Jász Attila

Megrepedt visszapillantó tükör

 „…feljegyezni a melléktermék értelmét is,

megőrizni a pillanat forgácsát”

(Márai)

NAPLÓT ÍRNI KÖNNYŰ. Nem kell kitalálni, hogy mi legyen a téma, a cselekmény, kik legyenek a szereplők, egyszerűen le kell írni, azt, ami van, volt. Úgy kell megszólalni, mintha csak magának írná az ember, és soha senki más nem olvashatná. Ami, ugye, jó nagy hülyeség, mert az ember mindig úgy ír, magának, soha nem tudhatja, ki is fogja, fogja-e egyáltalán olvasni, amit ír. Másrészt, az ember mindig valakinek ír, valakiben reménykedik, hogy ő biztosan olvasni fogja. Átviszi hát a másik szobába, csendesen lerakja az asztalra, és megfeszül, mire a „másik” elolvassa, és szinte élet-halál kérdése lesz, hogy mit mond. Nem mintha attól függene valami is. Feladja postán, elküldi öreg barátjának. Mélen átnyomja szakmatársának, ezt csináltam, ha van időd fusd át, kíváncsi vagyok… Stb. Szóval hazugság úgy írni, mintha nem olvasná senki. Alapvetően pedig magának ír az ember. Nem ugyanaz a kettő. Kéretik a különbségre odafigyelni. Vagyis, az író ember nem a maga szórakoztatására ír, de egyszerűen nem tud nem írni. Pedig neki is jobb lenne, többnyire, de ez nem ilyen egyszerű. „Amikor verset ír az ember / nem írni volna jó.”

NAPLÓT ÍRNI KÖNNYŰ, ezért nehéz. Ki kell teregetni az ember érzéseit, gondolatait, mindennapjait és belső, lelki életét szépen sorban a szárítókötélre. Bárki láthatja, milyen szellemi alsógatyát hordok, nem csak a szépen vasalt (ilyen nem szokott lenni) ingeimet, amit a zakó alatt viselek. Vagy, hogy van egy lyuk a kedvenc zoknimon, ami nem látszik, cipőben makulátlan vagyok, és nem vagyok hajlandó megválni ettől a jó anyagú zoknitól, a feleségem meg rendre elfelejti megvarrni. Én is csak a felvétel előtt rovom ezt fel neki, heti egyszer. (Más napokon nem ugyanezt a zoknit hordom, csupán azok nem lukasak.) Nehéz ügy a naplóírás. Többnyire vagy túl elvontra sikeredik, esszétöredékek füzérére, ami azért hosszabb távon fárasztó, vagy túlságosan konkrétra, étkezés-emésztés és egyebek részletezésére. Ami szintén nem túl érdekes az olvasó számára. Vegyíteni pedig nagyon veszélyes, mert vegyítve jól megcsinálni, érezni a helyes arányokat még nehezebb, mint hagyományos naplót írni. Milyen naplót írjunk mégis? Teszi fel naivnak mondott énem a kérdést a ravasznak (okosnak?) gondolt énnek. Írói énem egyértelműen a vegyes felvágottat javasolná, de az okos (ravasz) énem megelőzi, és nagyon is racionális, és érthető érvek alapján azt állítja, jobb, az a legjobb, ha semmilyet. És igaza van, az élet nem arra való, hogy leírják, azt élni kell. De. Vannak olyan helyzetek, amikor az élet annyira érdekes tud lenni, hogy érdemes többé-kevésbé konkrétan-pontosan rögzíteni. A jugoszláviai bombázások például. Vagy az egyén életében történnek nem mindennapi események. És vannak olyan szellemi alkatok, akiknek egyszerűen ez a műfaj „megy” vagy áll jól. Ilyeneknek gondolom Márait és Szentkuthyt is. Írásaik, ha regényformát öltenek is, naplószerűek.

