Boško Krstić


Képeslap jön Liliputból


A szövegnek lehető legkevésbé célratörő címet adni, érzékeltetni, hogy mindenféle túlzott irodalmi ambíció híján vagyunk, felkészíteni az olvasót arra, hogy ne legyenek elvárásai, a számításba vehető szigorú ítészeket félrevezetni és idegen szövegekre irányítani, azt a benyomást kelteni, hogy csak játszadozunk, hogy még nem vesszük komolyan az írást stb. – megannyi jó és rossz írót fortélyai ezek. E fortélyosság szüli az olyan címeket, amelyekben feltűnik a kis, a röpke, a rövid, a mellékes, a futó, az áttekintő, a különvélemény, a levél-, a jegyzetszerű, a miniatűr, a kötetlen, a marginális… Szentül hisszük, hogy az ilyen poggyásszal útra kelő szülemények majd könnyebben veszik az irodalom kíméletlen világának buktatóit, kevésbé szúrnak szemet és vonják magukra az útonállók figyelmét, s bejutnak oda is, ahol meglehet, semmi keresnivalójuk, és végezetül: bízunk benne, hogy efféle kis jelzővel a szöveg jobb lesz, és nagyobb mint a címe.

Nagy írók is tudtak kis címeket adni műveiknek: Slawomir Mrozek a szellemesség és az éleslátás valóságos tűzijátékát nevezte el Levélkéknek. És ezekben az apró darabokban, történetesen egy színházi epizódban írja: „Észrevették-e azt az epizódszereplőt, aki felbukkant az első felvonásban? Alig-alig. És lám, a negyedik felvonásban újra előlép, és hirtelen kiderül, hogy – bár ő maga jelentéktelen – döntő szerepet játszik az életünkben, mint maga a végzet.”1

És Montaigne is Esszéinek előszavában így fogalmaz: „Ez itt egy jóhiszemű könyv, olvasó. Jó előre figyelmeztet, hogy nem tűztem maga elé semmilyen magasztos célt – hanem csak házit, családit. Nem törődtem és sem a te hasznoddal, sem az én dicsőségemmel…”2

A nem hivalkodó címűek közé tartozik a Borges könyve, a Rövid történetek is. Íme, e kötet utószavának utolsó bekezdése: „Nekikezdünk megrajzolni a világot. Évek során tartományokkal, királyságokkal, hegyekkel, öblökkel, hajókkal, szigetekkel, halakkal, házakkal, különféle tárgyakkal, csillagokkal, lovakkal és emberekkel töltjük ki az űrt. Végül, a halál küszöbén a vonalak aprólékos labirintusában tulajdon arcunkra ismerünk.”

Úgy tűnik a szöveg, a könyv és az irodalom az írót mégsem hagyja rejtve. Még a kis címek és a kis szövegek sem. Lett légyen bár kicsi vagy nagy az író.


*

Nem kevesebb, mint tízflekknyi különféle indoklást és magyarázatot írtam a Szabadkai szecesszió című kötet kiadását megokolandó, és hogy a költségekre bizonyos fedezetet gyűjtsek. Hogy igazságtalanul elhanyagolták, hogy évek óta háttérbe szorították, hogy folyton rossz politikai zöngék kerengtek körülötte, hogy minduntalan összefüggésbe hozták „a rotható osztrák–magyar császársággal”, meg hogy miért éppen magyar ez a változat (mintha valamely más variánsa kedvünkre valóbb lehetett volna) – nem győztem keresni a szavakat … Tolnai Ottó pedig, az az ember és író, aki hihetetlen érzékenységgel és tájékozottsággal ötvözi a valóságot és az irodalmat, a kötet rövid recenziójában a szecessziót a mi Atlantiszunknak nevezte. „Igen! Fokozatosan vette kezdetét a szecesszió csodájának, valójában a XIX. és a XX. század fordulóján létezett civilizációnak a kikaparása a homokból és a porból, történelmünk rettenetéből."

Atlantisz! Ez a szó megmagyaráz mindent.

