Samu János Vilmos

A címzett csöndje¹

Ha nem is határozott, meggyőződéses állításba foglalhatóan, de komoly valószínűséggel legalábbis elmondható, hogy a teret és/vagy időt fölhalmozni képes létezőnek igencsak jól megy sora, amennyiben a haladás/történés irányának, detektálhatóságának esetleges, tehát bármikor hozzáférhető és foglalatszerű formává általánosítható tudatával az eseményrengeteg előidézésében mint a fölhalmozott minőségek (tér, idő) alávetettje – intencionalitást és szubjektivitást menthetetlenül meghaladva – vehet részt, ráadásként ellentmondásoktól (és az ellentmondás-mentesség kényszerétől) védetten élvezve a folyamat élményszerűségét. Mindazonáltal e lelkesítően kellemetes, méla önfeledtséget és lélegzetelállító gondolati burjánzást egyaránt megengedő – sőt az időbeli változás egyedül kimutatásokban megvalósulni képes sajátsága folytán szinte-szinte: előirányzó – létmód a szigorú vizsgálódás próbapontján innen, vagy azon jelentékenyen túl tapasztalható csak meg, és mint élettér és a kifejezés kerete az említett minőségek problémátlanságát semiképp sem szavatolja.

Egy hallgatag, rezzenéstelen, alaptalan várakozással és a feléfordulás eddigelé szótlan/kimutathatatlan folytonosságával megidézett cím felé lendül a beszéd, és miközben a sugaras-bájos pillantású talán-van címzett ezalkalommal jelek érzékiségébe bomló megajándékozottsága figyelmének/jóindulatának önkényére, komoly-fogékony értelmének időráfordítására helyezi törékeny létét, voltaképp a véletlen meredélyes-fénytelen varázslatában bolyong, és jóllehet szövege végső/legrosszabb esetben egyszerű naplómonológként is értelmezhető, pihegő bensője mégis inkább a következő összetettséget mutatja:

A beszéd önazonossága a megszólaló sztubjektivitásának azon legbenső, minden empirikus rárakódástól megtisztított transzcen-denciájából ered, amelyre az értelmet kölcsönző aktusok differenciáló sokasága is visszavezethető. Az esetleges pragmatikus jelöltség a beszéd szituativitásából kifolyólag az ideális jelentésegységek struktúrájában elemezhető, amely struktúra a monológtermészet kiváltottjaként a pragmatizmus kihívásaitól elzárt, és ezért kiindulásképp termékenyen vállalhatja a fenomenológia szemiotikai kiindulású szemanticizmusát, amelyben az interszubjektív beszéd és feltételei (pl. a jelek, a jelszubsztrátum) a monologikushoz képest másodlagosak/levezetettek.

Az értelmet és jelentést a releváns hely megkülönböztetése szerint (Edmund Husserl: Logikai vizsgálódások, II. kötet) jelek, valamint jelzések hordozzák, amelyek közül az előbbiek ideális összefüggés alapján viszonyulnak a hordozotthoz, és a valós nyelvi struktúra révén határolhatók el az utóbbiaktól, amennyiben a jelentésen túl még valamilyen tárgyra vonatkoztatottsággal is rendelkeznek. A jelzések ezzel szemben szituációfüggetlenek, és egy jelen nem lévő tényállás asszociatív előhívásával funkcionálnak, viszonyuk a jelentésükhöz kötetle-nebb/variábilis, a transzcendentális intencionáló tudat számára pedig mindenkor külsődlegesek. A kommunikatív közlés interszubjektív külsődlegességébe kerülve a tudat értelem tulajdonító aktusainak idealitásától jelentéses kifejezések jelzésként működnek, mert a kommunikáló felek számára a másik értelem kölcsönző aktusai és a mögöttük meghúzódó jelentésintenció közvetlenül hozzáférhetetlen, és ezért a tudatok korrelációja révén a jel jelentése csak asszociatíve dekódolható. Az egyes tudat szempontjából a jelszubsztrátum ilyenformán természetesen másodlagos, és csupán a közlés során van jelentősége, amíg lehetővé teszi a tudatok korrelatív viszonyulását. A belső monológban azonban az asszociációs mechanizmus érvénytelen, mert az intencionális aktusokban adott jelentés idealitása magában való és a kifejezés jelreutaltsága esetleges, úgyhogy a jel léte a szubjektumban virtuális-áttetsző lesz. A tudat a jelentésintencióban adott magában való jelentés idealitását az értelem kölcsönző aktusban kifejezi, és a kifejezés áttetsző jeleiben a kogníció számára is adott lesz a jelentés, azaz voltaképp megjelenítődik. Az így keletkezett jelentés – a megismerés formája! – azonosságát, e szemantika szerint, a magában való jelentés idealitása biztosítja, amely az aktuális élmény intuitíve elérhető eleven jelenlétére támaszkodik.

