Hózsa Éva
(A leskelődés hangja)
2002. július 12., péntek
Családunk újdonsült diplomás tagjának naplót ajándékoztam, Thomas Mann két kötetben megjelent írásait. Bejelöltem a második kötet 432. oldalát, ilyenkor ugyanis illik valamiféle életbölcsességre hivatkozni. A szerző hangja tehát irányít.
Engem főként 1951-től érdekelt a Thomas Mann-napló, innen lapoztam vissza újra a kezdetekhez. Az ősiség és a biológiai mámor ennyire intenzív megélése új nézőpontot ad(hat) a regények és novellák olvasásához. A manapság elmaradhatatlan Derrida ,,biológiai szempontú” metafora-megközelítésére gondoltam, főként a méhecskékre, valamint Nietzsche révén a metafora mélybevitelére. ,,Mindig van olyan könyvben szárított virág, mely minden kertből hiányzik…” Thomas Mann ,,könyvében" is akad.
Vasárnap egyébként (unokatestvéremék jóvoltából) tüzetes élménybeszámolót hallhattam a lübecki emlékházról és a jelenlegi alkalmi kiállításról. Thomas Mann és a tenger… Íme a ,,metafora”, a maga kódtöbbletével.
Az ősiség élménye indokolta a naplóíró én biológiai mámorát és a 432. oldalon található konklúzió kimunkálását, amelyet a könyv átadása előtt bejelöltem. ,,Az az érzés fogott el – írja Thomas Mann –, hogy mindez ott van írásműveim, szerelmeim, emberszeretetem mélyén.”
1951. november 10-én biológiai tartalmú jegyzeteket készített, forrásműveket olvasott, a napló szövegében később mindez a lét és nemlét, illetve az idő megszűnések filozófiai kérdésével függ össze. Létszemlélete nem áttörően új. ,,Az élet a Földön csak epizód – vallja a naplóíró ,,narrátor” –, talán minden létező csupán a semmi és újból a semmi közti közjáték.” (II/438.)
Test és lélek horizontjának vitája a vég (a jövő) szemszögéből merül fel: ,,Ha Svájcba költözöm, nem azért teszem, hogy ott éljek, hanem hogy ott haljak meg. A testem viszont még nagyon ellenálló.” (II/438.) Halál Svájcban? A lét másika csakis a semmi, ezt azonban Heidegger állapította meg. A naplóíró Thomas Mann is tudja, hogy a lét a legrendkívülibb, ami csak adódik, a létmegértés folyamatjellege pedig éppen a naplóírói szándék folytán válik nyilvánvalóvá. (Magától értetődő narratív helyzet!)
Soha ilyen rögeszmés naplóírói magatartást nem tapasztaltam. Rendesen, naponta igyekezett naplót vezetni. Ezt ugyanolyan kötelességnek tekintette, mint Ottlik Hajónaplójának kapitánya a Log-adatok beírását. Thomas Mann többnyire adatokkal indít: meteorológiai és politikai jelentést ad. A naplóírói Morál (a jövő felől is) kiválóan működik, sőt a naplóolvasói ugyancsak, hiszen Gide naplójára olvasóként tér ki. 1952-ben (október 29-én) viszont visszagondol a kezdetre, arra, amikor 1933-ben Arosában naplóíróvá vált. A naplóvezetői komfortérzés biztonságérzetet ad, holott ez néha megvalósíthatatlan.
A Lukács György-polémia bizonyos értelemben meglepett, főként a következő ítélet: ,,Lukács György Német realisták a 19. században című könyvét olvastam. Jó dolgok Heinéről. Kevés fogékonyság az esztétikai szépségek iránt.” (II/435.).
Kemény ítélet az esztétika ítészéről! A Kleist-tanulmány a problematikus marxista terminológia kérdését veti fel. A legélvezetesebb persze a realizmus-diskurzus érintése Henry Hatfield és Lukács kapcsán, illetve a ,,minden igaz művészetben” és a Thomas Mann-i szövegekben megnyilatkozó realizmus elkülönítése. Néhány szóban kimondott szigorú kritika Fontane Porosz esküvőjéről. A Simplicissimus és a pikareszk műfaj szintén foglalkoztatta. A Javított kiadás realista szerepjátéka és Móricz ,,pofátlan” jegyzetelése jut eszembe (az utóbbi Esterházy visszatérő motívuma?!)