Meg Aczél Henrik festménye, az 1905-ből származó, két fiút ábrázoló portré. A Szabadkai szecesszió hátsó borítóján látható, kissé ferdén, amilyen egyébként rálátásunk is a szecesszióra. A fiúk, úgy mint egy freskón, bárhol is állunk, minket néznek. Arcuk tökéletesen kifejezéstelen. Tolnai szerint: „Mintha a képen megállt volna az idő, nem lehet tudni, hogy előre halad-e majd, avagy hátramenetben indul újra el, hogy jóra vagy rosszra fordulnak-e a dolgok, a következő pillanatban elmosolyodnak vagy sírva fakadnak-e a fiúk.” Bela Duranci a kép atmoszféráját a következőképp fogalmazza meg: a kilátástalanság boldogsága.

Ez a szép szecessziós kép eleven őrizte meg a tekintetet, a hangulatot, a lelkiállapotot, a sorsot és az életszemléletet a múlt század elejéről.

A két fiú szeme mintha az éppen előttünk álló korba révedne.


*

Isztambul ázsiai városrészébe hajón érkeztünk. Bármennyire is izgultunk, azzal a tréfával ütöttük el: a másik kontinensen tett látogatásunkért írásos bizonylat jár cserében. Kerestük a „szép helyet”, ahogyan azt barátaink körülírták, a Hidiv palotát (Hidiv Kasri) a Boszporusz ázsiai oldalán, Kanlidzse kisvárosa felett. Fél óra emelkedőn kaptató gyaloglás vezetett hozzá. A vén park hűvöse azonban hamarosan kárpótolt minket a séta fáradalmaiért.

A történet a következőképpen kezdődik. A kőkapun belépünk a kertbe, tulajdonképpen egy rózsakertbe, mint később megtudjuk, a legnagyobbikba Isztambulban. Tíz hangszóróból Frank Sinatrát halljuk. Az ösvény mentén fényűző kerthelység, kényelmes székek és kifogástalan pincérek. A nyárilak nem látszik a magas fáktól, csak amint elhagytuk a rózsaágyást és áthaladtunk a fenyves zöld diadalíve alatt, tárul a szemünk elé a palota. Méghozzá micsoda palota! Itt, Isztambulban, ahol minduntalan a híres építész, Mimar Sinan nevébe és régi építményeibe ütközünk, egyszer csak, akárha egy másik világ része volna, a valaha látott legszebb szecessziós palota tűnik fel a szemünk előtt! Magas négyszög alakú toronnyal, kétemeletesen, (ellenállhatatlanul a palicsi faépítményekre emlékeztető) faragott fából készült eresszel, a bécsi szecesszió díszeit magán hordó üveg és sárgaréz bejárati ajtóval, gazdag és aprólékosan berendezett antréval, aztán fenn csillárral, lenn szökőkúttal díszített főfolyosóval, a második emeletig tartó hosszadalmas utazást fotelekkel kényelmesebbé tévő lifttel (Isztambulban az elsővel), étteremmel, két terasszal, cukrászdával, kávéházzal, és mindenütt megőrzött és gondosan válogatott szecessziós bútorokkal (még a villanykapcsolók is stílushűek). A Boszporusz csodája! Lopva kibetűzzük a pompás prospektusból: Hidiv nyárilakát Abasz Hilmi pasa, Egyiptom utolsó oszmán uralkodója építtette a huszadik század elején. Az építményt tízezer négyzetméternyi alapterületen emelték. A szecesszió Ázsiában! De e csodának folytatása is van. Abasz Hilmi pasa a nyárilak szakasztott mását is megépíttette Egyiptomban, a Nílus partján is! Szecesszió Afrikában is.