A kritika ezen a ponton kíméletlenül-visszatarthatatlanul belehasít az építménybe, hiszen az élmények pluralitása és az észlelés lehetősége a jelentésintenció és beteljesítésének maradéktalan összevágása esetén mindenestül elvész. Nem látható be, hogy a tagolatlan transzcendens szubjektum magában függő, önazonos szívében mi válthatná ki a megjelenítésben realizálódó élményeket, vagy az ismételhetőség temporális implikációit tartalmazó észlelést, amelyben mindig benne rejlik egy korábbi élmény újra-fölismerésének időbeli különbsége. Az észlelés egy már ismert megjelenítés, élmény, és ezért feltétele az időbeli távolság, amely aligha származhat retencióként az identikus tudattól, hanem inkább fordítva. Ismeretes a javaslat eme problémák hatékonyabb megközelítésére nézve: a kifejezés, jelentés és élmény egységét föl kell szabdalni, és ajánlatos újraértékelni ama különös entitás pozícióját, amely a folytonos különbség és formális önazonosság időt generáló nagy adományát birtokolja – a jelszubsztrátumét. A jel valóságának preegzisztenciája, föloldhatatlan külsődlegessége és helyettesítő (szimbolizáló) funkciója hatékonyan biztosíthatja a különbséget önmaga és aközött, amit helyettesít (a jelentés), és a formális önazonosság ismétlési struktúrájában újra és újra életre hívhatja az ideális jelentések belső szférája, valamint az általuk meghatározott tárgyak nyelvi kifejezései/jelentései közötti eltérést, elkülönböződést. Ráadásként a jel érzékelhetősége abból a negatív értékből származik, amely a jelet magába foglaló struktúra különbséghálózatának határozványa, így a jelentésintenció elhalasztódását sem stabilizálja a nyelvi tér egy meghatározott pontján, hanem egy nyílt/mindegyre fölszakadó struktúra végtelenbe hanyatló idővágtájába csúsztatja, a szubjektum teljesítményétől függetlenített jelentést pedig a beteljesülést ellehetetlenítő állandó folyamatszerűséggé szublimálja.

Vizenyőssé válik a fáradt tekintet az előrebillenő homlok alatt, és elbizonytalanodik a betűket rovó kéz, amint a görcsösen összetartott akarat lassan szóródni, bomlani kezd: ajándékféle készült, céltalan beszéd egy lehetséges-lehetetlen címre, amely miként a tárgyilagos hideg elmélet jelszubsztrátuma, érzéki graféma-virágzássá bontja a monológ visszafogott bensőségességét, és betájolhatatlan vég nélküli utazásra hívja a sápadó küszködőt. Azt, aki ilyenformán kudarcosan, dolgavégezetlenül hajtaná le a fejét, ha az időalakját meg térbeli vonatkozásait vesztett világban helyet/alkalmat találna hozzá, és ha nem kísértene a gondolat, mely szerint a jelek előzetességének/sorakozásának (távol)léte a fenomenológiai modell posztulátumaként – annak elhalasztódása formájában – az önmaga által teremtett – ezáltal utolérhetetlen – időre támaszkodik, amelyet nemcsak hogy fölhalmozni nem lehet, de valóságosan/jelenlévőn előidézni sem. Úgy látszik a bevett gyakorlatoktól való elrugaszkodás céljait szolgáló, belső logikája által önfelszámoló paradox terminológia – sem érvényes, sem érvénytelen nem lehet; a távolléte önmagából származik, amely ha adott, nem vezethető le semmiből, ha nem, akkor az önellentmondásban kioltja magát – az elkezdetlenség nyugalmas mélyén találja meg (nem)létét, és a megszólalást – éles árnyékú hatalmas-holdas tavaszi éjek érzékisége teszi ezt olykor a gondolattal – elcsitítja, hallgatásra inti, mert ha a Címzett körüli titok, meg csönd a kezdetekkor szavakat fakasztott, úgy most, amikor hallgatag bölcsességét az elmélet csetelve-botolva ügyetlenül fölismerte, az egyedüli méltányos viszonyulás, az ajándék egyetlen, talán még meglévő lehetősége a példája szerint eljárni.