Szabó Palócz Attila
Az elfuserált némber Naplójából
(ahol minden összeér)
Részletek a Kenotáfa című regényből
3. fejezet
Augusztus,
melyben a Mamát előbb a koporsóba, majd a sírjába helyezik, de a történet is tovább folyatódik, s egy fordulattal már ezerkilencszáz-kilencvenkettőbe nyúlik, a történet egy részletével pedig Karesz emlékének adózunk
(...)
,,Mert a járda szélén megállt, és a kutyája szíját a villanyoszlophoz kötötte – de emiatt még nem nézett volna fel, legfeljebb azért, mert élesen megköszörülte a torkát –, azért keltett benne némi ellenszenvet az öltönyös úr, aki arisztokratikus raccsolással mondta:
Adtam neki enni, mielőtt elindultunk, szelíd a természete, nem lesz rá gondja!
Adja inkább a ruhatárba!
Jó, akkor veszek egy újságot, és magának ajándékozom! Nem is napilapot, az túl olcsó lenne egy ilyen szívességért, legyen inkább hetilap, no, lássuk csak, mondjuk, ez... Így már megéri?
A diszkrepancia abban áll, hogy nem maradok itt két óránál tovább, figyelmeztette az újságárus az egyre csodálokzóbb tekintetű idegent, aki hozzászokott, hogy a szívességnek ára van, és jobbára mindenki megvásárolható, közben a kutya olyan jóságos és ártatlan képett vágott, mintha mentegetőzne modortalan és erőszakos gazdája helyett, aki megbízik egy idegenben, de elfelejt bemutatkozni, mintha azt sem bánná különösebben, ha új gazdára lelne a kutyája. Aztán mégis megmondta a nevét, és az újságárus kénytelen volt engedni a kérésnek, egyenesen az ember közepébe nézett, mintha át akarna látni rajta, de útját állta valami zöld-piros vibrálás: a nyakkendő logikátlan volt, csíkjai közt a színek mindenféle szabályszerűség nélkül váltakoznak, bennük néhány pöttyel és rombusszal. A színpad előtti sorok között jó közönséghez méltóan tapsol majd, miközben a kutyája itt csorgatja a nyálát. De miért jár egy férfi egyedül színházba? Látszik a nyakkendőn, hogy kéthavonta köti fel ilyen alkalomra. Unatkozik talán otthon? Milyen hosszú lehet a Határsár? Lehet, hogy besötétedik még a függönyhullás előtt. Az emberek csapkodják a tenyerüket, valamikor azt gondolta, hogy tiszta erőből kell, aztán persze vörös lett.
Telt-múlt az idő, mint a mesében. A hírlapárus kinyitotta a hetilapot, amit a kutya gazdája vásárolt neki, szokása szerint hátulról kezdte az olvasást. A sport, a hirdetések, a viccrovat, aztán jött egy cikk, valami rémlett neki, mintha látta volna a fát, ezért végigolvasta:”
A Disney-féle 101 dalmát kiskutya című rajzfilm legelején, alighogy megszületnek Perdita és Pongo kutyakölykei, beront az ajtón Szörnyella de Frász, Anita egykori iskolatársa, aki ez alkalommal azért érkezik, hogy megvásárolja a tizenöt darab, frissen született, még méhmeleg kutyakölyköt. Lármázik és azon nyomban csekket tölt, viharzik, mint ahogy egy jól begyakorlott fúriához illik is. Roger pedig (akit a magyar szinkronban következetesen mindvégig egyszerűen ,,csak” Radzsernek mondanak...) határozottan visszautasítja és kidobja a hivatlan betolakodót (mert egy-egy betolakodó csakis hivatlan lehet...), a nem szívesen látott vendéget... Szörnyella, ahogy érkezett, úgy viharzik most el a jelenet végén, dolgavégezetlenül és sértődötten, amiért a kutyakölyköket nem adták el neki, de búcsúzóul még bosszút esküszik.
– Roger kidobta azt az elfuserált némbert! – újságolja rögtön a következő jelenetben Pongo a gyermekeit szoptató Perditának.
Nem lehet véletlen, hogy ilyen részletesen és behatóan ismerem ezt a rajzfilmet, hiszen mostanság ez vált lányom kedvencévé, még jól jártunk, ha megússzuk, hogy naponta csak egyszer kelljen végignéznünk vele videón... A fura, a mócsingos, a csicsás...! Jönnek sorban mind a kutyasétáltató hölgyek... Veszélyes dolog ugyanis a párválasztás, legfőképp tavasszal, s különösen, ha dalmata eb az illető, aki ráadásul mág gazdija számára is kétlábú párt keres... Hiszen az ő szemében minden kétlábú nő ,,kutyaütő”...
Szörnyella de Frász természetesen csak igen rossz esélyekkel indulhatna egy ilyen megmérettetésen, hiszen minden kutyának feláll minden épkézláb szőrszálla ennek a némbernek már a szagától is... Ugyanis: a szaglószervekre is igen rossz hatással van!
,,e rút boszorkány rosszabb, mint az ördög,
ilyen nőt még nem hordott a föld,
de nincsen semmi baj, és rájössz majd hamar,
hogy rádtekintve káhozat ha jön...
Szörnyella de Frász
Szörnyella de Frász
Szörnyella de Frász...
a gyilkospók csak áldozatra vár,
Szörnyella, Szörnyella, Szörnyella – de Frász...”, vagy így valahogy...
Volt nekem is egyszer egy ilyen elfuserált némberem, bár a haját nem festette olyan idiótára, mint ahogy Disney, a vénöreg Walt, meg tudta rajzolni a Gonoszt... S a neve sem volt annyira, kitapinthatóan dumás, beszédes és lefetyelős, mint hogy SZÖRNYELLA DE FRÁSZKARIKA...!!! Én jobbára egyszerűen csak Jana Bitchaklovának neveztem, s ugyanezen a néven ismerhették meg a kevésded Napló-olvasók is.
Volt – tehát múlt idő, a Naplóra, Janára egyaránt érthető.
Ki mindenkit akartál te képviselni életemben?
Rejtett feminin énemet?
A leghibásabb eltorzult génemet?
Torz génjeimben ástad el magad.
Torz génjeimbe vésted be magad.
– Nincs ebben a házban valami finom husi? – kérdezi most a lányom, hiszen a rajzfilm újfent véget ért, végig lészen lett-légyen nézve, a video is visszatekerte már a kazettát, REW, STOP, EJECT, POWER, s kikapcsolva már, a tévé is leojtva (beojtva azonban mégsem...) – ez tehát egy mégújabb POWER (csak a RANGERS mart még ki belőle...) –, hiszen antenna híján nem is valami rengeteg túlontúl sokkatag értelemmel érne fel bekapcsolva hagyni... Nem nézünk tévét, továbbra sem, kitartóan NEM, csak videózásra szolgál nálunk ez az alkalmatosság.
No jó, kazettákban persze nem bővelkedünk itt a Stevan Momèiloviæról elnevezett utcában, a tizennégyes szám alatt, második bejárat, magam sem tudom hanyas lakásában, ahová – mert ,,hidd el, nem tehetek róla”, de tényleg ,,itt rakott le az a kibaszott gólya” – végül mégis beköltöztünk az albérletiség minden nyűgével, bajával & the bájával und bájolgásával együttesen ebben a kurva kibaszott együttesben, ahol a gitárokat nem én markolászom, a dobokon a bőr felrepedt, kifújta a szél, s az énekesünk is a kelleténél egynehány oktávval – úgymondd! – feljebb énekelt...
A gyűjteményeményem, az az iX mennyiségű, itt most pillanatnyilag magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan hányszáz videókazetta pedig az Árpinál lelt menedékre, kedvenc nejem ott helyezte el Kumcsek közbenjárása révén...
Feketemackó, Darkbear barátom az MTV-ről meg a VIVÁ-ról, sok esetben azonban mindezekről csak a treæi kanál közvetítésével vadászta le nekem egy kazettára a videoklipeket, amíg engem a seregenél evett a fészkes, s ez most az egyik kazetta, ami itt leledzik egy negyed, azaz egynegyed, azaz 1/4, azaz egy per négy karnyújtásnyira tőlem, örökíróval rávésett szép kék betűkkel díszelgvén rajta, hogy nem kevésbé: APU, eredetileg valószínűleg ugyanis haverom édesapját illethette meg ez a kazetli; hadizsákmány a másik: ott Srbicán – a férges fogai között feszengve –, egy önmagam ellen folytatott háborúban eszem ágában sem volt kimenni a kongó (nem kongói, ha-ha-ha...), üres, néptelen, elnéptelenedett, elnéptelenített városba, a szintén üresen tátongó lakásokban tarhálni, sokan mások viszont megtették helyettem ezt, a haverjaim!, hogy oda ne rothadjak... minden némbereknél elfuseráltabbak voltunk, aljasodásunk kilométerei tátongó űrökké változtattak (s mit nekünk varázslat...!) bennünket mind az utolsó szálig, s ki-ki tarhálta a tarhálhatókat, like a Kövesben a dinka, Salt Lájk City, Lajka kutya a Zűr az űrben, Lajkó Félix pléjerünkben, de ilyesmi nem akadt ott, csak a Kurina Misi, a cimbalmos, aki szintúgy a hazát védte, oltalmazta – az őrület: az egyetlen vajdasági magyar cimbalmos Deèaneért harcolt! –, óvta, óvóbácsik voltunk, játszottuk a magasztosnak mondott undormányos, gyűlöletes szerepet, felderítettük és lőttük, és szidtuk és leromboltuk a ,,terepet”... művész úr, kérem, itt állítsa fel a hangszerét, ha kérhetem, ha rimánkodhatom, ha könyöröghetem, ha könyörülhetem, ha könyörühelhetem, persze, rendben van, és minden rendben is lesz, igen, persze, hogyne, a Király Ernő is itt állítja majd fel a hagszerét, sőt MI TÖBB, a hangszereit, a citrafont vagy a tablofont óhajtja előbbképp?, a megzenésített versekre pedig majd Kumcseket markolászva tudatán, letészem-a-lantot-alapon, a letészem-a-fegyvert csendjében, a drámai pillanat már születőn, szüretelő szüret előn, a szüretnek az ő nagy büdösgénsavas elején, a B-2-es vigyor pofázmányomra tapadva, üvöltözésre kész!, egy!, két!, és! nem oly spontán szögicsabai szavalat, miszerint csak ,,öööööööööööööööööööööööööööööööööööööööö” a fa tövébe anyámnak az újfent, s úgy mégalább kúlája előtt – mert az anyák itt mind-mind kúlákban laknak –, oda a pad alá (hál' Istennek, van ki támaszt!... meg aztán a lépcsőzeten is felvezet – főnököm! baszom a kéziratom elveszejtő eszedet...!), reggel majd vissza, megest, mint hajdan Szabadkán, rámmered, s akkorra már mentegetődzéssé sikkad minden, de legfőképpen a vers, amit mondottak volt Istenhívő emberek: kidobtam, megsemmisült, nincs tovább (a lófasz alakváltozásai!)...
(...)
