Đorđe Pisarev–Bakos András

Négykezesek¹

A nagyváros mögött

(Részlet)

Herculaneum körvonala

(Đorđe Pisarev)

És megérted, miközben magad sem tudod, hogy mire is vársz, hogy kinn, a katakombán, a váron kívül és a nagyváros mögött olyan forró, augusztusi nap van, amire már évek óta nem volt példa. Ilyen napokon megesett, hogy amíg az utcát jártad, élettelen madarak hullottak eléd, a darazsak felbolydultak és a hajadba keveredtek, berepültek a szádba, míg a kutyák eszüket vesztve vonítottak és a járókelőkre támadtak. És az éjszaka sem kínált menedéket: elvadult macskák ólálkodtak az ajtók előtt, készen arra, hogy a lakásokba beszökve egyetlen csöppnyi ivóvízért bárkivel szembeszegüljenek. Hajnalonként láthattad, hogy a vár őre leereszti a piszkos, mérgezett vizű csatorna csapóhídját, s aztán kesztyűt húzva farkuknál fogva megragadja és cipeli a macskákat a legközelebbi szeméttárolóba. A város – amolyan haldokló félálomban – fekszik, s arra vár, hogy végigfusson rajta az éjszaka hozta hűvösség.

*

Mélyen lélegeztem, forogtam a magam alá gyűrt lepedőn a vörös függönyös szobában, és egy gyermek monoton hangját hallgattam, a sarkig tárt ablakon át ugyanazt az infantilis, egyhangú mondókát: repül-a, repül-a-ház; repül-a, repül-a-repülő…

*

Kedvtelenül vette kézbe a könyvet, miközben háta közepén néhány verítékcsöpp gördült alá: „A tenger visszavonulni látszott, s a homokon vízilények sokaságát hagyta. Az égen félelmetes, fekete felhő gomolygott, villanások és lángnyelvek cikáztak át rajta időnként.” Idősebb Plinius, a Misenumban horgonyzó római flotta parancsnoka a következőket jegyezte fel: „Egy pillanat alatt sötét éjszaka vett minket körül, mintha egy befüggönyzött szoba sötétje volna. Anyák jajveszékelése, gyermekek sírása és férfiak kiáltozása hallatszott. Mindenki a szüleit, gyermekeit, férjét vagy asszonyát szólogatta. Sokan esdeklő kezeik az ég felé emelték, bár náluk is többen voltak azok, akik azt kiáltozták, hogy nincsen isten, és hogy a világra örökös sötétség borult.” A legrettenetesebb az egészben – bár nem volt biztos benne maga sem, lehet, hogy a legnevetségesebb – az volt, hogy a római térképek kitartóan továbbra a katasztrófák előtti állapotot tükrözték. Így aztán a papíron évekkel később is kísért még Pompeji és Herculaneum körvonala!

*

A másik ágy felé fordult. A sárgába öltözött hosszú lábú csinos szőkeség, a város szívének legszebb lánya, mozdulatlanul feküdt. Szőke tincsei szétterültek a koszos párnán. Hanyagul takarta csak a lepedő, csupaszon hagyta a vállat és a mellet. Elhatározta, hogy egyelőre békén hagyja. A lány különben három napja el sem hagyta a helyiséget. Istenem, sóhajtott, szeretném, ha minket is tizenöt méter magas, tengervízből, hamuból és kavicsokból kevert sárhullám takarna. Vörös sárfal, amely miután betemette a várost, s a város mögötti várost, a kazamatákat és a várat, valamint ezt a helyiséget is, a napon örökkévaló sziklává szikkadna.

A lány három napja nem lépett ki a szobából. A férfi meg pirkadatkor felkaptatott a lépcsőkön, elrohant az álomittas és gyűrött őr mellett, kirohant az utcára, és iparkodott a part felé. A hajnali vörösség a szeme láttára foszlott szét, s a hatalmas víztükör most alaktalan mocsárnak tetszett. Megnézett magának ilyenkor egy-egy elkoszlott sirályt, egy összelapított, rozsdamarta konzervdobozt, pillantást vetett a talpa alatt csikorgó vörös iszapra, hogy aztán visszaólálkodjon a nagyváros mögötti városba, a Fellegvárba. A lány, a szőkeség, a belvárosi szépség továbbra is ugyanúgy feküdt: a tincsek szétterítve a szennyes huzaton, az ajkak elnyíltak kissé, a fogak kikandikáltak. Hányavetin takarta be a lepedő, válla és melle fedetlen maradt.

*

Megigazítottam az ágyneműt, amíg a kád megtelt vízzel, megmostam a fogam. A vécékagylóba gyöngécske, csöpörésző sugarat irányítottam, megrántottam az öblítő zsinórját. Az újratöltés során hallatszó zubogás összemosódott a fürdővíz csobogásával a kádban, amelybe óvatosan beléptem. Felőlem akár egy elsuhanó repülőgép döreje, s utána monoton gyermekhangon a „repül-a, repül-a...” is hallatszhatott volna, miközben a kezem a langyos vízbe merítve a borotvapenge alaktörését szemléltem, majd mögötte a forrást, amelyből előbb finom, majd egyre sűrűbb vörös köd lövellt, első hulláma az örökös szobromat kiöntő lávának.

*

Egy volt ez az augusztusi forró napok sorából, egy nap, amelynek pár évre visszamenően nem találjuk párját. A madarak élettelenül hullottak a járdára, a kutyák tajtékozva csaholtak és megtámadtak minden járókelőt, a dühödt darazsak pedig kiverték az ember szemét és belegabalyodtak a hajába. Amikor éjszaka sem volt nyugalom: eszük vesztett macskák ólálkodtak a küszöbökön, s csak egy ajtónyitásra vártak, hogy beosonjanak, és bárkivel szembeszálljanak, aki elébük áll az ivóvízszerzés útján. Hajnalonként, amikor a nagyváros mögötti vár éjjeliőre leeresztette a csapóhidat, hátra már csak az maradt neki, hogy kesztyűt húzzon, s farkuknál fogva az elpusztult macskákat a legközelebbi szemeteskukába vigye. A félholt félálomban fekvő város a futó felfrissülést várta, és mind többet, mind hosszabban és mind többször sóhajtozott.

A vár egyik kazamatájában, egy földalatti szobában, a bezárt fürdőszobaajtó alatt lassan csordogált ki a vízzel szappant és vért elegyítő vörös folyadék, s azzal fenyegetett már, hogy teljesen bekeríti az ágyat, amelyen a szőke tincseit piszkos párnahéjon szétterítő nő hevert. A szája félig nyitva, a fogai enyhén kiálltak. Felületesen betakarva, kilátszó vállal, mellel, s ahogyan a város is, immár három napja lélegzetvétel nélkül.

Fordította: Beszédes István

A hangszóróhoz közel

(Bakos András)

Igazán sajnálom, hogy így alakult, hogy úgy döntöttél, haljon meg ez az ember, mégpedig úgy, hogy azt mondhassák róla mifelénk, „jó dolgában nem tudott mit kezdeni magával.” Ebben hasonlított rád is, rám is; meg abban, hogy neki is érdek nélkül tetszettek a sárga ruhás lányokat. Most látom, befejezhető ez az egész így is.

Most, utólag, hozzáírom még, amit adni akartam neki.

Soványnak lenni először, irtózni a nehezebb ételek illatától, sírva fakadni amiatt, hogy az idősebb testvér nevetve eszi azt, amit enni kellene. Aztán hozzászokott ehhez is, egyre tovább maradt este a konyhában, és egyszer, ahogy az apja mellett ült, és odahajtotta a fejét a hátához, rácsodálkozott, hogy milyen szépen zeng-bong ez a középkorú ember belülről, amikor beszél, és még inkább, amikor énekel. Figyelte ezt a férfit, amikor nyári hétvégéken, délutánonként a ház mögött a rossz ajtókból körberakott tűz fölött bográcsban főtt a pörkölt, aminek levéből ő is merített, és eszébe sem jutott, hogy meg kellene mosnia a kanalat.

*

És ült a ház árnyékában, hátát a falnak támasztva, naphosszat, bámulta a gyepen gyakoroló kezdő lovakat és lovasokat, akik talán nem is tudták, hogy ahol vágtatnak és akadályt ugranak, tíz éve még két utca állt, ám amikor a folyó áttörte a gátat, kitelepítették innen az embereket, a házakat pedig felgyújtották; ezek a házak alkották az égő falut a híres rablóról szóló sorozatfilmben. Amikor az árvíz jött, még nem született meg, az égő házakat is a filmben látta, és megjegyezte egy életre, mint az első katasztrófát, amiről úgy beszélnek a nagyszülei, mint egy igazi, valóban megtörtént szerencsétlenségről.

*

A házban, a gyep szélén, ahol tízéves koráig élt, jó néhány régi kép volt.

