Pál Kata

Levél a táborból

Kedves Mindnyájan!

Hosszú és fárasztó út után szerencsésen megérkeztünk a táborba. Kicsit kényelmetlen volt az utazás, mert nagyon sokan voltunk és végig állni kellett. A fő, hogy ideértünk végre. Sajnos megettem az utolsó darab kenyeremet a vonaton. Éjszaka, mikor szállingózó hóesésben befutottunk az állomásra, már nem kaptunk enni, egyszóval nagyon éhes voltam, hiszen ismertek. Az ellátás különben elég rossz, ez villámgyorsan kiderült. A konyhások mindent kilopnak az ételből, de tudjátok, hogy megy ez: mindenhol vannak erkölcstelen emberek. De nem is baj, legfeljebb lefogyok egy kicsit, az soha nem árt.

Az első éjszaka emlékezetes volt az új helyen. Minden cécó nélkül aludni mentünk, hogy másnap frissen nézhessünk az új kalandok elé, de éjszaka felébresztett minket a parancsnokunk (nagyon fess ember, apukának tetszene) és kopaszra nyíratta a fejünket. A reggeli ébresztőig aztán már nyugodtan aludtunk.

A szállás meglehetősen puritán a táborban. Priccseken alszunk és ágynemű egyáltalán nincs. Kicsit talán zsúfoltabb, mint az otthon megszokott, de nem rémségesen. Néhányan bogarakkal rémítik az újonnan jötteket, de szerintem csak mókáznak. Én még nem láttam egyetlen csótányt sem, csak patkányokat. Ez egy új szárny lehet.

Ruháinkat, értékeinket, minden személyes holminkat átvették megőrzésre – azt mondták, hogy a végén visszakapjuk – ezért is tudok csak most írni. Zsákszerű formaruhát kaptunk és sokat nevetünk egymáson, olyan idétlenül nézünk ki benne. Na és a kendők! Akárhogyan is festünk, itt nem lehet divatozni, kendő nélkül nagyon fázna a fejünk.

Napjaink hasznosan telnek, legtöbbször súlyos köveket görgetünk fel-alá, hogy megerősödjünk. Egész nap klasszikus zene szól a hangszórókból, tehát művelődünk is munka közben. Köztünk szólva: néhány lányra, akik nem a mi iskolánkba jártak, bizony ráfér az a néhány opera. A zeneműveket persze jól ismerem, hiszen tanultuk Frau Kokoschka zongoraóráin, de itt nem kell az ütemre figyelni és partitúrát sem adnak, csak az a lényeg, hogy megállás nélkül mozgassuk a köveket oda-vissza, pihenő nélkül, amíg szól a zene. Megerősödni és erősnek lenni pedig azért kell, mert aki gyenge, azt kiválogatják közülünk. A kiválasztottakat pedig elviszik és nem jöhetnek vissza többet.

Szigorú szabályok vannak és rengeteg ötletes büntetést alkalmaznak annak érdekében, hogy ezeket be is tartsuk. Állítólag az a legérdekesebb, amikor az embert felfektetik egy csupasz asztalra és mindenfélét csinálnak vele. Méghozzá olyan izgalmas szerszámokkal, mint amilyen Fleischer doktor úrnak is vannak odahaza. Nekem ebben még nem volt részem, de ami késik, nem múlik. Persze, akik voltak már a büntetőszobában, azok soha nem mondanak semmit. Összeszorítják a szájukat, és a szemük folyton a távolba mered. Mintha már nem érdekelné őket semmi és csak azon járna az eszük, ami abban az elkülönített szobában történt. Elég unalmas társaság. Van néhány lány, akik szerint egyszerűen csak irigyek és ezért nem akarják velünk megosztani az élményt. Pedig milyen jó dolog doktorosdit játszani! Emlékszem, hiszen nem is olyan régen mi is sokat játszottuk a kuzinokkal.

