Varga István

Regény az eltűnt folyóról

Boško Krstić: Vízöntő

Fordította: Beszédes István és Varga Piroska

Forum, Újvidék 2001

,,A folyó már másfél évszázada a föld alatt folyik. A Nagyposta utcájából az ő hullámain nyargaltak… a város legkülönbözőbb pontjain csobogók, szökőkutak köpik-nyelik a vizet …tudom, hogy a város föld alá került folyójának emlékművei", írja Lovas Ildikó Szeráfi történet című elbeszélésében, amely a Via del Corso című könyvében olvasható. A történet Szabadkán játszódik le, tehát, a szerzőnő értelmezésében, volt a városnak egy folyója, amely egyszerűen eltűnt. Valósággal azonosul annak hullámaival, s mintha mítikus jelenségnek tartaná. Van-e e megidézésnek valós alapja, tehetjük fel a kérdést, vagy egyszerűen a fikció terméke. A városuk múltja után valamennyit is érdeklődők számára ismert, hogy igenis léteztek vizek településük területén és ezt néhány tudományos alapossággal megírt munka alátámasztotta. Ezekben pedig a tények dominálnak, nem az írói fikció.

Elővesszük Szabadka térképét 1778-ból. Ezen látható, hogy az akkori város területén számos tószerűség és vízér létezett, amelyek behálózták az utcákat, hogy aztán délkeleti irányban vigyék vizüket a Palicsi tóba. Előtte azonban egy áramlatba egyesültek, amelyet a térkép szerkesztője C. L. Kovács mérnök a Mlaka névvel jelölt meg. A rajta látható vizekről közöl megbízható adatokat Györe Kornél Szabadka településképe című könyvében. Idézzük ezzel kapcsolatos legfontosabb gondolatait. Szerinte a várost valaha északnyugat-délkeleti futású völgyek szelték, amelyek kialakítását épp a folyóvizek végezték-. Rámutatott az ovális alakú, sekély, medenceszerű, vizenyős laposokra, mert ez a táj az elmúlt évszázadokban állóvizekben gazdag volt, de vízfolyásokban szűkölködött. Két patakra utalt Györe Kornél, amelyek közül az egyik mondhatni döntően befolyásolta a mai városkép kialakulását. Ez a Nagyrét-Mlaka völgyrendszer, amelynek teljes hossza mintegy 12 kilométer, ebből a városi szakasz 4 kilométer. Barák láncolata létezett, ezeket patakok kötötték össze. Ilyen volt a Fűzfás folyás, a Sömlyék és a Gáti vízfolyás. Ezek egyesüléséből született a már említett Mlaka. A felsoroltak vízbőségéről természetesen nem léteznek megbízható adatok.

