Valkay Zoltán

Az első betűig jutott

"Nem vagyok-é az aki messziről látja élni és elveszni magát,

Így bolyongok s közben a tájakat mint könyveket lapozom át"

(Tristan Tzara: Sorstalanul)

1.

Azt, hogy valami esetleg nyomasztja, első pillantásra senki se vehette észre Endrei Somán, aki ezen a szép májusi korareggelen (9 óra sem volt még) szokásához híven betért a híres törökverő Eugénról elnevezett városi szálloda földszinti kávézójába, és mokkáját szürcsölgetve lapozgatni kezdte az itt frissnek számító múlt heti Pesti Újságot. A választékosan, sőt mi több, jól öltözött középkorú férfi nem volt helybéli származású. Alig négy éve költözött ide, hogy előbb, mint ideiglenes, két éve pedig, mint rendes városi mérnök kezébe vegye a Tisza-parti városka elhanyagolt építésügyét. De ilyen rövid idő alatt is elege lett már a zentai építészeti stílus gyakorlásából, nevezetesen holmi iskolák, korházak bővítéséből, foltozásából, adaptálásából. ,,Ügyes-bajos, apró-cseprő dolgok ezek" – mondogatta róluk jól nevelten, de legbelül érezte, csak idejét vesztegeti velük. Gondjaiba mélyedve csak felszínesen futotta át a pesti híreket: a tőzsde, a lóverseny vagy a színházi események most számára megszokottnak és semmitmondónak tűntek. Az újság utolsó lapján lévő nagybetűkkel szedett hír azonban szemet szúrt neki: ,,Kétszázötven éve hunyt el Johann Sebastian Bach, a zene koronázatlan királya", olvasta. Zenekedvelő lévén menten beleolvasott a megemlékezés szövegébe. Az ismerős életút vázolása végén valami felkeltette érdeklődését. Történetesen az, hogy Bach utolsó és befejezetlenül maradt művébe beleszőtte vezetéknevének betűit. Ez a tetteinek hiábavalóságán és semmiségén sajnálkozó, ugyanakkor érzékeny mérnök képzeletét beindította. A fine de siecle hangulatában valami többet kereső zentai építész lelki szemei előtt új lehetőség távlata tárult fel. Szándéka másodpercek alatt formát nyert: Ő, Endrei is kiírja, pontosabban kirajzolja nevét a város épített szövetébe! A folytonos elmúlásban téglával írja majd ki múltját, azaz nevét, amit akár egy könyvet bármikor bárki újra elolvashat – ötlött fel benne. A mentő gondolat megőrzése gyanánt, gyorsan fizetett és állomáshelyére sietett.

2.

Az, hogy ettől a naptól kezdve mindent másképpen látott és nézett, környezetében senkinek nem tűnt fel. Munkáját kötelességszerűen végezte. Abban az időben többek között a gimnázium átalakításával és az Új templomtér rendezésével foglalkozott, nem különösebben elmélyülten. Magától értetődő, hogy a város körüli utak törzskönyvezése sem izgathatta az immár tudatosan tervének megvalósításáról álmodozó mérnököt. Ötletével, hogy beleszövi nevét Zenta városának urbánus szövetébe, párhuzamosan önmaga ösztönlényének építészeti génrokonát is megcélozta. Arcának és építészetének egybeesésén gondolkodva kelt és nyugodott. Ezen kívül semmi más nem érdekelte, csak a nagy terv nevének várostestbe való beleírása, és annak mikéntje. Késő bölcsességgel állapította meg, hogy már két évvel előbb, a zentai főutca regulációját végezvén közel járt az önmagához vezető ösvényhez, csak akkor még nem volt igazán világos számára mit is jelentett az az enyhe bizsergés halántéka körül, amikor a tulajdonosok nevét sorba beírta a telkekre. Most már értette. ,,Tudat alatt már akkor működött bennem a megváltó gondolat" – gondolt most kajánul azokra az időkre az önönmagát kereső és megtalálni vélő Endrei.

Az első betűn gondolkodó, az én kimunkálásával vergődő Endreinek aztán csak feljött a napja. A város szegényügyeinek rendezése célját szolgáló Szegényház tervezésére szólította fel a mérnököt. Endrei napokra eltűnt. Még felesége is csak éjszaka láthatta: már amennyire látni lehetett a kisvárosi sötétben. Az igazat megvallva Endrei Somát nemigen izgatta a szegényügyek rendezése, csak titokzatos terve: az első betű kiírása járt eszébe. És a megbeszélt határidőre előállt egy court d honnour-ös megoldású cicomás tervvel, amit, a mit sem sejtő építészeti bizottság és a hozzá nem értő városi vezetőség funkcionálisnak, és a célnak igen megfelelőnek talált. Azt mondták róla, hogy gyengédség, anyaiság, érzelmesség, gyermeki bizalom és emberszeretet sugárzik művéből. De nem egészen erről volt itt szó. Mert ha közülük valakinek eszébe jutott volna, hogy a madarak távlatából nézze meg Endrei első teljesen új és önálló zentai művét, az epreskerti Szegényházat – építési árlejtését még a pesti Vállalkozók lapja is lehozta! – akkor az egy hatalmas ,,E" betűre lett volna figyelmes.