A fürdőszoba és az előszoba közti kis helyiségben, ahol éjjel a dédnagyanyja aludt, az ágy mellett állt egy asztal is. Fürdetés után erre az asztalra állította az anyja, míg szárazra törölte, ő pedig egy festményt nézett, amely a dédnagyapját ábrázolta, ahogy megjött a világháborúból, mellén a kisezüsttel.

Az előszobában két sötétbarna keretű festmény függött; az egyik egy erdei tisztáson álló szarvast ábrázolt, a másik egy ártéri erdőben lépkedő szarvast. A képek fölött szarvasagancsok, melyeket, ahogy a nagybátyjától hallotta, valaki kikészített. Ha a fürdőszobából a keskeny szobán át bementek az előszobába, a felnőtteknek félre kellett húzniuk a fejüket, hogy elférjenek az agancsok mellett.

Az előszoba bejárati ajtajával szemben nyíló szobában, amely a nagybátyjáé volt, egy ceruzarajz függött a falon, egy hengert és három forgástestet ábrázolt. Abban a szobában, amely a nagybátyjáéból nyílott, s ahol a nagyszülei aludtak, egy szalmakép függött. Pengével vágott szalmaszilánkokból alkotott ház, mellette, szintén szalmaszilánkokból pálmafa, mindez fekete papíron.

Az előszobából jobbra nyíló helyiségben, a konyhában akkoriban egy asztal állt, székekkel, és egy szekrény, melynek ajtaján óra ketyegett. A szekrény felerősítette a ketyegést, amit a fürdőszobában is lehetett hallani.

Ha kinyitotta az udvarra nyíló ajtót, a fény erősebb volt, mint a hideg vagy a meleg.

Néha reggeltől estig az ajtóban állt, és nyomogatta az ajtófélfára képzelt gombokat; a gombok helye már látszott, az ujja nyomán. Azt képzelte, a belvárosban van, egy liftben. A lift működéséről a nagybátyjától hallott. Kinyitotta az ajtót, kiment az udvarra, aztán visszatért a hűvös sötétségbe.

Máskor egész nap a kutyával játszott. „Nálatok mindig a háztetőről ugatott a kutya”, mondta később egy iskolatársa.

A ház előtt állt, az utcán; nagyapja ment el mellette, barna vasdobozt vitt a kezében. A gát felé sétált, a kutya pedig mellette futott, és orrát a vasdoboz sarkához nyomta, mintha oda akarna ragadni. Szólt neki, de a kutya vissza se nézett. A nagyapja megállt a gyepen, letette a ládát, aztán felemelte csaptatós fedelét. Apró szürke jószág ugrott ki, és szaladt a gát felé; a kutya a nyomában, s amikor már majdnem beérte, a jószág hangosan visítani kezdett, amitől az ő szíve hangosan vert, életében először érezte, ahogy ver a szíve. A kutya elérte a jószágot, felkapta, megrázta és eldobta, aztán odafutott, és ismét a szájába vette. Nagyapja felvette a ládát, és elindult visszafelé, a kutya előtte, s ahogy átért az úton, mintha meg akarná vigasztalni őt, a kisfiút, a szemébe nézett, és hosszan figyelte az arcát.

*

És a lányokra gondolt esténként; nem mindig csak egyre, tíz évig csak egyre, aztán négy évig egy másikra, s végül egy harmadikra; reszketve bontotta ki a levelet, és ahogy olvasta, még jobban reszketett, kicsit csodálkozott magán, ahogy sorra borítgatta a fotelokat, miközben csorgott a könnye.

Újra megtalálta a csönd, a város szélén, egy katonai telek sarkán, négy méter magasságban, az őrtoronyban; éjfél után leakasztotta az apró telefonkagylót, kivette a beszédváltó kapcsoló résébe szúrt gyufaszálat, a füléhez emelte a kagylót, és hallgatta a határ túloldalán működő rádióállomás „élő népzene”-műsorát.

*

Nézte a régi, de jó karban lévő házat, és a rövid hajú asszony többszöri kérdésére végül felel, igen, tetszik, tetszeni fog. Elkészült a fürdőszoba, és esténként, ha hazaért a városból, órákig feküdt a kádban, néha éjfélig; ha elhűlt a víz, kihúzta a dugót, csökkentette a vízszintet, aztán visszadugta, és hamar ismét forrót engedett.

És végül: nyár elején állt az udvari körtefák alatt, hallgatta a méhek ünnepélyes dongását; s egyszer arra figyelt föl, az égben is méhek donganak, nem csak a körtevirágok körül.

*

Dédnagyapám még biciklivel járt át a nagy vásárok idején abba a városba, ahová egyszer vonaton én is eljutottam. A nagyváros egyik hatalmas emeletes házának tetején felolvastam három verset, aztán egy klubban ültünk, ahol néhányan engem szemeltek ki arra, hogy bemutassák, akár egy túlsúlyos embert is föl tud emelni négy ember mutatóujjal, ha nagyon akarják; végül egy nevetős, cigarettát forgató költő belém karolt, és végigvezetett a város hatalmas temetőjén. A temető túloldalán, falusi utcákban mentünk egy darabon, aztán becsöngettünk egy házba, ahol már vártak bennünket. Éjjel, miközben odabenn, a szobában az ágyon, a fal mellé terített matracokon, a szőnyegen és a fotelban már mindenki aludt, én a konyhában ültem; az ajtó nyitva volt, beláttam a szobába, ahol világított az összes lámpa; a konyhában viszont sötét volt, és én az apró ablakon kinézve egész éjjel a lámpákat figyeltem. A fények ugyanolyanok voltak, mint otthon, mifelénk, és a fényekből kirajzolódó ábrák is az otthoni utcákat idézték. Meg kell győznöm magam arról, hogy tényleg otthon vagyok, mert idegen helyen még sohasem tudtam elaludni. Ettem valami pástétomot, kenyérre kenve, aztán bekapcsoltam a rádiót, és a fejem az asztalra hajtottam, a hangszóróhoz közel.

Lakatos Mihály–Miloš Latinović

Egy ködös éjjel krónikája

(Részlet)

Egy ködös éjjel krónikája

(Lakatos Mihály)

9.

A hagyma ritmusos tánca

Sietve csukta be maga mögött az ajtót, mintha attól tartana, hogy a lépcsőházba sunyin beszivárgó köd az ő kis szobájuk szentségét sem tartja majd tiszteletben.

Azon a napon érzett effajta szorongást, amikor először állt a küszöbön, kezében egy szirmahullatta tulipánnal. Az aluljáróban még gyönyörű volt, de a perzselő napot nem bírta.

Király Éva fuldokolva nevetett: – Nincs szükség rá... Nem kell udvarolnod...

– Nem muszájból...

– Akkor sem. Én nem akarom! – mondta, amikor egy percre sikerült elkomolyodnia. És jól megnyomta az „én”-t.

Hallgatagon ült a fotelban jobb lábfejét a bal térdére fektetve, és Éva mondatzuhatagai csak sokára tudták magukkal sodorni énjének egy részecskéjét. A többi továbbra is mereven ült, nehogy egy óvatlan mozdulattal széttiporja a köré telepedett virágszirmokat.

Éva mosolya most más volt. Nincs rá magyarázat, hogy miért, de az ilyet ösztönösen megérzi az ember.

– Ülj le – mondta még mindig mosolyogva.

Máskor svédasztal várta, most két személyre terített. Gyertya és gyufásdoboz. A szoba fülledt melegében kéjesen bizsergető érzések helyezték készültségbe hímtagját.

Gyomra tiltakozott az erőszak ellen, villájáról kárörvendően peregtek alá a sült rizsszemek előbb az asztalra, onnan a kifényesített linóleumra. Éva gyors mozdulattal markolta fel őket egy szalvétával.

Előbuggyanó mellek. A bordó frottírköntös bizonytalan körvonalai.

– Most megajándékozlak – szólalt meg az asszony vacsora után és meglegyintette az arcát. Tétova, lóetető mozdulattal nyúlt a keblei felé, ám gyöngéd, de határozott elutasításban volt része.

– Erre nem lesz szükség. Csak a szemeidre.

Perceken át nézte az egyre távolodó asszonyt, aki hátát – vele szemközt – a virágmintás, nagydarab, puha párnának vetette. Kettévágott lila hagyma ritmusos tánca a reszelőn. Elnyűhetetlenül.

– Most... Ha megengeded... – zihálta később –... én is megajándékozlak...

Király Éva arcán kéjes öröm villámlott át.

Az ajtó alatti résen – mintha rockkoncerten – javában tódult befelé a köd.

Kérdőn nézett az asszonyra.

– Á, nem... valaki cigarettázik a folyosón – hazudta Éva és ő boldog volt, hogy először életében nem hisz neki.

10.

Isten szaváért cserébe

Éjfél után pontosan kettőkor a toronyóra mutatója hangtalanul landolt a két hatalmas számjegy: az 1-es és a 2-es közötti senkiföldjén.