Az ironikus játékot a Mester biztos megbocsátaná. Felismerné a becsapás csapdalehetőségét, a kérdezés értékét. A poszt-elvárás legalábbis ezt a játéklehetőséget hozza elő.
2002. július 13., szombat
Rába György ,,szövegét” olvasom újra a Holmi januári számában: Tragédia (főként) képzőkben elbeszélve. A főként-en gondolkodom, a nem képzőkön. A szövegzáró, közbülső, mozgást beteljesítő (modális) ,,nemigen” a tragikomédia eredetét idézi fel (a lét tragikomédiájáét?!), ám magamban már új szöveget konstruálok. Nem jön igazán össze. Milyen is a Napló (főként) képzőkben (ön)elbeszélve? A -tatik, -tetik azért biztosan bekerülne az én képzősoromba, noha a ,,nem gyakori” képzők kategóriájába tartozik/tartoznak. Elhatárolódást is sugall(nak).
Az utóbbi időben sok bölcsességet mondtak erről a műfajról, valóság és fikció viszonyáról a különös narratológiai státusról, a folyamatos önelbeszélés nyelvi nehézségeiről, a monológ problematikusságáról, a pszichikus térről, a napló-kánonról…
Engem a naplóolvasói pozíció érdekel igazán. A Kukkoló név tetszett a legjobban (Kiss Attila Attila írta le a Fanni hagyományai kapcsán), meg a leskelődésre felkínált lehetőség cenzúrázó működésének gondolata. A gyóntató szerepét azonban még Fanni vonatkozásában sem vállalom! Vajon az olvasó tényleg ítélkezésre hivatott a reprezentált, azaz önmagát reprezentáló szubjektum felett? Ráadásul előre megírt szabályok és elvárások alapján?
A naplóolvasáshoz én gyakran a (Balassa-féle) ,,belül-olvasást” és az ezzel összefüggő aktív megértést rendelem, jóllehet a naplóíró néha maga kínálja fel az elvárt olvasói pozíciót. Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002) a napló műfajához közelítenek, és a keret olvasói hangot követelő dialógust kezdeményez. Íme a bevezetés: ,,Isten a tanúm, hogy őszinte vagyok ebben az írásomban, s nem akarok egyebet, mint elmondani a leányomnak (…), mint viseltem gondját Jókainak. Ítéljen ő – s az, aki esetleg olvassa még –, s szeretném, ha mindazok olvasnák, akik engem életemben szerettek! – de csak azok! …” (208.)
A záró mondat csak ennyi: ,,Most ítélhetnek igazságosan fölöttünk.” (234.)
Vas István szövegére gondolok: Levél egy ítészhez.
A kiválasztott olvasó elmélete persze a kiadással végérvényesen megdőlt. A Kukkoló elfogulatlan ítélethozatala megkérdőjelezhető, hiszen a ,,gyónás” egy meghatározott nézőpontból kebelezi be olvasóját. Jókai házaséletének rejtelmei és a Bellával megtartott esküvő részletei, sőt a ,,belül-olvasás” leshető meg. A Másik/Mások baljós ítélete a Bellával kötött frigy vonatkozásában kerül be a szövegbe, például: ,,Megjött a hír! – Az esküvő megtörtént! – Consummatum est! Jókai a szemétgödörbe került!” (233.) Nem, nem hiszem, hogy ennyire szigorú a mai (napló)olvasó ítélete, akit ugyancsak hasonló emberi motívumok mozgatnak.
Én már egy-két éve (olvasóként is) csak önítélkezésre vállalkozom, és az egyszerre ,,hideg és forró falatok” sem zavarják meg számomra az ízhatást. Távolról szemlélem az ítészeket, és a Javított kiadás legtalálóbb idézetén töprengek: az árulás (és minden hasonló tett) önmagában hordozza büntetését. Igen, néha a hallgatás beszélye (válasza) ezt jelzi: külső ítéletre itt már nincs szükség. A másként beszélő látszólagos ,,fölénye”... Másik stáció, más értékrend és más olvasói komplexek.