*

A régi Vass kávéházban, abban a sarki, elhanyagolt házban az akkori Maksimarket (a későbbi Rodić, Delta Bank) helyén, illetve abban az épületben, ami még belőle megmaradt, egy nyáron át, mint középiskolás diák alacsony napszámért zsákokat válogattam, zsákok ezreit, külön az épet és külön a szakadtat. Az épület már akkor is egyadta rom volt. Csak a munkaadótól – a vállalatra már nem emlékszem –, egy idősebb férfitől hallottunk arról, hogy ott valaha kávéház működött, amelyben ő üldögélt is volt annak idején. Gyermeki eszemet magával ragadta: ahol mi ugrándozunk a zsákhegyeken egy épphogy össze nem omló, a meszelés nyomát már csak foltokban őrző épületben, ott korábban üldögélt, dohányozott, ivott és evett sok-sok ismeretlen, ki tudja, éppen miként gondolkodó, miként érző ember, meg hogy hogyan festhetett valaha ez az 1946-ban államosított vendéglő? A szabadkai kávéházakról fényképek maradtak fenn, némelyek még képeslapra is kerültek, de a Vass-félének semmi nyomát sem találtam. Évekig nem nyugodott érdeklődésem e fotó iránti.

Három éve újesztendőre a palicsi Elitte régi szabadkai kávéházak képeivel illusztrált falinaptár kiadására szánta el magát. Természetesen a szenvedélyes képeslapgyűjtő Prokes Szabolcs szolgáltatta ezúttal is a fényképeket. A kiválasztott, régi szabadkai kávéházakat ábrázoló lapok között első ízben mutatta meg a Vass Ádám kávéházát ábrázolót is. Csupa szeparé, szép, valamiféle neogótikus keretekbe zárt ablakok, fogasok minden részhez, súlyos, faragott fa székek, itt-ott dísztányér és egy méretesebb festmény a falon. Amennyire a nem túl éles körvonalak látni engedték, valamiféle tájkép, fák és bokrok. A képeslap fekete-fehér, így nem tudhatjuk, a festmény színes volt-e. És hogy kié.

Gulka Géza valahogyan éppen abban az évben közölte a Rukovetben a Vass kávéház – Szabadka egyik jelképe című szövegét, amelyben részletekbe menően ismerteti a Vass utódok – Elemér felesége, Edit, fiuk Miklós és menyük Vass Magda tanúvallomását.

A kávéház művészek és értelmiségiek találkahelye volt. Közöttük volt Oláh Sándor is. Azt mesélik, hogy az ételért és az italért festménnyel fizetett. Öt képe is lógott a főterem falán.

Nemrégiben, az újvidéki Forum kiadásában megjelent Bori Imre Ember, táj, történelem című könyve, címoldalán szép színes festmény. A Prokes Szabolcs Vass vendéglőt megörökítő képeslapján látott festmény. Azt is megtudtuk: Oláh Sándor akácai. A kép, amelyen órákig pihentette a szemét a Vass Ádám majd Vass Elemér vezette kávéház százfős vendégsereglete, a monéta, amellyel az ünnepelt művész a számláit fizette, visszatért elénk, ha már nem is a vendéglő, hanem egy könyv közvetítésével. Felfrissítve így a múltat. Vagy legalábbis a múlttal a mi életünket.


*

Igen, azt mesélik, hogy a Vass vendéglő egyik leghíresebb ételkülönlegessége egyfajta túrós tészta volt, a híres túrós csusza, amelyet desszertként szolgáltak fel, de jelentős új ízkombinációkat eredményezett a finom paprikáshoz keverve is. A jó túrós csusza titka és Vassék fortélya a tészta megfelelő előkészítésében és ragadásmentes megfőzésében rejlett. Az elkészített tésztát az üst fölött gyors ujjmozdulatokkal tépték és a darabokat egyenként dobták a vízbe. A gondos szakácsné kezének a nevezetes túrós tészta minden egyes darabját meg kellett érintenie.

Amikor az ételekről van szó, más ízek is eszembe jutnak. Ilyen a szegényes, általános iskolákban elköltött uzsonnáké is. Volt, aki teljes, mások engedményes áron jutott hozzá, a többiek, s ez volt a legnépesebb tábor, teljesen térítménymentesen kapták. Nem számít, hogy esetleg gúnyos mosolyt vált ki ez a naiv idő, ezek az uzsonnák komolyan veendők, ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy az ÖSSZES iskola VALAMENNYI diákja hozzájutott!