Legalábbis így képzelte, mert látni semmit nem láthatott, ugyanis a tejfehér gombolyag megszállta a galambok kedvenc szálláshelyét is. Némelyik közülük fuldokolva-gurgulázva fordult le a guanóval vastagon bevont gerendáról.

A városka lakói mindig megcsodálták a szomszéd város templomtornyában csengő-bongó zenélő óra táncos figuráit, de sohasem jutott eszükbe, hogy ők is beszerezhetnének egyet. Talán már nem is élnek manapság olyan zseniális mesterek, akik értenének az efféle szerkentyűkhöz.

Feljegyezték, hogy a múlt század ötvenes éveitől kezdve másképp szólnak a környék harangjai. Persze, csak a figyelmes hallgatónak tűnik fel az a fájdalom, amely a minden harangszót jellemző ünnepélyességen és derűn túl ezeknek a visszhangjában rezonál.

Az 1848-as esztendőben, Szent András havának 28. napján egy Gábor Áron nevű bereczki székely szemlesütve áll Sepsiszentgyörgy főterén. Elszorul a szíve, amikor az estéli harangszó felcsendül. Tudja, hogy nagyot vétkezett Isten ellen. Azt mondta: lesz ágyú. Isten szaváért ígérte cserébe.

Holnaptól kezdve harang nincs többé. Csak harag.

Alig fél év múltán, amikor a kökösi csatában ágyúgolyó sodorja le a lováról, elgondolkozhatna azon, hogy mit ér Isten szava, ha a szabadságért állítják csatasorba. De ekkor már Isten előtt áll.

A főtér lámpái sebesült szentekként állnak a ködben. Fehér kötéseiken átszivárog a glória sárgás fénye.

A láthatatlan toronyban hajnali órák felé hanyatlik a mánus.

Halk, tompa puffanások.

A harangozó reggel káromkodva dobálja bele a megmerevedett madártesteket az elrongyolódott reklámszatyorba.

11.

Tenyerek

A gondolatra, hogy az asszony egyszer s mindenkorra bezárta az ajtót mögötte (talán a kulcsot is lenyelte) megborzongott. Hirtelen és kíméletlenül kimetszette az életéből, mint egy jóindulatú daganatot. Olyan könyörtelenséggel, amilyenre csak egy nő képes.

A hajnal még messze, s a köd, mint egy jóravaló gazdaasszony, szitálni kezdi a havat. Felfogott a tenyerében néhányat a fehér mákszemekből és szétmorzsolta őket. Nyomtalanul tűntek el, még csak be sem nedvesítették a kezét.

Egy sötét kapualjból mocorgást hallott. Bozontos fejű hajléktalan alvó arcát pillantotta meg, aki álmában ösztönösen feléje nyújtotta a tenyerét. Megfogta a durva, átfagyott kezet, megszorította és tovább lépett.

Jól ismerte az emberi tenyérfajtákat, könnyen és könnyelműen alkotott véleményt a gazdáikról.

Az értelmiségi tenyere sima, mint az íróasztal teteje és hűvös, mint egy üres papírlap. Tollak százai, könyvlapok ezrei vékonyítják a felső hámréteget, majd a következőket, míg az erek hálózatának pontos térképe ki nem rajzolódik a szemünk előtt. Kézfogáskor jól érezhető a nyughatatlan értelem semmivel össze nem téveszthető lüktetése.

A túl erősen ujjaira fonódó és a túlságosan petyhüdt kéz gazdáitól egyaránt óvakodott. Úgy vélte: ezek bármire képesek.

A bütykös, eldurvult, elkínzott munkástenyér figyelmeztetés: ha sietsz, máris indulj tovább. Ha nem, izgalmas kincskeresésben lehet részed. Fáradozásod vagy busásan, vagy egyáltalán nem térül meg. Mindenesetre, elhagyott ház lakóit meg ne ítéld!

A nedves tenyér az érzelmek és a gátlások heves harcáról árulkodik. Amit egy ilyen tenyérben kézfogáskor érzel, az ebben a csatában elfolyt vér. Érted, vagy ellened.

Az öregek aszott tenyerében kiszáradt folyómedrek barázdáit tapinthatod. Egykor a Marson is volt élet. Kérdés, hogy milyen?

Az anyja kiázott, vegyszerszagú, érdes tenyere mindig édes borzongással töltötte el. Róla mind a mai napig két dolog jut eszébe: mosás és mosogatás. Busásabb honoráriumaiból néha kézkrémet vásárol neki, de az a bőr soha nem simul ki.

– Egyszer érszűkületem lesz – mondta az anyja és szomorúan rakosgatta a tányérokat a jéghideg tisztázóvízbe.

Később valóban érszűkületre gyanakodtak az orvosok.

De az okát senki nem tudta.

12.

Leltár a könyvtárban

Nem volt kedve még hazamenni. Jobban mondva, gondolkodni nem volt kedve, hogy hol lakik. Megesik ez még a mesterekkel is. Gondolatai – pihenő gladiátorok – félálomban rávicsorogtak: „Holnap, ha akarod, meghalunk érted az arénában, de most hagyj aludni!”

A várost átszelő folyót utoljára gyerekkorában látta befagyva. Anyja tiltása ellenére, útban a könyvtár felé, gyakran kelt át a jégen. A lába alatti halk reccsenések különös élvezetet jelentettek a számára. Hosszú percekig bámulta az itt-ott jégbefagyott halakat. Érthetetlen volt, hogy miként kerültek oda. Ha csak arra nem gondolt, hogy a fagy úgy következett be, mint egy földrengés.

A könyvtáros néni a magas pult fölött áthajolva vette át a könyvekkel megrakott szatyrot, majd biccentett, ami azt jelentette, hogy szabad az út a titkos szoba felé. Sietnie kellett. A Duncan már felvonta a vitorláit, Lord Glenarvan idegesen fürkészte a rakpartot.

A szobában gomolygott a füst. Volt, aki pipázott, mások cigarettáztak. Verne előtt hatalmas kupacban a napilapok 1912-es évfolyamai. Ma az április második felében megjelenteket böngészi és elégedetlenül csóválja a fejét. Hét évvel és öt héttel a halála után süllyedt el ama híres óceánjáró. Istenem, de kár! Pedig micsoda téma...

A legsötétebb sarokban a világtól elvonultan egy magas homlokú, határozott tekintetű, csokornyakkendős idősebb úriember, szorosan összezárt vékony ajkai súlyos gondokról árulkodnak. Róla azt suttogják, hogy egy edinborói ügyvéd eladósodott fia, akinek az a fura rögeszméje, hogy regényírással törleszti tartozásait. Pedig hitelezők még soha nem lépték át a könyvtár küszöbét, és a közvélekedés szerint is fordítva áll a helyzet: az öregúrnak tartozik a világ, de nincs ember, aki ezt elhitetné vele. Illetve lenne, az Oroszlánszívű, de őt igencsak lekötik királyi teendői a Szentföldön, nincs ideje bogaras vénemberek lelkivilágát pátyolgatni.

A pufók arcú, bajuszos, mosolygós férfi, akinek a göndörkés haja mintha minden pillanatban elszállni készülne a feje tetejéről, már többször intett, de szándékosan nem figyelt rá. Majd később. Előbb az otromba, vastag szemüvegkeretes öregembert vette szemügyre, aki gondosan hátrafésült hajjal, fehér ingben ült Vernével szemközt és századvégi újságokat lapozgatott. Időnként közel hajolt a szöveghez (vagy képhez?), mintha nem akarna hinni a szemének. Nem merte megszólítani, pedig a könyvtáros néni azt mondta: amúgy barátságos ember. „Tessék, vidd ezt el, de senkinek ne szólj arról, hogy tőlem kaptad!” Kedvetlenül tette el a könyvet. Nem szerette az „ajánlott” irodalmat. Nem is vette elő, csak miután kétszer is elolvasta a "Három testőr"-t... Már a címe is bizalmatlanságot keltett benne: Híd a Drinán.

Végül nem bírta letenni. Órák előtt, alatt és után ez adott értelmet az életének. És most nem meri megmondani neki... Ahogy ott állt mögötte, úgy rémlett neki, mintha... Úristen, az öregember fülén átszűrődött a fény! Mintha valaki szöggel átlyukasztotta volna...

Rémülten el akart rohanni, de a küszöbön a pufók, bajszos férfi még elcsípte a frakkját. „Várj csak, itt van – mondta szemérmesen mosolyogva –, a folytatás...” „A jövő héten még nézz be – kiáltott utána –, addigra talán a Bragelonne Vicomte-tal is elkészülök!”

A könyvtár rácsos ablakai mögül halvány fény szűrődött ki.

Valószínűleg leltárellenőrök.

A sírástól maszatos arcú könyvtáros néni félig aléltan ül a székén, miközben arról vallatják: ment-e a könyvek által elébb a világ?

13.

Megszerették ezt a földet

A főtérről keskeny, sötét utcácska vezet a várhoz.