MIRŐL SZÓLJON, BESZÉLJEN egy/a napló? Tettem fel egy most készülő tematikus meghívás kapcsán – magamnak – a kérdést. Némi önkritikai éllel is élve (erről majd később!), de most mindenképpen hozzátéve, mindegy, csak elég érdekes legyen. Ilyesmiről pl.: „Tegnap az órán földrengés volt, az egyik tanítványom kiment, a többiekkel maradtunk, nevettünk azon, hogy ha lesz még egy akkor összeomlik az épület, és kapunk majd egy emléktáblát, az ismeretlen tanár és diákok emlékére, akik magyarul tanulva meghaltak a ’harctéren’... Utána a Niszimbe mentem, ez egy kis könyvesbolt, minden szerdán ott vagyok 4-től 5-ig, hátha valakinek kedve szottyan velem találkozni. Eleinte néhány irodalmár ellenőrizte, ott vagyok-e, de miután már lehet tudni, hogy mindig ott vagyok, már nem érdekes, általában senki se jön.” Vagy: „Mit gondolsz, mi történt? Miért történt? Mit jelent ez? És itt a véghez nem vitt vitánkra gondolok, a hallgatásba burkolt (majdnem azt írtam borult) hetekre. Tudom, az egyfajta megoldás, ha zárójelbe teszünk bizonyos dolgokat. Ha félreteszünk bizonyos problémákat, mert megoldhatatlannak, megbeszélhetetlennek ítéljük. De ennek is vannak következményei.” Idézem ezt egy valóságos levélből, egy másik ország valóságaként, egy baráti viszony, egy kapcsolat pillanatnyi lenyomataként. Mi történik velünk, földrengés?, aligha mindennapos eset, mégsem a tény az érdekes, hanem a reflexió, ahogy szerintem a naplóban is a reflektálás a fontos, a lényegtelen dolgokra is akár, egy könyvesbolti fogadóórára is, amelyről a levél írója beszámolt. És végül a rákérdezés arra, amiről a kérdések (illetve feltevésük) többet árulnak el, mint a feltételezett válaszok. Ilyesmiként képzelem el a jó napló- vagy levélirodalmat, melyet talán csak igen nagy jóhiszeműséggel gondolhatunk a szépirodalom mostohatestvérének. (Bár meg kell itt jegyeznem, Vilém Flusser szerint a levélírás igen közeli rokonságban áll a versírással.) Minek tekinthetjük tehát ezt a műfajt, melynek majd minden korban voltak kitűnő és kevésbé kitűnő művelői, és talán nem túlzó következtetés azt gondolni, gyöngyszemei mindig valamilyen (külső vagy belső) válságpillanathoz kötődtek. Így e befelé fordulást szorgalmazó műfaj mai aktualitása, divatjellege is érthetőbbé válik. A naplóírás műfajára való rátalálást azonban más is szorgalmazza, hogy miért éppen ez lesz az uralkodó, a kiválasztott irányzat. Mert, hogy szerintem, kezdetben nem az írás van, hanem az olvasás, s utána a minták követése, módosítása saját alkatunk szerint. És ezen a nyelvterületen, jelenleg megkerülhetetlen tény Márai naplófolyama, összes problémájával együtt. (A kezdetben töredékesen megjelent naplókötetekre, majd a mostanában újra megindult, hatalmas mennyiségű Ami a naplóból kimaradt kötetekre gondolok, amely kötetekről nem tudjuk, vajon a szerző miért nem tartotta érdemesnek az „eredeti” naplófolyamban közölni stb.) Mivel nyugodtan tekinthetjük, problémásságával együtt is e naplófolyamot Márai főművének, ez azt jelenti, igen erős példa áll a mai naplóolvasó, az esetleges naplóíró előtt. Miről szóljon tehát a mai napló, ha már nem a túlélésért folytatott harc íratja a sorokat, mondatokat egymás után, nem a nyelv megtartásáért folytatott küzdelem, sem a belső emigráció (bár ez értelmezés kérdése, valószínű minden naplóíró belső emigrációba vonul naplót írva). Miről szóljon tehát? Mit lehet Máraitól tanulni, másképpen fogalmazva. Azt, hogy a naplónak érdekesnek kell lennie, de nem mindenáron, tükröznie kell azt a személyiséget, aki a tollat irodalmi igénnyel veszi kezébe. Tükörként tartania önmaga előtt a naplót. De nem önmagát kell bámulnia benne, hanem – szerintem – azzal a tekintettel kell figyelnie a benne és a körülötte zajló világot, amellyel a tükörképe bír. A tükörkép tekintetével pásztázni végig az éppen olvasott könyvlapokat, vagy az ablak mögött elterülő látványt. Egybemosni felszínt és mélységet, személyességet és objektív távolságtartást. Mikor mit hoz a leírásra érdemesnek tartott pillanat. És megvizsgálni, hogy tényleg az volt-e.

