzetek társulnak ehhez, hogy e képzetek miképpen befolyásolják ,,az élet leélhetőségét”, az foglalkoztat, hogy mi a vidék filozófiája és mi a városé. Az érdekel, miért mondta azt Thomas Mann akkor, amikor az emigrációt választotta, hogy ,,Németország ott van, ahol én vagyok”. Hogy miért emigrált/disszidált/menekült/jött át Danilo Kiš, Kundera, Radics Viktória, Gion Nándor, Balázs Attila, Sebők Zoltán, Szathmári István és nagyon nem mellékesen: én, én, én, én, s hogy erről mit írtak ők maguk és róluk mások, mi az egésznek a struktúrája, hogyan tipologizálhatóak az életutak, az érvek és a szenvedélyek, a földrajzi (im)mobilitás mellett miképpen (im)mobil szellemileg is az ember, mit vesznek el tőle, mit veszít el és mit kap másutt. Hogy Tolnai Ottó miképpen lakta/lakja be Kanizsát, Újvidéket és Palicsot, Lovas Ildikó Szabadkát, Végel László Újvidéket, a dombosiak Dombost, a kishegyesiek Kishegyest, Gombrowitz Argentínát, Márai Amerikát, Brodszkij Amerikában élve Oroszországot, Nádas Péter Gombosszöget, én meg most éppen Budapestet és Budapestről Dombost/Kishegyest. Hogy Emile M. Cioran miért és hogyan hagyta ott Bukarestet Párizst választván, miért és hogyan cserélte fel anyanyelvét, a románt a franciára, és mi van amögött, amikor azt mondja magáról, hogy nincs nemzeti hovatartozása, s ez a legkellemesebb pozíció egy értelmiségi számára. Sehol semminek lenni, azazhogy a valahol valaminek lenni-nek nincs értelme, de mégis vagysz, élsz. Ezek kérdések, pontosabban ezek a kérdések.

Na persze, főleg saját magam vagyok érdeklődésem tárgya. Magamat pedig – legalábbis esetemben ez így áll – csakis mások révén tudom megérteni (hogy mi a megértés, ezen írás erejéig most kerüljön zárójelbe). A szociálpszichológiai közhely szerint saját identitásomat mások identitásával szemben, azokkal konfrontálódva tudom megkonstruálni (újabban meg esetleg egyszerre dekonstruálni is). Bár ugyan mostanság úgy vagyok vele, hogy ilyen idősen már viszonylag stabil identitással bírok, annyiban e kijelentésemet rögtön módosítanám is, hogy ez csak bizonyos szegleteire igaz, magyarán egyes szerepeimmel teljesen tisztában vagyok, és azok nemigen módosulnak (szakmai szerepeim, politikai és [állam]polgári identitásom, avagy hogy valami bődületesen közhelyeset is iderittyentsek: nemi identitásom).

Az azonban naponta többször is fölmerül bennem, hogy miért élek ott, ahol éppen élek, s hogy mindebből mi következik. Hogy nem lenne-e amott jobb. Hogy miért hagytam ott a falut, és miért gondolok arra, hogy otthagyom a várost is, mert – az Eddával szólva – már megadta azt, mit adhatott. Hisz abból, hogy hol élek, nagyrészt következik az is, hogy hogyan élek, az egészből meg köbö az következik, hogy miért és minek élek (itt és most: én).

A háborúk (1991) előtt például úgy voltam vele, miközben Zentán jártam gimnáziumba, hogy nagyszerűen el tudnék én élni-lenni életem végéig a Kishegyes közvetlen határában, egy dombtetőn lévő épületben, a már akkor romosodó Pecze-kastélyban (ennek képe virít a társszerzőként általam is jegyzett Dombosi történetek borítóján). Ugye, csak pénz kellett volna, megvenni és renoválni a villát, aztán az ember olvasgat a teraszon vagy a kastélytoronyban kialakított könyvtárszobában, fogadja a barátait, szerez magának egy feleséget, ‘sztán annyi. Lennék egy polgár, egy író. Lennék egy Thomas Mann II., aki mindig is akartam.