Amióta egyik ismerősét, éjszakai kiruccanásából hazatérőben, megharapta egy apró termetű korcs, nem szívesen járt arrafelé. Elborzadva gondolt a hasfalba döfött injekciós tűre.

A köd azonban, furcsa mód, eloszlatta a félelmét. Biztonságban érezte magát, mint akit tetőtől-talpig golyóálló páncélba öltöztettek.

A gondozatlan, mégis impozáns várfalak büszkeséggel töltötték el. Elhatározta: ha az a dög ma éjjel rátámadna, küzdeni fog az életéért. Ha muszáj, akár a sírba is magával viszi ellenfelét.

Mindig lelkiismeret-furdalást érzett, amikor a vár közelében járt. A csonka bástya úgy hatott rá, mint a kéregető hajléktalan az ábécé ajtajában.

Megtapogatta kívülről a bőrkabát belső zsebét. A kézirat a helyén volt.

De miért is hozta magával?

A Szarkakő a környék legmagasabb pontja. Gyerekkorában gyakran kísértette a gondolat, hogy egyszer szemből, a sziklafal kiszögelléseit használva másszon fel a csúcsra. Ahogy teltek az évek, úgy csökkent benne a virtus és nőtt a mélység iránt érzett iszonyata.

A Szarkakőt állítólag egy távoli vulkán kitörése dobta erre a vidékre. Az ősei is így érkeztek ezer és egynéhány száz éve a népek fortyogó kráteréből. Harcias férfiak és nők, akik nem féltek a haláltól, ugyanakkor reálisan fel tudták mérni lehetőségeiket, és kis motyójukat, benne minden vagyonukkal, örökké vánkosuk alatt tartották, készen a menekülésre.

Aztán megszerették ezt a földet, és úgy vélték: az is őket. Ettől kezdve, ha időlegesen elmenekültek is, később visszaszállingóztak.

A Szarkakőről messzire látni.

Kisebb tatár, török csapatok nyomtalanul tűntek el. Ha azonban maga a Dicsőséges Nagy Kán vagy a Fényességes Padisah szállt hadba, nem erőltették a dolgot. Felszívódtak a környező hegyek lakatlan rengetegeiben. Tudták, hogy előbb-utóbb még Basta martalócainak is el kell menniük. El is mentek. Akárcsak a két világháború gőzös fejű seregei.

Amikor leült a számítógép elé, és a képernyőn megjelent a világháló, érthetetlen szorongás lett úrrá rajta.

A gondosan összehajtogatott kéziratokat mindig magával hordta.

14.

Rettegés

A vár a század derekáig laktanyaként fungált, aztán a hadak elvonultak, és attól kezdve kamaszok és süldőlányok élesítették elméjüket a várudvarba költöztetett középiskolában. A várfal egyik kiszögellésébe sportpályát telepített az iskola vezetősége. Fagy idején felengedték vízzel. Ő is ott tanult meg korcsolyázni.

Óvatosan rálépett a jégre. A hideg a csontjáig hatolt, közeledett a napfelkelte.

Közel kétszáz éve egy decemberi hajnalon a császár egy jórészt átvirrasztott éjszaka után fáradtan lép ki a sátrából. Az őrök a megfáradt tüzek körül bóbiskolnak, de most nem rója meg őket. Sűrű ködoszlopok nyomulnak keletről nyugatra, és ettől a császár arca felragyog. Tudja: nyert ügye van! Azok ott túl nem értenék az ő boldogságát, csak bámulnák a kiskáplárt, ezt a „parvenüt”, aki népeknek, országoknak akar parancsolni, holott annyit sem tud, hogy ez a nap csatára tökéletesen alkalmatlan. És mivel számukra valóban alkalmatlan, harmincezer katonájukat hagyják holtan vagy sebesülten a csatatéren, na meg a közeli tó szétlőtt jegének szilánkjai közt fuldokolva, száznyolcvan ágyújuk pedig Párizsba döcög, hogy beolvadjon a Vendome tér oszlopának alapjaiba. A kiskáplár szobrának nagyobb dicsőségére.

Később a szövetségesek ledöntik a szobrot, s nem tudván eldönteni, hogy kié legyen, beolvasztják IV. Henrik szobrának alapanyagába. Alig másfél évtized múltán egy új hatalom szorgalmazására a császár szobra ismét a magasba emelkedik, aztán megint eltávolítják, hogy végül 1875-ben újólag visszakerüljön a helyére.

Tehát, ha zseni vagy, ne aggódj, előbb-utóbb oda kerülsz, ahol a helyed: a galambok feneke alá.

Az utóbbi időben néhányszor előfordult, hogy azt álmodta: háború van és ő kapujuk betonoszlopa mögött hasal kezében a kalasnyikovval, körülötte pattognak a golyók, az ellenség már az utcában jár, házról-házra közeledik, és ő lázasan agyal azon, hogy idős szüleit miként menekíthetné ki erdőkön-hegyeken át ebből a pokolból...

Néha csodálatosan jó dolog felébredni.

A háborúmentes időszakok a nemzetállamok világában természetellenesek, nem lehetnek tartósak, mert előbb-utóbb lelepleznék őket, megfosztanák létalapjuktól, szervezőelvüktől.

Míg a reneszánsz idején Pic de la Mirandola számára elegendő volt Velencéből Páduába utaznia, ha meg akart szabadulni a kellemetlen háborús állapotoktól; míg a középkorban Maimonides zsidó filozófus arról írhatott, hogy: „A hadak elindulása előtt a hírnököknek végig kellett járniuk a sorokat és felszólítaniuk a távozásra azokat, akik féltek, vagy a háború igazságos voltáról nem voltak meggyőződve.”; míg Isten Békéjének intézménye megtiltotta a háborúskodást aratáskor (és sok más esetben is), századunk főben járó bűnnek kiáltotta ki az egyén szabad választását: ha az illető „rosszul” választ, más szóval viszonyul az eszméhez, amelyet seregeink védeni hivatottak, lelövik, mint egy kutyát.

De hamarosan már választása sem lesz. Mert a totális háború, szelektíven, lemészárol mindenkit, aki nem tartozik a nemzetállam által definiált „mi” fogalomkörébe.

Nem lesz tehát szerencséd, ha elhiszed, hogy szabad vagy.

15.

Beléndek és mandragóragyökér

Imádta a hajnalokat.

A nyáriakat, amikor az ég alja lilára változik, s a szürkés-kékes derengésben a narancssárga fényű utcalámpák úgy állnak sorfalat, mint kellemes emlékek az ember életútja mentén, és a télieket, amikor a köd háta mögött – mint egy horrorfilmben – szinte észrevétlen emelkedik fel az új nap mocskosszürke, loboncos árnya.

A felébredt hó csikorogni kezdett a talpa alatt, a napkeltekor felélénkülő szél vörösre csípte az orrát és a fülcimpáit.

Reménykedve nyomta le a szerkesztőség kilincsét, de az ajtó zárva volt. A főszerkesztő csak fél tíz körül érkezik, a többiek nyolckor. Margó, a titkárnő – aki nem volt se kövér, se vidám, ellenben igencsak szemrevaló kebleket mondhatott a magáénak – minden reggel pontban hétkor veszi birtokába a szerkesztőséget, bekapcsolja a fűtést, kiengedi a sarkokban megtelepedett bagófüstöt, nagykabátban mosogatja el a szanaszét heverő kávésbögréket, borospoharakat, s a koránkelő önjelölt firkászokat, türelmetlen klienseket mindig ugyanazzal a két szóval zavarja el: zárva vagyunk.

Hozzá azonban – talán az Ex libris rovat magas olvasottsága okán – mindig kedves volt.

Margó (kebelcsodája) megragadhatta a fantáziáját, mert tegnap éjszaka vele álmodott. Legnagyobb bosszúságára egy szirénázó mentőautó kizökkentette a meglehetősen intim helyzetből, s hiába próbált visszaaludni, az álom nem folytatódott.

Címét a szerkesztőség kézzel írt házi telefonkönyvéből nézte ki orvul. Egy teljes órát ácsorgott a lépcsőház előtt, de nem mert becsöngetni.

Azt mondják: egyszer a könyvei közül hónapszám ki nem mozduló Nicola Niccoli mestert rejtélyes kór támadta meg a rejtekhelyén. Soha senkinek nem beszélt róla, de azokban a napokban Héliodoros Aithiopikáját lapozgatván jött rá a rosszullét. Joggal feltételezhető tehát, hogy valaki titokban beléndek és mandragóragyökér őrleményével hintette meg a híres regény lapjait, az ókor remekeiért rajongó mester pedig nazálisan, avagy orálisan belélegezte azt.

Napokig egy falat nem ment le a torkán, órák hosszat állt az ablakban fájdalmas sóhajtozások és nyögdécselések közepette, s amikor jóakarói rátörték az ajtót, éppen azzal foglalatoskodott, hogy tüzet csiholjon csodálatos könyvtára alá.