...belecsődül a csődtömeg, s képzelheted azt az érzést, amikor ilyen gondolatokkal van telisteljesülve a fejed, egy pillanatra elcsendesülnek a fegyverek, egy-két őrző-védő felhő borít alantabb árnyat Mališevo felett, fémaszalóban aszalódva, ,,gyopártestű ösztönöm tiszta magasát”, de a fejed kidugni nem mered, mert DARDANIA nagy, s milliomegy sniperek lesik minden hajszálad, minden terepszínű (le)léptedet egy nagyon, de nagyon-nagyon, rettenetesen, s a rettenetességig más(ik és iketlen) világba el... s akkor egyszercsak rádköszönt – mikor félned már nincs időd, nem is volt gondolat –, tankba, szamohotkába hugyozol, s ott csap nyaklevesül a gondolat: meghallod a tablofon hangját, ahogy felírják rá nevedet, s talán majd tiszteletteljesen, gyászfeketét öltve keresztet is húz egy nem a fémaszalóban, az élet értelmétől aszalodott kéz, egy kiszámíthatatlan kézpár, hogy csupáncsak archívumok mentsék az elkövetkezőkben nevedet, lényedetet, mert nem menthetik, semmi sem mentheti ott a testedet, bár az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az az egyetlen mi még menthető volna, hiszen önmagad, tenmagad sem ismered fel önnön lelkedet
det det det det det
det det det det det det det
det det det det det
hiszen mit ismerhetsz fel azon, ami nincs...
ami volt-nincs...
csak tarhálni szépen, csak eleget – most mi a fasz ez itt: opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira? – opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira, opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira, opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira, opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira, opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira... – ?????????????????????????!
ha most Ernő bácsi itt teremne, fergeteges az ambiens, a búzatábla leégett és felégett, maga sem tudta, hol, merre keressen létének irányt, odébb is kellett mozdulni a lánctalpas járgányunkkal a lángok elől a benne rejlő rengeteg üzemanyag miatt... s az ismert lassú és kimért mozdulataival lassan-lassan-lassan-lassan-lassan-lassan-lassan-lassan-lassan-lassan, s méglassabban elkezdené összeszerelni hangszereit, összeálna az ötkomponenses cirtafon, hogy minden egyes szusszanatunkban újabbnál újabb vadifriss komponensekké legyünk tenmagunk – mert: mi a fasz ez már megint: opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira?!!! ITTTTTTTTTTTTT???!!! Itt?! – opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira... (valami kezdetleges clipboard..., .clp-file-okká varázsolható kissbalázs... copy... paste...), húrjaink bár nem pengethetők, a végsőkig feszítve mind,
mégistelenül
az érzéstelenségről már nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
nem beszélek
kussolok és néma maradok
a tablofonra jegyzi fel a baka a naplóját, mi egyhangú és bugyuta és néma... mert ez lett a végzetem:
(...)
megzenésítetlenül maradt verseink sem zendültek fel ott a fegyverelős csendben, csak megjelent a képzet, ami önmagában már rég ki is merült jóval korábban, jóval megjelenése előtt, hiszen öncélúságát senki sem tudta volna elvitatni, bármíly jártas is legyen az ékesszólás szakterületén, bármíly jártas is legyen sokmindenekben, mert csak engem ért volna kellemesen, én vágytam ott a hamu, a korom (s nem az élet!) kellős közepén, egyebekben a többiek Mile Kitiæen, Kukin, holmi balfasz Sinanon, Fazliján, s egyéb lófaszságokon túl nemigen láttak ki önnönadta sivárságukból (mert nem a társadalom, nem a természet, nem Isten, nem a szülő, nem az iskola stb... stb... stb... stb... stb... stb... stb... stb... opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira... vétkes azért, ha egy egyed, álló – mert mozdulatlan! – életében egy könyvet, egyetlenegy darabot el nem olvas... hanem egyes szám első személyben csakis és kizárólag tenmaga...) ...csak, tudod... még, hogy tudod-e?! hát: tudod-e? ... tarhálható akadt bőven, gyűjtött ki gyűjtött, gyűjtött mit gyűjtött, számlálatlanul, ki ékszereket, ki karórákat (ketyegtek is ott kegyetlen az ágyam alatt), ki konzerveket, ki meg az apja faszát sem hagyta volna ott... szaporodtak enyhe kis portánkon a videók, a segfejességek, gyűjtögették volna egynehányan a filmeket, videókazettákat is, hogy ,,jó” filmeket nézzenek (tudod má', mire mondanák az ilyenek, hogy jó nekik...!) ...hadizsákmány, mert ezt is egy srbicai házból hozta valaki, ezt is egy srbicai házból hozták:
,,* This VHS video cassette is specifically designed for use with cameras with the VHS mark.
* Diese VHS-cassette ist für Kamkorder und Videorecorder bestimn...” – ez a sor it tovább nem olvasható, mert ráragasztottak valami dög kutyát...
Közbülső sorok olymint vesztek el (,,Cette cassette vidéo VHS est spécialement concue pour étre utilise...” és még, ,,magnétoscopes portant le sigle VHS” & Questa cassetta VHS é destinata all'uso con camcorder e videoreg...”, valamint csak egy magányos ,,VHS”-jel), s majdan alantabb csak onnan lesz megint újfent olvasható, miszerint:
,,* Este cassette VHS se puede emlear únicamente para videocameras y grabadores de videocassette que llevan la marca VHS
* Ideal for maximising the true performance and enjoyment of stereo broadcasting on your VHS Hi Fi VCR, giving excellent sound plus superior picture quality.
* Überragende Bild- und Tonqualität für die Aufzeichnung von Konzerten und anderen Stereo-Fernsehsendungen mit Ihrem VHS-Hi-Fi-Videorecorder.
* Idéal pour profiter pleinement de votre magnétoscope Hi-Fi en retrouvant le son et les imges de haute qualité des émissions stéréo.
* Ideal per l'ottimale registrazione e riproduzione dei programmi stereofonici con il Vostro videoregistratore hifi. Eccellente riproduzione del suono ed alta qualita d'immagine.
* Ideal pare obtener el placer de escuchar y las autenticas prestaciones de las transmisiones en su video Hifi VHS. Excelente sondio y calidad de imagen suprema.”
– de nem is ez a lényeg! Hanem, hogy: ADEM DEMAÇI – Në Radiotelevizionim Shqiptar; a harmadik videókazettánk meg nem más, mint a 101 dalmát kiskutya...
Ahoj Kumcsek!
opqrstuvwyz{|}~karnyújtásnyira
Igazából van valahol egy negyedik is... De azt majd csak néhány nap múlva hozza lányomnak a Mikulás, Szent Miklós, addig pedig titokban kell tartani... Kedvenc nejem, volt kedves, és úgy eldugta (b)előle, hogy még én is hiába keresném (mert kerestem is, ezt be kell vallanom...), a jó Ég tudja, mit fel nem kellene túrnom érte...
S annyit a dolog valószínűleg meg sem érne...
A kompjúter... izé... a computer, izé... a komputer az egyetlen, aki ebben az egész történetben hű maradt önmagához, aki nem árult el semmit, csak azt, amit amúgy is sajátkezűleg töröltem ki belőle, a memóriájából, amihez az enyém édeskevés lett volna... főleg ott... ahol voltam, s mióta hazatértem...
(...)
Jana Bitchaklová pedig, mivel tökei nem voltak, jobb híján időközben a punciját vakarászta... És: türelmesen várta, hogy újra ő kerüljön az előtérbe... És: volt elég türelme kivárni, hogy újra ő kerüljön a figyelem középpontjába...
őt, soviniszta férfiként, nagy szükségemben a tarsojomból, a farzsebemből húztam elő, amikor szükség mutatkozott rá. Egy nagyobb lélegzetvételű (olyan, amilyet a rádióban már vágni kell...!) tanulmányt is készültem írni róla, szépirodalmi munkásságáról, de ahogy a dolgok állnak és haladni látszanak, minden jel szerint be kell majd érnie annyival, hogy költeményeivel bekerült (s ez máris teljességgel bizonyos!) a szerző (ki)Fordított világ című (vers)fordításkötetébe. No, a tanulmánynak annyi...!
A Napló munkájába is bevontam, bár ott nem kifejezetten szépirodalmi jellegű feladatokkal ruháztam fel. ő volt a Bicsakló utóda, Sarnyai Ödönke, Ödike, Oedike Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos regényének – hogy is mondjam csak...? – moderátora; legeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegfőbb kritikusa, tanácsadója, méltányolója meg miegyebek... Olyan jelentőségteljes dolgokat írt – emlékezhet még rá az olvasó –, mint a Kraftberg esete Dennisszel, a Posztmodern, az Érkeznek (és nyernek) a képeslapok! és hasonló egyebek, amelyek egyike sem volt valami túlzotabban, túlzotan is maradandóbbnak mondható alkotás... A kompjútert, izé... a copmutert, izé... a komputert dícsétem az imént? Izé, kérem?!
Nomármost, habár engem az utóbbi időben leginkább valahol Kosovo bugyraiban és bűzölgő fekáliájában evett és marasztalt a fészkes, a komputer szépen és gyönyörűségesen időközben mindent megőrzött. Archivált... Az utókor számára... A fészkes utókorba bele!
Történt csupán, hogy megfertőződtünk egy alkalommal, de akkor meg a kis, talpraesett, kedvenc feleségem, papirológiailag is igazolható nejem, volt olyan kis ügyeske, hogy elhívta hozzánk (a távollétemben!) egyik komputerszaki haverunkat, aki fenemód kiírtotta összes vírusainkat. Persze néhány valójában archivált file (a Janáéival szemben!) kegyetlenül és könyörtelenül áldozatául esett ennek a gyógyulásnak, de a legnagyobb pusztítást mégis én magam, sajátkezűleg végeztem el...
Ez itt most nem annak a helye, hogy részletesen beszámoljak erről!!!!!!
Történt ugyanis, hogy a Naplóban én meg egy végeláthatatlanná duzzadt sorozatot, tárcát vagy mi a faszt vezettem Bölcselet helyett az akvárium címmel, amelyiknek az epizódjait gondosan begépelgettem, külön könyvtárban, direktóriumban, no... őrizgettem, nehogy por találja lepni. Minden egyes részhez aztán, nem kevésbé gondosan, alárendelten csatoltam a szövegben hivatkozott, vonatkoztatott írásokat, cikkeket is. S ebbéli tevékenységemben már az ötvenedik részt is meghaladtam (ami hetilap esetében majdhogynem egy álló esztendőt jelöl), messzemenő terveket szövögettem, ábrándjaim leszarták a valóságot, meg mindenféle ilyenek, amikor egy alakalommal (azt hiszem, valamiféle eltávozást kapva járhattam itthon...), holmiféle élménybeszámoló kerekedett bőszen (...dí dzséj...), amikor már dolgavégeztével a Northon Commanderben bandukoltam kifelé, hogy aludni térvén majd megpihenjen a gép, egy téves, elsietett, meggondolatlan gombnyomással az F8-at illetően a komplett könytárat, a teljes direktóriumot kitöröltem egy ültő helyemben. Mire észbekaptam volna, már túl késő volt bármire is. Bár, persze, a komputerszakik azt mondják, hogy olyankor még mindig megmaradnak a hardon az anyagok (mert ezekben a maiakhoz viszonyítva kezdetlegeseknek mondható gépekben még Windows sincsen, nemhogy Recycle Bin...), s onnan elő lehet hozni őket, de túl nagy falat lett volna az nekem. Hát, pusztítani igazából így kell, no meg persze úgy is, ahogy Kosovón végeztem, de ez utóbbi egy egészen más jellegű pusztításnak mondható...
Ez itt most nem annak a helye, hogy részletesen beszámoljak – miről is?????????????????????????