Zsúfolt programunk van. Sajnos nem mindegyiken tudunk részt venni, mert meglepően sokan vagyunk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen népszerű a táborozás. Vasárnaponként célba lövés van. Mindenkinek lassan fel és alá kell sétálnia az udvaron, mint a régi “Komámasszony hol az olló?” – játékban. Emlékeztek, mennyit játszottuk mi is? Annyi a különbség, hogy itt lőnek ránk. Ha valaki szaladni kezd, azt azonnal kizárják, szigorúan megbüntetik és onnan kezdve csak a többiekre lövöldöznek.

Képzeljétek, valamelyik nap – sorsolás alapján – nyilvánosan megerőszakolták néhányunkat. Volt, aki sivalkodott és rúgkapált, de én jól viselkedtem. Megígértem, hogy vigyázok magamra, jó kislányotok leszek és engedelmes unokátok, édes Nagyika, aki miatt nem kell szégyenkeznetek. Hiába mondták az őrök, hogy sikítsunk nyugodtan, úgysem hallja senki, mert ti úgy neveltetek, hogy egy lánynak nem szabad hangoskodnia. Fényképeket is készítettek, azt hiszem, hogy meg lehet majd vásárolni emlékbe, de még nem szóltak róla.

Nagyon hiányoztok. Jó lenne, ha itt lennétek velem, biztosan nektek is tetszene. Soha nem gondoltam volna, hogy a tábor – amiről annyi történet keringett a városban – ennyire érdekes lehet. Bevallom, eleinte kicsit hitetlen voltam. Azt hittem, hogy ebből az új szabadidős tevékenységből nem lehet túl sokat kihozni, hogy egy idő után csak ismétlődnek a programok, de tévedtem.

De buta vagyok! A belső szolgálatról még nem is írtam, pedig gondolhatjátok, hogy nagy tisztesség, ha kiválasztanak rá valakit. Gondolom, hogy az, mert egy szolgálatosra – attól fogva, hogy az első napja végén visszajön – mindenki másképpen néz, és tisztelettudóan elhallgatnak a közeledtére. A belső szolgálaton lévőknek már nem kell köveket cipelniük, nem dolgoznak. Sajnálom is őket néha, mert ritkán vannak szabad levegőn. (Pedig szép itt, főleg mikor zuhog a hó, vad szél kavarja az arcunkba a jeges pihéket és jó hideg van, mínusz húsz fok körül. Nagyon üdítő és frissítő.) Ez a poszt sok erőszakkal, veréssel és kínzással jár, mindenki láthatja a sebeiket, mert idővel egyre kevesebb ruhában járnak. Azt hiszem ezeket a fajta lányokat mondják kacérnak, vagy ledérnek. Leginkább éjszakai munkára osztják be őket, de állandóan készenlétben kell állniuk, mert bármikor szólíthatják őket. Ez nagy felelősséget ró rájuk. Lehet, hogy ezért ilyen szótlanok és gondterheltek.

A szomszéd táborban fiúk vannak, néha látjuk őket a szögesdróton keresztül. Náluk a hullahordó szolgálat dívik, az a munka sokkal változatosabb. Mindig a férfiak a szerencsésebbek! – ahogy anyuka is mondta nevetve sokszor. Könnyű munka, mert a legkönnyebb embereket viszik, néha egy tucatot is összefogva, szóval nem nagyon szakad bele egyikük sem. Néha tréfából úgy tesznek, mintha tántorognának a súly alatt, de mi tudjuk, hogy csak viccelnek.

A latrinapucolást bezzeg senki nem szereti, pedig nemesítő feladat, ki kell érdemelni. És nagyon érdekes is. Ha tudnátok mi mindent ki nem dobnak az emberek! Egyszer még egy csecsemőt is találtam a pöcegödörben!

Jól mondta Öregapó, hogy csak ehhez az irodához szabad fordulni, mert ők megbízhatóak, alaposak. A szervezők semmit nem rontottak el az egész idő alatt és valóban mindenre kiterjedt a figyelmük. Igaz, néha sütött a nap és egyszer szivárványt is láttam, de az időjárásról aztán végképp nem ők tehetnek.

Csókol szerető leányotok:

Annuska

Ui. Mire hazaérek, begyógyul a szám és igazi csókot adhatok mindenkinek. A hajam, bár szépen nő, még elég rövid és le is fogytam egy kicsit. Alig fogtok rám ismerni.