Hetekig ágyhoz kötözve őrizték a nagytiszteletű férfiút, s a Lorenzo Medici által kirendelt ápolók azt suttogták városszerte, hogy lázas révületében valamiféle ferrarai némbert emleget, bizonyos Lukrécia Borgiát, az igen szép, kellemes és művelt, ámde köztudottan feslett erkölcsű nőszemélyt, akinek – Niccoli mester szerint – „a kis lábujja többet ér, mint az alexandriai könyvtár tekercsei együttvéve”.

Találkozni sohasem találkozhattak, azon egyszerű oknál fogva, hogy Niccoli egyszer sem tette ki a lábát a városból, a Borgiák pedig hatalmuk csúcsán sem tudták bevenni Firenzét.

A mester, ahogy az lenni szokott, kigyógyult betegségéből és ott folytatta, ahol abbahagyta. Barátai, akik megsejthettek valamit, előzőleg tapintatosan eltűntették könyvtárából Héliodorosz remekművét, Nicola Niccoli pedig soha nem érdeklődött holléte felől.

A könyvtár is, a nő is maradt a maga helyén.

Mindketten beérték azzal, hogy tudták: bármikor elpusztíthatják egymást.

16.

A nő

– Szeretem ezt a nőt – mondta, miközben elfordította a zárban a kulcsot. Fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy hiába próbálna elaludni, nem jönne álom a szemére. Idegenül bóklászott le s fel a lakásban, végül kinyitotta a hűtő ajtaját. Megdermedt padlizsánkrém, sárguló tejföl, s egy tortaszelet, amelyről messziről érzett, hogy átvette az alatta szendergő pörköltnek a szagát. Az undor kerülgette, ezért becsapta az ajtót. Betöltötte a kávéfőzőt és a tűzhelyre tette. A kávé ismerős surrogását várva cigarettára gyújtott és nekilátott, hogy még egyszer utoljára átolvassa a kéziratot. De nem volt türelme hozzá. Az asztalra dobta és az ablakhoz ment. Az oszladozó ködből a város reggeli csörömpölésének a hangjai szállingóztak.

– Gyűlölöm ezt a nőt – szólalt meg hangosan, és boldog volt, hogy először életében nem hisz önmagának.

Pannónia arca felderül

(Miloš Latinović)

17.
Véres tetők

– Szeretem a reggelt – mondta, miközben Heliosz születése vörös árnyalattal vonta be a hamulepte városi tetőket.

Hajnalhasadás. És madarak. Feketék, nedvesek. Madarak.

Hideg, reggeli színek megtöltötte szoba. Mint valami impresszionista vászon. Claude Monet, Edgar Degas, Renoir.

Az impresszionizmus maga az élet, s mint egyes teoretikusok, közöttük Francastel, megfogalmazták: a művészet egyetlen pillanatáról, egyetlen fázisáról, s nem, ahogy azt közönségesen mondjuk, a technikáiról vagy képzőművészeti iskoláiról van szó.

Szerette Cézanne-t, de nem a lélek és a látvány ötvözése okán, vagy a megfigyeléseit tükröző merész kontrasztok miatt, hanem azért, mert Paul Cezanne autodidakta festő volt, mint egyébként Monet, Renoir, Pissarro, s még annyi eredeti művész – festő, irodalmár, színész – a múltban, akikkel karmai között tehetségük, ez a szárnyas sárkány, a kivételes művészet messzi tájaira repült.

Egyszer régen, úgy tetszik neki egy másik, régvolt életében, a fény városában, Párizsban időzve, ahonnan az impresszionizmus – a fény és a szín művészete – útra kelt, láthatta meg Cézanne Nagy fürdőző nőjét, a phiadelphiai Művészeti Múzeum tulajdonát. Vaskos női testek, hallgatag víz és egy hegyes és fenyegető csúccsal a végtelenbe érő harangtorony a messzeségben. A fürdőző nők rendkívüli hatást gyakoroltak rá, ami még erősebb lett benne, amikor szülőföldjére visszatért, oda, ahol az asszonyok vaskosak, begyesek, ahol a vizek nyaranta megőrzik a délután csöndjét, a tornyok pedig a fellegeket szántják.

– Cézanne ezt a képét itt is festhette volna. Pannóniában. Lehet, hogy Király Éva is flamand? Langyos és telt. Puha és fehér. Rózsaszínű hagymakupola – mondta továbbra is az ablakban állva.

A reggel Pannónia arcára ereszkedett.

Égő vörösen, akár a vér.

Csak amikor már a nappal lépett be a házba, távolodott el az ablakból. Asztalhoz ült, meglökte a számítógép egerét, s a mozdulatra felnyílt a monitor hatalmas szeme.

– Gyűlölöm a reggelt – mondta a billentyűket nyomogatva. A helyi újság és az Ex libris rovatának olvasói jártak az eszében, valamint Margó, a kifejezett bájú titkárnő, Nicola Niccoli, a nagy könyvtáros, a gazdasági témákban tájékozatlan, a pártok és hatalmi szervek közleményei között fulladozó hetilapszerkesztő.

18.
Incitatus

Caligula császár lova, Incitatus, amelyet szolgálatai miatt korábban Porcelnek (Malacnak) neveztek – egyetlen futamban sem maradt alul –, Róma polgárává, s nem sokra rá szenátorrá léphetett elő. Caligula, Luna és méginkább húga, az isteni Drusilla szeretője, konzullá nevezte volna ki, ha ebben, s ki tudja még miféle, őrült és alattomos tervének valóra váltásában nem állja útját Cassius tőre.

Incitátust, más néven Gyorslábút, a legtekintélyesebb rómaiak között tisztelték. Márványból különleges istállót építettek neki, amelynek falait híres mesterek festményei díszítették, naponta váltott hatalmas szalmazsákon pihent, elefántcsontból faragták a jászlát, vizet pedig arany vödörből ivott. Eme sárga csődör gyakorta kapott lakomákra és mulatságokra meghívást, s ezeket nem kis számú megnyert versenyeit követően kimondottan az ő tiszteletére rendezték. A többi meghívottnak – római uraknak és tisztségviselőknek – ezeken a bacchanáliákon pohárköszöntőkkel és szinekúrákkal illett őt elhalmozniuk, gyakran akár hússzal is egymás után.

Azonban Incitátus, Sebeslábú, Porcel avagy Malacka, aminek éppen nevezték, mégiscsak ló volt, aki iránt a lángelméjű gonosztevő, Gaius Caligula, a színház és mindenféle, leginkább véres játék megszállottja, természetellenes tiszteletet tanúsított, hogy ezzel is bizonyítsa és nyilvánvalóvá tegye, milyen keveset számít uralkodója árnyékában az egyén, hogy rámutasson, az engedelmesség tulajdonsága felette áll minden értelmi, erkölcsi és más értéknek, s bárkit olyan magaslatra emelhet, amelyről még csak álmodni sem mert.

Taggá kell lenni.

Egy család, egy klán, egy párt, egy lobby tagjává.

Incitatus az volt.

Caligula azonban a legtöbb római uralkodóhoz hasonlatosan vérbe fúlva végezte. Gonosztettei emlékeztetnek rá, bár nem erre számított pályafutása kezdetén. Szemmel láthatóan ez a türannusok sorsa.

19.

Kakasok órája

A fehér nyíl, a toronyóra mutatója hangtalanul tört be a 9-es és a 10-es hatalmas számjegye határolta senki földjére.

A szél, akár egy láthatatlan gyorsvonat, átsuhant a városon. A kakasok óráját is magával sodorta.

Soha fel nem foghatta az időmúlást. A lépés hosszát, valaki mögött az árnyat, a márványkövet, a fát, az óramutatót, a vízi, a tűzi, a mechanikus időmérők szabta – napot bekeretező – mértékegységeket.

A napfordulót saját egységekre osztotta. Részekre, vagyis inkább tetszőleges, különböző nagyságú és alakú szeletekre. Ilymódon a napszakot, amely a sötét szellemeket és az álom démonjait elűző kakaskukorékolással veszi kezdetét, hogy aztán a szélkocsik saroglyájában, a meleg sörényben, fekete lovak piszkaként vagy zúzmara övezte selyemkárpitként végezze, a kakasok órájának nevezte. A szibariták, az élvezet e legnagyobb antik művészei, hogy ne zavarjon senkit reggeli kukorékolása, száműzték ezt a perzsiai szörnyeteget, a kakast városukból, Sybarisból.

Azt az időszakot, amely a kakasok megszólalásától az első, a déli harangzúgásig terjed, s a piacra való kirakodástól, addig a pillanatig tart, amikor a tér ismét kiürült, a kereskedők órájának, illetve újabban ürmös időnek nevezte, és újságvásárlással, valamint a háztartás számára fontos cikkek beszerzésével töltötte. Ilyentájt kereskedéstől kereskedésig vándorolt, rövid kávéházi megállókat tartott, amelyek során a legújabb szóbeszédet hallgatta, és ásványvíz kíséretében ürmös- vagy füvespálinkát kortyolt.

