Nagy Abonyi Árpád
A vonat, elhagyva Cefalut, álmosan halad a meredek hegygerincen Palermo felé. Délidő van. A fülke lehúzott ablakán beárad a szicíliai nyárutó forró lehellete. A vasút közvetlenül a tengerparton kanyarog. Kitekintek az ablakon a Tirrén-tenger végeláthatatlan, kristályos, tintakék vizére. Neptunus birodalma nyugodt arcát mutatja most. A távolban – akárcsak egy képeslapon – fehér hajó; a víztükör felett sirályok köröznek. A part menti örökzöld növényeken mélyzöld csillogás. A kaktuszok, a pálma- és olajfák között szétszórtan lapos tetejű, fehérre meszelt arab stílusú házak. Aranyló, forró napsütés.
Megszomjazom, s iszok egy kortyot a magammal hozott ásványvizes palackból. A szemközti ülésen egy középkorú, túlöltözott kövér asszony ül. Már a második pulóverét veti le magáról. Kamasz lányával és fiával utazik. A fiú az ülésen fekszik, anyja ölében. Hol olaszul, hol pedig tört németséggel beszélnek, s folyton nevetnek. Az asszony, akinek pillanatokra elkomoruló arcán küzdelmes életút nyomai látszanak, előkotor szatyrából egy üveget, iszik, majd vizet önt a fiú nyitott szájába. A víz egy része lecsorog a gyerek arcán az ülésre a nő térde között, majd apró tócsa keletkezik a fülke padlóján. Teli tüdővel kacagnak a jól sikerültnek vélt tréfán. A kamaszlány közben félrefordított arccal, melankolikus tekintettel a vonat folyosólyán a panorámát kémleli. Sovány teste az ablak pereméhez dől, hosszú, csillogó fekete haját lobogtatja a huzat.
Anyai nagyapám jut eszembe, aki a két világháború között Brazíliába hajózott, s egy időre Sao Paoló-ban telepedett le. Elképzelem, amint a hosszú úton a hajó korlátjára könyökölve a messzeségbe néz, sorsát kutatva. Vajon a kalandvágy vagy a szegénység, a könnyebb boldogulás ígérete űzte messze földre? Haciendákról szóló megsárgult papírosok maradtak utána kacskaringós aláírásokkal…
Rövid alagutakon keresztül halad tovább a vonat, s egy idő után felbukkan Palermo külvárosa. Iparnegyedek és roskatag házsorok között végül hangos vonatfüttyöt hallatva befut a szerelvény a Stazione Centrale-ra. Az állomáson nagy a nyüzsgés és a zsivaj. A kiabálás, nevetés és füttyögés polifóniájából kiemelkedő tapsvihar fordítja figyelmemet egy kis társaság felé. Az egyik vasúti kocsi lépcsőjén – melyet felnőttek és gyerekek éneklő, újjongó csoportja vesz körül -egy idős asszony áll, kezében kis táskával. Üdvrivalgás és tapsvihar közepette segítik az állomás peronjára, majd újra énekelni kezdenek. A család Szicíliában mindenek előtt való.
A vasúti pályaudvar színes forgatagán át lassan kijutok az épület előtti térre. Szieszta ideje van, az utcakép mégis igen eleven. A folytonosan dudáló autók és vespák vezetői centiméternyi réseken keresztülfurakodva igyekeznek előzni egymást. A tér pálmafái között rálátok a szemközti bankra. A bejárat előtt, a napon, páncélingbe öltözött géppisztolyos őr áll, ujja a ravaszon. Megszokott kép a szigeten.
A Via Roma és a Corso Vittorio Emauele főutcák derékszögében lévő lepusztult sikátornegyedben, a szűk, zegzugos utcák labirintusában hangok és illatok buja keveréke fogad. A málló házfalakon foszladozó plakátok; s rejtély, a roskatag épületek teraszait mi tartja fenn, hogy ne zuhanjanak bármelyik pillanatban az éppen arrajáróra. A szűk, sötét utcák barázdálta sikátorba szinte sohasem ér el a tűző nap sugara. A színevesztett zsalugáterek, s a függönnyel, csíkos, tarka vásznakkal letarkart teraszok mögül nevetés, kiabálás, gyereksírás hallatszik az edénycsörömpölés háttérzajával. Úgy tűnik, az élet ebben a pillanatban a házfalak mögött zajlik.