Aztán jött, ami jött, avagy aminek jönnie kellett, én el a városba, Budapestre, és egy egyéves kishegyesi intermezzó után aztán megint itt kötöttem ki. Vagyok egy városi ember. Eredetileg falusi vagyok – és ezt a stigmát (merthogy ez néha stigma, hátrány és a többi) az ember haláláig nem mossa le magáról –, de én akkor is városi vagyok. Erről Kosztolányi írt szépeket, aki maga is falusi (bocs, Szabadka) – és ami ebből következik: vidéki – ember volt ursprünglich, s ezt valahogyan úgy fogalmazta meg, hogy bizonyos emberek akkor is városiak (vagy falusiak), ha nem városon (vagy falun) élnek. Én városi ember vagyok, az is maradok, még ha falusinak is indultam, és lehet, hogy falun végzem be. Ez habitus kérdése, nem pedig annak a faktumnak a függvénye, hogy ténylegesen hol egzisztál az ember. Ez annak a kérdése, hogy mi mellett döntesz.

Ma már el nem tudnám képzelni, hogy ülök a Pecze-kastély teraszán, felpillantok az éppen olvasott könyvből, és végigpásztázom a kukorica- és búzatáblákon. A természeten. Nem, nekem most az kell, ami per pillanat is van: ülök negyedik emeleti garzonomban, szemben velem egy háromemeletes pesti bérház, a kettő közt pedig – valahol alattam – két egyszintes, hamisítatlan századeleji falusi ház udvarral, igaz, lakatlanok, a tető beázik, az egyik udvar sarkában álló, tizenöt méteres fa pedig tökkopasz, egyetlenegy ága sincs, de még háncsa sem, lefűrészeltek róla mindent, kibelezték, de kivenni már nem vették ki gyökerestül. Olyan ez, mint egy pusztuló falu részlete – pusztuló falurész a prosperáló városban.

És én, kérem szépen, nem bírom a természetet. Lukács György írja valahol, hogy a természethez kétféleképpen lehet viszonyulni: az egyik, amikor az ember számára a természet a munka terepe (a földműves ilyen), a másik, amikor a természet látvány (ilyen a balfasz író, aki a városról ellátogat a vidékre, hogy mintegy élvezkedve végignézzen a világ e szegletén, mély még olyan, amilyenre azt Isten teremtette, és az ember még nem barmolt beléje, s hogy vidéken tetten érje az ősi, hamisítatlan értékeket – brrrr).

Persze elég sommás ez a lukácsi fölosztás, jelezném is, hogy én egyikbe sem illek bele, mert képtelen lennék a kukoricakapálásra, akkor inkább a halál, de abba is belehalnék, ha naphosszat a tájban kéne gyönyörködnöm. Nem a szépségbe halnék bele, hanem a dögunalomba. Aki a természetet megélte már, mint a munka terepét, annak már nem lesz látvány is. (Igaz, számomra a képek amúgy sem mondanak semmit, sőt még arról sincs fogalmam, hogy miért nem érdekel a képzőművészet, de nagyon nem érdekel. Hiba, talán.)

A helyhez kötődő, lokális identitás fontosságára mi sem jobb bizonyíték, mint az emberek reagálása arra, ha eme öntudatukban megsértik őket. Ha valakit lekishegyesiznek, leújvidékiznek, leszabadkaiznak, lepestiznek, lefalusiparasztoznak, levárosibarmoznak. Legalább annyira fáj ez, mint amikor lekomcsiznak egy szocialistát, lefasisztáznak egy konzervatívot, leliberálisoznak egy liberálist, lebuziznak egy heteroszexuálist, vagy lenépiznek egy népi írót, aki magát nem tartja népi írónak (szóval elég nagy azért a kavalkád, hogy egy-egy ilyen le-izézés hogyan veszi ki magát). Ezért még ölni is szokás. Ki ne ismerne olyan esetet, akár a saját bőrén is megtapasztalhatott már ilyet, amikor megvertek (korábban még gyakrabban: megkéseltek) valakit a rivális helységből származók, csak azért, mert a két település közt olyan konfliktus húzódik meg, amely az ősködbe vész el, és senki sem emlékszik már az összetűzés eredeti okaira. Vagy éppen a mai Magyar Szóban olvastam, hogy az egyik szabadkai szakközépben már azért is ütnek, ha valaki igennel válaszol a ,,csantavéri vagy?” típusú kérdésre.

