Verebes Ernő

A kioldás
Tanulmány egy végkifejlethez

(Részlet)

3.

Tűvé tettem a fiókokat, míg megtaláltam ezeket a fényképeket. A régebbiek recés szélűek. Itt van például egy: olyan, mint a többi, és mégsem olyan. Azért nem olyan, mert pont ezt választottam ki. S hogy rajta mi látható? A rokonaim. A múltam. Én is velük múltam el. Most csak szerepelek, beszéltet valaki. Itt sem vagyok, mondjuk úgy. Ezeken a képeken még esetleg. Például ezen a másikon. Látom az időhidat. Az időhidat kettőnk között. Köztem s köztem, mint pillérek között. Mindig is magamba ütköztem. S ezen a hídon is csak ÉN állok. Alattam az van, ami a hidak alatt szokott lenni. Valami áthidalandó. Ez tehát már három belőlem. Még egy ilyen ÉN, és francianégyesezhetünk. Keresek még egy fényképet. Vegyük úgy, hogy ez is megtörtént. Most még többen vagyok. Tudom, ezt a sokszorosító fordulatot már sokan kihasználták, Rudolf Steinertől Julius Evoláig. Helyeztek ide-oda, jellemeztek, lerajzoltak, jósoltak nekem. Egyet nem sikerült nekik. A szemembe nézni, s közben odamondogatni olyasmit, amit még soha nem mondogattak oda senkinek. Ismerik a piszkavas-teóriát? Majd később elmondom. Semmi köze a szembenézéshez.

Van itt még egy fénykép, az apostolokat ábrázolja, a hátlapjára az van írva: Az első reggeli. Eredeti. Az évszám helyét kihagyták. Vagy itt van ez. Egy tervrajz. Később egy ideig érdekes lesz, én viszont az apostolos képet kerestem, mert ez a kép a kulcs. Egyszerű utalás, szimbolikus késztetés, ha úgy tetszik. Arról szól, hogy most egy ideig tizenketten kell lennem. Hogy miért pont annyian? Mondjuk, mert a János Vitéz minden egyes sora tizenkét szótagból áll. Nem beszélve a Toldiról. De vannak még ilyen tizenkettes sorok, más nyelveken is. Az apostoloknak e számhoz semmi közük. Túl direkt lenne, megölné a metaforát. Vagy mondjuk, azért kell tizenketten lennem, mert éppen nem tudom, hogy a számmisztika szerint a tizenkettes szám mit jelent. Itt ÉN vagyok a misztikum. A hisztéria misztikuma, és a misztéria hisztérikuma. Ezt nevezik színháznak. S ennek már köze van a piszkavas teóriához. De erről majd később. S ha már itt tartunk, bemutatkoznék. Névjegyem nincs, rá sem férne ennyi szöveg. Így hát szóban:

ÉN vagyok. Egy szereplő, aki mindenkiben ott van. Megjelenek, akármikor valaki azt mondja, ÉN. Én vagyok a mindenkiben ott lakozó, mégis különálló. A közös gerinc, aki gerinctelen. Hibátlan vagyok, mert az eredendő bűnt mindenki helyett viselem. Olyan ismeretlen vagyok, akivel mindennap találkoznak. Én halok meg a férfiak helyett a férfikor delén, s hőhullámaimmal én ringatom el a nőket. De egyben én élek helyettük tovább. Hímnős vagyok akár a földigiliszta, habár e pillanatban inkább csak hím, hisz az, aki most beszéltet, saját bevallása szerint férfi. Én feláldozhatom magam mindenki helyett. Emiatt főszerep jutott énnekem, mégsem gyászol a végén senki sem. Én nem vagyok önző. Csak mindenkori gazdám az. Felvállalok mindenkit, aki nem más, mint ÉN. Ezért én mindenki vagyok, mégsem a kimozdíthatatlan tömeg. Éppen a mozdíthatóságomban vagyok esendő. Én vagyok a kemény jégből kiolvadó lélek. Én vagyok az "anatómia" szó zenei csengése. Én nem érkeztem sehonnan, mert mindig is itt voltam. Észrevehetőségem azonban változó. Én tökéletes szereplő vagyok, hisz sosem vagyok önmagam. Én önmagamnak csupán a hite vagyok. Én hiszek magamban, ezek vagytok Ti. Minden nyelven beszélek. Ilyenkor a beszéd érthetősége megszűnik, s intenzitásba csap át. Ezt nem értették meg Bábelben. S most is, ezt csak ÉN értem.

