Nagy Ildikó Noémi

Itt-ott

Tudatosan készültem erre a nyaralásra. A múltkori katasztrofálisan sikerült. Minden negatív megjegyzésemért kaptam egy „nyafipontot”. Nem mintha én meg nem osztogattam volna „anti-romantika pontokat”. Idén elhatároztam, hogy zen-nyugalmat fogok árasztani. Minden hülye viccen nevetni fogok, a szobát feldúló gyerekeket humorral és pajkossággal csillapítom, a Balatonban nem fogok vacogni, szúnyogcsípés miatt nem nyüszítek, a zsíros ételt megeszem szó nélkül, nem fogok vakarózni, menstruálni, leégni, megfázni, elfáradni, háborogni, depresszióba esni, és főként nem fogok nyafi pontokat gyűjteni.

Sol dasso samba. Stan Getz-et hallgatok az amerikai magnómon, amit 1993-ban elfelejtettem a transzformátorhoz csatlakoztatni, mielőtt a falba dugtam volna, és felrobbant. Összerakta egy villanyszerelő, de azóta zúg. Ma délután a gyerekek az asztalról a földre rántották, amíg mi a Balatonban úsztunk, most még jobban zúg, mint azelőtt, és nem lehet a hangerősséget állítani. Miután hazajövünk a strandról, vacsorázunk. Utána a gyerekek számháborúznak, férjem az erkélyen olvas a lemenő nap narancssárga fényében, én meg elindítom a bossanova- cédémet. Kimegyek a fürdőszobába és hagyom, hogy a bársonyos víz lemossa rólam a Balaton emlékét. Mennyire más a víz, amit villanybojler melegít, mint amit gázbojler. Mikor visszajövök a fürdésből, épp a kedvenc számom megy. Mindig pontosan kiszámítom, hogy a Sol dasso sambára érkezzek vissza a szobába, hogy együtt énekelhessük portugálul: „én csak szambára táncolok”. Bekenem magam zöld tea illatú krémmel, megvizsgálom a lakkot a körmömön, aztán megpróbálom megdönteni a 14234 pontos csúcsomat a tetriszen.

Ma egész nap a „strand” szóra gondoltam. Van egy nagy könyvesbolt a Broadway-n New Yorkban, amit így hívnak: Strand. A Strand Bookstoreban nem lehet semmit megtalálni, hullanak rád a könyvek a hét méteres polcokról. Amúgy semmi „strandos” nincs a könyvesboltban, mondjuk a strandon sincs semmi könyvesboltos. Sose gondolok a Strand Bookstore-ra. De ma valahogy olyan „strandos” hangulatom volt. Kieveztem a vízre a gumimatracon jó messzire. Kioldoztam a fürdőruhám tartómasnijait. Pancsoltam a hullámok közt, hangosan nevettem, mint egy gyerek, aki most van először a Balatonban. Később leültem a tó fenekére, hogy csak a fejem látszott ki. Ha jött egy hullám, fölemelkedtem. Tele lett homokkal a fürdőruhám. Mint a mamámnak az a piros fürdőruhája, ami 1978 nyara óta hawaii homokot ereszt magából.

Hat és tizenöt éves korom között minden nyáron egy hetet Lake Hope, Ohio-ban töltöttünk a szüleimmel. Apró erdei faházakban laktunk, esténként a felnőttek tábortüzet gyújtottak a tóparton. Énekeltünk, a denevérek a fejünk fölött röpdöstek, néha bele is kaptak a nők hajába. Éjfélkor a felnőttek meztelen úszásra indultak a tóba azzal a beteges arckifejezéssel, ami oly visszataszító a gyerekek számára. Sok minden történt velem ezeken az Itt-ott nevű rendezvényeken. Itt kaptam az utolsó verésemet, mert elvesztem az erdőben, itt csókolt meg először egy fiú, itt ittam meg az első sörömet. Itt közösítettek ki, mondván, hogy nem lehetek jó fej, mert nem vagyok lebarnulva, itt tanultam meg magamnak örömet szerezni. A balatoni nyaraló, ahol most ülök, hasonlít az Itt-ott nyaralóihoz. Ott is ilyen volt a zöld szúnyogháló az ablakon, ott is a rám váró parízeres szendvicsre gondoltam, miközben a vízben hancúroztam órákig. Ott is ilyen fülledt volt az éjszaka, ilyen puha az est ölelése. Csak a tábortűz hiányzik, és érzem azt a furcsa mosolyt az arcomon, hogy felnőtt létemre, még mindig szoktam „azt” csinálni. Ja, igen, a denevérek viszont nem hiányoznak.