Viszont Jana file-jai közül is archiválódott egynehány a mi kompuretünkben. Rögtön az első a BITCH311.TXT file-megnevezést viseli, ami annyit jelent így magamfajta komputer-paraszti nyelvre lefordítva, hogy Jana Bitchaklová anyaga a Napló 311-ik számában... Nomármost, én azt most innen ma, 1998. november 27-én, már nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor is jelent meg a Napló 311-ik száma... Ugyanis egy száll Naplónk sincs itt a lakásban a Stevan Momæilovièról elnevezett utcában, a gyűjteményünk különböző helyeken, részben az Árpinál, részben a Cara Dušanában (bár valójában ez a legkevesebb...), részben Zentán, s részben az Ifiben leledzik (az a része, amit meg nemrég kaptam űrpótlóként, űrpótlónak szánva a Pista bácsitól...), távolról sem karnyújtásnyira semmitől sem... majd utánanézek és előkeresem, de az már egy másik történet, egy másik fejezet része lesz (s egyébként is fáradok, az óra felé már pislogni sem merek...)......
(...)
BITCH354.TXT:
,,A Bitchakló pályázata
Irodalmon és kritikán kívül
Ahogy a múlt héten már jeleztük, ezen a héten szeretnénk egy kicsit bővebben és részletesebben is foglalkozni Rejtő Jenővel, azaz P. Howarddal. Kiváló apropót szolgáltatott nekünk ehhez Sarnyai Ödön, amikor a szerző Piszkos Fred a kapitány című regényének összesen három nyitórészletét beiktatta, beépítette, asszimilálta a Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos krimiregényünknek az elmúlt hetekben megjelent néhány epizódjában. Vajda Sándor az 1989-ben, a budapesti Gondolat könyvkiadónál megjelent Budapest tegnap című kötetében a következőképp eleveníti fel Rejtő Jenő életét:
,,Kritikusaink soha nem írták le a nevét. Nemcsak hogy nem bírálták, szerintük sohasem élt. Ezért az sem lehet igaz, hogy a Don menti hómezőn megfagyott, ráfagyott a hóra, meghalt.
Jégalakká vált, kristálykemény vonalakkal a többi sokezer kristályalakúvá lett holttesttel a fehér, jégtükrű szteppen. Jégkupacok mutatták a visszavonulás útját, a halál beteljesedését.
Rejtő az irodalom elfelejtett légionistája. Pontosabban az egyetlen légionista irodalmunkban.
A kritikusok elmulasztották La Rochefoucauld kísértésbe vivő szavaira reagálni: ,Vannak bírálatok, melyek dicsérnek, és dicséretek, amelyek rágalmaznak.'
Ki tudja, hol kezdődik a dicséret? Talán az organizált hallgatás hatástalan taktika, és ez a tény idéz elő visszhangot?
Pedig, ha tetszik, ha nem, elmulasztották megírni (behozhatatlan irodalmi mulasztás!), hogy Rejtő volt a legkarinthybb figura, akit Karinthy fantasztikus írói képzelőereje valaha is kitalálhatott volna.
Rejtő a megtestesült Karinthy-alak, két énnel. Az egyik a lipótmezei tébolydalakó, a másik a Japán kávéházban ponyvaregényeit író, aki megteremtette a magyar pikareszk irodalmi műfajt, továbbfejlesztve Heltai kísérleteit.
A Liszt Ferenc tér sarkán, hol a galambok pötyögtették szemetüket a szoborra. A kávéház bejárata az Andrássy úton volt. Tőszomszédságában az Eisner drogéria, a közelben a Párisi árúház műmárványos, szecessziós palotája. Az árúházban a nyüzsgő pestiek inget, cipőt, kalapot, sálat, kardigánt, jégert, nadrágtartót, játékszert vásároltak.
A lépcsőn a karfára támaszkodva mustáros kenyérrel virslit ettek és sört ittak üvegből.«
Küldj képeslapot!
Humoros képeslap-beküldő versenyünkben érdekes, szórakoztató képes levelezőlapokat várunk játékosainktól.
Az érdekes, vicces képeslapok beküldői között hetente egy nyereménytárgyat sorsolunk ki. Minél találóbb, minél frappánsabb levelezőlapokat várunk. Természetesen nem követelmény, hogy a beküldött »pályamű« üzletben vásárolt képeslap legyen. Akinek kedve és ötlete van hozzá, újat is rajzolhat.
Nem követelmény továbbá az sem, hogy ezek rajzos üdvözlőlapok legyenek, hiszen nagyon jó humorú fényképes, esetenként montázsolt képeslapok is vannak forgalomban. Gyakorlatilag, amelyeket meglátva Önök jót szórakoznak vagy elnevetik magukat, az már számításba jöhet.
Címünk továbbra is a régi:
Napló szerkesztősége
Bitchakló-pályázat
21000 Újvidék
Stevan Branovaèki u. 11.
Jövendőmondók bizodalma
Bízunk a jövőben... Bízzunk a jövőben! ...amely talán nem több, mint egy rejtői jelent... valamelyik... a mindekori bármelyik regényének adott jelenetében...
Ahogy Vajda Sándor mondaná: »Rejtő Jenő egész fizikai léte szürrealista képzelgés, abszurd volt. Tébolydalakó, csavargó, fantaszta, kazánfűtő Afrika felé tartó teherhajón, börtöntöltelék, mert vízum nélkül próbálkozott Európán és Afrikán keresztül átcsúszni a határokon. Zsidó, aki Algírban napidíjért (szép bariton hangja volt) a francia katolikus templom kórusában énekelt.
Kikötőkben hajóács, pincér, tróger, tolmács. Stricik, néger és maláji kurvák, tolvajok, betörők, tenyérjósok, katonaszökevények, diákok közé keveredik.
A mólón Marseille-ben zsákol, Altonában idegenvezető a mulatók negyedében. Lebujokban kidobóember, röhej, chaplini cingár, törékeny, vézna alak, őt verik meg. Pornográf levelezőlapokat árusít, a kikötői rendőrség letartóztatja, kitoloncolják. A sínek mentén csavarog.
Közben figyel, észrevesz mindent, tanulmányoz, megjegyez, elméje végtelenül befogadóképes. Ismerkedik négerekkel, szingalézokkal, arabokkal, amerikaiakkal, kínaiakkal, hindukkal, vietnamiakkal. Városokkal, országokkal, rendőrséggel, tarhásokkal, zsebesekkel, rongyokban járó szentekkel, parasztokkal.«
Ami pedig a jövőt illeti: továbbra is Rejtő Jenőnél maradva, a jövő héten Dallos Józsefnek Rejtő Jenő Tévedésből jelentik című, egyfelvonásosokat és kabaréjeleneteket tartalmazó kötetéhez (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.) írt Utószavát közöljük rovatunkban. reméljük, hogy ezzel Rejtő Jenő rajongóinak és tisztelőinek kedvezhetünk majd, s egyúttal nagy a valószínűsége annak is, hogy ez lesz egyben a mi, Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos krimiregényünk utószava is...
Addig is
maradok tisztelettel
Jana Bitchaklová
@kepala = Képeslap-pályázatunkra érkezett: »Will you be mine?« – avagy: lennél-e az enyém? Valentin-napra pont ideális... lehetett volna...
@kepala = Képeslap-pályázatunkra érkezett: »Make mouse, not war« – avagy: egerezz, ne háborúzzzzzzzzzz! Illetve: csinálj egeret, s ne háborút. – »Sok üdvözletet küldök! MC PC/CRG – P.S.: CIN CIN« – Hát mit mondhatnánk erre?! Cin-cin...”
BITCH355.TXT:
,,Dallos József
Utószó1
(részlet)
»Gyerünk csakk, gyerünk csakk
Maga kis csallo!
Esz a kicsi kávéhasz
Nem nekünk vallo!«
A Salamon, a kis Rott és a többiek
»Körülröhögte volna, aki azt mondja neki, hogy majdan filológusok dolgozzák fel a hagyatékát, diákok választják szakdolgozati témául és irodalomtörténészek boncolják műveit...« – írta Karinthy Ferenc huszonöt esztendővel ezelőtt Rejtő Jenőről, akit mint P. Howardot, a ponyvaregényparódia-írót ismert meg a világ.
Volt azonban egy másik Rejtő Jenő is, a színpadi szerző. Sikeres operettjeivel és száznál is több kabaréjenetével küzdötte le magát odáig, hogy a múzsák neveletlen gyermeke, a Színház, a keblére fogadja.
Pár óra alatt megírt egy jelenetet – a bukástól rettegő kabarészínház-igazgatók biztos támasza, nyáron a bretliző színészek egyetlen vigasza, mennyei áldás; tíz nap alatt írta meg az Aki mer, az nyer című operettjét, amelyben szeretett színésze, Törzs Jenő – és Honthy Hanna – százötvenszer játszott Budapest székesfőváros mélyen tisztelt nagyérdemű közönsége előtt.
Kedvelt helyén, a Japán kávéházban írt – ma a Liszt Ferenc tér sarkán az Írók könyvesboltja található a helyén –, ahol az étlapon ott állt a Borjúcsülök Boulanger módra, a Madeirás pecsenye sajtos makarónival vagy a Császárfartő snidlingmártással, és ahol egy közeli asztalnál a pincér egy bajuszos, komor fiatalembert próbált meg befolyásolni, meglehetősen agitatív módon, hogy rendeljen végre valamit. A fiatalembert József Attilának hívták.
Itt írta Rejtő Jenő számtalan regényét és operettjét: a Gróf Figarót, az Aki mer, az nyert, a Tatjánát, az Úrilány szobát keres címűt és az Egy görbe éjszakát. Ha a káváházban fizetésre került sor, Rejtő letépett néhány kéziratoldalt az éppen készülő regényéből, amellyel a pincér azonnal Müller úr kiadójába rohant: készpénzzel fizettek ugyanis a legújabb Rejtő-regény részletekben érkező fejezeteiért.
Intim kapcsolata a Színházzal a húszas évek elején kezdődött.
Rejtő eredetileg színészi pályára készült, szorgalmasan látogatta tehát Rákosi Szidi színiiskoláját – ahonnét később Latabár Kálmán és Harmath Imre került ki – és közben a Király Színházban statisztált. (Az orra furcsán kissé tört vonalú: évekig járt bokszolni, egy derűs délutáni mérkőzésen végérvényesen szétverték.) A színiiskolát sikeresen végezte el, a vizsgaelőadáson Molnár Ferenc Ibolya című komédiájának színigazgatóját játszta! A másnapi kritika nem marasztalta el ugyan, de nem is lelkesedett érte különösebben. Majd ezek után mint néma sebesülthordozó a nyílt színen leejtette a sebesültet játszó Törzs Jenőt!
Színészi pályafutása ezzel befejeződött.
Röviddel ezután néhány fillérrel a zsebében, színházi tanulmányok céljából, Berlinbe utazott, de a tapasztalatszerzés vágya meg a csavargóösztöne továbbhajtotta:
Hamburg következett, majd Svédország, Svájc, Prága, Bécs, Konstantinápoly, Ankara, Felső-Ausztria, Dalmácia, Párizs, Lyon, Marseille, Ajaccio, a spanyol partok végig, majd ismét Marseille, Forte Saint-Jean, Észak-Afrika, Abu Kir, Dakar, Casablanca, Djebel, Nizza, Genova, Villefranche, Monaco, Monte-Carlo, San Remo, Milánó, Klagenfurt, Verona, Pádua, Velence, Budapest.
Hogy miből élt meg eközben? A novellákból, amelyeket Az Újságnak meg a Pesti Naplónak küldött haza? Igen, és amiből egy igazi csavargó szokott: ami éppen jön!
