Nagy Gabriella

Mindenre volt jel

Mindenre volt jel, az tuti.

Olyan volt az élet, hogy lehetett előre érezni, amit egyébként nem. Abszolút mintha erdőben jártam volna. Az Istennel kezdődött, hogy feküdtem az ágyamban, és jócskán elegem lehetett mindenből, kiváltképp a pasikból, akiknek abszolúte sosincs elegük, ott van nekik az az illatos, bibés világ, az egész buja természet, tépkedhetik a virágszálakat, hogy na akkor egy libatop, meg nahát, itt egy benge, én meg kókadoztam, még fölkelni sem volt erőm, csak sírtam-ríttam, könyörögtem az Istenhez, hogy küldjön már nekem végre ajándékba egy romantikus, kölcsönös típust, aki még a dögkútba is beugrana értem, vagy ha azt nem, átszökkenne simán a polgári kötelékeken, hogy velem legyen, mindegy, hogy meddig, ha egy percre, akkor is. Na, az utóbbi kívánságomból jókora baj is származott, mert az Isten nem válogat, szórul szóra megteszi, amit nagyon akarsz, hogy aztán hápoghat az ember, hogy jaj, ez a nyelv, de pontatlan. Mert lehet akkor már mondani, hogy nem is így gondoltam, csak hülyéskedtem, meg nem akartam követelőzni, megvan az én hites iskolám, tudom én, hogy nem szabad, de hiába csapkodtam: az egy perc az egy perc.

Hajszálra úgy lett minden, és aztán is. Vigyázni kellett irtóra a számra, nehogy olyat kívánjak, amit nem is. Mindegy mennyi időre el is jött egy pasi, nem volt neki se fecskéje, se deszkája, de meggyőzően tudta mondani, hogy szörfös vagyok, kezicsókolom, csak azt mondja meg, ugrik-e velem a mélybe. Fertály hétbe se tellett, elszakajtotta magát az ő szeretőjétől, akivel összeboronálta őket az Isten, én meg boldog voltam, mint egy ma született hableány, akinek azért nem természetes ez az egész, hogy érte ilyet is lehet tenni. Csakhogy ettől a pillanattól kezdve észrevettem magamon, hogy mindent tudok előre, na ne kerteljek, megváltozott az agyam valahogy, olyan lett, akár a szivacs, szippantotta magába a jeleket. Amikor például az ajándékom azt mondta, minek parázok már, nem megy vissza sosem a régi szeretőjéhez, mert lehántotta magáról az avíttas göncöt, bólogattam hitetlenül, hiába pörölt, hogy neki sosincs hátra, mindig csak a láthatár, én lestem a szemem sarkából, hogy sunyin hova lép, aztán amikor éjszaka felhívott, hogy ma nem jönne haza, nincsen semmi baj, csak leakadt a régi lakása környékén, ahol egy teremtett lélek sem lakik, maximum a házmester, és szeretne kicsit magányosan elnosztalgiázgatni a kettéosztott cugehőr között, akkor is koppant valami bennem, hogy nofene, tudtam én, hogy mi lesz, mindig csak a baj, a viharfelhő, a megtisztító szenvedés. Volt, hogy egy vidoran átdorbézolt éjszaka után fogta magát, és miközben én próbáltam valahogy levegőhöz jutni, beugrott kicsit a szörfklubba, ahol, amikor felhívtam, mintha gyúrt volna, úgy zihált a hangja, akkor sem hittem el egészen, hogy a telefonhoz tekert eszementen a kondibicajjal, és már nem bírja annyira a hajtást, mint siheder korában.

Én nem vagyok egy féltékenyfajta, legalábbis nem úgy születtem, de megfordult a fejemben azért, hogy nem vagyok egyedül. Rohantam is a dokihoz, hogy hessentse ki belőlem az ötletet, ő meg belekezdett a kórismébe, hogy én csinálom magamnak a jeleket, mert a valóság nekem kórosan kevés, és hát a fránya önértékelési defektek, a túlfűtött fantázia, valamint a hisztériára való hajlam előhoz néha egy-egy tévképzetet az emberből. Megbélyegzett az orvosom, gondoltam, rám öltötte ezeket a neveket, mint valami letéphetetlen ruhát, pedig én mondtam a dokinak, hogy higgye el, sosem reméltem, hogy bármi nekem örökig tartó birtokom lehetne, így vagyok én a pasikkal is, hogy minek cécózok, belül úgyis tudom, hogy örökre vannak, csak ők nem tudják, és elmennek hébe-korba egy friss delikvenssel, megértem én, mert hát bolond lukból mit várhat az ember, de ha közben mindketten a végtelenre gondolnánk, nem lehetne semmi baj. Mert milyen nagyvilági, ha két ember ugyanazt gondolja, hogy miért ne lehetne ebben a felnőttes hanyatlásban valami állandó, mint amilyen az anyám, aki hiába halt meg, sosem kell fürkészni, hogy van-e neki egy dugigyereke, akit jobban szeret, mint engem.