 

***

Tilla vagyok, a Féktelep technológus-főmérnöke. Elváltam, két leányom van. Nem tudom, ki találta ki, hogy így külön bemutatkozzam. Nem szeretek magamról beszélni. Sosem voltam hős, még egy picit sem. Igyekezetem, mely erre irányult, saját szemérmével fojtotta meg saját magát. Küszöbökig azonban eljutottam, így bepillantást nyerhettem olyan helyzetekbe, amilyenekbe belépés híján, csak képzelni tudtam magam. Álmodozásnak is nevezhetnénk e bepillantást, én azonban ezt másként éltem meg. Valójában most is egy küszöbön állok. Ajtó nincs, így nem tudom, merre nyílna, ha volna. Ezért azt sem tudom, hogy amerre indulok, kifelé van-e, vagy befelé. Lehet, hogy beléphetnék oda, ahová eddig csak képzeltem magam. Eddigi szerepkörömben jól teljesítettem munkámat. Az a fajta értelmiségi vagyok, aki egy-egy válasz megadásakor hatványozott számú kérdést tesz fel magának, s ettől, aránylag széles szellemi háttérrel rendelkezik. E háttér azonban csak magamnak bizonyosság, s elsősorban a mások előtt való mindennapi megmutatkozáshoz szükséges. Egy energiakészlet, mely a szerepléshez kell.

Meglehetősen zárkózott vagyok, ez volt válásom oka is. E mozzanat öt évet vett el az életemből. Csak úgy úszhattam meg emelt fővel, hogy tudtam, létezik egy örök egyensúly, melynek akkor egyik holtpontján voltam, s reméltem, nemsokára átbillenhetek a másik holtpont irányába, melynek nyugalom a neve. Mindig is bíztam a helyzeti energiában. A megmozdulás előtti állapot a legvészterhesebb, de a legszebb is. Szerintem egy falióra vagy egy festmény falonfüggésében nem az időmérés vagy a szépség a döntő, hanem a nem-leszakadás, az ottmaradás ténye. A családom, aki most itt nem jelenik meg, kibékült hiányommal, és megszokta, hogy nélkülöz. Szabad mégsem vagyok, már csak azért sem, mert tudok mindarról, ami megtörtént velem. S ennek tudatában, vagy inkább e tudat által behatárolva próbálkozok már hosszú ideje egy másfajta tudást is szerezni, amely semlegesíthetné, de legalábbis megnemesíthetné az előbbit. Ezért lett belőlem jó szakember, s ezért dolgozom itt, a Féktelepen már tíz éve.

***

Öt éve igazgatom a Féktelepet, ahová a hadsereg helyezett ki. Rangom szerint őrnagy, végzettségem szerint gépészmérnök vagyok. Korány Eugén a nevem. A féktelep munkájáról szólva annyit mondhatok, hogy nem könnyű ötezer hatszáz embert úgy kormányozni, hogy célunkat mindennap megvalósítsuk, de eközben a telepen dolgozók közötti harmónia is sértetlen maradjon. Ez egy olyan csapatjáték, amit magunk ellen vívunk, s ez a legnehezebb. Húsz éve vagyok nős, s a haderő külön engedélyével mindkét fiam külföldön tanul. Hiszek a közösség formáló erejében és vice versa, a közösségért való küzdelemben. Egyénileg, gyerekkoromban három évig zongorázni tanultam, s ez nagyban hozzájárult mára elért benső harmóniám kialakításához. Úgy vélem, hogy a benső béke egy tudatos és szándékos igénytelenség, mely az igényeknek csak a tükörképét látja, s ezért nem hisz azok valódi létezésében. Munkám, amit végzek, szintúgy nem a hiten, hanem a cselekvésen alapul. Egy hármashatár Európa közepén olyan védelemre szorul, melyet csak egy ilyen, részben sajátmagunk felé fordított hadigépezettel lehet biztosítani. Ha kell, az önmegsemmisítés árán is. Az önmegsemmisítés az utolsó stádium abban a harcban, melyet a gyengébb vív az erősebbel, a védekező az agresszorral. Az önmegsemmisítéssel megsemmisül az ellenség haderejének egy része is, és megszületik a földöntúli csodálat azok iránt, akik képesek magukat feláldozni egy védelmi hadművelet során. Reméljük, erre nem lesz szükség. A folyamatos készenlétre viszont igenis, szükség van. És büszkék lehetünk rá, hogy egy bármikor kirobbantható védőimpulzust tartunk kordában itt e Féktelepen, immár több mint egy évtizede.