A paletta színei eléggé változatosak: dokkmunkás és heringhalász, kézimunkákkal házal, és hamisított francia illatszerekkel ügynököl, havat lapátol, kábelt fektet, lovat csutakol, cukorkát árul a Montparnasse-on, és sztepptáncos egy külvárosi mulatóban, mosogató, autómosó, napszámos egy cementgyárban és egy cirkuszban, erődítési munkálatokon dolgozik a Société Thegnél, dolgozik foszfátbányában, és csomagfelvigyázó egy autocar tetején. Körülbelül úgy váltogatta a különböző munkafajtákat a velük járó szociális szerepekkel együtt, ahogy egy színész a színfalak mögött gyorsöltözéssel másodpercek alatt átváltja egyik hús-vér életét a másikra. Mindezt tudatosan tette, végig merőrizve személyiségének rejtett inkognitóját.
Visszaérkezve Budapestre, a baráti köréből oktat néhány tanítványt nyelvekre, de közben riporter, tördelő és szerkesztőségi titkár egy hetilapnál – 40 pengőért – egyszerre.
Úgy indult útnak Berlinbe Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlatával, hogy ott Reinhardt, Piscator, Charell és Jasner színházaiban tanulja meg a színházrendezés titkait. Azután csavarogni kezdett, és elhagyta szerelmesét, a Színházat. Most azonban a Színház jön vissza hozzá, és a Szerencse rámosolyog, mit mosolyog: ráröhög Rejtőre.
@kepala = Rejtő Jenő
A Bitchakló pályázata
Küldj képeslapot!
Humoros képeslap-beküldő versenyünkben érdekes, szórakoztató képes levelezőlapokat várunk játékosainktól.
Az érdekes, vicces képeslapok beküldői között hetente egy nyereménytárgyat sorsolunk ki. Minél találóbb, minél frappánsabb levelezőlapokat várunk. Természetesen nem követelmény, hogy a beküldött »pályamű« üzletben vásárolt képeslap legyen. Akinek kedve és ötlete van hozzá, újat is rajzolhat.
Nem követelmény továbbá az sem, hogy ezek rajzos üdvözlőlapok legyenek, hiszen nagyon jó humorú fényképes, esetenként montázsolt képeslapok is vannak forgalomban. Gyakorlatilag, amelyeket meglátva Önök jót szórakoznak vagy elnevetik magukat, az már számításba jöhet.
Címünk továbbra is a régi:
Napló szerkesztősége
Bitchakló-pályázat
21000 Újvidék
Stevan Branovaèki u. 11.
J. B.
@kepala = Még egy adalék a Majomparádéhoz, azaz képeslapgyűjteményünk majmos kollekciójához”
BITCH356.TXT:
,,A Bitchakló pályázata
Irodalmat Rejtő gondolat
Ha a szemközti oldal utolsó, harmadik oszlopának legaljára pillant az olvasó, máris megbizonyosodhat róla, hogy – ahogy azt Commander Riker is nagyon ügyesen észrevette – egy teljes esztendő leforgása után elérkeztünk a Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos krimiregényünk végkifejletéhez. Hőseinknek búcsút intünk, kísérje őket Foruna az Enterpraise űrhajó fedélzetén előttük álló útjukon!
Regényünk végén talán már nem is tartozunk mással, mint hogy – egyelőre még csak részben búcsúzkodva – számba vegyük, hogy a Star Trek – The Next Generation című televíziós sorozatban kik játszották az egyes szerepeket, amelyek aztán – hogy, s hogy nem – az Enterpraise űrhajónak álcázott Wilbour Hopkins rendőrségi szakértőn, maszkmesteren értek véget. Íme (csupa nagybetűkkel írva a színészek nevei):
PATRICK STEWART – Captain Jean-Luc Picard,
JONATHAN FRAKES – Commander William Riker,
LEVAR BURTON – Lt. Geordi La Forge,
DENISE CROSBY – Lt. Tasha Yar,
MICHAEL DORN – Lt. Worf,
GATES McFADDEN – Doctor Beverly Crusher,
MARINA SIRTIS – Counselor Deanna Troi,
BRENT SPINER – Lt. Commander Data és
WILL WHEATON – Wesley Crusher.
Küldj képeslapot!
Humoros képeslap-beküldő versenyünkben – amelyik tovább folytatódik! – érdekes, szórakoztató képes levelezőlapokat várunk játékosainktól.
Az érdekes, vicces képeslapok beküldői között hetente egy nyereménytárgyat sorsolunk ki. Minél találóbb, minél frappánsabb levelezőlapokat várunk. Természetesen nem követelmény, hogy a beküldött »pályamű« üzletben vásárolt képeslap legyen. Akinek kedve és ötlete van hozzá, újat is rajzolhat.
Nem követelmény továbbá az sem, hogy ezek rajzos üdvözlőlapok legyenek, hiszen nagyon jó humorú fényképes, esetenként montázsolt képeslapok is vannak forgalomban. Gyakorlatilag, amelyeket meglátva Önök jót szórakoznak vagy elnevetik magukat, az már számításba jöhet.
Címünk továbbra is a régi:
Napló szerkesztősége
Bitchakló-pályázat
21000 Újvidék
Stevan Branovaèki u. 11.
Maradék
A múlt héten Dallos Józsefnek Rejtő Jenő Tévedésből jelentik című, egyfelvonásosokat és kabaréjeleneteket tartalmazó kötetéhez (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.) írt Utószavának egy részletét közöltük rovatunkban. Pillantsunk belle most még egy kicsit ennek az Utószónak a folytatásába: »Nádassy László ebben az időben a Royal Orfeum háziszerzőjének számított. Megszokott helyén üldögélt a New York kávéházban, amikor az ablakon keresztül megpillantotta gyerekkori jóbarátját: a szemközti járdán ott álldogált Rejtő, fekete gumiköpenyben és fehér tornacipőben a huszonöt fokos fagyban – a hóna alatt egy öt felvonásos drámával a Nemzeti Színháznak.
,Írjál a kabarénak!' – mondta a Barát, Akinek Ötlete Van. És Rejtő másnapra megírja a Gengszteridillt (később Al Capone otthon címmel játszották). Beviszi a Royal Orfeum igazgatójához, Somogyi Kálmánhoz, aki azonnal átveszi a jelenetet. Mintha csak az Ezeregyéjszaka meséiben lennénk. A palackból kiszabadul a szellem, félelmetesen lebeg egy kicsit – azután Somogyi Kálmán igent bólint. Rejtő körülbelül akkora izgalommal állhatott az igazgató előtt, mint amekkorával néhány évvel korábban Nagy Endre elé állt oda egy feltűnően félszeg, rendkívül rosszul öltözött fiatalember egy jelenetecskével, akinek Nagy Endre azonnal kétszáz (!) koronát utaltatott ki! A fiatalembert Karinthy Frigyesnek hívták, és Nagy Endre szerint Karinthy egész életében nem érte el többé az anyagi rendezettségnek azt a fokát, amelyen abban a pillanatban állt.
Vagy ahogy Rejtő egy tíz évvel később született regényparódiájának főhőse, Birsics Ferenc állt oda – A Magyar
Le- és Felszámítoló Bank könyvelője, úgy is, mint: Bakonyi, Birzovics, Bárodi, Bárdosi, Blitzinger, Ernő, Ödön, Oszkár, bagdadi időtolvaj, író, sikkasztó, lovag, vőlegény és karalábé –, amikor a benne ficánkoló témából vakmerően jelenetet kanyarít, és halálmegvető bátorsággal egy direktorhoz beviszi.
Rejtő is egész életében küszködött az anyagi gondokkal. Mint befutott regényíró 1937-ben Rómából, a nászútjáról úgy ír haza Kellér Dezsőnek:«
Ez – ugyanis! – itt a turpisság helye! Dallos József kettősponttal fejezte be az épp idézett bekezdést, ám Rejtő Jenőnek a Kellér Dezsőhöz intézett levelét csak a jévő héten közöljük rovatunkban. Itt mondom el rögtön azt is, hogy mivel a Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos regényünk véget ért, rovatunk a jövő héttől némileg arculatot vált: kissé behatóbban kívánunk foglalkozni a képeslapokkal, és egy új nyereményjátékot! is meghirdetünk majd...
Jana Bitchaklová
@kepala = MC: A magyarok cselekedetei - Televíziós etűdsorozat
@fotoszerzo = (Giddy rajza)
Humorrovatba illő
Oroszországban, egy volt szovjet hadiipari üzem veztetői meglehetősen szokatlan módon oldották meg a súlyos készpénzhiányt: a cég hidegháború utáni termékeivel, egyebek között gumiból készült szexuális segédeszközökkel fizetik ki dolgozóik hátralékos bérét.
A volgográdi Aktuba gyár dolgozói már-már a zendülést fontolgatják, mivel évekre visszamenően nem kapták meg bérüket, s egyáltalán nem éreznek kielégülést a fizetés gyanánt kapott műhímvesszőktől. Az Aktuba gyárban egyébként valaha nagypontosságú tengeri navigációs berendezéseket gyártottak a szovjet flotta számára.
Az orosz gazdaságot óriási kifizetetlen bérhátralékok sújtják. Legtöbb vállalat az államot vádolja azzal, hogy nem fizeti ki tartozását, miközben a kormány azt állítja, hogy a nagyobb cégek elkerülik az adózást, a bűvös kör közepén rekedt dolgozók pedig üres zsebbel várják a holnapot.
(MTI)«
BITCH357.TXT:
,,A Bitchakló pályázata
Párhuzamos irodalomtörténet
A múlt héten itt a szemközti oldalon véget ért Sarnyai Ödön Nemcsak a hullák bűzlenek... című folytatásos krimiregénye. (Ezzel kapcsolatban most lásd ismét a szemközti oldalon!) A regényben idézett, pontosabban a Rejtő Jenőtől átvett és a regény szerkezetébe beépített három kis részletecske kapcsán, melyek P. Howard Piszkos Fred, a kapitány című regényéből származtak, már többször is foglalkoztunk Rejtő Jenő művével és életével.
Három héttel ezelőtt, 1997. február 19-én Vajda Sándor Budapest tegnap (Gondolat, Budapest, 1989.) című kötetéből emeltük ki a Rejtő Jenőnek szentelt fejezet egy rövidke kis részletét, az elmúlt két hétben pedig Dallos Józsefnek a Rejtő Jenő egyfelvonásosait és kabaréjeleneteit tartalmazó Tévedésből jelentik (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.) című kötethez írt Utószavából idéztünk részleteket.
Igazság szerint úgy kellene most idézni ezt a két szöveget, ahogy a forgatókönyveket szokták írni: az egyik oldalon (bal felől) olvasható, hogy mit látunk majd(an) a mozivásznon, vele szemben pedig (jobb felől) pedig az, hogy mit hallunk, mi hangzik el ugyanakkor – mintha középen meg lennének felezve az oldalak. Így ezúttal, mondjuk, Vajda Sándor írása jelenthetné a vizuális élményt, Dallos József Utószava pedig a fónikus élményt.
Ezt persze most inkább csak a vicc kedvéért mondom, de azért talán mégsem lenne teljesen érdektelen így összehasonlítani, párhuzamos irodalomtörténetté alakítani ezt a két, eredetileg egymástól független szöveget. Hogy egyidejűleg láthassuk: mit mond bizonyos dolgokról az egyikük, s hogyan kontrázza meg azt az opponens.
Ettől azonban még idejekorán eltekintünk, nehogy fájdalmasan érintsen bennünket aztán a felismerés, a ráébredés, amikor tudatják (de így most csak tudatnák) velünk, hogy elképzelésünk megvalósítása komoly(talan) akadályokba ütközik... Elsőként Vajda Sándor emelkedhet most szólásra: »őrült, de sem ön-, sem közveszélyes. Ezért járhat a városban. A hömpölygő emberáradatban. Az egyedüli őrült volna közöttünk?