A járdaszegély mentén improvizált asztalok tűnnek fel. Az utcai árusok kínálják hangos szóval megannyi portékájukat. Ez már a Vucciría, a Földközi-tenger térségénk egyik leghíresebb –hirhedtebb piaca. Afrika partjai csupán százharminc kilóméternyi távolságban húzódnak. Az arab, görög, délolasz és mulatt arcok beszédesen tanúskodnak a sziget változatos múltjáról.
Egzotikus gyümölcsök; ismerős és ismeretlen fűszerek elképesztő mennyisége nyitott zsákokban, fonott kosarakban. Halárusok roskadozó pultjai, melyeken kötelező védjegyként egy-egy jókora kardhal díszeleg. Odalépek, s megtapintom az egyik hal kékesen csillogó hosszú pengéjét, mely élesebb, mint gondoltam. Az egyik sötét kapualjból egy marcona ábrázatú, borostás képű, tetovált karú férfi lép ki, matrózingben. Fogával szétroppant egy diót, majd a héját a még nedves utcakövekre köpi, melyet a halárus az imént locsolt fel egy vödör vízzel. Rámkacsint, majd kedélyes cseverészésbe kezd az olajbogyóárussal. Óhatatlanul is Rejtő Jenő figurái jutnak eszembe.
Frissen sült hal illatát érezni; egy kapualjban forgatja apró vasrácson egy öreg férfi a halszeleteket. Időként fűszerkeveréket szór a sistergő, fehér húsra, majd olívaolajat löttyint rájuk. Valahonnan ének és gitárszó hallatszik. Felnézek; az egyik erkélyen, rozoga sámlin egy napbarnított fiatalember ül: fekete nadrágban és félig kigombolt fehér ingben, s szinte csak magának játsza az amore miót. Valóban; itt el lehet képzelni a szerelmet, melyet errefelé csaknem mindenki halálosan komolyan vesz. Az általam ismert néhány nyelven ekkor önkéntelenül ízlelgetni kezdem a szerelem szót. Csakhamar rájövök, hogy ez a érzelmeket, jellegzetes érzéseket és lelkiállapotakat jelentő, mára már sokszor és sokhelyütt devalválódott szó, mégiscsak a latin nyelveken a legszebb: az amor, amore, amour hangzásában van valami melegség, titokzatosság és végzetszerűség, éppúgy, mint magában a szerelemben.
Ekkor veszem észre – mintegy sajátos kontrasztként –, hogy a piaci emberforgatag szinte csupán férfiakból áll. A félhomályos lakások négyszögein kívül ez láthatóan a férfiak ideje: az alkudozás, a férfipletyka, s az erőviszonyok újbóli megállapítsának percei.
Egy rozoga kempingasztalnál két öregember árul. Kisebb alkudozás után megvásárolom a kiszemelt, fenyőmandulával, szárított paradicsommal, babérlevéllel és mazsolával dúsított, olívaolajban ’pácolt’ pesto sicilianát. Épp a közeli sarkon lévő egyszerű kis étterem, trattoria felé tartok, amikor a kiszélesedő keresztutcán egy lassan haladó, lesőtétített üvegű, fekete Jaguárt látok közeledni. A maffia Szicíliában az idegen számára láthatatlan, a helybéli vendéglősök számára azonban kézzelfogaható valóság.
Nem sokkal később, az Igazságügyi Palota előtt vagy húsz rendőr, biztonsági ember mellett haladok el, mindegyikük mellén páncéling és gépfegyver. Kisebb bolyongás után a Via Generale Magliocco utcában megtalálom a Caffč Mazzara-t. Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a kávéház, ahol Lampedusa a Párduc ’lassított’ mondatait írta. A saroki épület inkább egy elegáns, már-már giccses, felújított cukrászdára emlékeztet: tükör és márvány mindenütt, a magas mennyezetről csillárok lógnak, fémkeretes üvegpolcok mögött méregdrága sütemények; csokornyakkendős, áludvarias pincérek: a mesterkéltség fátyla mindenütt. Látható az igyekezet: a legendából minél több pénzt csinálni. A kávéház terasza egy csendes mellékutcára nyílik, s jóval barátságosabb képet mutat, mint a belső enteriőr.
