Utasi Csilla

Hugo von Hofmannsthal Katonatörténet című novellájának néhány elméleti kérdése

Jegyzetemben Hugo von Hofmannsthal Katonatörténet című elbeszélésének leírását Gerard Genette elméletének kategóriáival kísérlem meg. Az elemzés során használt narratológiai fogalmakat Genette Figures II és Figures III című munkáiban vizsgálja.

Genette a narratív mód kategóriáján az elbeszélés két sajátosságát érti: elsőként annak a lehetőségét, hogy az elbeszélő a narratív információt különböző távolságból mutathatja be, másodszor pedig azt, hogy az elbeszélő a narratív információt különböző nézőpontokból ábrázolhatja. Az első lehetőséget (a részletesebb vagy elnagyoltabb ábrázolás lehetőségét) Genette térbeli metaforával távolságnak (distanciának) nevezi, a másodikat (a különböző nézőpontokból való bemutatás esélyét) fokalizációnak.

A távolság meghatározásakor Genette Platón bölcseleti diskurzusára hivatkozik. Platón az Állam harmadik könyvében két elbeszélésmódot említ: a diegészisz (Genette fordításában a ,,tiszta elbeszélés") esetében a költő ,,maga szól, s nem kívánja azt a benyomást kelteni, hogy a beszélő más, mint ő." A második forma, a a mimészisz (az ,,utánzás") esetében a költő ,,megkísérli azt az illúziót kelteni, hogy nem ő, hanem a hős a beszélő". A tiszta elbeszélés, a diegézis távolságtartóbb elbeszélői mód, mint az utánzás, mimézis.

A szereplők gondolait és érzéseit Genette a szólamukként fogja fel. Attól függően, hogy a narrátor a saját nevében vagy hősei nevében beszél-e, Genette a személyes beszédnek az elbeszélői beavatkozás mértékének megfelelő három fokozatát különbözteti meg:

1.) az elbeszélt beszéd a legtávolságtartóbb, legredukáltabb, a legkevésbé mimetikus mód.

2.) az áthelyezett (transzportált) beszéd (ennek változata a szabad függő beszéd) az előzőnél mimetikusabb forma. Az elbeszélő ebben az esetben a szereplők szólamát nem szó szerint idézi, hanem beszédüket saját elbeszélői szólamába illeszti, saját stílusának megfelelően átértelmezi.

3.) A személyes beszéd harmadik formájához a dialógusok, a monológok és a hősök belső monológjai tartoznak. A belső monológ esetében az elbeszélő eltűnik a hős alakja mögött, a hőssel helyettesítődik.

Hofmannsthal novellája három egységből áll, melyeket üres sorok különítenek el. A német kritikai kiadás első 33 sora elbeszélt beszéd formájú, a második szakaszt az áthelyezett beszéd jellemzi, az utolsó 5 sor kivételével, amely ismét elbeszélt beszéd alakú. A harmadik egység egészében áthelyezett beszéd formájú, elbeszélt beszéd csupán szórványosan fordul elő benne. A harmadik rész szó szerint idézi a főhősnek, Schwendarnak hangosan kimondott Jézus-parafrázisát és a hősnek egy másik, magában megfogalmazódó mondatát.

Genette fokalizáció-fogalma hasonlít más elméletírók kategóriáira, a pespektívára és a point of view-re, Genette azonban rámutat, hogy a kérdést vizsgáló elméleti munkák legtöbbje abban a hiányosságban szenved, hogy a Ki lát? kérdését a Ki beszél? kérdésével vegyíti össze. Genette az elbeszélő szólamát veszi alapul, és a fokalizáció három típusát nevezi meg:

1.) A nullfokalizációt (az elbeszélő többet árul el annál, mint amennyit bármelyik hőse tud),

2.) a belső fokalizációt (az elbeszélő nem árul el többet annál, mind amennyit a szereplő tud),

3.) a külső fokalizációt (az elbeszélő kevesebbet árul el, mind amennyit hőse tud).

A Katonatörténet elbeszélése a nullfokalizáció és a belső fokalizáció (az auktoriális elbeszélő és a főhős látószöge) között ingadozik. A fokalizáció váltásai pontosan az elbeszélt beszéd és az áthelyezett beszéd váltásainak felelnek meg.

Az elbeszélő, a narratív instancia Genette klasszifikációja szerint homodiegetikus vagy heterodiegetikus elbeszélő lehet, attól függően, hogy szereplőként jelen van-e saját történetében, vagy szereplőként hiányzik belőle. A Katonatörténet elbeszélője a heterodiegetikus és a homodiegetikus elbeszélői szerep között ingadozik.

Genette megjegyzi, hogy az elbeszélő viszonya történetéhez elvben állandó. Amennyiben ugyanarról a szereplőről esik szó, a nyelvtani személy cseréje súlyos szabálysértésnek minősül. A klasszikus regényekben az efféle effektusok az átdolgozások, a szöveg befejezetlen állapotának jelei. A kortárs regények, ellenkezőleg, nem riadnak vissza az elbeszélő és a hősök közötti változó viszony létrehozásától.

Bár a Katonatörténet elbeszélője nem változtatja nyelvtani személyét, a narratív módok váltása és az elbeszélőnek a történethez való változó viszonyát e hagyatékban maradt novella befejezetlenségének jeleként foghatnánk föl. A novella ekkor a szabad függő beszéd vagy a belső monológ technikája felé mutató átmeneti forma volna. Másrészt azonban az ismétlődések a metaforikus kapcsolatoknak egész hálóját létesítik a szövegben. Példaként a szem és szinonímái köré rendeződő összefüggéseket említeném: hasonló kapcsolatok mutathatók ki a víz, és az állatok, az emberek és a növények szférájában előforduló egyszerre szakrális és profán hármasságok és négyességek esetében is.

Mivel a viszonyok az elbeszélés mindkét modális pólusában megképződnek, és az elbeszélőnek a történettel szemben elfoglalt mindkét helyzetét jellemzik, s e viszonyok a hős, Schwendar nézőpontjából egészében nem tekinthetők át, úgy vélem, e metaforikus kapcsolatok a novella diegézisének részei, a metaforikus diegézis szab korlátot az elbeszélés mimetikus jellegének. A Katonatörténet ezért nem a belső monológ felé mutató átmeneti forma, hanem a személyiségnek azt a másfajta elképzelését és logikáját vetíti előre, mely a kortárs regényekben a személyek váltásával jelenik meg.