Remekművet nem írt, írhatott volna, de csak remekműtöredékekkel, remekműtorzókkal lepi meg olvasóit. Ezért nemcsak az izgalmas sztorira lecsapó piaci árús, rikkancs, borbély, tanonc, takarítónő, hanem parnasszista, igényes intelektuális piperkőc, az értő szakemberek, a vájtfülűek és -ízlésűek is izgatottan olvassák. Szókötéseit, nyelvi humorát, mondatai hangulatát elemzik, magasztalják meghökkentő eredetiségét.«
Dallos József pedig Rejtő Jenőnek a Kellér Dezsőhöz, a nászútjáról hazaírt levelét idézve folytatja utószavát – ígértük is a múlt héten, hogy ezúttal ez sem marad el. Nos, hát, idézet szép szó, ha betartják, úgy jó: »,Egy hete vagyok Rómában, és állandóan freskókkal álmodom... nincsen olyan éjszakám, hogy ne valamelyik pápával játsszam alsóst. Ha nehezet vacsoráztam, akkor a Szentatya egy relieffel agyon akar csapni, mert a Salamon vagy a Rott késik...' – egyszer csak megjelenik nála Marton Sándor Budapestről, hogy anyagiakban kisegítse! – ,...ezt valahogy úgy kellene ábrázolni, hogy én csontig soványodva fekszek két olajfa alatt, éles cserépdarabokkal vakarom a főbérlő koszos testét, egyszerre villámlik, az égből tüzes kard nyúlik le, az ajtón csengetnek, és egy ejtőernyőszerű baldachin védelme alatt leereszkedik Marton világossárga nyári ruhájában, apró szárnyaival barátságosan integet, fején pápai tiara, de trónus helyett csekken ül.'
A kötetben olvasható kabaréjelenetek túlnyomó része a Teréz körúti Színpadon (ma Lenin krt. 46.) [ez a ma itt a könyv megjelenésének időpontjára, tehát 1988-ra vonatkozik; ma már Lenin is a múltté... – J.B. megj.] és a Komédia Kabaréban (Jókai tér 10.) került színre, olyan jeles művészek tolmácsolásában, mint Salamon Béla, Rott Sándor és még sokan mások.
A legtöbb jelenet főhőse egy csetlő-botló kisember, aki véletlenül keveredik bele a félreértésekbe, lehetetlen és képtelen helyzetekbe, de mindahányszor szerencsésen kivágja magát. Mielőtt azonban magukról a kabaréjelenetekről beszélnénk, nézzük meg, hogy kik voltak ezek a nem is akármilyen színészek, akik több évtizeden keresztül az Életüket hülyéskedték bele ezekbe a kabaréjelenetekbe a Komédia Kabaré és a Teréz körúti Színpad deszkáin.
Misoga László (1895 – 1969) a Komédia Kabaré kitűnő táncoskomikusa, 1934-ben került Budapestre, később, 1940-től a Komédia Kabaré igazgatója.
Radó Sándor (1891 - 1944) először Nagyváradon a Bonbonniére Kabaré tagja, 1918-ban Pestre jön, s megnyitja az Emke kabarét. Fellép még a Muskátli Kabaréban, a Royal Sörkabaréban, az Apollóban, az Andrássy úti színházban, és kitűnő alakításokat ad operettekben – fanyar humorral megformált epizódalakjai tették népszerűvé.
Békeffy László (1891 – 1962) korának legkiválóbb konferansziéja volt. Előbb színművészeti tanulmányokat folytat, azután újságíró, és amikor Nagy Endre egy alkalommal megbetegszik, akkor egy bravúros beugrással megmenti az előadást, és ettől kezdve rendszeresen konferál. 1934-től a Teréz körúti Színpad tagja, több operett, valamint kétszáznál is több kabaréjelenet és egyfelvonásos szerzője. 1941-ben letiltják a színpadról, és Dachauba deportálják.
A jövő héten én elhallgatok és Vajda Sándor Rejtő Jenőről szóló írásának egy részletét közöljük rovatunkban. Már folyamatban lévő és most induló új játékainkhoz is egyaránt sok sikert és jó szórakozást kívánok minden kedves játékosunknak!
Jana Bitchaklová
@kepala = Most akkor BORN vagy HORN...?! A kis Móricka szerint egyre megy...
@fotoszerzo = (Giddy rajza)
– Hazakisérhetlek?
– Meg hát!
*
– Anyu, kimehetek játszani?
– Ki.
– Hát én!
*
– Jean, csicsereg a citrom?
– Nem, uram...
– És csőre sincs?
– Nincs, uram...
– Eh, ez kínos! Akkor a kanárit facsartam a teába...
Küldj képeslapot!
Humoros képeslap-beküldő versenyünkben érdekes, szórakoztató képes levelezőlapokat várunk játékosainktól.
Az érdekes, vicces képeslapok beküldői között hetente egy nyereménytárgyat sorsolunk ki. Minél találóbb, minél frappánsabb levelezőlapokat várunk. Természetesen nem követelmény, hogy a beküldött »pályamű« üzletben vásárolt képeslap legyen. Akinek kedve és ötlete van hozzá, újat is rajzolhat.
Nem követelmény továbbá az sem, hogy ezek rajzos üdvözlőlapok legyenek, hiszen nagyon jó humorú fényképes, esetenként montázsolt képeslapok is vannak forgalomban. Gyakorlatilag, amelyeket meglátva Önök jót szórakoznak vagy elnevetik magukat, az már számításba jöhet.
Címünk továbbra is a régi:
Napló szerkesztősége
Bitchakló-pályázat
21000 Újvidék
Stevan Branovaèki u. 11.
Jana Bitchaklová”
(...)
BICH358.TXT:
,,Vajda Sándor
Rejtő Jenő2
(részlet)
A tébolydában a kafkai légkör vonzotta, a levegőben nagy maradak szárnycsattogása hallatszott. A skizofrén környezet, ferde, hasadt atmoszférikus keringése, hibbant forgása, valószínűtlen színpada, ahol a szerzők a szereplők és fordítva, az otthona volt. Az ápolók lélektana itt vajon milyen? Mint az idomítóké, akik a fenevadakat, mint az újoncokat egzecírozzák, ahol természetes a csuklóztatás, sötétzárka, agyarfúrt büntetések kieszelése?
Belső, kibogozhatatlan egyensúlyát a bolondok, orvosok, ápolók között találta meg. A kényszerzubbonyba srófolt dühöngő, a leszíjazott testek, a jeges hideg vízzel telt medencék, a külön cella, az ordítószoba valahogyan megmagyarázhatatlan idillként hatott rá. Talán a tébolyda emberi alakot öltött baglyaival, Néróival, ide bezárt gyilkosaival, szörnyetegeivel szabadította fel.
A kórtermekben zavartalanul bolyongott. Senki sem bántotta. Találkozott a Fojtogatóval (lehet, hogy valóban gyilkolt).
A Fojtogató rettegett szobatársától, aki fel akarta boncolni. A pianista virtuóz (ő volt Arthur Rubinstein) a nyitott fedelű Bechstein-zongorán Poliansky lassú, elégikus valcerét játszotta. Az intézet báltermi gyülekezetté vált. A törzslakók keringőt jártak, egyszerre billentve fejükkel, dobbantva tompa billiárdcsattogású zörejjel lábukkal. Táncoltak, himbálódzva egész testükben, dermedt, lassú ritmusban. Olykor fütyültek. Sikongásként hangzott. A tébolydában más a morál fogalma, más még a gyűlölet, kegyetlenség is. És ellenőrizhetetlen a kiszolgáltatottság.
Ez volt Rejtő kísérleti laboratóriuma, műhelye.
A kiszikkadt testű grófnő lilára púderezett hajjal papagájt utánozva, angolul, németül, franciául disznó szavakat rikácsolt dermesztő fejhangon. A grófnő az éjjeliszekrényt nyaktilónak tartotta, és Marie Antoniette királynét akarta a nyaktiló alá taszítani és fejét lecsapni.
A nővér a már előkészített pravaztűt bedöfte brutális rutinnal a grófnő vénájába. Vaskarjaiba kapta, mire az ágyába ejtette, már horkolt.
Csak Petőfitől félt Rejtő. Petőfi a tömegsírból jött elő, sovány mellére mutatott, amit a kozák pikája keresztüldöfött. – Élve eltemettek – szólt, és ábrándozva tovább andalgott. Az élve eltemetett költő elől Chopinhoz szökött, aki ágyában hosszú körmű ujjakkal a nem létező zongora nem létező billentyűin játszotta számos mazurkáját.
A Japán kévéházban már egy másik Rejtő ült. A Karinthy-alak másik énje, aki már elvált testileg, és talán lelkileg is elszakadt a tébolydától. Hogy a normális emberek között hogyan érezte magát, erre nincs felelet. Talán kallódó, elveszett gyógyíthatatlanoknak tartotta ezeket az »épelmélyűeket«.
A márványasztalon nagy pohárban a feketéje, papír, tintatartó, tollszár. Itt szerkesztő urazták. Kint autóbuszok jártak, Csók István és Iványi-Grünwald az ügető eseményeit taglalták. A festők lóversenyeztek. Lechner Ödön, az építész arisztokratikusan elkülönült baráti körével. Nagy ritkán bejött a Japánba az elegáns, magas Dohnányi Ernő barátjával, Sergio Failonival, az Opera karmesterével.
Vértes Marcell aktokat rajzolt hosszú hegyű ceruzával. A nők gyönyörűek és közönségesek voltak, fejükön széles karimájú Krisztina királynő-kalappal. Meztelenségük ingerlő, erotikus, pózaik intim szemérmetlenségével.
Rejtő Pest forgatagában, a Japánban írt légiósairól, akiket a tiszteletre méltó Emberiség elfelejtett. Rejtő szerette a légiósokat, akiket az erkölcsös Emberiség a pusztulásnak kiszolgáltatott, mert nem volt lelkiismerete.
Itt emelkedik Rejtő »ponyva«-irodalma morális magaslatra, társadalomszociológiai írói tevékenységgé, amely mélyen leás a társadalmi fonákságokba és nyomorúságba.
Rejtő fő erőssége az abszurd humor, a pikareszk ábrázolás, a figurális csoportképszerkesztés. Meghökkentő alakjait bizarrul tologatja, sorsukat irányítja. Engedményt is tesz olvasói kedvéért, szentimentális körítéssel. De nem ez a jellemző.
Alakjai nem búsképű Don Quijoték. Vidám, bohó, vagány, bölcs fickók, önfeledt, zseniális humorral. Rejtő el tudja hitetni, hogy ezek a legények nem nevetségesek, hanem burleszk bukfenchelyzetben a kiszolgáltatottjai az emberi közöny törvényeinek, könyörtelenségének. Szürrealizmusa kihegyezetten realista lesz.
Vaskosan kedélyes, groteszkül szellemes helyzeteik, fergeteges tragikus-humoros szituációik valójában emberi tragédiák.
Tébolydabeli életéről írta: »A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.«
Valamilyen kabalisztikus titok vette körül őrületét, misztérium, rejtély a modern, milliós világvárosban, ahol proletárok éltek Angyalföldön, gyászjelentések jelentek meg a hírlapokban, gyilkoltak, loptak, lerészegedtek, viszonyt folytattak, kurvák striheltek a retiküljüket lóbálva, öngyilkosságot követtek el és regényt írtak, zsebtolvajok dolgoztak, és a transzparens fények, mint a lángban álló vadállatok lobogva égtek az esti Pest házainak homlokzatán. (Ki fognak aludni a fények, sötétség fog borulni a városra.) Az őrült otthonra talál a tébolyda bábjai között, ahol, mint a forgószínpadon, percenként minden változhat, és az illogikus a normális, a harmonikus.
