Mészáros Sándor

A napló ellen: Thomas Mann és Gombrowicz

Witold Gombrowicz Naplójának híres és agyonidézett nyitómondatai („Hétfő – Én. Kedd – Én. Szerda – Én. Csütörtök – Én.") kíméletlenül rámutatnak minden napló eredendő gyengeségére. E parodisztikus gesztus a napló-beli Énnek túlzását, kitüremkedését, azaz a személyességnek a túlfokozott jelenlétét leplezi le. Az Én mint paródia: hiszen ki és hogyan hiheti önmagát annyira fontosnak, hogy állandóan az Ént, a személyes életet állítsa az írás középpontjába. A forma mint paródia: ugyanis napról napra követni és lejegyezni a mindennapi élet történéseit – nos, ez maga a formátlanság kísértése. Amit persze így vagy úgy megpróbál minden valamirevaló naplóíró kivédeni, mégis ott lappang az ismétlődés végtelen monotóniája. És az írás mint paródia: állandósult íráskényszer, napi robot és penzum és a grafománia diszkrét bája. Plusz fogak őrlése és lelki fitnesz.

Mégis. Mégis többnyire lelkesen és szívesen olvasunk írói naplókat. Vagyis nem szívesen, inkább már csak kíváncsian. Itt az ideje elhagyni az többes számot, mivel az utóbbi mondat csak egyes szám első személyben igaz. Ha egyáltalán. De így sem pontos, mivel az olvasóvá válásnak alapvető tapasztalata az lendület, ahogy egy fiatalember mohón ráveti magát – mondjuk – Thomas Mann naplóira. Hogy azután lelkesen megunja azt az állandó fontoskodást és precizitást, ahogyan egy reprezentatív személyiség dokumentálja önmagát saját maga és a világ számára. Persze inkább a világ számára, hiába ír le Thomas Mann számos titkot a személyes életéből – aminek hozzáférhetőségét erősen korlátozza: részben elégeti fiatalkori naplóit, részben titkosítja/elhalasztja a kiadásukat –, de a naplók írásmódja a reprezentatív írói szerep kimunkálására és fönntartására irányul. A nagy író és ember szerepére, aki egyébként valóban volt. Mármint nagy író, de ezt nem a naplóiból, hanem a műveiből tudjuk meg: minden ellenkezésünk dacára. Ám az a szerep végleg a múltté, mert ugyan kit indítana meg manapság az a mondat, hogy „Európa, vigyázz!" Természetesen újra meg újra mondhatóak efféle kijelentések, de a közösségi lelkiismeretre apellálló írói szerep már nem hiteles. Ami nem jelenti azt, hogy akkor és ott nem az volt, ám ez mostanra elveszítette művészi érvényét.

Thomas Mannt szidalmazni csak nagyon színvonaltanul lehet, nagyjából azzal az indulattal és elfogultsággal, ahogyan Füst Milán tette, aki nemes egyszerűséggel „vén fecsegőnek" nevezte őt. Miközben Panat Istratit az egekig magasztalta – amiben akár igaza is lehet, mivel egy jelentős író véleménye a másikról sokkal többet elárul a saját művészi törekvéseiről, mint az adott (élet)mű esztétikai értékéről. Így tehát Füst Milán folytonos túlzásai és kánon-destruáló ítéletei mögött nem nehéz felfedezni írói sértettségét, meg-nem-értettségét, a (világirodalmi) kánon peremén lévő alkotó sajátos frusztráltságát. S az ezt kompenzáló szellemi hübriszt. Ha mindezt összevetjük Kosztolányi vagy József Attila rajongó „Thomas Mann üdvözlésé"-vel, akkor a magyar kultúra két végletére nyílik rálátás. Arra az egyszerre lelkes és elutasító viszonyra, ahogyan adoptálódni próbál a valós és/vagy virtuális világirodalmi kánon(ok)hoz, miközben rendre sérelmezi a magyar irodalom ismeretlenségét. A rajongásával éppen úgy, mint a sértett, vagy netán hisztérikusan elutasító véleményével. [„A Nyugat felé tekintő lengyelnek ködös a szeme, tele van tisztázatlan haraggal, hitetlenkedéssel, titokzatos konfliktusokkal."]