A dél volt a nap középpontja. Harangszóval és tömjénillattal, riadt galambszárny-verdeséssel és a meleg, aranysárga leves csalogató párájával.

A delet követően érkezett a verőfény zavarta, nyomasztó szieszta, amely alkonyatig, az éjszaka első rajtaütéséig tartott.

Galambszürke félhomálynak nevezték a zsidók az est kezdetét, amikor az árny még nem állta útját a lépésnek, s az éj alászállása valamilyen rég várt és ősi muzsikaként, mint valamiféle kellemteli csapadék hullt a fejünkre.

Elfogadta Borges definícióját, és galambszürke félhomálynak nevezte el azt az időt, amikor a fény finommá lesz, mint a homok.

Az éjszaka első részét – Janus másik arcát, amely a nappali félprofillal szemben található, s amely az új nap kapujára néz, s éjjeli kísértetek, démonok és vámpírok imádatának tárgya – a játék idejének nevezte, mert szabály szerint ilyentájt dőlt el, mire változik is az éj.

– Vízzé vagy borrá, hazugsággá avagy élvezetté válik.

Ezt a napszakot szerette a leginkább. Saját sikereit, örömeit sokkal jobban értékelte, ha ebben az időszakban tett szert rájuk.

A halotti csönd a második éjféli órán túl köszöntött be, s tartott az első kakasok, ama bizonyos szörnyetegek leszármazottainak jelentkezéséig, akik a görög őrségváltást jelezték, s akik Kolombusz, Cortez meg megannyi tengerre kelő felfedező útitársai voltak.

20.

Át nem élt utazások

A régi idők éjjelei isteni csöndben teltek.

Miközben aludt város és falu, nem hallatszott harang- és óraütés sem. Csöndesek és titokzatosak voltak az éjek az Eufrátesz és a Tigris mentén, a sárga Nílus, az Égei-tenger szigetei, a csillogó tenger, Attika földje fölött.

Halhatatlan szellem lengett körül piramist és tornyot, templomot, palotát és elhagyatott, holt városokat.

Ezt az éjszakát szerette volna megismerni. Álmatlanságban szenvedett – gyermekkori stressz váltotta ki, s felerősítette a könyv fölötti, a számítógép fényes ablaka előtti rendszeres virrasztás –, megismerte hát az éjszakai életet. Felismerte a sötétség örvényében az egerésző bagoly szárnya suhogását, meghallotta az áldozat átvágott torkának sípolását, érezte a benzin és a puskapor szagát, szerelmes sóhajokat hallott a világítóaknában, s a galambszar szabadesésének neszét, a csapok kotyogását, az álom ritmusát is érzékelte.

Ismerte a zajokat és az idő jeleit. A pigmeusokhoz hasonlatosan az út hosszát cél felé tartott karján mutatta, tudta, hogy mennyegzőket és ünnepeket akkor rendeznek, mikor a madárfiókák vidáman nyújtogatják nyakukat, s az üresen maradó fészek fölött növesztik meleg tolltakarójuk.

Talányos álma volt.

Mély álomba zuhant, amelytől azt remélte, elragadja innen.

Hogy hová?! Babilonba, Istár szerelemistennő templomába, ahol a papnők a szertartások alatt odaadják magukat az idegeneknek, mert hitük szerint közöttük lehet az isten. Elutazott volna óriási őserdőkbe, ahol nincs sem nyár, sem tél. Az Iturit övező rengetegig az egyenlítő mentén, amelyben az időnek semmi jelentősége. Álmában Amerikába is elhajózhatott volna. Japánba. Olyan szigetekre, amelyek lakosai kétszáz évig szárazföldet nem láttak, ódzkodtak a kontinenssel való minden érintkezéstől, és egyetlen idegent sem engednek közelükbe. Latin-Amerikába, amely a szerelem örvénye és az esztelen gyűlölet, a háborúskodás szakadéka között hánykolódik.

Utazni mindegy hová!

Annyi biztos, hogy álomban, mert az álom képei téren és időn kívüliek.

21.

A pokolban nem álmodunk

Megszólaltak a harangok. Dél. És semmi sem történik. Az álom a kerti orgonabokor árnyékába menekül. Bódító illatot hagy maga után. Vágytelit és erőset.

– A pokolban nem álmodnak – mondja.

Újra az asztalhoz ül és hozzáér a hideg, fehér műanyag egérhez. A nagy ablak újra rámered.

– A büntetés végtelen kell, hogy legyen, hiszen a bűn is az – mondja mielőtt ujja a billentyűhöz érne, hogy folytassa a krónikát.

22.

Arcok és álarcok

...az írás is átváltozás, méghozzá egy sajátos formája, amelyre Oscar Wilde egy közismert mondata is érvényes: eszerint az arcnál kifejezőbb az álarc. Az író magaköltötte ködbe burkolózik. Ábrázatából a maszk megőriz ugyan valamit, de jól el is fedi. Ezért van az, hogy az író a vallásokban előforduló és szent bolondként tisztelt különcökhöz hasonlatos. Cinikus és hazardőr, álruhás koldus, nyomorék földönfutó és csavargó. Az értelem megnyilvánulása ez, a rejtve maradásban kiteljesedőé.

Ellenvetést nem tűrve bizonygatja, hogy az emberi értelem világa és mindaz, ami normálisnak számít, lényegében az extremitás elsüllyedt világában gyökerezik. Ilymódon testesíti meg a szembeötlő paradoxont: mindenki elől elrejtőzve, ám nem láthatatlanul, hanem az üres térben, emberek között, társaságban, tereken, gyakorta mindenféle kirekesztett és megvetett figura, örömlányok és részegesek között él.

23.

Galambszürke félhomály

Amikor belépett, tudta már, mi történt. Semmi szörnyű vagy végzetes, semmiféle haláleset vagy baleset. Nem. Csak olyasvalami, amire számítani lehet, amire az ember sokáig készül. Lehet, hogy napokon, hónapokon, éveken át.

– Leváltottak – mondta halkan, azt figyelve, mint költözik be a homály csöndes madárraja a lakásba.

– És?

– Erre számítottam. Nem ellenkezhetsz velük, nem szállhatsz álláspontjaikkal, elveikkel és gondolkodásmódjukkal szembe, amikor velük tartasz, az ő ügyüket képviseled, szolgálod. Tudod, ez csak idő kérdése volt, hónapoké, napoké, vagy éppen óráké.

– Ülj le már! Meginnál valamit?

– Nem, köszönöm, illetve valami likőrt, egy pohár bort.

Azon a széken foglalt helyet, amelyre csak nagyritkán, olyankor telepedett, amikor sok volt a vendég, szűknek bizonyult a szoba.

– Mit akarsz most tenni? – kérdezte egy régen olvasott párbeszédre emlékezve: apa és fia folytatta Jersey köves partjain, a normandiai szigetek egyikén, a La Manche csatorna fölött, közelebb a francia, mint az angol partokhoz, az Atlanti-óceán bejáratának közvetlen közelében.

– Mit gondolsz a száműzetésről? – kérdezte a fiatalabb, miközben a part irányában ereszkedtek a szélben.

– Azt, hogy hosszú lesz – válaszolta az idősebb.

Hallgatás.

– Mihez kezdesz most magaddal? – kérdezte aztán a fiú.

– Bámulom az óceánt.

Még hosszabb hallgatás.

Szél és hullámverés.

– És te mihez kezdesz? – kérdezte váratlanul az apa.

– Shakespeare-t fordítok.

Az idősebb férfi Victor Hugo, akit III. Napóleon száműzött, míg az ifjabb a fia, Francoise Victor Hugo, Shakespeare legkiválóbb francia fordítója a XIX. század végéig.

A sötétség elárasztotta a szobát. Csak a számítógép fehér ablaka ragyogott. Maga előtt látta az apja tekintetét, hallotta a lélegzését.

Nem kapcsolta fel a lámpát.

– Majd olvasgatok – mondta a sötétben az apja.

– Az jó lesz. Még egy kicsit irigy is vagyok miatta, mert manapság az, ha valakinek ideje van olvasni, nagy kedvezménynek számít.

– Olvasni fogok, fiam – ismételte el az apja –, Shakespeare-t, lehet, hogy a Vihart.

– Hol fogsz majd élni?

– Itt.

– Itt?

– Igen.

– Rosszul teszed, apám.

– Meglehet, de nincsen választásom. Nincs más megoldás. Itt leszek.

A száműzetés, lett légyen bár önkéntes, súlyos formája a büntetésnek. Mégis, voltak olyan időszakok, amikor a hatalom központjától, a kulturális fősodortól és mindenféle történésektől való távolság kiutat jelentett, és javára volt a száműzöttnek éppúgy, mint az ő munkásságának is. Az örök városból a Fekete-tenger parti messzi helyre, Tomiba száműzött Ovidius sorsa szimbóluma lett az értelmiség kirekesztettségének.

– Itt leszek.

– Jó.