Pesti legenda
Garniszállóba, ahová prostituáltak járnak alkalmi vendégeikkel, Rejtő gépírólányt és ócska írógépet visz egy kopott szobába, ahol egy ágy, egy lavór az egész berendezés, a mosdón gyanús színű folyadék egy üvegben. Itt diktál egész éjjel. A lányhoz hozzá sem nyíl, a lány tőle szűz maradt. Szeretője a tébolydában volt. A tébolyda! Csak átmennek egy másik kórterembe, és Amszterdam ócskapiacán vannak, tovább botorkálva a Westminster székesegyházban Bach Karácsonyi oratóriumát hallják.
ők a szabadok, a boldogok, a termek felfedezéseket, meglepetéseket nyújtanak. A kórteremből, kibújva az ellenőrzés elől, strandhoz érnek. A homokban holtak napoznak, a nők, a férfiak, mint az antik görögök, ifjúságuk meztelen szépségében. Az ebédet jelző csengő riasztóan berregni kezd. Felébredve, ágyukban hevernek, megfosztva a látománytól, a részegítő, mámorító idilltől. Megalázva, megszégyenítve, nyomorultul és beszennyezve ágyukat vizeletükkel, várva, rettegve gyáván a büntetést, ami nem marad el, nem kerüli el őket. Már csupán emberi roncsok, felzokogva, nagyon megijedve.
@kepala = Vajda Sándor Budapest tegnap című kötetének fedőlapja (a borítót Zórád Ernő akvarelljének felhasználásával Somlai Vilma készítette)
Küldj képeslapot!
Humoros képeslap-beküldő versenyünkben érdekes, szórakoztató képes levelezőlapokat várunk játékosainktól.
Az érdekes, vicces képeslapok beküldői között hetente egy nyereménytárgyat sorsolunk ki. Minél találóbb, minél frappánsabb levelezőlapokat várunk. Természetesen nem követelmény, hogy a beküldött »pályamű« üzletben vásárolt képeslap legyen. Akinek kedve és ötlete van hozzá, újat is rajzolhat.
Nem követelmény továbbá az sem, hogy ezek rajzos üdvözlőlapok legyenek, hiszen nagyon jó humorú fényképes, esetenként montázsolt képeslapok is vannak forgalomban. Gyakorlatilag, amelyeket meglátva Önök jót szórakoznak vagy elnevetik magukat, az már számításba jöhet.
Címünk továbbra is a régi:
Napló szerkesztősége
Bitchakló-pályázat
21000 Újvidék
Stevan Branovaèki u. 11.
Jana Bitchaklová
@kepala = Képeslap-pályázatunkat elhanyagolva: egy kis nyári emlékeztető, avagy – az idei év tekintetében – akár előzetes is lehetne: Pozdrav iz BUDVE – Üdvözlet Budváról! – Mi mást mondhatnánk erre: Jövőre, veled, ugyanitt! – Ugyanott!”
*
,,A feleség, olyan mint a monokli, rendkívül elegáns viselet, de nélküle sokkal jobban lát az ember.”
(Molnár Ferenc)
(...)
,,Ennyi, aztán kinyitotta vízhatlan táskáját, mert szemerkélni kezdett az eső, alulra rakta a képes magazinokat, a tetejére a napilapokat válogatás nélkül. A kutya követte a mozdulatait, mintha ebből következtetett volna a szándékra is, amely szerint mindenáron meg akarnak szabadulni tőle. Teljesen lehetetlen helyzet, gondolta magában, a gazdád beült a délutáni előadásra, nekem pedig mennem kell, még éppen az hiányzik, hogy itt bugyorogjak neked, hogy el ne kezdj ugatni; már beszélgetünk! hova jutottam? mert akik az állatokkal beszélgetnek, azoknak hiányérzetük van, ugyanakkor önzőek is, mert nem várnak visszajelzést. Erről ennyit, értetted!?
A kutya közelebb húzódott az asztalhoz, szándékosan keltve azt a látszatot a járókelőkben, hogy csakis ehhez az emberhez tartozhat, mint a fa a villanyoszlopához.
Látom már, hogy csalni akarsz. Vedd tudomásul, hogy szószegő vagyok, tehát eszemben sincs megvárni az előadás végét, még ha meg is ígértem a gazdádnak. Egy hetilap árával nem lehet kiegyenlíteni az én időmet.
Az újságárus az összecsukható asztalt a hóna alá fogta, a másik kezébe pedig a pórázt, de túl hosszúnak találta, a csuklójára csavarta. Majd átvezetlek a túloldalra, és odakötlek a színház bejáratához, majd vakkantasz egyet, ha megpillantod azt a nyakkendős majmot, boldogan egymásra találtok a villanyoszlopnál.
A bűnhődésnél nincs szebb dolog a világon, mondta az újságárus a jegyszedőnőnek, aki furcsállva nézte a jelenetet a bejárat üvegajtaja mögül. Lassan nyomta le a kilincset, úgy jött ki az épületből, mint valami kísértet. ősz haja porcukorszínűre volt hidrogénezve, szemöldöke csíknyira tépkedve, így nézne ki Jaen Harlow, ha élne.
Látta már a darabot? A figyelmébe ajánlom...
Nem kérek műsorfüzetet, úgysem nézném meg még egyszer.
Az újságárus kerülte a nő pillantását; gondosan, kétszer körültekerte a bejárat előtti villanyoszlop körül a szíjat, ahogyan a kutya gazdájától látta, aztán csomót kötött rajta. Elégedetten megpaskolta a kutya fejét, és a fülébe súgta: »A villanyoszlop akarta, hogy legyen egy fája!«
A magáé ez a korcs?
Nem... a... művész úré, aki a menekültet alakítja a most menő darabban. Engem bízott meg, hogy hozzam el az állatorvostól. Tudja, sterilizáltatta, mert évente kétszer fialt, és megunta a kölykök eltevését láb alól, mert nyüszítettek a fekete nejlonzsákban, rühellte elásni őket, szerszáma sem volt hozzá, és feltűnt a szomszédoknak a kukában a nyüszítés, megszólták, hogyan lehet egy ismert színész ennyire kegyetlen, ahelyett, hogy az állatmenhelyre vinné a kölyköket.
Kinek kellenének egy ilyen korcs utódai?
Legutóbb egy red bull csinálta fel.
Olyan nincs is!
Vagy valami hasonló.
Még nincs vége az előadásnak, még csak a Hideg eső című dalnál tartanak...
Az nekem mindegy, a kutyát itt hagyom.
Majd szólok neki... Mit is mondott? Hogy hívják a kutyát?
Babér a neve.
A szemerkélés alább hagyott. A kutya megrázta magát, szőre újra világosbarna lett, lepergett róla a víz. Pillantását az újságárus és a jegykezelőnő között járatta, mint aki nem tudja eldönteni, melyikbe harapna bele szívesebben.
Az újságok nehezek voltak a táskában. Olyasmit érzett, amit lelkiismeret-furdalásnak hívnak. Régen hazudott már ilyen folyamatosan. A jegyszedőnőn látszott, hogy egy szavát sem hiszi, talán már tárcsáz, és felhívja a sintért, berakják valamelyik ketrecbe szegény kutyát, nem is Babér a neve, csak kitalálta. A rácsok között egyik kóbor eb éppen olyan, mint a másik, szemük kifejezéstelen. Talán azóta megsajnálta szegényt, és hozott neki a színház büféjéből valami harapnivalót, de a kutya inkább szomjasnak látszott, mert a tócsába lefetyelt. Nem hagyta nyugodni a dolog. Ledobta a táskát az előszobában, esőkabátot vett fel és kalapot, hogy ne ismerjék fel. Visszament a színház elé. Az előadás befejeződött, az utolsó néző is elment. A járda túloldaláról figyelte a jelenetet. A kutya tulajdonosa a jegyszedőnővel veszekedett, aki nem akarta neki adni a kutyát, egyik kezében a pórázt tartotta, a másikkal pedig indulatosan a levegőbe emelte az előadás utolsó eladatlan színlapját, mintha fejbe akarná ütni vele a tolakodót. Jó hangosan ismételgette:
A kutyát rám bízták, a művész úr mindjárt itt lesz, csak előbb lesminkel, aztán elsétál a kutyával, a gesztenyefák alatt szoktak hazamenni, közben meg-megállnak, mindkettőjüknek jót tesz egy kis pihenő, a kutya lehugyozza a fák kérgét, jelez a társainak, akiket szintén erre sétáltatnak.
Márpedig ez az én kutyám, és leszoktattam róla, hogy fákat hugyozzon le, arra valók a villanyoszlopok.
És ha fa van a villanyoszlopban?
A villanyoszlopban áram van, asszonyom. Ez a kutya pedig az enyém.
Téved, néha a látszat csal, sok hasonló van a városban. A szemközti villanyoszlop látszólag teljesen olyan, mint ez itt.
Az újságárus átsétált a zebrán, hogy még többet halljon a párbeszédből.
De hiszen az enyém.
Ezt már mondta!
Majd mindjárt megmutatom: szolgálj! Hallod, te dög!
Na látja, meg sem mozdul, csak ül, miért szolgálna egy idegennek?
A fene egyen meg, nyújtsd már a mancsodat!
Egy ilyen durva fráter nem is érdemel meg egy ilyen érzékeny jószágot.
Majd én megmutatom, hogy mit érdemel!
Nincs oltási bizonylata, ne közelítsen hozzá...
Azt meg ugyan honnan veszi, hogy nincs?
Akkor mutassa meg!
Nem hordom magamnál.
A bilétát a kutyának kell viselnie.
Régen elveszítette.
A művészbejáró felől bármely pillanatban itt lehet a művész úr, aki megbízott az őrzéssel. Azt akarja, hogy magára uszítsa a kutyáját?
Az baszna be...
Az újságárus háttal állt a kutya gazdájának, aki kézzel-lábbal magyarázta a maga igazát. A jegykezelőnő látta az újságárust, és időnként felé küldött észrevétlenül egy-egy cinkos pillantást, hiszen mindketten hazudtak. Az újságárus óvatosan kihátrált a jelenetből, vissza a zebrán, a jövés-menéstől alig látszott már a kutya az igazi gazdájával meg a jegykezelőnővel. A kutyának szemlátomást izgalmas volt, hol egyikükre nézett, hol a másikukra, mint aki először ébredt rá saját fontosságára, hiszen érte vívtak szópárbajt, és talán azé lesz, aki jobban ragaszkodik hozzá, ezért nem szabad állást foglalnia.
Bárcsak sikerülne eltávolítania az öltönyös-nyakkendős fickót! Az újságárus a jegykezelőnőnek szurkolt, mert annyira látszott rajta, hogy magányos, kellett neki a kutya.” (Kontra Ferenc: Kellett neki (intim betét))3
(...)
Katit eltettem aludni. Holnap vizsgája lesz, készülnie kell. Most is csak azért feküdt le, hogy kipihenje magát egy kicsit, hogy felkészüljön a virrasztásra, s ha majd olyan tíz, vagy fél tizenegy magasságában felébresztem, aztán reggelig tanuljon. Úgy tervezem, hogy én meg filmezek addig. Holnap lesz egy hete, hogy nálam van Kuroszava Véres trónja a MOSTból, s mindeddig még nem adatott meg nekem, hogy meg is nézzem.