Nem mintha lenne megoldás. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan irodalmunk másfél-két évszázada várja, hogy végre fölfedezzék „valós értékeit". Az idézőjel semmiféle iróniát nem tartalmaz az irodalmi értékek felől, csupán azok érvényesülét kérdőjelezi meg. Mintha hiányozna az a belátás, hogy a kultúra tere globálisan aszimmetrikus. Ezért a kulturális, ezen belül az irodalmi értékek cseréjét sokkal inkább a piac törvényei határozzák meg, és nem az esztétikai értékek önelvű kommunikációja szerint alakul. Tehát egy-egy műalkotás, írói életmű világ-beli ismertsége és rangja inkább az irodalom intézményrendszerének „teljesítménye", mintsem az adott irodalmiság autonóm értékrendjének túlzása vagy deficitje. Persze ezt elvileg könnyebb szétválasztani, mint a gyakorlatban szembesülni ennek értékítéleteivel. Pontosabban azok hiányával: a tájékozatlansággal, az ignorálással, a jóindulatú lekezeléssel, stb. Mészöly Miklós említi egyik esszéjében Thomas Mann ambivalensen elismerő véleményét Móricz Erdélyéről: feltehetően nagy regény, mondja a német író, csak nem érti annak kontextusát. Nos, ez a kontextus már aligha rekonstruálható az európai olvasók számára. Ami elmaradt, az talán végleg kimaradt: a regényíró Móricz vagy Arany János lírájának elmaradt külföldi recepciója már aligha pótolható. Éppen ezért a művelt európai olvasók számára ezek a nevek nem jelentenek semmit.

Annál rosszabb nekik! – mondhatná önérzetesen bármelyik magyar olvasó. Természetesen joggal, de itt talán érdemes egy pillanatra megállni. Mi az, hogy „természetesen"? Honnan és hogyan tudhatná egy külföldi olvasó, hogy ezek a nevek és művek ennyire evidensek, ha egyszer hozzáférhetetlenek? Higgye el becsületszóra?! Készséggel megteszi, az udvariasság és a türelem nem ismer határokat. Ha pedig mégsem, akkor ki magyarázná el – a fenti példánál maradva – egy Thomas Mann-szintű olvasónak, milyen is az a „homályos és ismeretlen kontextus"?! Aminek viszont az ellenpróbája sem igaz, mert attól, hogy az Erdély-trilógia érthetetlen németül, még nem biztos, hogy az provinciális érvényű alkotás. Az most mellékszál, hogy a mai magyar olvasók számára is mást jelentenek a regény kérdései, mint megírásuk idején, éppen a kontextus illékonysága miatt, de ezek a kulturális emlékezetben mégis visszakereshetőek.

Látható, hogy az önérzetes válaszok mennyire könnyen sebezhetőek. Feltehetően innen ered irodalmunk önértékelésének bizonytalansága: a folytonos bizonyítási kényszere és az ezt kompenzáló alulértékelés, a lesajnálás és a sznob világirodalmiság igénye. Mert persze összehasonlítani és értékelni akkor is szükséges, ha ennek számtalan elvi nehézségét tapasztaljuk, illetve viszonylagosítjuk magunkban. Ebből a szempontból is tanulságos W. Gombrowicz Naplója, amikor például az előbbi problámára egészen más távlatból kérdezett rá: „Kisebb volt-e Miczkiewicz Danténál? Ha már belementünk ebbe a méricskélésbe, fogalmazzunk inkább úgy, hogy Miczkiewicz a lágy lengyel lankákról nézte a világot, Dante viszont (az emberiség által emelt) hatalmas hegy csúcsáról, ahonnan más a kilátás. Lehet, hogy Dante nem volt 'nagyobb', csak magasabb ponton állt: ezért magaslik ki." (Pályi András fordítása).