A Szarkakő a környék legmagasabb domborulata. Gyermekkorában gyakorta érzett kísértést arra, hogy egyszer dacból, a kitüremlő kövekbe kapaszkodva, felmásszon a csúcsára. Ahogy az évek teltek, úgy hanyatlott benne a hősiesség és növekedett a félelem, amelyet a mélység fölött érzett.

Amint annyi minden más iránt is.

– Itt leszek, fiam. A Szarkakőről messze látsz – mondta az apja.

Nem hallotta, mikor ment ki. Csak azt érezte, hogy a kinti friss levegő beszökött az ajtón.

24.

Konsztantinosz

– Költözzek-e el, vagy inkább vezessem be a villanyt? Hol élhetnék jobban? Lenn, a bordély a testről gondoskodik. Van itt templom is, a bűnök bocsánatára. Meg kórház is akad haldoklásunk céljára.

– Maradok – mondta. – Én szeretem ezt a várost.

Konsztantinosz Kavafisz ült az ablak mellett a fotőjben, szembe onnan nézett vele.

– Hiába, hogy az életed egy ilyen porfészekben fecséreled el, elherdálod egyúttal azt is, ami benne nagyvilági volt.

Arcára torz vigyor ült.

Fordította: Beszédes István

David Albahari–Beszédes István

Téli kikötő

(Részlet)

A lelassult búgócsiga

(David Albahari)

Egyre csak mentem, és amikor visszafordultam, nem hittem a szememnek – a korcsolyázók, a korzózók, a kikötő fényei, s a városi épületek körvonalai már mind szertefoszlottak. Szemem előtt, nézhettem akár előre vagy hátra, nem láttam egyebet a sötétségnél. Lehet, hogy mégiscsak jobb volna visszatérni, gondoltam, mert ki tudja, hol ér véget a jég, már csak az hiányzik, hogy belezuhanjak a vízbe és csontig fagyjak. Mégis a folytatás mellett döntöttem, a lehetséges következményeket semmibe véve haladtam egyenesen a fekete garatba. Meg voltam róla győződve, hogy erősödik a hang, amit meglehet, hogy nem is harmonika fújtatója keltett. Egy pillanatra még az énekszót is hallani véltem, kis híján a dal szövegét is felismertem, a lányról szólt, aki egy domboldal alján tengerészét várta, de akkor felcsattant az amúgy sem enyhe szél, s kifeszült körben a hózuhatag fehér függönye. Becsuktam a szemem, mert teljesen mindegy volt, bámulok-e, vagy sem, és így, csukott szemmel küzdöttem magam tovább az immár térdig, sőt helyenként derékig érő hóban. Arcom égett a hidegtől, elgémberedett ujjaim akár az árbocról lecsüngő jégcsapok, izmaim görcsbe rándultak, és fennállt a veszélye, hogy teljesen cserbenhagynak, de gyötörtem magam mégis tovább, mert tisztában voltam vele, mit hoz az álom, amely, míg a szél fütyült, mind nagyobb súllyal nehezedett a szemhéjamra. És akkor, végképp elcsigázva, a homlokomat valamilyen szilárd akadályba ütöttem, és a meglepetéstől meg a kimerültségtől leroskadtam a hóba.

Természetesen először is arra gondoltam, hogy a jég fogta hajó az, az orra vagy a tatja, és felemeltem tekintetemet, a fedélzetkorlátot kerestem, ahonnan kiáltásaimra válaszul lehulló kenderkötélhágcsót vártam. Aztán megértettem, hogy amibe ütköztem nem a hajótest, hanem egy csukott ajtó. Felegyenesedtem a térdelésből, megérintettem a zárat, kitapogattam a félfát. Ajtó volt az valóban, minden jel szerint a legjobb tölgyből, mi több, felül egy kis ablakocskát is vágtak belé, hogy a házigazda megnézhesse magának a bekéredzkedőt. Anélkül, hogy firtattam volna, hogy mit keres az ajtó a befagyott tengeren, azonnal bekopogtam. Ahol ajtó van, ott tűzhelynek is lennie kell, vagy legalábbis a tűz lehetőségének, és ha valamire, akkor szükségem volt, az a melegség. No, meg egy kis rum, magától értődik, bár egy tányér forró leves, vagy legrosszabb esetben egy csésze tea, akár tej nélkül is, jólesett volna.

Türelmesen várakoztam, miközben a hideg rázott, és amikor beláttam, hogy senki sem jön ajtót nyitni, bekopogtam újból. Ismét semmi. Utána már ököllel vertem az ajtót, meg rugdostam, végül teli torokból ordibáltam. Megéreztem, meg sem kellett fordulnom közben, hátam mögött a hóvihar alábbhagyott, a szél elcsendesedett, a jég már nem csikorgott, s a felhők oszolni kezdtek. Az eluralkodó csönd egy pillanatában, amint néhány erőteljes ütést követően a fülemet a kulcslyukhoz közelítettem, úgy tetszett, hogy távoli lépések zaját hallom, és valóban, a kémlelőnyílásban fényes szem jelent meg. Előbb balra, majd jobbra, végül egyenesen rám pillantott, és aztán eltűnt. Sokáig nem hallatszott semmi, és már ismét kiáltásra nyitottam a szám, meg arra készültem, hogy az ajtóra rontok, amikor a zárban megmozdult a kulcs. Megnyikordult az ajtó, de nem mozdult mégsem, és ki tudja, lehet, hogy megfordulok és elmegyek, ha meg nem hallok bentről egy hangot, amely arra bíztat, hogy feszüljek az ajtónak és taszítsam teljes erőből. Ezt is tettem. Az előbb ellenállt, majd hirtelen megengedett, és én a lendülettől átbuktam a küszöbön. Amikor nem sokra rá szemem hozzászokott a petróleumlámpa pislákoló fényéhez, egy kislányt pillantottam meg magam előtt. Nem volt idősebb kilenc évesnél, bár ebben nem lehettem teljesen bizonyos, hisz semmi sem olyan csalóka, mint egy félhomály fedte női arc. A kislány lehajolt, hogy jobban szemügyre vehessen, aztán elkacagta magát, de hiába kapta ajkai elé a kezét, lehelete egy illatos foszlánya ennek ellenére is elért hozzám. Nem sokkal korábban szamócát ehetett, ha csak a befagyott tengeren töltött órák meg nem tévesztették orromat.

– Mi olyan nevetséges? – kérdeztem színlelt haraggal. És továbbra is hanyatt a padlón feküdtem.

– Vicces ez a fekete ruha – válaszolta a kislány. – De még annál is viccesebb az, ahogyan az ajtón beestél, és a padlóra zuhantál.

– Nem szép dolog – szóltam, – más kárán derülni.

A kislány rögvest elkomorodott, leguggolt és megérintette a kezem fejét.

– Bocsáss meg érte – mondta halkan, és meg mernék esküdni rá, ha nincsenek azok a vibráló árnyak, hogy könny csillant a szeme sarkában. – Azt kellett volna előbb megkérdeznem – folytatta a kislány –, hogy honnan jöttél, miféle balsors vetett ide?

Nem volt pontos a válaszom, de nem tudtam megfogalmazni másként.

– Elvesztettem a hajót – mondtam ki végül.

A kislány szeme kerekre nyílt:

– Mit veszítettél el?

– A hajót – válaszoltam. – Lemaradtam a hajóról, és most keresem.

A kislány ismét kísérletet tett rá, hogy a száján kibuggyanó nevetést ujjait odaszorítva visszatartsa, de nem sikerült neki. Hanyattdőlt a kacagástól, közben a combját verte, s időnként magasan a feje fölött csapta össze a kezét.

– Most meg mi a nevetséges? – kérdeztem, amikor végre elhalkult, törölgette a szemét, s ruhácskája szélét a térdére visszaigazította.

– Mindig nevetnem kell – válaszolta nyugodt hangon –, ha azt hallom, hogy valaki hajót keres a sivatagban.

Ezúttal rajtam volt a sor a nevetésben, bár ez inkább céltalan csaholáshoz volt hasonlatos.

– A sivatagban? – ismételtem. – Miféle sivatagban? Miről beszélsz?

– Ha nekem nem hiszel – válaszolt a lányka, és felegyenesedett –, győződj meg róla a saját szemeddel.

Az ablakhoz lépett, és a függönyt széthúzta. És valóban, ameddig a szem ellátott, homok és homok. Sehol egy pálmafa, egy teve. Egyedül a nap ragyogott a felhőtlen égen, és a jelek szerint, nem is állt szándékában egyhamar felhagyni vele.

Körbefordultam, akár egy lelassult búgócsiga, az ajtót keresve, amelyen keresztül a szobába zuhantam, de mindhiába. Láttam egy kis tócsát, feltételezhetőleg az öltözékemről és a magas szárú csizmáról padlóra hullt hókupac helyén, ám ott, ahol a józan ész szerint a maga nagyságában, s vaskos tölgy voltában az ajtónak kellett volna állnia, most tükör függött.