Délután kellő áhitattal és alázattal nyúlok értékes ajándékkötegemhez. A júniusi német folyóiratokat, könyvkatalógusokat olvasgatom. Jó érzés, amikor a kiutazók gondolnak rám, főként, ha ezt nem kérem. Tagadhatatlan nosztalgiát érzek – már tizenéve – a német könyvtárak és levéltárak iránt. Most is a változó nyelvet ízlelgetem. Belekémlelek az izgalmas és lélekemelő oktatási kísérletekbe. A precíz német kritikusok irodalmi detektívvé léptek elő. Nyomoznak, nyomokat keresnek. A ,,Spurenlesen” attitűdje tetszik. Klaus Harpprecht a Goethe-krónika ismertetőjének címébe is bevette (Rose Unterberger: Die Goethe Chronik. Insel Verlag, 2002). A német kritikus valóban kukkol, például a Mozart-szöveghelyeket kutatja. Az olvasói pozíció a naplóolvasóéhoz hasonló, az identitás nyomozása előtérbe kerül. Fanni hiány-dimenzióival most vitába szállnék.
Márai Naplóit kell újra elővennem! (Meg mélyen eltöprengeni: a magyar emigránsok sorsán, a sziget-metaforán, Lenin szakállán és Gyulai ,,kapitális tévedésén”, azaz elmarasztaló Vörösmarty-ítéletén.)
2002. július 14., vasárnap
Reggel felhőszakadás. Tenger az utca. Thomas Mann valahogy így kezdené. Lehet, hogy az aprólékosság ,,hibájába” esne.
Újra az Oceánba merülök. Az Oceánban című Tandori-kötetet a naplóolvasó aspektusából olvastam. A Koppar Köldüs után nem leptek meg a címek. Ezek valóban Témák ,,belülről”. ,,Belülről alakuljak hitelesen”? A Tőrmellék visszavezet a Töredék Hamletnek világához. Vagy rossz szó a visszavezet?Az el nem tűnő idő nyomában újabb nézőpontot ad, de lehet, hogy Proustot is a megtalált időből kell olvasni. És Thomas Mannt? A Sziszüfosz-változatok (II.) visszatérő olvasmányom. Kitartóan (naplószerűen?) böngészem. Nádasdy Ádám és Jung Károly verseit másodszor szintén ebből a pozícióból (is) olvastam. Rácsodálkoztam a versformálás ,,rendjére”. Az általuk kialakított rend lassított olvasást igényel. Olvasói rendet. Letisztultságot.
Egyik vendégem Csáth Géza újra kiadott Naplóját (1912-1913) vette le az újabb, kályhára helyezett könyvkupacról. Még nem került fel a polcra. Az új naplórészletek (Lazi Kiadó, Szeged, 2002) két része lebilincselt, meg persze az, ami a naplóból kimaradt. A professzor besúgó-szisztémája aktuális szempontot vet fel. Lassítok. A naplóírói önvizsgálat a gyónás narrációjába csap át: ,,A méreggel egyébként úgy voltam, hogy ebben az időben teljesen neki éltem. Sajnálatos módon elhanyagoltam minden összeköttetést, társaságot, munkaalkalmat, holott jó érzéseim mellett mindenre kitűnőleg képes lettem volna. A levelezést annál nagyobb mértékben űztem. Rendesen 8 óra előtt még elbúcsúztam O[lgá]tól, hazamentem, megvacsoráztam nem nagy étvággyal, de ügyelve reá, hogy eleget fogyasszak (...) Semmi se érdekelt nagyon, de viszont egyformán érdekelt minden.” (139–140.) Az anyagi és lelki-szellemi komplexek egyaránt?!
A szabadságnyomozó csáthi én naplójegyzetei ,,belül-olvasásra” is ösztönöznek. Ellenállnak a gyóntatásnak. Rakovszky Zsuzsa háló-metaforája jut eszembe (A kígyó árnyéka), meg hogy milyen nehéz (sokszor lehetetlen) a nekünk állított csapda mellett erős lélekkel, szilárd léptekkel elhaladni. Olyan jó reggelente nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel ébredni! A fundamentum kérdése azonban elbizonytalanít. Többször újraolvasom mindezt.
Naplóolvasóként konokul borítom fel a rögzített, kronologikusan ,,felfűzött” sorrendet. Élvezem az olvasói rendet, az új dimenziókat, a kicsinyes, precíz naplóvezetés kelepcéit. ,,Gőg helyett Új alázat” (Ottlik).