AZÉRT ÍROK NAPLÓT, HOGY ne kelljen emlékeznem, nyilatkozza írói énem, s azt hiszi, baromi okos dolgot mondott. Most megfogott engem, aki kitaláltam őt. S rá kell jönnöm, nem is olyan okos és ravasz, mint feltételeztem. Sajnos. Racionális énem ezúttal rendesen sarokba szorította kijelentéseivel (1-5). Egy író akkor szokott volt naplót írni (1), amikor nem tud vagy nem akar mást írni. Azaz. (2) Meg nem írt műveit írja, óhatatlanul, bele a naplóba. Vagyis. (3) A napló az ének igazi regénye, melyben egymásra rétegződnek különböző megjelenési formái (az írói, a praktikus, a racionális, a szülői, a stb.). Mindez – és persze az idő kényszerű jelenléte – (4) teljesen esetlegessé avatja a naplót, mint műfajt. Amitől bárki (értsd – szakmán kívüliek is) számára élvezetessé válhat. Lineáris folyású, mégis bárhol felüthető, hiszen az idő szalámiként szeletelve tárolódik benne. Tehát. (5) Egyfajta dialogikus viszony tételeződik fel, alakul ki naplóíró és olvasója között, bensőségesebb, mint regényíró és olvasója között kialakulhat. (Majdnem levélíró és olvasója szintjén.) Írói énem azonban nem bírja tovább és kifakad. Hogy nem képzelhető-e el olyan írói szituáció, ahol az író elsődlegesen nem teremteni akar, hanem a valóságot, a saját maga által észlelt valóságot, rögzíteni, és ezt belakható életformává teszi. Szigetté, ahová bármikor vissza lehet vonulni vagy menekülni. Olyan tükörként fogni fel a naplót, amelyben nem az írói én dominál, vagyis, amelyben olyan embernek látja magát az ember, amilyen valójában és nem csupán olyannak, amilyennek látni szeretné magát (ld. regény). És valójában, be kell látnom – szögezi le írói énem –, azért írok naplót, hogy emlékezzek, emlékezetessé tegyek bizonyos dolgokat.

NAPLÓT ÍROK, KÖNNYŰ ÉS NEHÉZ egyszerre. Azzal mentegetem magam (magam előtt), hogy nekem soha nem jutott volna eszembe, a körülmények hozták így. És ez igaz is. Írtam az elmúlt évben tábori titkos naplót Szigligeten, internetes naplót egy trió tagjaként, majd havi naplót, felkérésre, folyóiratba, egy éven át. Ez utóbbi vége felé közeledve megváltozott a naplóíráshoz való viszonyom is. Miért? Mert úgy érzem, egyre jobban sikerül szelektálnom a megírásra érdemes dolgokat, látom az eltelt idő lenyomatát papíron. És várakozással, vegyes izgalommal tölt el, milyen lesz egy év leteltével belepillantani ebbe a tükörbe, ki fog onnan visszanézni. Visszapillantani. És mennyire tartom majd vállalhatónak, hasonlónak ahhoz az archoz képest, melyet látni szerettem volna, amit látni szeretnék. Vagyis, egészen primitíven fogalmazva, átsüt-e majd a lapokon annak az embernek a lénye, aki azokat a bejegyzéseket írta. Nem bújik-e el az irodalmiság, a jól megírtság mögé. Vagy éppen nem tálalja-e túl konkrétan-részletesen élete apró, érdektelen dolgait. Nem tudok mást, ismétlem magam, kérdés, érdekli-e az olvasót mindez. Vagyis mi? Egy nagy/híres ember pletykadús életének lenyomata mindenképpen számíthat az érdeklődésre. Én viszont, rövid távú kamikáze harcos, a feladatot teljesítve, a naplóírást – annak egy éves kísérletét – abbahagyom. Van valami, ami ebben a nárcisztikus magamutogatásban – hosszabb távon – zavar. (Hogy könnyen automatizmussá válhat, és a napló önmagát kezdi írni. Már érzem is, kétharmadán túl. Pontosabban íródni fog, mintha csak magától…) A költészet – természetes – magamutogatása mégis csak más dolog. (Akár a pávák rituális tánca vagy a szarvasbikák vetélkedése, „műsoruk” egyértelműen kifelé szól, látszólag értelmetlen, anélkül is megtörténhetne az állatias aktus.) Az igazi naplóíró alkat nem publikálja részleteiben, nem mutogatja a naplója által szeletelt időt, hanem élete végén bejelenti, emberek, az elmúlt ötven évben naplót vezettem, halálom után ötven évvel elolvashatjátok. Szóval, tanulságként – saját tapasztalatom alapján – csak annyit mondhatok, amit írásom legelején is hangsúlyoztam, naplót írni könnyűnek látszik, ám valójában nagyon nehéz. Bármily divatos műfajnak tűnik is ma, ezt nem árt szemünk előtt lebegtetni.