Fordította: Beszédes István

Magyarázata a sötétségnek

(Beszédes István)

A tükör azonban nem a várt látványt mutatta. Benne, a hátam mögött óriási hajóroncsok magasodtak. Ameddig a szem ellát, egymáson ormótlan tartályhajók, kilyuggatott cirkálók hevertek, és homályosan egy távoli tengeralattjáró-farokrész magaslott a mélytengeri rozsdatemető fölé. Kócos hajamtól nem láthattam, ám amint egy pillanatra ösztönösen félrehajoltam, a tekintetem is kisiklott a képből. Ekkor vettem észre, hogy a falak – amelyek közé bebocsátást csak imént sikerült nyernem – máris meginogtak és düledezni kezdtek, mintha homokból volnának, bár a keret még mindig moccanatlan állt. Kis áruszállítókat is láttam a tükörben, köztük kínai hajókat, vitorlásokat és motorosokat. Az egyiken még ott hevert a rakomány, annak rendje és módja szerint lekötözve és ponyvával befedve, s az itt-ott előbukkanó rekeszekben szamócaszemek – színesen és keményen, akár a korall. Közvetlenül a roncsok fölött kiszámíthatatlan siklórepülésben ráják úsztak, s az imbolygó lámpáshalak raja pislákoló külvárosi kandelábersorra emlékeztetett. Azt hihettem, a halott város, vagy mindenképp egy minden életétől megfosztott hely ez. Egyre megy, számomra ott és akkor mindenképp csak alvó utcák sora, amelyek lakói, akik még az este gondosan elfújták mécsesüket, most elszenesedve feküdtek feltételezett fekhelyükön. Az eltátott kagylófekete szájakban természetellenesen gyöngy­ház­fehér fogak. Mondom, tökéletesen mindegy, korom vagy iszap terült-e a látképre. Feljebb, abban a magasságban, ahol a tükörkeretben az égnek kellett volna lennie, felhőket meg tündöklő napot keresett a szemem, bálnák aludtak függőleges testhelyzetben lebegve, akárha kialudt óriási lampionok volnának az éjszakai bálterem mennyezete alatt. Magyarázata a sötétségnek. Aztán a sivatagot egyetlen fuvallatával felkavaró forró szél arcomba vágott, s elkaptam tekintetem a csalóka foncsor elől.

– Te pedig, ha jól látom, a tengeredet veszítetted el... – mondtam kabátujjam mögé rejtve az arcom, és megkíséreltem jót nevetni hozzá. Száraz csaholás volt ez is, de immár korántsem céltalan. Diadal volt benne a meggyőződés miatt, hogy a rosszmájú célzás telibe talált, és káröröm, amiért az én elveszett tárgyam méreteiben látszólag eltörpült beszélgetőtársamé mellett.

– Ugyan, a tenger elfér egy kancsóban is. Gondolj inkább arra, aki elveszíti a szomjúságot – hallottam a kislány hangját, azaz hogy ez már nem is ugyanaz a hang volt, szárazabb lett, és csalódottsággal teli. A por örvényei között lobogó szoknyában koravén asszony, vagy inkább vénlány állt előttem. – Egyébként sem érdemes firtatni, mi hová lesz, mert hiszen duplafenekű az idő.

A kabát víznyomát a padlón ekkorra már felszárította a szél kavarta homok. Ismét a tükör felé fordultam, kiutat tengerhez szokott szemem egyedül ott sejtett. Legyen az a kajütablakban, gondoltam, miközben én itt egy óriási hajó gyomrába zárt túsz vagyok. Csodálkozva nyugtáztam, hogy míg künn megmaradt a sötét, talán össze is sűrűsödött, akárcsak a Mariana-árokban, itt benn egyre vakítóbb lett a világosság, mintha maga a fény feszült volna neki a falaknak, egyenlítette volna ki a víz rettenetes tömegének nyomását. Olyan ez, mint egy égő, óriási kalózhajó, csoda, hogy szét nem esett, gondoltam, rakománya a végtelen tengerfenék mérhetetlen homokja, tulajdonképpen a forró salak, kormányosa pedig egy láthatatlan, magányos isten, akinek fogalma sincs róla, hogy én is itt vagyok, hogy ezen a halandók számára felfoghatatlan utazáson vele tartok. Csak meg kellett volna repesztenem az üveget, hogy a túlnyomás berobbantsa, s végül betörjön ide, visszavegye a kitikkadt medret a sós víz.

– Láttam már ilyen ócska mutatványosládát – nyögtem ki inkább a magam meg­nyugtatására.

Túl voltam már bizonyos koron, s egyre többször elegyedtem volna szóba a teremtővel. Ezt szerettem volna most is tenni. Egyre többször szomjúhoztam mindenható választ, s nem győzve kivárni annak megérkeztét, mind gyakrabban adtam meg én magam a feleletet is – mint mikor valaki önmagával sakkozik, s bármennyire is igyekszik szétválasztani szerepeit, egyszerre nyer és veszít. Nem volt más mód a cáfolatára annak, amit egy egész élet tapasztalata sugallt. Máskülönben egyetlen következtetés sem vezethetett volna máshová, minthogy hiába minden csel és álca, nincs menekvés a pillanat elől, amelyben előbb vagy utóbb utamat szegi a halál.

– De nem láthattam még a mutatványost – mondtam a lánynak, akiről azt hittem, még mindig a hátam mögött áll, hisz a tükörkép azt mutatta: kihasználva, hogy elfordultam, rejtve épp egy szamócaszemet emel a szájához. Visszapillantva azonban senki nem találtam ott, s ki tudja, mióta beszéltem magamban. Mielőtt a tükröt, benne a Mariana-árkot, homokkal teli arcomat végképp elnyelte volna a felkavarodott homok – s ez olyan volt tényleg, mint mikor egy vizespohár kidől –, az eltűnő képen még felvillant a lány, integetni látszott a szamócaszállítmány tetején, lobogott a haja, akár a hínár, de ruhácskája mostmár nem volt rajta – letette nyilván szépen összehajtva egy számomra ismeretlen parton –, és így, meztelenül inkább fiúra hasonlított.

Bár biztos voltam benne, az istennel való társalgásnak nem lehet jelenideje, s ha e mostani eset némileg el is tántorított korábbi meggyőződésemtől, lényegében továbbra is megmaradtam a hitben, a teremtő mindenkor esedékes találkozásunk pillanatában csakis férfi lehet, s mert egy-egy szava megértéséhez egy hosszú élet is alig elég, ha elérkezett az idő, bizonyosan fiúgyerek képében szólít majd meg. Aki egy éles tárgyakkal teli óriási rozsdatemetőben játszik. Az arannyal befuttatott, hasznavehetetlen lim-lom gyűjtőhelyén. Az aranyfényt ő veti a roncstelepre, amely viszont az én életem, meg az enyéméhez hasonló, maga után mindent felperzselő, de mindvégig sötétben maradt többi élet hulladékát gyűjti. És hogy annak a roncsparadicsomnak mindenképp napderítettnek kell lennie – ehhez semmi kétség nem fért. E több szempontból is hiányos, többek között szavak nélküli, vagy szavak szünetében zajló végtelen társalgásban, nem is tudom, talán a verőfény lett volna a legtöbbször ismétlődő válasz, vagy esetleg egy bólintó falomb árnya, egy olyan falombé, amely már hintát is lengetett. Ennek nyomába sem ért volna száz igen, száz nem, vagy talánból tízezer.

Süllyedni kezdtem a homokba, de mert a homok is egyre sebesebben örvénylett alá, az utolsó pillanatban oly hirtelen szívott magába, ahogy a visszavonuló cselőpókot nyeli el a maga ásta kút. Csikorgó porral lett tele ismét a szemem és a szám, ezért aztán semmit sem láthattam, csak csúsztam az oldalamon, mintha jégen siklanék megint. Végtelennek tűnt ez az alábucskázás. Olykor úgy tetszett, nem is lefelé lejt az üvegsimaságú siklópálya, hanem majdnem teljesen vízszintes, hogy ez maga a kiegyenesített földkerekség, s hogy a vihar, ha nem sikerül megkapaszkodnom valamiben, elsodor a pereméig, ami már ott sejthető a láthatár mögött, ki egyenesen a világűrbe. Az után oszlott el csak a viharzúgás, hogy váratlanul puhán talajt értem egy óriási homokozóban. Csak miután felnéztem, értettem meg, most zúdultam alá egy hatalmas homokóra felső, vagyis pillanatnyilag fenti tartályából az alsóba. Az üvegfalon túl kéklett az ég, s a zenit magasából, a garatból egyre gyérebben csorgott az idő. Nem hullott a fejemre, elsodorta a szél, felfogták a fellegek. Végül egy pörgő sakktábla hullott a magasból furcsa súlytalansággal a homokba. Ismét kérdeznem kellett valamit. Belefúrtam a kezem a csillogó homokba. Mint aki ott a figurák után kutat.