De az eltűnt folyó nem csak Lovas Ildikó képzeletét hozta lendületbe, hanem egy másik szabadkai íróit is. Oly annyira, hogy Boško Krstić regényének, a Vízöntőnek, a Mlaka nem csak természeti háttere, hanem félig-meddig főszereplője is. Egyébként a jól tömörített regénynek kevés a szereplője: Jan Roman, a Fekete Macska valahai pincére és egy új kávéház megálmodója, Andrija, a beteg galambász, a névtelen építész, aki a kávéház megtervezője, és Irena Vodnik, az építész munkatársa és szeretője. Van a regénynek két, főtörténettől látszólag független szála: Farkas Péter, a pécsi agyagkészítő és Innokentij Harlamov, orosz katonatiszt és később múzeumi teremőr története. Ez a két szál a regény végén kapcsolódik be igazán a regényszőttesbe és válik annak szerves részévé. A könyv cselekménye dióhéjban így foglalható össze. Jan Roman elhagyja munkahelyét és barátjával Andrijával egy új kávéházat akar építeni annak telkén. Az építész által tervezett létesítmény neve Vízöntő lett volna. A tervet elutasítják, Andrija meghal, Jan Roman megháborodott koldussá züllik, az alkoholista építész pedig rögeszmésen keresi eltűnt szerelmesét, Irena Vodnikot.. A szomorú történet azonban csak a megfelelő háttér előtt válik teljessé: ez pedig a regénybeli társadalmi valóság. A társadalmi valóság pedig az, hogy városukban eluralkodott a gonosz mégpedig azért, mert lakóit elemi csapás érte: az aszály. A Vízöntö alaphangját vízhiány adja meg. Már a könyv elején kiderült, hogy az aszály nagy méreteket öltött, majd az ismeretlen narrátor elmondja az aszály történetét. Régen patakok folydogáltak a városon át, de mostanra az ,,aszály teljesen megváltoztatta a város életét, az élet rendjét és az emberi kapcsolatokat". Az egyik magyarázat e jelenségre a kék szín fokozatos eltűnése a város tavánál levő hatalma skék vázáról, mintha a vázán látható vízi isten állna bosszút a város lakóin, hajnali üvöltésével siratva a vizet, az eltűnt tavat. A hatóságok szabályozott vízadagolással igyekeznek enyhíteni a helyzeten, a vízért való sorbanállás szerves részévé vált a lakósok életének, minden dolog mércéje lett. Gonosz világ alakult ki, amelyben minden megváltozott: az emberek rosszabbak lettek, megszűnt a tolerancia, a társadalom romlása teljessé vált diővel. Az emberek pedig beletörődtek sorsukba, elkerülhetetlennek találták a ,,látszatot, amely valósággá lett". Felbukkan a regényben egy idős ember, aki Jannak elmondja a pusztító szárazság kialakulásának körülményeit, elmeséli neki a Mlaka folyó eltűnésének történetét: az visszavonult a földbe. Aztán egy nap egy régi, elfeledt és vízigényes növény jelenik meg, és utána ,,minden megváltozott, az események felgyorsultak", mind több ember kezdett hinni a láthatatlan folyó létezésében. Andrija háza alól újra feltört a víz és elárasztotta a várost, ,,a víz mindent megváltoztatott", a város megnyugodott, ,,visszanyerte régi rendjét és egyensúlyát", újra folyt a Mlaka vize és partján virágzott a régi főutca, a jólét megvetette lábát a városban, lakói újra toleránsok lettek egymással szemben. A Mlaka partján valaki felépítette a megálmodott Vízöntő kávéházat, bejáratánál pedig egy csodálatos kép volt látható: egy kék szemű nő korsót tart kezében, abból víz ömlik. A város lakósai felismerik benne az eltűnt Irena Vodnikot.

A Vízöntő, mint a fentiekben vázolt tartalma is bizonyítja, sajátos regény, amely különböző regényfajták elemeit tartalmazza. Sajátosságát pedig az adja meg, hogy ezeket az elemeket hogyan és milyen arányban vegyíti a szerző és ez által kialakítja egyedi írásmódját. Ennek az írásmódnak legjellegzetesebb ismérve az állandó egyensúlyozás a társadalmi, realista és a fantasztikus regény között. A heterodiegetikus (mindentudó) narrátor már a regény nyitójelenetében (Jan Roman kiszolgálás közben elejti a tálcát) jelzi, hogy ez egy rendkívüli, különös esemény, amely egy rendkívüli, különös történetet indít meg. Mert ilyen balesetre még nem volt példa Jan Roman életében, a baleset pillanatában úgy érzi, hogy ,,végkép beleveszik az őt körülvevő és kínosan nyugtalanító valóságba…hogy immár visszafordíthatatlanul részévé vált ennek a világnak, hogy éppen olyanná lett, mint a többiek", Jan Roman megrekedt ,,álom ás valóság, lidércnyomásai és a tárgyi világ között". S ahogyan az események alakulnak, mind jobban úgy érzi, hogy ,,létezik valami titokzatos háló, amibe emberek és sorsok szálai szövődnek, múlt és jövő, s ami lassan befonja az ő életét is, hatalmába keríti, és irányítja az eseményeket, amelynek ő is cselekvő részesévé válik". Ezek az idézetek a regény fantasztikus elemire utalnak. Egy csodás esemény mint egy karmesteri beintés eseménysort indít meg Jan Roman életében, állandóan az álmok és a valóságos élet között lebeg (lásd a Magdalena-epizód, a regény végén kiderül, hogy Magdalena nem is létezett, ,,Magdalena csak a maga képzeletében létezik", közli vele egy csaposlány volt vendéglőjében), számára idegen és ismeretlen erők irányítják sorsát, esetében, akárcsak barátai körében, kibontakozik valamilyenfajta pándeterminizmus, amely szintén a fantasztikus regényre jellemző. Jan Romannak egyetlen saját ötlete van: a kávéház megnyitása. Ekkor határozza el, hogy a ,,legelejéről kezdi az életét… saját feje szerint fog tenni…szembeszáll azzal, ami visszahúz". Ez a pándeterminizmussal ellentétes gondolatsor talán csak épp arra szolgál, hogy a narrátor a történet elmondásával bebizonyítsa: igenis, létezik pándeterminizmus. Mert Jan Roman álma nem valósul meg, de viszont arra is fény derül, hogy a pándeterminizmusnak a regényvalóságban valójában társadalmi gyökerei vannak. Álmát az emberek miatt képtelen megvalósítani. És a szerző ezzel visszakanyarodik a realista, társadalmi regényhez azzal, hogy egyes szakaszok példázatként hatnak, más szóval: az író célja valamilyen általános emberit levonni a regény tartalmából, igaz legtöbbször csak jelzésszerűen.