Történt velem egy fontos dolog nemrégiben, de nemigen merem elmondani, mert számítok arra, hogy Kati lesz az első, aki ezt majd elolvassa, s bizony nem szeretném, ha mindez a fülébe jutna. Azt meg mégsem tehetem meg, hogy majd csak részleteiben terjesztem eléje az egészet...
Egész héten nyomaszt már a dolog, csak-csak ki akar buggyanni belőlem, de még nem szóltam róla senkinek, pedig azt is nagyon érzem, hogy igazából csak ez segíthetne rajtam. Először Zolira gondoltam, hogy majd neki mondom el, de van most neki elég baja rajtam kívül is. Aztán Szilvia is megfordult a fejemben, de attól tartottam, hogy frajerkodásnak veszi majd a dolgot és akkor megint kikészülök.
Nem haragudj, édes Katim! Én szeretlek – ezt most épp te mondtad. Hogy érzed azt, hogy tényleg szeretlek... És mindez, ami történt velem, egyáltalán nem változtat ezen a helyzeten... De akkor is! Olyan lelkiismeretfurdalásom van, hogy belepistulok... El kell most mondanom... Itt, ha a szemedbe már nem tudom, nem birom, egyszerűen képtelen vagyok... Tudom, igen, megegyeztünk, hogy akármi történik is, azt nyíltan elmondjuk egymásnak, mert úgy még mindig kisebb a baj, mintha az ember egy hetvenötödik szájból tudja meg... De nem tudnám megemészteni, ha most emiatt, egy ilyen átkozott hülyeség miatt...
No, ebből már láthatod, hogy most aztán mindent kitálalok!
(őrizem az álmod, Csibikém!)
Szombaton történt az eset. Messalina próba volt. Végre sikerült olyan állapotba hozni az előadást, hogy végigmehettünk elejétől az egészen. Engem viszont az utóbbi időben nagyon megragadott Ian Gillan dala, a No More Cane On The Brazos, amelyik véletlenül pont a Messalina zenéjét tartalmazó kazettán van rajta, mert a másikra, amelyikre a Naked Thunder című albumot felvettem, ez az egy árva már nem fért rá. Arra gondoltam, hogy beiktatok még egy jelenetet, egy újabbat, ami az eredeti vátozatban benne sem volt. Erre a zenére. A jelenetre még azért is szükség volt, mert a felújítópróbákon észrevettem, hogy kicsit egysíkú az előadás olyan tekintetben, hogy Messalinára mindvégig ragadnak a férfiak, fellazíthatná, még jó irányba is kanalizálhatná a dolgot, ha lenne egy olyan momentuma is az egésznek, amikor Messalina szépen lassan, líraian szerez meg magának valakit. Ez a dal meg még elég hosszú is ahhoz, hogy mindez, amolyan nyugdíjas tempóban meg is történhessen benne.
A többieket elengedtem, minek unatkozzanak ott, amikor ebben a jelentben csak mi ketten vagyunk benne. Ági – igen, maradjon most már akkor Ági a neve – meg én. Jól indult a dolog. Messalina amolyan kosvoska devojka módjára jelent meg a kihalt csatatéren az egyre elviselhetetlenebb hullabűzben, ahol meglelte a sérült férfit... stb... stb... stb...
Már egészen a jelenet végén jártunk, amikor egy pillanatra kifogytam az ötletekből. Gondoltam, vegyük át az elejétől, ami már meg van, s akkor majd meglátjuk, hogyan is induljunk tovább. Ahogy elérkeztünk a fennakadás pillanatához, megkérdeztem Ágitól:
– Van valami ötleted?
Rövid gondolkodás után azt felelte:
– Itt most az öledbe ülök.
És az ölembe ült. Velem szemben...
Szünet.
Szünet.
Szünet.
Nagyon hosszú szünet volt ez kettőnk között. Néztünk egymás szemébe, el-el mosolyodtunk, elfordította az arcát, felemeltem a fejem, újra összenéztünk, újra meg újra el-el mosolyodtunk, alig észrevehetően símogattuk egymást ott, ahol összeért a testünk, újabb és újabb mosolyok... Valami titokzatos feszültség gerjedt közöttünk. Valószínűleg egyikünk sem tudta, hogy merjen vagy ne merjen. Kezdeményezni. Komolyabban is...
Végül mégis megtörtént aztán. Nem emlékszem már, hogy melyikünkre jutott a döntő szerep, ki bizonyult elhatározottabbank. Megtörtént. Igen. Kezdetben csak lassan, finoman ízlelgettük egymás csókjait, majd egyre és egyre csak vadabbul. Csókolóztunk, fetrengtünk, fogdostuk, símogattuk egymást...
(......................................................)
Olyan különös volt az egész. És az a feszültség még mindig ott volt valahol. Az ajtót is lestem, hogy nem nyílik-e, nem lép-e be rajta Kati.
Nem lépett.
Semmi.
Ági ott feküdt rajtam, és éreztem, hogy megremeg a teste, éreztem, hogyan járja át minden porcikáját az élvezet.
– Bezárom az ajtót – súgtam a fülébe később, mert akkor már ott helyben meg akartam kefélni. De ő csak megrázta a fejét.
Folytattuk amit eddig is csináltunk... Folytattunk mindent. Egy idő után, amikor lenyugodtunk kissé, megfogtam és felemeltem. A karomban tartva vittem el a hangszóróig, mert ott volt rajta a kulcs. Értette, hogy mit akarok, nem kellett szólnom. Elvette a kulcsot, én meg az ajtóig cipeltem tovább. Kínlódott egy kicsit, nem sikerült bezárnia. A lábát leeresztettem, s az így felszabadult kezemmel duplára zártam az ajtót.
Egymásra néztünk. Csak bámultuk egymást. Valami megtört, amikor leeresztettem, valami megszakadt. Mintha ismét elölről kellett volna kezdeni a közeledést, mintha odaálltak vola közénk mindazok, akiket épp ebben a pillanatban rekesztünk ki innét. Magunkból. De alig simítottunk végig egymás testén újra, alig hulltak el első csókjaink, alighogy egymás hajába túrtunk, valaki megnyitotta az ajtót.
– Úgy látszik, már elmentek – hallottuk Géza hangját.
Hiretelen összenéztünk. Az a feszültség már megint ott volt velünk. (Az erő legyen veletek!)
Kinyitottam az ajtót.
Géza és a barátnője, Kriszta jött. Én meg nagyon ramatyul éreztem ám magam... Géza hívott bennünket, hogy menjünk fel hozzá, nézzük meg, micsoda baglya van. Ági ekkor elment, én meg indultam Katihoz. Előtte azonban annyit még megbeszéltünk, hogy mindekketten a hatórai busszal utazunk. Én haza, Zentára, Ági meg Zentán keresztül Topolyára, mert nincs oda direkt járat Kanizsáról.
Így is történt.
Amikor felszáltam a buszra, rögtön őt kerestem a szememmel. Ott ült leghátul, a jármű végében, én meg mellé telepedtem. Bukovskyt olvasott. Šekspir nikada nije tako, vagy to, vagy valami ilyesmi, radio. (Ahogy most mesélem mindezt, újra érzem csókja ízét a számban, haja, teste illatát...) Beszélgettünk. Össze-vissza. Mindenről. Végül pedig oda lyukadtunk ki, hogy:
– Miért kell most hazamenned?
– A múlt héten megígértem a szüleimnek, hogy mostantól jókislány leszek.
– Hogyhogy?
– Hát csak úgy. Azt mondtam nekik, hogy majd elhívom az egyik barátnőmet. Olyasvalakit akartam keresni, aki tetszene nekik. Most szóltam haza a Gézáéktól, hogy azért érkezem késve, mert mégis egyedül megyek.
– Mért nem maradsz Zentán?
– Minek?
– Hát, tudom is én! Elmehetnénk a Mojóba meg ilyesmi...
– Most már nem lehet...
– Hívd fel őket még egyszer!
– De nem tudok nekik mit mondani...
– Mondd azt, hogy lekésted a buszt.
– ÁÁÁááá, nem lehet, az túl átlátszó.
– Akkor meg mondd azt, hogy itt vagy ennél a barátnődnél, akit el akartál hívni és a szülei rettenetesen kedvesek, tartóztatnak, hogy maradj itt ma este, ne utazz sötétben, majd reggel hazautazol... No?
– De csak a bekötő útig van jegyem...
– Nem nézi itt azt már senki sem. Vagy vedd meg egészen Zentáig... Van annyi pénzed?
Végül táhát nálam kötött ki. Fölhívta a szüleit, azok meg rábólintottak a dologra. Viljamovkát iszogattunk, beszélgettünk, átnézte a könyveimet. Ez utóbbit csak úgy futólag...
– A faszább könyveim Újvidéken vannak...
Választott egy lemezt és már szólt is a zene. (P. Mobil.) Közben pedig apámmal és a Margit nénivel is megismerkedett. Margit néni csak a hétvégére utazott le hozzánk Szabadkáról. Megvacsoráztunk. Ági nem akart enni, de amikor apám már vagy hetedszer-nyolcadszor szólt és a Margit néni is eröltette, akkor szóltam neki, hogy kapjon be legalább néhány falatot, hogy békén hagyjanak bennünket. Tehát ettünk.
– Egy kávét? – kérdeztem jóllakottan.
– Lehet...
Apámékat is megkérdeztem, hogy kérnek-e, de ők inkább felmentek egy kávéra a Magdiékhoz. Mi meg nem mentünk velük. Előbb Ági vonult be a fürdőszobába zuhanyozni. Közben én odaszóltam Angiékhoz telefonon, hogy lemondjam a már előre megbeszélt randevút. Nem okoztam túl nagy csalódást, ő is hajlott a dologra. Aztán meg én vettem át a kádat. Amikor kijöttem a fürdőszobából, Ági vasalót kért, meg azt kédezte, hol vasalhat. Azt ott le kéne teríteni valamivel, de azzal nem lehet, mert koszos, emez meg kicsi, hát, ha nincs jobb, talán ez majd megteszi... Ahogy így keresgéltem, Ági az ajtófélfának támaszkodva nevetve mondta:
– Látom, házias vagy.
– Mi?!
– Kávé-házias!
(Most főzök Katinak egy kávét – magamnak csak egy felet –, hogy felébresszem tanulni, útközben meg el is mosogatok. Ezt én vállaltam teljesen önként, minden kérés, könyörgés nélkül, hogy ő nyugodtan tanulhasson.)
((Hol is van ebben a kávé-háziasság?!))
(((1:00 – véletlenül, de ez az igazság, pont ennyit mutat az óra. Csak most végeztem a mosogatással, a kezem is jócskán szétázott közben. Kati ott ül az asztalnál és tanul. Elég abszurd a helyzet, hogy ilyen közel Katihoz, én most mégis Ágiról mesélek. Szerencsémre nem kérdezte meg, hogy miről írok.)))
((((A Beatrice Mostanában című dala szól az 1988-as albumról. Ez a szám azonban nálam a Minden, ami máshonnan, sajnos, kimardt I. című kompillációra került. Itt most ez az utolsó Beatrice-szám. Utána majd a The Holy Easter című orosz ortodox miselemezről következik egy dal. Ez az egy maradt le a kilencven perces kazettáról, amelyikre az egész misét át akartam játszani. Még három dal van itt ezeken kívül. Az első Verebes Ernő szerzeménye és Nemzedék a címe, a Pista énekli a felvételen. A második a Full Metal Jacket című film soundtrackjéről került ide: Surfin' Bird – Performed by The Trashman. Csak ezt az egyet másoltam át Árpitól a filmzenekazettáról, mert a többi szarnak tűnt, amikor ott hallgattuk nála. A kazetta legvégén pedig Ðorðe Balaševiæ Sugar Rapje a harmadik. Most épp a Pityuka danolászik. Persze, kertelés és habozás nélkül beismerem, hogy zeneileg egy cseppet sem összeillő vállogatás ez a felsorolás, de hát ez van, nem tehettem mást...))))