Nem állítom, hogy akár ebben a kérdésben Gombrowicznak maradéktalanul igaza van, de alighanem félreérti a Naplót az, aki az író konkrét válaszai felől olvassa. Ugyanis Gombrowicz a – szó eredeti értelmében – nem gondolkodó, hanem író. Ez nem leminősítés vagy visszavétel, mert bár a térségi irodalomszemlélet az eszmékkel viaskodó, bölcseleti problémákat megszólaltató írót előszeretettel nevezi gondolkodónak, mintha ez volna a dolgok csúcsa – nem, Gombrowicznak csak anyaga volt a gondolat és az intellektuális gondolkodás. Ettől élvezetes olvasmány naplója, mert megőrzi benne a világhoz és a nyelvhez való érzéki viszonyát, ami ugye az író legfőbb attribútuma. S ugyan rendkívül éleselméjű, mégsem dől be saját okosságának, hanem csupán használja azt. Azaz nem valamiféle általánosítható módszert kínál olvasóinak, hanem „mindössze" az önmagunkra való rákérdés szigorúságát és következetességét ajánlja. Bár is túlzás: korántsem a szisztematikus elmék következetessége az övé, mivel éppen a rendszer-jellegű gondolkodásmódok csődjét és egységes világmagyarázatok érvényteleségét érzékeli – szinte minden kortársánál pontosabban és elevenebbül. Különben is, ha ellentmondást észlel, akkor azt úgy hagyja; kedveli a paradoxonokat, a túlzásokat, a provokatív állításokat és a poentírozó előadásmódot. „Megdöntöttem magamban az Istent. Megtanultam könyörtelenül gondolkodni. Sőt megtanultam, hogy a szépséget a régi szépség lerombolásában fedezzem fel, a szerelmet a régi szerelmekkel való szakításban."

A gombrowiczi írás ellenszegül a naplónak mint formának. Bizonyos értelemben kihasználja a műfaj adta tág kereteket: a kompozíciós elvek lazaságát, a tematikus fixáltság hiányát, a beszédformák sokféleségét és a hangvétel személyes közvetlenségét, stb., de mindvégig tisztában van azzal, hogy irodalmat művel. Egyetlen pillanatra sem áltatja önmagát, sem az olvasóját azzal, hogy a szöveg maga a valóság, azaz kiiktatható lenne a (nyelvi-formai) közvetíttség. Mint ahogy nem játszik el azzal a műfaji konvencióval, hogy a naplója titkos, magánérdekű, ezért nem számít olvasókra. Sőt, ha tetszik, az emigráció, az olvasók hiánya és fikciós műveinek visszhangtalansága késztetik arra, hogy naplót írjon, és ezáltal olyan formát alakítson ki, amely biztosítja az írói megszólalás szélesebb regisztereit. Mintegy „kitalálja" önmagát íróként egy eredendően nem-irodalmi formában. Ehhez persze hozzájárul mélységes bizalmatlansága az irodalmi normák és annak intézményrendszere iránt, hiszen felfogása szerint az irodalom nem készlet-jellegű, ezért határai és szabályai sem rögzíthetőek pontosan. Ebből táplálkozik állandó elégedetlensége mind az irodalommal, mind az ún. szavatolt remekművekkel szemben. Kortársait feltehetően ez az attitűd nyűgözte le vagy bosszantotta fel halálosan: a merész és provokatív szellem, aki megtöri a hallgatást, a kulturális tabukat, s nincsenek előtte tekintélyek, Borgesről vagy Camus-ről éppen úgy vannak lényeglátó kritikai észrevételei, mint a lengyel irodalom nagyjairól. Egyébként is, nem megy a szomszédba némi rosszindulatért.

Egy kellemetlen alak – állítja címével Esterházy remek esszéje. Ami bizonyára jogos is, hiszen egy kis kultúrában rendkívül feszélyező a kritikai szellem efféle élessége, túlfűtöttsége. Talán ebben az értelemben használható kizárólag a minőségjelző, mivel a lengyel irodalomban sem a művészi teljesítmények minősége és nagysága hiányzik, sokkal inkább azok kritikai feldolgozottsága, az értelmezések terének tágassága (Vö. Miczkiewicz lágy lankái és a hegy). Legalábbis innen, a magyar irodalom felől olvasva Gombrowiczot, bizony nehezen képzelhető, hogy valaki ezzel a keménységgel és kritikai szigorral nekirontson az irodalmi kánon(ok)nak. Vagy ha igen, akkor az kivétel, seb, hiba, a sértett indulat és a provincális frusztrációk műve, és nem a mérlegelő okosságé és nagyfokú belső szabadságé, ami Gombrowicz Naplójában annyira imponáló.