A realista és fantasztikus írásmód keveredésének eredményeképpen a befogadó olvasóban bizonytalanság uralkodik: hogyan is értelmezze az olvasottat? Gyakran zavarólag hat a narrátor szűkszavúsága – és ez ellentétben áll mindentudásával –, mert épp ez miatt nem csak a regényhősök nem tudják, mi is történik velük és körülöttük, hanem az olvasó sem. Ahogyan az építész mondja: ,,Nem tudom, mi történik valójában, csak azt tudom, hogy az valami rettenetes", Jan Roman pedig úgy érezte, hogy ,,akarata ellenére bizonytalan kimenetelű ügyletekbe keveredik". Látszólag felbomlanak az oksági viszonyok a regénybeli valóságban, iratok, tervrajzok és emberek tűnnek el nyomtalanul, a világ állandó összetevői felbomlóban vannak. És mivel a narrátor által megidézett regényhősök minderre magyarázatot nem kapnak, a számukra különös eseményeket sajátosan érzékelik. Jellemző, hogy ennek eredményeképpen eszüket vesztik. Mind ezek a fantasztikus irodalom ismérvei. Akárcsak Jan Roman lázas látomásai szerelméről, Magdalénáról.

De a helyszín ismeretében – hiszen a regény tere egyértelműen Szabadka – mégis a realista írásmód vizsgálódásához kanyarodjunk vissza. Mert a különöset és a bizonytalant az író időkezelése is kiváltja. A regény egyetlen konkrét időpontot nem említ, a történelem, amely nagyon is jelen van, tömörített formában jelenik meg, azaz mondhatni legalább kétszáz- háromszáz év eseménye koncentrálódik egyetlen nemzedék tudatába azzal, hogy az emlékezés szinte egyetlen formája az orális kollektív visszaemlékezés a múltra. Épp ezért a történelmi időbeli távolságok megszűnnek, a kétszáz éve történt mintha húsz-harminc éve történt volna, a Mlaka mintha még tegnap hömpölygött volna medrében, a városi kávéházban mintha tegnap szolgáltak volna fel. De a múltra való emlékezés és hivatkozás a regény jelen idejében tiltott dolog, a hatalmon levők a történelmet nem létezőnek akarják feltüntetni, és akik ezt nem tartják be, gyakran életükkel fizetnek érte. Mint Irena Vodnik.

Vizsgálódásunk ezért folytassuk a regénybeli hatalommal. Mivel a hatalom, mondjuk talán a hatóság, állandóan jelen van a regényben. Az esetek többségében ismeretlenül, ritka az alkalom, amikor a regény valamelyik hőse közvetlenül tárgyalhat a hatalom valamelyik képviselőjével. Ilyenkor azok magabiztosnak és önzőnek mutatkoznak. A hatalom saját érdekeit védi, igyekszik a város arculatát (lásd a vitát az új főutcáról) a maga hasznára megváltoztatni, fennmaradását minél hosszabb időre kiterjeszteni, azaz a jelenlegi áldatlan állapotokat – mert azok, úgy tűnik, megfelelnek neki – tartósítani. A regényben a hatalom legnagyobb ellensége a múlt. Azért, mert a múltban, a vízbőség idején, boldog állapotok uralkodtak és a mostani aszályos időkben a múlt bármilyen formában való felidézése (például a térlépen bejelölni a már eltűnt vizeket) valósággal főbenjáró bűn Ez miatt embereket hurcolnak meg és tüntetnek el. Az építészt azért menesztik munkahelyéről, mivel ellenezte az új Főutca kijelölését, a Mlaka melletti utcát tekinti annak, ragaszkodik a múlthoz, mert akkor a Mlaka jelentette a város központját. Az építész szerint a jelenlegi aszály ideiglenes állapot, visszatér a vízbőség és ezért mindenkor ,,tiszteletben kell tartanunk a dolgok természet kialakította rendjét". Maga a kávéház megépítésének a terve aktus a hatalom ellen és ,,úgy terjedt a híre, akár egy összeesküvésé". Az építésznek az volt a meggyőződése, hogy a ,,világ nem változik és nem változhat meg."