(((((Szóval, az a nagy büdös igazság, hogy a mosogatást az imént félbeszakítottam, mert elérkezett az ideje, hogy ébresztőt fújjak Katinak. Megfőztem neki a kávét, de szinte még ki sem nyitotta a szemét, máris bevágódott Zoli. Csak azért jött, hogy kölcsönkérjen egy kis pénzt benzinre. A napokban vett végre egy autót és most megállás nélkül hajkurássza. Ötezer dinárt adtam neki. Aztán addig-addig, hogy el kellett vinnie bennünket egy éjszakai kocsikázásra. No, erre már Kati is egyből kiugrott az ágyból. A városközpontban jártunk, amikor megállt, kiszált és elkezdte vizsgálgatni a gumikat az autón.
– No, ülj át egy kicst! – mondta.
Persze, hogy beszartam: ismeretlen kocsi, még soha nem közlekedtem nagyvárosban, és ráadásul Zoli egészen idáig azt magyarázta, hogy nem szabad fékezni, mert valami baj van a fékekkel... meg ilyenek... Aztán gond nélkül vezettem. Igaz ugyan, hogy egy biciklis, aki felelőtlenül elémkanyarodott, kishíján ott maradt, meg egyszer legalább százassal pörköltem, amikor mellékútról bevágódtunk a főútra, de hát csekélységekre nem adunk...)))))
((((((Old Punk – kalózkazetta, a piacon vettem. Egy szép kis válogatás van rajta The Clash-ből, Sex Pistolsból, Lou Reedből, The Jamből, Vibratorsból, Ramonesból, The Strainglersből, Velvet Undergroundból és Devóból.))))))
(((((((Tehát – a zárójelezés előtt ott tartottunk, hogy:)))))))
Kicsit kínos volt kivárnom, hogy végezzen a vasalással, mert nem tudtam magammal mit kezdeni, csak le-föl járkáltam céltalanul. Újabb csókjaink csak akkor kerülhettek sorra, amikor végzett a vasalással. Berontottunk a szobámba.
– Te olvasol Ancsel Évát?! – kérdezte a döbbenet hangján.
Elmagyaráztam neki, hogy nemrég vettem meg a könyvet, mert érdekel a téma, amivel foglalkozik, meg aztán nevetségesen olcsó pénzért vesztegették, de fogalmam sincs, hogy ki az az Ancsel Éva, és még nem is jutott rá időm, hogy belenézzek ebbe a könyvbe. Újabb csókok, ölelések. Veszettül kívántam a kiscsajt. Faggatni kezdett a hippykről, a punkról és az alternatívról, zenéről és filozófiáról. Összelapátoltam ott neki kapásból néhány dolgot, amiért nem nagyon kellett húzogatnom a fiókokat a fejemben, de minden válaszom és minden kérdése közül engem leginkább a csókjai érdekeltek.
– Meta-kom szeretet – mondta.
– Mi?!
– Metakommunikációs szeretet – ismételte meg egy picit terjedelmesebben.
Csak egy fanyar vigyorral válaszoltam.
(Cigi.)
((Most hallom csak, hogy a Ramones is játszotta a Surfin' Bird-öt...))
Összedörzsöltük az orrunkat.
– Így csókolóznak az eszkimók – mondta.
– Tudom – bólintottam.
Közben apámék is visszértek Magdiéktól arról a bizonyos kávéról, amit mi ketten otthon fogyasztottunk el. Lassan szedelőzködtünk és elindultunk a Mojóba. Ahogy kiléptünk a kapun és átkaroltam a vállát, azt mondta, hogy nem kellene ennyire elkiabálni a dolgot. Hát, oké...! Kézenfogva mentünk tovább. Útközben arról beszélt, hogy úgy érzi magát, mint egy másodhegedűs.
A Mojóban egyenesen belerohantunk az egyik csókai barátnőjébe. Nagyon megörültek ám mindketten a váratlan találkozásnak. No jó, nekem meg ott volt Szilárd meg Zsolti. Szilárd egyből látta, hogy mi a nagy büdös helyzet:
– Ebből fogod megírni a következő regényed? – kérdezte.
(Most már tudom, hogy ezt sem lehet kihagyni, bármennyire vadregényessé is váljon majd idővel, de nem szabad akaratomból, és még mindig fennáll a lehetősége, hogy kidobjam a francba...)
((Addig is, fogd! – Nesze, itt van, Szilikém!))
Tengtünk is, meg lengtünk is, semmi különös. Elmentünk sétálni és közben az újabb csókok és a még újabb ölelések kezdtek egyre inkább megőrjíteni. További tengések és még további lengések következtek ezután. Nem volt ez egy kifejezetten aktív Mojós este. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor konszenzussal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk aludni.
Hazafelé menet Ági megkérdezte:
– Nem lesz baj, hogy ott alszok?
– Hát... Apáméktól nem kell tartanod.
– És mástól?
– Hát... Majd nem mondjuk meg neki...
– Én nem rá gondoltam.
– Hanem?!
– Neked nem lesz baj?
– Ha-ha... Nekem aztán egyáltalán nem!
(Old Punk B. – Meg ki kell még mennem vécére is.)
Még ott ültünk egy kis ideig az ágyam szélén, beszélgettünk. (Furcsa, hogy ilyenkor mindig van miről beszélgetni... Van mivel szóval tartani...) Én mentem ki elsőnek. Külön ügyeltem arra, hogy ne engedjem előre, hogy az esetlegesen felbukkanó svábbogarakkal ne találkozzon (rossz fényt vetne rám... ránk...), hogy idejében legyilkoljam azokat, ahányan csak elődugják azt az utálatos fejüket ezen az éjszakán... Szégyeltem volna, ha észreveszi.
– Csak azt ne kérd, hogy lenyissam az ágyat, mert ahhoz pakolni kell. Elférünk így is. Oké?
– Hááát... És ezt?
– Ahhoz meg eminnen kell elpakolni.
Egyezségre jutottunk, elszívtunk még egy cigit és leoltottam a lámpát.
(Visszamegyek a szobába.)
Akkor következtek még csak a leg...(?) leg-legtudomisénmilyenebb dolgok. Háton feküdt. Én mindig hason alszom. Jó, hát igaz ugyan, hogy tényleg nem volt hely a kezemnek, de nem ez volt az egyetlen és legfőbb oka annak, hogy átkaroljam. Lassan és csak nagyon finoman kezdtem símogatni, s csak amikor megéreztem, hogy viszonozza, akkor komolyítottam egy fokkal a dolgokon. Óvatosan kúszva föléhajoltam és újabb csókok következtek. Csóközön. A mellét símogattam. ő is átkarolt. Mindketten egyre vadabbak és vadabbak lettünk. Időközben azonban akárhányszor le akartam szedni róla a trikóját, egyszer sem engedte. Félkézzel visszacibálta, én újra fel, ő megint vissza, én megint fel. Közben hullámhegyek és hullámvölgyek. Lefelé húztam a bugyiját, s addig nem is ellenkezett, amíg a fenekével voltam elfoglalva, de amikor a még elég ritka és puha szálú szeméremszőrzetét is elérték egyre követelőzőbb ujjaim, egy pillanatra megdermedt. Felhúzta bugyiját és megigazította trikóját, de továbbra is csókolt, még tovább símogatott, tovább ölelt, tovább ingerelt, tovább vadított. Rajtam feküdt. Pont úgy helyezkedtünk el egymáshoz tapadva, hogy kínzó merevségem épp finom kis szeméremdombocskáját érintette. Bugyin és gatyán keresztül, de látszott rajta, így is élvezi. Többször is megremegett, majd egyre nagyobb intenzitással és egyre apróbban... Közben trikóját már újra feltornáztam a nyakáig, s amikor a szeméremszőrzetéhez értem és én is megremegtem, hirtelen, minden átmenet nélkül ledobta magát rólam és mellettem elhasalva mondta:
– Hogy nem fogod már fel, hogy nem fogok veled kefélni?! – s úgy vettem ki a hagjából, mintha sírna.
Túl nagy volt ez a váltás. Szótlanul feküdtem mellette. Ocsmány dolog volt azt éreznem, hogy miattam, a szar erőszakosságom miatt elsírta magát.
– Ne haragudj – szóltam kicsivel később.
Fölengedett. Átölelt és egy puszit is kaptam. Úgy éreztem, hogy most először mosolyog őszintén.Tulajdonképpen csak ekkor éreztem meg először valami kis szeretetet, szimpátiát, kitudjamit iránta. És mondhatom, nagyon-nagyon jóleső érzés volt ez nekem.
(ZZ Top: El Loco. Side 2.)
– Jó volt? – kérdezte.
– Mi?
– Az apád faszát! – mordult rám és a fal felé fordult.
Éreztem, hogy már megint szarást csináltam, ezért odabújtam hozzá.
– Jó... Csak szar volt, hogy sírtál.
– Sírtam?!
Tehát még csak nem is sírt?! Felkeltem és kimentem elintézni a kisdolgomat.
– Hova mész? – kérdezte, s volt valami rémület a hangjában.
– Vécére.
Ez, azt hiszem, megnyugtatta. Aztán ő is elment. Amikor visszajött, még elszívtunk egy-egy cigit. Az ágy szélén ült. Aztán meg mellém feküdt.
– Jó volna most már aludni – mondta.
– Aha – válaszoltam.
A fal felé fordult, én meg ismét odabújtam hozzá és a karom átdobtam a derekán.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Apámtól reggel fél hétre kértünk ébresztést. Feltételezem, hogy ő keltegetett is bennünket, de én ebből semmit sem vettem észre. Tizenegykor ébredtem. Nem kérdeztem semmit. Azon töprengtem, hogyan mondjam el mindezt Katinak. Kati, hogy mondhatnám el ezt neked?
Egész vasárnap olyan semmilyen, amolyan depressziós voltam. Szerettem volna felhívni Ágit. Végül azonban mégis úgy döntöttem, hogy Katinak telefonálok. Nem hazudtam neki, csak elhallgattam a dolgokat. Délután átbuszoztam Adára, este meg le Újvidékre. Kati már itt volt. Először irtózatos kínszenvedés volt a szemébe néznem, de ő meg alig néhány perc alat felvidított. Megint boldog voltam.
Csak a lelkem fájt még mindig nem szűnő intenzitással. Nem tudom, hogy miért, csak azt, hogy mitől. Mi miatt, minek okán... Kérdések, de nem is tudnám megmondani pontosan, hogy melyekre vannak meg bennem közülük a válaszok, s melyekre nincsenek. A következő szombati próba lemondásához nagyon jó ürügyet találtam az esti Wozzeck-előadásban.
(Most ezt a füzetet jól el kell rejtenem, hogy Kati még véletlenül se kukkanthasson bele, még puszta kíváncsiságból sem. Nem is szenvedek, ez már kínlódás... A legszörnyűbb az volna, ha megtudná, és azzal a tudattal kellene a szemébe néznem, hogy tudja... hogy mindent tud...)
((A lemez mindjárt lejár. 2:43-kor Kati még mindig tanul. Én meg megyek tusolni, aludni.))
(((Reggel nem kell bemennem jugoszláv drámára, hanem csak majd később hangtechnikára. A dalszöveget még mindig nem tanultam meg, pedig egy hét múlva már vizsga lesz.)))
((((No, lejárt! Megfordítom...))))
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!