Endrei ezek után megszállottan az én keresésébe kezdett. Önazonosság kutatását a város magáévá tételével egyenlítette ki. Ez, bátran kimondhatjuk, szinte erotikus megszállottsággá nőtt nála. Idegenként így akart egyesülni a várossal – a kölcsönös meg- és felismerés által. Építészeti filozófiáját a ,,nyomot hagyni maga után" gondolatával határozta meg. Valami többet keresett az építészetben, mint a puszta szerkezetiséget. Inkább a szellemi igény pallérozásaként fogta fel a nagybetűs Architektúrát. Báris a Kaszinóbéli estéken erről papolt órák-hosszat a városi értelmiségieknek. ,,Az építészet számomra az elképzelt történelembe való eligazodást és tájékozódást jelenti" hangoztatta több ízben azoknak, akiknek előírták azt, hogy mit is gondoljanak a múltról. Az első betű sikeres megoldásán felbátorodva vakon járkált már, amikor szinte az orra előtt roskadt a Tiszába a zentai elöregedett fahíd. Az volt az ellentmondásos az egészben, hogy e tragédia hátterében Endrei mégis kirajzolva látta saját ,,szent" útját. ,,Nem tudhatta, azt, hogy semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni önmagunkat”.

3.

Az én kimunkálásán dolgozó, éjt nappallá tévő Endrei azzal, hogy képtelen volt énjébe ,,belefáradni" ezek után munkájából mindinkább kezdte kizárni az intuíciót, és mind kevesebbszer hallgatott megérzéseire. Tudatos cselekedetnek minősítve elkezdett művét, a gondolkodó szomorú álarca mögött észrevétlenül az európai faustus-i kultúra követőjévé vált. ,,N" alakúra tervezett tornyosi csendőrlaktanyáját – ahol alaprajzilag a legénységi és kapitánysági szárnyat egy ferde folyosó kötötte össze, nagy felháborodására el sem fogadták. Tervét egyszerűsítenie kellett. Az ,,N"-ből így nem lett semmi, holott nem is ezen a betűn rágódott már, mivel az ,,E", az ,,I" és ,,D" számára még megoldható volt valahogy, és inkább csak az ,,R" betű okozott még fejtörést. Az önmagába felejtkezett építész a külső világgal való szembetalálkozására nem számított! Endrei megizmosodott egója nem tudva leszakítottságából a közös egészbe visszatérni, önkéntelenül is összeütközésbe került azzal, amit úgy nevezünk, hogy általános Mi. Környezetében viszont ennek a Minek korlátlan ereje és hatása volt. Valójában azt hibázta el, hogy önismeretét összetévesztette az ego ismeretével. (Az önismeret azonban nem az ego ismerete, hanem az Isten-teremtette éné.)

Így csak természetes, hogy a következő akadály esetében ez a lényeges Mi már csak az épület nevében hagyta meg az ,,N" betűt. Az EugéN Szállót és Színháztermét kényszeredetten hat nap alatt (sic!) tervezte meg: de ekkor már tudta, az első betű – mármint az Alef (ökör) – rettenhetetlen és fáradságos munkát ró a szó-betű-labirintust járóra. Az elhamarkodott terv és az ,,N" betű leírása előtt támadt áthatolhatatlannak tűnő akadály végül végzetes tragédiához vezetett: az épület még műszakilag sem volt megfelelő és mennyezetének behajlása láttán Fehér Jenő királyi mérnök arca elfeketedett. Az év végén (1904-et írtak akkor) Endreit nem választották újra városi mérnöknek.

4.

