Draginja Ramadanski
A kislánynak volt egy nagymamája. A nagymama édesen illatozott. Minden, amihez csak az idős szüle nyúlt, félreérthetetlenül erős illatot kezdett árasztani. Egy délután aztán, a részletekről vajmi keveset tudunk, a kislány beszökött a szekrénybe. A ruhák könyvének függő lapjait hajtogatta. A végén a rend kedvéért, végighúzta a kezét a két alsó polc sima, politúrozott felületén, ott ahol a kalapok, a kesztyűk, a nyaksálak és az üres pénztárcák hevertek. A kezébe egy igen vékony fémdoboz akadt. Hullámos volt az alja, a teteje pedig könnyedén felnyíló. Egy valamelyest erősebb nyomásra máris felpattant a födél. Tökéletesre hegyezve, minden színárnyalatban, beleértve a fehéret a sor elején, és a feketét is a végén, sorakoztak a színes, karcsú és hatszögletes törzsű, arany hattyúval és idegen nyelvű felirattal ellátott faceruzák. Elragadtatással helyezkedett el a rajzoláshoz. Elsőnek, mi sem természetesebb, papírra vetette a farkast.
A mentor
Ruháját idényenként cserélte, haját a la garson hordta, nem kényeztette a testét. Számára az akkor még észrevétlen maradt. Az a szenvedélye, hogy tökéletesen mellékes részletekre mutasson, szinte ellenállhatatlanul tombolt benne.
Minden a legtermészetesebben történt. A hízelgő meghívás megtévesztette. Rövid ideig tartott ez a menedéket jelentő közelség, és közben a két éhségtől gyötört gyomor feltörő gázai összekeveredtek.
Nem szeretett volna kihívónak tűnni, ezért, miközben ült, széttárta a combjait. A nadrág elárulta a gyarló szándékot. Aztán a nyelvébe harapott. Pír öntötte el a kissé borostás arcot. Abban a meggyőződésben, hogy a konzultációnak vége, a kijárat felé vette az irányt. Menet közben megmosolyogta – önmagát. A mentor azonban felpattant és útját állta. Ám még mielőtt a férfi keze megérinthette volna az övét, a lány erőteljesen megragadta és eltaszította magától. Ízléstelen volt a dolog, ahogy egy túljátszott szerep. A bőrük már egymáshoz ért, tapasztalatot szerzett egyik a másikáról és undorodva vált szét. Megtorpant az ajtóban, miközben megkísérelte összeszedni magát.
A megbékülés furcsa vágya arra vezette, hogy erősen lüktető, fedetlen ütőérrel lágy ívben meghajló nyakán visszaforduljon a férfihoz.
A harapás erőteljes volt. Valamelyest a bal fül alatt. Az állkapocs csak egyszer koccant. A lány térdre ereszkedett. A mentor megragadta őt, s egy pillanatra sem engedte. Orosz irodalmon nevelkedett, eszébe sem jutott megvonaglani.
– Maga szeret engem?
A mentor nem szólt egy szót sem, csak szürcsölte mohón a vért.
A vendég
Meglehetősen ritkán hívták vendégségbe. Az asszony pedig ennek ellenére is szerette ezt az érzést. Vendégségbe menni olyan, mint az égben menni. Ki mondana le erről? Magához vette barátnője címét, és felvázolta a buszmegállókat. Ifjúsága ösztönei törtek fel belőle. A rendeltetési helyek sem sokat változtak. A buddhizmusról szóló frissiben vásárolt könyvet a nyilvános illemhelyen felejtette. Nem izgatta magát miatta. Dolgait rendre elhagyta, de soha, senki nem vette fel azokat. Közlekedési rendőröket, egyetemistákat, nyugdíjasokat, szatyros asszonyokat faggatott. Mindenki kedves és előzékeny volt. Mintha tudták volna, hogy vendégségbe siet, és ebben segíteni kell. Elkísérték az első sarokig, és láthatatlan hurkokat rajzoltak a levegőbe. Mennyei állapot! Megértette: ilyen az emberi önzetlenség! Ez igazán kedvére való volt, az ilyen eligazodás. Tetszett neki, hogy ismeretlenek egy ilyen apróságra erőt és lendületet áldoznak. Hátat is fordíthattak volna neki, azt is mondhatták volna, fontosabb dolguk is akad.
Amikor becsöngetett, már boldogsággal töltötte el a küszöbön álló vendégeskedés. A szűk előszoba túloldalán a konyha látszott, benne a mosogatásba feledkezett asszony. Meg se fordult. Kissé hivalkodó otthonosságát érzékeltette. A hát azt akarta, hogy csörömpöljön a mosatlan. Ez, természetesen nem jelenti még a vendégséget. A vendéggé válás, ugye, akkor következik be legeslegelőbb, ha átlépjük a küszöböt? Levetjük a cipőt, papucsot húzunk. Azt az erre a célra tartalékoltat. Tus? Fürdőköpeny? Ital? Esetleg torta. Akkor következik be, ha ott maradunk éjszakára is, ha ráheveredünk a susogó és illatos ágyneműre. Ha hajnalig tartó beszélgetés következik, meg még sok egyéb. És kérdezősködés. A vendégség maga a végtelen kérdezz-felelek. Szerette volna megmutatni az ajándékul hozott könyvet. Az élet buddhista felfogásáról. Szívesen elmesélte volna, miként veszítette el és találta meg újra. De a férfit nem érdekelte a könyv. Az egykori gerelyvető karja elegánsan zárta el előtte a bejáratot.
Egy könyv
Mint általában, pontosabban, mint az utóbbi húsz évben legtöbbször, ezúttal is ugyanabban a szállodában váltott szobát. Le kell szögezni, hogy nagyvárosi apró kedvtelését, amelyre sort nagyjából havonta kerített, szerény megtakarított pénzéből fizette. Az utazást, az éjszakai szállást, a semmittevést. Poggyászt sem vitt magával. Vannak férjek, akik megértik az ilyen szükségleteket.
Ezúttal nem talált szabad szobát.
– No, jó – sajnálta meg végül a recepciós, és egy kulcsot nyújtott felé.
– Melyik emelet?
– A lift az ötödikig felviszi, onnan folytassa gyalog.
Még utána kiáltotta, hogy ma nincs víz, de ne idegeskedjen, bármelyik percben megjöhet.
Kiderült, hogy a szoba ajtaja nincs is bezárva. Ablakot nyitott, hogy kiszellőztessen. Túl hangosan tehette, mert a munkások a szomszéd épülethez támaszkodó állványokon leálltak a munkával, és az ablak irányába fordultak. Mikor kihajolt, meggyőződött róla, ez a szoba nem a válogatós vendégeké. Egyébiránt vetetlen volt az ágy is.
Amikor felemelte a nehéz üveghamutálat, pénzköteget talált alatta. Találomra kihúzott pár bankót, éppen háromszázat, derült ki.
Az irodalmi est sikeres volt. Ő is ott tolongott a könyvhalom előtt, amelyet a kiadó szeretett volna eladni, és megvásárolta a Szerelmi szenvedélyeket. Lesütött szemmel állt a dedikációra várók sorába.
A következő pillanatban már a szállodai szoba ajtajában állt.
Az éjszakát a könyvvel töltötte.