Olyasmi ez, mint a vendetta, senki sem tudja, ki kezte, de az hótziher, hogy nem mi kezdtük, viszont a legutóbbi, rajtunk esett sérelmet mindenképpen meg kell bosszulni, mert csak a bosszú révén moshatjuk le magunkról a rajtunk esett szégyenfoltot. A szégyen pedig az lenne, hogy a másik helység lakosai morális felsőbbrendűségüket bizonygatják itt nekünk (vagy ha nem bizonygatják, az taktikázás a részükről, hisz tudjuk ám mi, mit gondolnak ők rólunk), miközben és voltaképp mi vagyunk a jobbak, a szebbek és okosabbak, hiszen mi X-iek vagyunk, nem pedig Y-iak. X-inek lenni jó, szép, erkölcsös, Y-inak lenni viszont maga az ősbűn, a gonosszal kötött szövetség.

Az egész kérdéskör pedig két irányban halad tovább. Az egyik, amiről most nem szólok, az a nemzeti identitás témája, a nacionalizmusé és a patriotizmusé, amiből mi, vajdaságiak, mi, vajdasági magyarok (jesszusom, mondhatom én még ezt, hogy mi, vajdaságiak, mi, vajdasági magyarok??!) rengeteg leckét kaptunk az utóbbi tizenpár évben, a másik pedig egyéni szinten csapódik le – mi módon befolyásolja az életedet az, hogy te X-i vagy Y-i vagy-e? És meghaladható-e ez, amennyiben úgy döntesz, hogy ebben a tekintetben semminek sem vallod magad, hanem szarsz az egészre? Meghaladhatod-e, ha mások mégis X-inek vagy Y-inak tartanak, és ebből messzemenő következtetéseket vonnak le jellemedre, erkölcsösségedre-erkölcsiségedre vonatkozóan? Választásaidat miképpen befolyásolja az, ha X-et választod Y helyett lakóhelyedül, mit választasz akkor, ha a várost választod a falu helyett (vagy fordítva)? Igaz-e az, hogy ha a várost választod, a változást és a választás lehetőségét választod, míg ha a falut, akkor inkább a rutint, a már adott stílust, a lezárt szellemiséget? Igaz, hogy a falu olyan biztonságot nyújt, amit a város nem adhat meg? A gondolkodás tényleg (vagy hogyan) létbeágyazott, hogyan igaz Mannheim Károly (később Karl Mannheim) elmélete? Miért bálványozzák egyesek lakhelyüket, legyen az város vagy falu? Vajon ez is egy hamis isten, mert ugyan az ember eltávolodott a vallástól, de alávetettje maradt, amennyiben továbbra is mítoszokat gyárt – ez esetben a lakhelyéről sző mítoszt, Istenként tiszteli, és mivel másoknak más az istenük (egy másik lakhely), szükségképpen konfliktus támad, hisz egy az Isten, az meg a miénk.