A dolgok mögött rejlő új valóság teremtése ezután úgy tűnt, teljesen tőle függ. Mint magánmérnök volt kénytelen tovább dolgozni. Jókai utcai saját háza, a későbbi Endrei-féle leánynevelde szintén csak az első betű megismételt névszerinti és nem pedig alaki megformázását jelenti. Az énjébe belefáradni továbbra is képtelen Endrei kutyaszorítóba került. Háza franciás eklektikus homlokzatával a századelő Zentájának egyik legszebb épülete ugyan, de mondanivalóban meg sem közelíthette az átellenébe épített Tűzoltólaktanyát. Hiába volt technikailag korszerűen felszerelt: vízzel, tűzzel – azaz villamos árammal –, csatornázással ellátva, hiába képezett ki az udvarban felállított süteménygyár mellett flancos és modern teniszpályát, Endrei lépést vesztett. Endreiné Grünwald Janka viszont nem. A jóravaló asszony leányneveldéjét 1907-ben nyitotta meg, abban az időben, amikor a város képtelen volt megoldani a leányiskola kérdését, így intézete a helybéli előkelőségek leánygyermekeinek kedvenc iskolájává lépett elő. Itt, ahol horgoláson, varráson, háztartáson, etiketten, gyorsíráson kívül még idegen nyelveket is tanítottak, itt dolgozott Borech Hermina franciatanárnő, a csinos, sőt szép ,,gazdátlan" fiatalasszony.

Az öregedő Endrei ezekre az évekre lassan belefáradva sikertelenségébe és tehetetlenségébe kezdett letenni tervéről és nagyban a felejtést gyakorolta már, de a csengő hangú franciatanárnő bensőséges Entré-i akaratlanul is eszébe juttatták valamikori álmait. Egyszer mit sem sejtve – mint általában – gondterhelten lépett be szobájába, ahol Hermina kisasszony szintén mit sem sejtve, éppen szép ruhájában tetszelegve nézegette magát a tükörben, és ez végzetes képpé lett. Endrei visszahúzódott. A Gnóthi seautón-t követőnek megállt a lélegzete. A nő cselekedete, az, ahogyan önmagát nézte a tükörben, ráébresztette arra, hogy a tükrözésben elvesztve előbb a másikat, majd utána önmagunkat is, magunkat újra meglehetjük a másik tekintetében, ha az engedi. A nő azonban ennél tovább nem ment. A férfi tépelődni kezdett. Mert ezentúl ő lett a mit sem sejtő (!?) Borech kisasszony tükre. Egyre-másra. A tanárnő végül arra vetemedett, szemben ülve a férfival, amire nem lett volna neki szabad: bal lábát erőltetetten széles ívű mozdulattal emelte fel s egy szemvillanásnyit a levegőbe meresztette, majd kitervelt spontaneitással felvenni próbálta megszokott pozícióját, amikor az elhomályosodó tükörkép végett, az asztalon felhalmozott befejezetlen és elvetett tervrajzok tekercseit érintve azokat leverte, és az idősödő mérnök megrökönyödésére pimaszul rájuk helyezte formás lábacskáját. A keresztbetett lábakkal ülő meggondolatlan nő fölött ekkor egy láthatatlan angyal szállt el, míg Endrei nem bírta tovább, pofon ütötte. Ez a pofon szolgált azután apropóul mind az újságíróknak, mind a törvényszéknek, hogy Endreit megbüntessék: ,,Az ötszáz koronás pofon igaz története" szólt a helyi Összetartás újságcikkének, illetve a közgyűlési jegyzőkönyv ide vonatkozó tárgyának címe. Endrei végleg megszégyenült, felesége elhidegült tőle, a szépséges Borech kisasszony pedig tüntetően elhagyta az Endrei Intézetet és a Szép utcában ellen-leányneveldét nyitott.

5.

A mélyre csúszott öregedő ködlovag emlékezetének egyre aggasztóbb hiányát továbbra is apró cédulákra firkált tervvázlatokkal próbálta pótolni, melyek persze óhatatlanul megkoptak az expresszívből objektívbe vezető útjukon, és rejtélyes világuk a nagy semmibe tűnt. ,,A te házaid pedig olyan kozmikusak" szólt egy ízben vigasztalásul hozzá fényképíró barátja egy bronzszínű estén. És még ő megkérdőjelezni próbálta ezt, hirtelen szó nélkül maradt: az épületcsontvázaira emlékeztető jelek eltorzulva – önmaguknak is ellentmondva nem emlékeztették már semmire. Emlékeinek száma a múló évek során több mint százra nőtt, mégis úgy érezte, hogy amire általuk emlékeznie kellene az, örökre eltűnt. Tűnődve jutott eszébe: ,,Az út és nem a cél a fontos, maga a keresés a lényeg". Most már tudta, keresésének a hiábavalóság pátosza adott táptalajt, így keresése az eredménytelenséggel együtt elveszett az emlékezés mindent felfaló örvényeibe. Az emlékeztetés tárgyai pedig lassacskán idegenekké és feleslegessé váltak szemében. Mint csillagtalan éjszaka, a szükségtelenség fehér fátyla borult föléjük. Párhuzamosan folytatott élete az évek folyamán egy ,,másik" életévé vált, mely kezdeti reményteljes titkából magát az ismeretlent vesztve haloványan mégis kirajzolta előtte tév-élet-útja értelmét…

2001. augusztus 25. Zenta.