Egyszer csak a régmúlt nyarak egyik különös emléke kúszik elő: még alig húszévesen, a szerelemtől és a tengertől megittasulva egy vaperotto széles, nyitott ablakán a tenger párájában vibráló napfénybe nézek, a sós levegő az arcomba csap, miközben Velence díszletszerű házait elhagyva a szomszédos Lido felé közeledem. Még aznap kábultan ébredek a sziget több kilóméternyi hosszúságú strandján. Késő délután van, a nap már a látóhatár szélet érinti, s a tenger színe kékről szürkére változott. A világoskékre és sárgára meszelt fabódék elé már jórészt lerakták az összecsukott, tarka napernyőket. A vízparton egy fiatal fiú közeledik, hosszú árnyéka a homokra vetül. Hasra fordulok, s megdörzsölöm a szemem: különös érzés kap el. Hirtelen minden lelassul, a partmenti épületek felett repülő sirály is mozdulatlannak tűnik. Kisvártatva azon kapom magam, hogy egy közeli partmenti épületre meredek. Az erődítményszerű tarka építmény homlokzatán fokoztosan válik olvashatóvá a felirat: Hotel Excelsior. Megborzongok. Villámütésszerűen ér a felismerés: Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének helyszínén fekszem! Gustav Aschenbach és Tadzio! Zavartan fordulok hátra, de a fiúnak már nyoma sincs. A véletlen által pimaszul megcsúfoltnak érzem magam. A tengerre bámulok: a sima víztükör közönyösen veri vissza a lemenő nap sugarait, mintha csak megszokott, mindennapi dolgát végezné...
A tervezett kávét végül is, a múlt és a jelen intarziáját magam mögé utasítva máshol fogyasztom el. A miniatűr kávéscsésze egyharmadát alig kitöltő sűrű kávémassza bombarereje a lepusztult, néhány utcával távolabb lévő kis, jelentéktelen terecskén józanítólag hat. Azon tűnödöm, mennyire más Észak-Itália, mint a Dél sokszínű, tarka forgata. Valahogyan eszenciálisabban, töményebben érezhető délen mindaz, ami olaszokat oly sajátossá teszi; mintha itt felerősödnének a nemzeti karakterjegyek. Nyilván igaza lehett Goethének, amikor Szícíliát Itália kulcsának nevezte.
A forradásos arcú, hamis mosolyú pincér látható megnyugvással fogadja el a néhány száz líra borravalót. A házfalak mellett kétes árnyékok osonnak, szúrós tekintetek villannak: lassan tovább indulok.
A kikötőhöz vezető főutcán már az alkonyat készülődik. Az árnyékok megnyúlnak, a fény ferdén, álmosan vetül a szemközti házsor erkélyeire. Egy hosszú, elegáns üzleteket rejtő árkádsor alatt haladok el. Kisvártatva az öbölre futó utca végén árbócok tűnnek fel. Egy pálmafákkal beültetett téren átvágva az öböl partján magasodó templomhoz érek. A nap hátulról világítja meg, mintegy ízzó keretbe foglalva.
Óvatosan lépdelek felfelé, a bejárathoz vezető széles, rizsszemekkel teleszórt lépcsősoron. Amikor felérek a bejárat tágas teraszára, két sötét ruhás ember lép ki a templom belsejéből. Elegánsan öltözött, komoly, szép férfiak; egyikük ujján zöldköves gyűrű csillan. A templomi szertartás véget ért. Lassan, szinte magától csukódik be mögöttük a nehéz, vasveretes faajtó.
Lenn, a lépcsősor mellett, hét-nyolc emberből alló kis csoport veszi körül a menyasszonyt, egy szürke ruhás, magas, mogorva nőt. Láthatóan keresnek valamit: a férfiak idegesen körbe tekintgetnek, s időként felvesznek valamit a földről. A menyasszony durcásan maga elé bámul, s néha odavet néhány szót a mellette álló fekete öltönyös fiatalembernek. Önkéntelenül körülnézek én is, persze nem látok semmit, különöset. Aztán megfeledkezem róluk, s egy ideig szemlélem a lemenő nap sugaraiban billegő árbocok ritkás erdejét, hallgatom a sirályok hangját, s mélyen beszívom a sós levegőt.
Egyszer csak furcsa érzés vesz rajtam erőt. Eszembe jutnak a keresztelők, az esküvők és a temetések ceremóniái, amelyek számomra mindenkor kísértetiesen hasonlónak tűntek: rituálék a kereszt árnyékában. Mindig különösnek találtam, hogy egy világvallás egy valamikori kivégzőeszközt tekint szimbolumának. Most hát ugyanaz a kínos hangulat és levertség uralkodik el rajtam, mint ami ezeken a szertartásokon szokott hatalmába keríteni.
Egy pillantást vetek a templom bejáratára, a szorosan összezárt vaskos ajtószárnyakra, majd lassan elindulok lefelé a hosszú lépcsősoron. Talpam alatt csikorognak a rizsszemek, s hirtelen félre kell hajolnom, egy sirály csaknem az arcomnak száll.
Épp az utosó lépcsőfokról lépek le, amikor megkondul hátam mögött a harang.