Azt tanultam, hogy boldogok a tudatlanok, talán mert nem bírnak szeretni, én meg itt vagyok ezzel a képességgel, hogy látok, és hiába csukom le a szemem, akkor is tudom, mi van, és még akkor is, ha semmi nincs. Amikor aztán hazaette a penész az én egyetlenemet, és rám esett, és nagyon akarta, a testem megmutatta a jelet, mert akárhogy is próbáltam ellazulni, nekem az öröm távoli volt, mint egy mérhetetlen alagút vége, ahol mázsás köveket kell elgörgetni, hogy meglásd azt a lüke kis kurta fényt a végén. És hát akkor is tudtam mindent, amikor mellettem szuszogott aztán, és az éj közepén felült, mert felültem én is, és azt mondtam, megfulladok, mire ő, hogy nem, ő fullad meg mindjárt, és tényleg nem én fulladtam, hanem ő, én csak átszívtam magamba, amit érez. Úgyhogy nem volt kecmec, tudtam mindent, ami van.

Például hogy ez egy jel, hogy el fog fogyni a levegőnk. És így történt valóban, egyszer elvitt egy igazi buliba, mondta, igazi buli, nem olyan zsúr, amikre a polgárok járnak, belőve fetreng a nép a padlón pucéran, a pasik és a csajok nyalják-falják egymást meg az anyagot, és nekik a szívás is ragyogó élmény, mindenkinek költemények buknak ki a torkából, nem úgy beszélnek, hogy alany és állítmány, hanem csak a bővítmények, de azt is sűrítve, ott oszcillálnak közöttük a szavak, az érzések meg a vágyakozások, és mindenki ott lesz, az összes szörfös, búvár és a békaember is, mi meg élvezni fogjuk a kavalkádot. Na, ez is egy olyan buli, gondoltam, hogy résen kell lenni, mert igazi baj származhat abból, ha csak úgy vagyok. Naná, hogy mindenki ott volt, az egész vízi sport, beszóltak néha jópofaságból, hogy na lám, miből lesz a bolondgomba, az ajándékom meg megpróbálta őket lenyomni, egytől egyig mindet a parkettába szkanderozta, aztán vitt mutogatni, mint a győzelmi trófeát, ez lett a sok testépítésből, ez a nő, mert mégsem mondhatta, hogy egyszerűen belém szeretett.

Nem is lett volna ez a buli halálosan elviselhetetlen, ha nem tűnik fel a volt szerető, aki nehezen jutott dűlőre, hogy elkezdjen-e praktikázni vagy ne, majd előszedte a régi jól bevált családi vicceket, amiket nem értett senki, csak ők ketten, és jókat is kacagtak, mint annak idején, aztán harcoltak egymással, ki üti ki a másikat, hogy az a karjaiba hulljon, én meg csak lestem, mint falusi kiscsaj az acidpartin. Az én ajándékom nem tudván megoldani a két nő közt fennálló vagy-vagy kérdést, bezárkózott a házigazda csajával a rötyire, amit én azon nyomban megneszeltem, és utána törve, követeltem a terület megtisztítását az idegen nőnemű egyedektől, meg hogy azonnal dugja ki a fejét abból a büdös vécéből, még megfúl, látni akarom, hogy nem veszi-e el tőle a nő a levegőt, ő meg nem akarja-e hirtelen lenyomni a csajt a nagy viaskodásban a frissensült férj elől. Úgyhogy dörömböltem, hogy ajándék, ajándék, gyere ki, persze oda sem bagózott, a zajtól meg senki sem hallotta, csöndben meditálnak-e a csészén, vagy történik-e valami felháborító. Oda is jött hozzám a volt szerető, hogy hagyjad már, ez egy szar alak, úgy fog meghalni, mint egy kutya, simán elreccsenti a gigáját a pecér. Akkor aztán kinyílt az ajtó, mellettem ott feszített már a tisztelt férj is, a szemeim vérben foroghattak, mert az én ajándékom meg a férj vállvetve csillapítgatott, hogy mit vagyok úgy oda, nincs ebben a rohadt lakásban egy tenyérnyi csöndes hely, kénytelen az ember magára riglizni a budiajtót. Én nem szoktam verekedni, maximum ha csapkodok, na jó, eldurran egy-egy pofon néha, nem vagyok egy türtőztető típus, és hát mindenkinek jobb az, ha azonnal robbanok, mint ha mondjuk a húszéves házassági évfordulón szúrom bele a rugóskést az uram szívébe véletlenül, de most ütöttem, kiszaladt a számon a világ legtöbb szebbnél szebb gondolata, a férj meg lefogta a kezem, s a szemembe nézett mosolyogva, hogy szerinte nem olyan nagy baj, ha valaki béna, és nem tud szörfözni, mint a többiek.