Pontosabban: tíz-tizenöt évvel ezelőtt, Gombrowicz szórványos hazai recepciója kezdetén főként ez volt magávalragadó. Meg azok az eleven, lényegbevágó kérdések, amiket a Napló sebészi pontossággal analizált: a térségi mitológiákról, a nemzeti önszemléletről, a történelem terhéről, a múlt feldolgozatlanságáról, stb. szóló passzusokra gondolok elsősorban. Botorság azt állítani, hogy ezek az elemzések, vélemények érvényüket mára vesztették volna. A mostani olvasatban inkább a személyesség és írás kapcsolata, az őszinteség és autentikusság problémája, az Én határainak elvesztése és keresése válik fontossá a Naplóban. Vagyis az a nagyszabású, tudatos, mégis előre nem eltervezett írói processzus, ahol és ahogyan Gombrowicz az önmegértés terepévé avatja a naplóírást. Ha szövegének szándékát összevetjük a manni naplókkal, akkor jól látható a különbség. Míg a német író életének ,,minden" eseményéről beszámol, miközben gondosan palástolja illetve elhallgatja (magán)élete féltve őrzött titkait, addig a gombrowiczi napló elhárítja magától az Én színrevitelének programszerű őszinteség-igényét. Mi több: folyamatosan kigúnyolja, parodizálja az őszinteségnek ezt a XIX. századi, romantikus felfogását, mégis az Ént mint problémát állítja az olvasó elé. Azaz a személyiséget olyan problémák halmazaként szcenírozza, amelyeknek nem tudható a megoldása, ezért az írással mint tettel próbálja megérteni. Ennek következtében a titok, ha van, az az egyedi személyiség rejtélye, és nem a reprezentatív írói szerep által előírt kényszerű elhallgatás.

Thomas Mann naplóiban talán ez a legfárasztóbb az olvasó számára: látszólag az író életének minden eseményébe beavatást nyerhet, ugyanakkor a reprezentatív írói szereppel nem vagy csak nehezen összeegyeztethető történések tiltás alá kerülnek. Mintha a naplóíró a halhatatlanságra bazírozna. Folyton az utókorra függeszti tekintetét, annak ítélőszéke előtt keresné a legelőnyösebb pozíciót az Én számára. Ezért aztán nem is annyira a kortársaival, hanem az utókorral folytat párbeszédet. A jelen csak ebből a távlatból érdekes: szinte minden egyes véleményét, ítéletét finoman alárendeli ennek a horizontnak. Ez egyben magyarázatul is szolgál arra, miért szorítja háttérbe, tünteti el részben vagy egészben az Én esendőségeit. Persze maradnak árulkodó nyomok – ebből a szempontból tanulságos Nádas Péter kiváló esszéje a Thomas Mann naplóiról, amely olvasatban egyfajta pszichonanalitikai alapozottságú gyanú hermeneutikáját ajánlja a szöveg értelmezéséhez, és e mögékerülő stratégiával leplezi le a német író személyiségének féltve őrzött titkait. (Más kérdés, hogy Nádas egy-két ponton radikalizálja értelmezését, ennek következtében néhány esszencialista kultúrantropológiai meggyőződését is beleolvassa a manni naplókba.)

Túlzás lenne azt állítani, hogy a naplók Gombrowiczát nem foglalkoztatja az írói halhatatlanság. Finoman szólva: nagyon is tisztában van saját értékeivel. Ráadásul, hiú is, helyenként pedig kifejezetten gőgös. Sőt néha arrogáns. Bizonyára a lengyel olvasók érzékenységét gyakrabban próbára teszi, mint másokét, amikor saját kultúrája idoljaira kérdez rá, vagy szentségtörő módon állít valamit akár a legnagyobbakról. Márpedig ebben különösen kedvét leli, előtte igazán nincsenek tekintélyek. Vagy csak néhányan, talán Montaigne, Pascal és Rabelais az, akikre mindig megerősítő módon hivatkozik. Nem mintha más írók műveiről nem nyilatkozna elismerően, mégis alapvetően a hiány, a kétely és a provokáció stratégiája felől beszél az irodalomról és a világról. De nem alkalmaz kettős mércét: önmagára ugyanazzal a szigorúsággal tekint, mint másokra. Ha az Én intim szférájáról, a magányáról, az öregedésről, a testiségről, a homoszexualitáshoz való viszonyáról ír, akkor nem rejtegeti önmaga gyöngeségeit és nem magasztosítja föl esendőségeit. A naplóíró nem tár föl úgymond mindent az olvasó előtt, de egyenragú félként kezeli, azaz a szöveg szándéka szerint nem titkol el előtt semmit, mégsem untatja őt az Én magánérdekű titkaival. Ez a fajta nyíltság érvényesül a vitákban is, ezért a kritika, a polémia mindig a párbeszéd igényét jelenti. Ami elvileg is lezáratlan és lezárhatatlan folyamat. Mert ha igaz, amit Gombrowicz mond: „írni csak szenvedélyből szabad”, akkor talán olvasni is.