A vidék filozófiájáról egyébiránt ragyogóan írt Radomir Konstantinović Filozofija palanke című, már magyarul is olvasható könyvében, akit véletlenül nagyon érdekel, miért is menekülnek egyesek, így én is, a vidéki, a falusi, kisvárosi miliőtől és az e miliő által determinált mentalitástól, az itt mondjuk megtalálhatja a választ. Rövidre zárva a témát, max annyit még, hogy a vidék, a falu, a kisváros egy rossz anyóshoz hasonlít, aki nagyon meg akarja mondani neked, hogy hogyan kell élned, ellentmondást eközben nem tűr, ha megszólalsz, sodrófával ront rád, és azzal fenyeget, hogy elveszi tőled egyetlenegyedet, a feleségedet, aki ugye az ő lánya, ő szülte, ergo az övé, ő rendelkezik fölötte, te csak akkor élvezkedhetsz benne, ha ő ezt kegyesen megengedi. Kussba legyél, vazeg, öcsi. A város viszont egy olyan apa, aki nem szól bele az életedbe, hagy élni, de büszke, ha valami jót-szépet csináltál, ilyenkor meghív egy sörre, amiből öt lesz, anyósodat pedig beteszi a frizsiderbe, hogy hüljél mán le, nyanya, haggyad mán a fiamat. Azaz ezt még nem állítom, de kérdezem, s hogy így kérdezem, igaz-e, már valamelyest jelzem álláspontomat.

Jut eszembe, a múlkor a falu(m?)ban láttam egy jó kis összezörrenést, fiú és apósa iddogáltak a söntésnél, végül a fiú rátámadt az apósra (végig a feleségemen/lányomon vitatkoztak), aztán egy harmadik közbelépett, folyt a dulakodás, a pincérnő hívta a rendőröket, ők jöttek, és bevitték a fiút és a harmadikat. Mi éppen csocsóztunk, és végül is engem leginkább az zavart, hogy nem lehet rendesen csocsózni, mert ezek ottan ordibálnak és tülekednek. Városon ilyesmire aligha kerülhet sor, a város elég nagy ahhoz, hogy fiú és apósa ne találkozhasson ugyanazon kocsmában, hacsak nem együtt indultak el szórakozni.

Van még aztán olyan is, hogy Zeke Gyula író barátunk, a budapesti (és bécsi) kávéházak, egyáltalában a kávéházi világ kiváló szakértője most Amszterdam mellett él egy faluban, nem igazán bírja a helyet, vágyik vissza Budapestre, ez az ő otthona (azért kurzívval, mert abban nem vagyok biztos száz százalékig, hogy ő ezt pontosan így gondolja, hogy otthona), no és a múltkor, amikor egy hónapig itthon volt, mondom neki, Gyula, nem akarsz leugrani hozzánk, Bácskába (és én ezt mondhatom-e még, vagy mi van tényleg kérdem megint: meddig vagy az, ami voltál?), és mondja, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy ne, azt ne, azt nem lehet, most már hozzászokott, hogy nincs Budapesten, valahogyan kibírja még ezt az egy-két évet ott künn, de abba belehalna, ha egy szabadkai-kishegyesi avagy bácskai látogatás után kellene visszamennie Hollandiába, azt nem élné túl ép ésszel, szereti ő Bácskát, már csak Kosztolányi miatt is, de különben is nagyon, van ott pár jóbarátja, s azon nehezen tenné magát túl, hogy Szabadkán kávézunk az Antikváriumban, aztán Kishegyesen kocsmázunk a Marcsánál (ami amúgy meg is szünt), Dj Virág rakná fel a régi lemezeket, táncolnánk Lovassal, Mária néni kioktatná Lovast, hogy a Ficskuhoz semmiképp se menjen férjhez (mintha Ficsku nem lenne házas), hajnalban még bevágnánk egy rántottát, és az utolsó pohár pálinkát leöntve összegeznénk, hogy:

itt lehet élni.

De fejezem, holnap reggel fel a vonatra, via Szabadka vár Kishegyes/Dombos, és leugrok Újvidékre is, élni fogok ezerrel, átolvasom a honi sajtót, új kalandok várnak, régi és új emberek, régi és új helyszínek, aztán ötödnap vissza, föltöltődve szavakkal, ízekkel (például a fokhagymás sült paprikáért érdemes lenne hazaköltözni), emberekkel, akik miatt végképp érdemes lenne hazaköltözni, no de itt is van sült paprika a Castróban (Nenad, a főszakács újvidéki, a körzeti – magyar – doktornőt vette el feleségül), itt is vannak emberek, akikkel-akikért:

lehet itt élni.

Pest, 2001. október 18.