Az étrend: margarinos kenyér és tea; lekváros kenyér és tea (a lekvár faládás); kenyér felvágottal és kakaó (szinte elképesztő, milyen vékonyra tudták szeletelni a szalámit, ami mégis igen ízletes volt, hisz abban az időben még húsból készült); kenyér és nemzetközi segélycsomagból származó sárga (vagy inkább narancssárga) sajt tejjel; a szabadkai November 29. pástétomával megkent kenyér, ismét csak teával; és két nem túl kedvelt étel: főtt rizs némi fahéjjal ízesítve, és a hét egy napján kötelezően: gríz. Mivel ebből az ételből maradt ki legtöbb, a tanítónők kényszerítették a soványabb diákokat, aminek következtében azok hihetetlen mennyiséget fogyasztottak el ebből a specialitásból, amelytől az elemi iskolát végeztével egy életre búcsút vettek. A másik íz és a másik illat, amelyet minduntalan orrunkban éreztünk, s amelyre, meglehet, mi magunk is szaglottunk, a tejpor volt. Mindenhez ezt használták; a rizshez, a kakaóhoz, és – a tejhez is.

Gyermekkorunk illata. Porban.


*

Teljesen soha ne feledkezzünk bele a munkába, főleg a mi vidékünkön ne. Mert éberen figyelik azt, aki nekiveselkedik valaminek, és amikor észreveszik, hogy leköti a kitűzött cél, hogy életét szenteli neki, óvatosan becserkészik, igyekeznek kitapogatni, van-e még ereje a védekezésre, mennyire sebezhető, védtelen, szórakozott, és amikor megbizonyosodnak róla, hogy teljesen belemerült abba a másik világba, lökdösni, csípdesni, mardosni kezdik… Az pedig imigyen okoskodik: folytatom a munkát, ez a legjobb önvédelem. Ám ezzel csak még gyöngébbé lesz. Mert míg ő bizonytalanul és érzékenyen belevész felfedező kalandozásába, a cél nélküli keresésbe, a tömeg körülveszi és magát hergelve, forralva valamit, mind szorosabb gyűrűt von köré. S végül, mikor lélekben agyonsebzetten összecsuklik, hagy mindent a fenébe, a tömeg egy pillanat alatt az ő oldalára áll, hisz az ő esete is csak azt támasztja alá, hogy minden kezdeményezés csúfos véget ér, legjobb, ha semmibe sem kezdünk.


*

Megkérdezték egyszer Predrag Milojevićet, a Politika legidősebb újságíróját, alapításkor mért éppen ezt a meglehetősen kellemetlen csengésű elnevezést adták a lapnak? Azt válaszolta: abban az időben a politika a legnemesebb foglalatosságok egyikének számított, a legnagyobb lehetőségnek, hogy valaki népe és országa hasznára legyen. Tényleg így volt-e, nem tudom; annyit tudok, hogy a politikáról sokan már akkor sem voltak jó véleménnyel. Mintha a politika csak kulissza volna, csak jelmez, amely rossz természetünket és bárdolatlanságunkat leplezi, miközben a nyílt színi cselekmény csupa leszámolás, gyűlölködés és bosszú. Itt sokak számára élet és halál kérdése. Mert aki győz, megkap mindent: munkahelyet, házat, gépkocsit, pénzt, feleséget vált, szerez szeretőt, százszám tesz szert új barátra, külföldön taníttatja a gyermekeit, utazik… Aki pedig veszít, az mindent elveszít: nem csupán a szeretője, de a felesége is hátat fordít neki, vizsgálják vagyona eredetét, nyomoznak utána és bírósági pereket varrnak a nyakába, mindenki faképnél hagyja, gyermekei gyűlölik és rossz útra térnek.

Egészen a következő sorshúzásig.


*

2002. július 2. Éjféltájt elindulok haza. Meleg van, párás a levegő, szemerkélni kezd mégis az eső. Ahelyett, hogy sietősre fognám, megkívánom, hogy elázzak, hogy csuromvizes legyek. Úgy érzem, ettől majd megkönnyebbülök, mint a gyereknek kiadós sírás után.

Aztán mégsem esik.

Fordította: Beszédes István


1 Murányi Beátrix fordítása. Slavomir Mrozek: Levélkék. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1988.
2 Oláh Tibor fordítása. Montaigne: Esszék. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1983.