Az ajándékom felhúzta játékosan a szemöldökét, vonogatta a vállát boldogan, lehuppant a borosüveg mellé, és kisfiúsan fölfelé kacsintgatott. De mire rendbe hoztam magam, hát lássatok csudát, se híre, se hamva nem volt. Mondom, hol van az én egyetlen szörfösöm, aki megtenne értem mindent, hatalmas lépések garmadáját, a szépet, a jót, és kerestem bőszen, ám ahogy tekintgetek, látom, hogy egy távozó vendég nyomában résnyire nyílott ajtó mögött épp az én kedvesem oson, kezében egy meghatározhatatlan objektummal, ami első blikkre olyan, mintha kéz lenne, de gondolom, az nem lehet, miért is menne ki a lépcsőházba összekulcsolt kézzel. Hát segítek rajta, villant fel bennem az anyai nagylelkűség, suhantam utána sietősen, de mit tesz isten, látom, amit látok: egy nő van a kezében, de szorosan. Jelen esetben egy ismeretlen nő, aki valószínűleg előbb akart segíteni neki, mint ahogy bármiféle megmentői hevület eluralkodhatott volna rajtam. Ez már több a soknál, ordított a hátam mögött a volt szerető, mit képzelsz, te, és itt nem sorolom, miféle alakokkal azonosította az én ajándékomat, annyi azonban megnyugtató lehet, hogy a puncibetyár szó nem szerepelt a szidalmak között. Elém állt a volt szerető, fülembe súgta, hogy na, kislány, ha nő vagy a talpadon, akkor most itt hagyod, mert megérdemli az utolsó. Csak lestem, és fel nem foghattam, de a volt szerető rimánkodva kért, tanítsam móresre, mutassam meg ennek a széllelbéleltnek, hogy nem vagyok kőből, menjek velük pasizni a nagyvilágba, mit kell nekem ilyen hantásokkal leállnom, amikor ezer rendes ürge lesi másutt, mikor toppan már be egy olyan rendes lány, amilyen én vagyok.

És ezt meghallotta az én ajándékom is, fel volt háborodva rettentőn, hogy még a végén együtt megy az ő két csaja dínomba-dánomba, úgy lopják ki a pasikból a boldogságot, és tán vihognak is rajta sutyiban. Hát hogy, kérdezte ártatlan szemekkel, hogy lehet az. Mondom, sehogy sem, de megérdemelnéd. Megérdemlem, mondta erre ő, a hangja szürke volt, elengedte a kezem, és a fotelba rogyott. Na, ezt nem kellett volna, korholtam magam, miközben a tapétára meredve, némán várt valami jelet az én emberem, ezt nem kellett volna, segíteni neki, hogy rossz legyen, meg bűnös, utolsó kapcahuszár, és velőig alázza magát, még időben rájöttem, hogy ohó, súgtam neki csöndesen, hogy bírd ki, kicsi ajándékom, én itt maradok veled.

Aztán már csak azt láttam, hogy nem látok semmit, a lakásban hűlt helye volt a szörfösömnek, kerestem, kutattam, vizeken, árkon-bokron által, de nem leltem, majd egyszer csak hallok ám egy hangot, hallom föntről, hogy valaki hív. Az ablakban ült, az emeleti ablakban, igaz, csak első emelet, de akkor ezt nem lehetett érteni, csak hogy ott ül, és sír, és kileng, mint aki ugrani akar, én rohantam, fogtam és sírtam, és beszéltem neki, hogy nem, nem akarom, jöjjön le azonnal onnan, könyörgöm, legyen már vége ennek a rémálomnak, öleljen meg és kész, akkor nem fáj annyira, és mondtam, csak mondtam, hogy az nem bűn, nem aljasság, hogy. Ezt a mondatot persze sosem bírtam befejezni, nem mertem. A házigazda csinált köztünk végül rendet, kitoloncolt a házból, mentünk ott árván a budai utcában, és nem kellett már a jeleket kutatni, hiába, hogy csak egy sima bokaficamra volt esélyünk, mert megtörtént köztünk minden, amire jel lehet.