A víz megjelenésével párhuzamosan lemond a városi tanács, az új vezetőség pedig megtalálta a régi térképeket, amelyek alapján elkezdődtek a vízrendezési munkálatok. A narrátor nem számol be nagy lelkesedéssel ezekről az eseményekről, inkább csak röviden-kurtán említi őket, őt hősei sorsa érdekli, azok pedig zátonyra futottak, a fellendülés korszakában már csak emberi roncsok. Egyébként is a bölcselkedésre hajlamos narrátor az elmondottakból bizonyos történelemszemléletet igyekszik összehozni, amelynek alapja a ciklikusság. Értelmezésében a város története egymást váltogató, ismétlődő szakaszokra tagolható: a boldog és boldogtalan, a vízbő és aszályos szakaszokra. Ki kell hangsúlyozni, hogy az elbeszélt kapcsolatba hozható a város legújabb múltjában történtekkel, bár erre nincs egyetlen konkrét utalás, de az olvasó értelmezheti úgy is.

Visszatérve a természettudomány területére, a regény alapötlete (az aszály megjelenése és uralma) nagyon is reálisnak tűnik. Idézzük fel ezzel kapcsolatban Györe Kornél néhány gondolatát már említett könyvéből. ,,A táj és az ember között mindenkor a legszorosabb, összetett kapcsolatok és kölcsönhatások egész szövevénye alakul ki. A földrajzi környezet elemeinek hatása a települések területi elhelyezkedésében közvetlenül kimutatható", mondja Györe Kornél. Konkrétan Szabadkáról szólva leszögezi, hogy ott a ,,csapadék évi mennyisége nem mondható teljesen kielégítőnek", sőt: ,,a természeti táj ősi képe napjainkig gyökeresen megváltozott…a korábbi vízbő patakok teljesen elsorvadtak, miáltal térszínformáló munkájuk minimálisra csökkent, majd teljesen megszűnt". Györe Kornél prognózisa egy szépirodalmi alkotásban is megvalósult.

A regény kompakt szerkezetéhez kapcsolódik a Farkas-Harlamov epizód. Mindketten életük folyamán kapcsolatba kerül a palicsi kék vízi istent (vagy szörnyet) ábrázoló vázával. Farkas Péter a Zsolnay-kerámiagyárban dolgozott hosszú ideig, a háború alatt pedig Innokentij Harlamov tiszti szolgája volt. Harlamov megzavarodásának okára a narrátor közlései alapján nem derül fény, az író csak sejteti azt. Egyáltalában ez a kitérő nehezen illeszkedik a könyvbe és funkciója valójában megkérdőjelezhető, bár a könyv szerzője nyilvánvalóan fontos, sőt talán kulcsfontosságú szerepet próbált neki adni.

E sorok írójának vannak élményei a Boško Krstić által megidézett aszály előtto világgal kapcsolatban. Városi gyerekként bámulta a Kőrösi út végén lévő baramaradékban fürdő gyerekeket, kisiskolásként megkísérelte átugorni az iskola mögötti Fűzfás ér keskeny medrét, és mint középiskolás gyakran átment azon a roggyant fahídon, amely a Mlakán át vezetett. Alatta hulladék, szenny és némi csillogó víz. Boško Krstić könyve visszaröpítette azokba az időkbe, amelyeket akkor csak sejtett: a vízbőség korába. Egy korba, amely soha nem tér vissza, mert végérvényesen lesüllyedt.