***

Bea-Lujza vagyok, leánykori nevem Lengő. Férjemet Dropcsák Lajosnak hívják, és földmérő a városházán. Ő nem fog itt megjelenni, de fontosnak tartottam bemutatni, hátha ebből világosabban kitűnik, miért nem vettem fel a vezetéknevét. Mit is mondhatnék magamról? A féktelepen dolgozom, amióta az létrejött itt, a határvidéken. Két igazgató jobb keze voltam idáig, remélem ezt ők is így gondolják. Korány igazgató úrral szavak nélkül is megértjük egymást. Szeretem a munkámat, de nem tartozom azon nők közé, akik az otthon unalma elől a munkahelyükre menekülnek. Lajos előtt volt még egy férjem, mellette tanultam meg, hogy a pótcselekvés nem pótol semmit, a házasság pedig paraván. Ha eszembe jut az az időszak, még mindig begörcsöl a vállam és a nyakam, és nem tudom fordítani a fejem se jobbra, se balra. Emiatt egy évig, hetente kétszer jártam gyógymasszázsra. Mostanában sokkal szabadabban élek, mintha több levegőm lenne. Hétvégeken férjemmel gyakran kirándulunk a Menhely Kertjébe, mely alatt, mint tudjuk, nincsenek leszorított titániumrugók. Talán ez okozza, hogy habár a Féktelep biztonsága megföllebbezhetetlen, és a kirobbanás kockázata gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember e kertben úgy érzi magát, mint az anyaméhben, távol az igazi, veszélyes világtól. Van egy lányom is, egy igazi kamaszlány, még az első házasságomból. Külsőleg rám, természetét illetően viszont az apjára, volt férjemre hasonlít. Talán őt is szereti jobban. De jól megvagyunk így hármasban, Lajos, a lányom és én.

***

Talán azzal kezdeném, hogy hálaisten' nem sok páciensem van itt a Féktelepen. Ennek ellenére azt vallom, hogy régiónk táplálkozási szokásai és a káros szenvedélyek lényegesen növelik a halandóságot. Egyébként dr. Kóda Zsombor vagyok, a Féktelep mindenes orvosa. Azért mondom így, mert az általános vagy üzemi orvos kifejezés nem fedi teljesen azt a munkakört, melyben dolgozom. A szemgyulladástól a tüdőembólián át, a koszorús aranyérig itt mindennel találkozom. A koszorús aranyér, mint az aranyér egyik legsúlyosabb formája egyébiránt az én – ha fogalmazhatok így – felfedezésem, legalábbis ami a külalakról való elnevezését illeti. Egy nantes-i francia lap által publikált cikkben Kóda-daganatnak nevezik, de ezt két okból is helytelenítem. Az egyik, hogy valójában nem daganatról, hanem duzzanatról van szó, a másik pedig, hogy – lokációjából kifolyólag – ne a nevemmel fémjeleztessék ez a kellemetlen tünet.

Egyébként nős vagyok, két leány és egy fiú édesapja. A Kisebbségi Demokrata Párt helyi szervezetének elnöki tisztét is magamra vállaltam, mert úgy vélem, hogy hivatásunkon kívül a közéletben szintúgy jogunk és kötelességünk meggyőződésünknek hangot adni. Mint az Országos Parlament képviselője, puszta jelenlétemmel és persze szavazatommal igyekszem segíteni az ellenzék követeléseit, felszólalni nemigen szoktam. Ezért itthon néma szenátornak neveznek, és születésnapomon feleségem mindig képviselőfánkkal kedveskedik.

***

Dr. Kóda mellett dolgozom, mint nővér a Féktelep Központi Rendelőjében. Melániának hívnak. Mielőtt magamról bármit is mondanék, elárulom, hogy néha különös késztetéseim vannak, melyek a túlélésre irányulnak. Mások szerint ez termetemmel és lelkivilágommal magyarázható. Szerintem csupán egy természetes női ösztönről van szó, mely bennem erősebb, mint más nőkben. De arról a bizonyos esetről inkább a vakondok tehetnek. Tudván, hogy a Féktelep és az egész határvidék alatt hatalmas, kitörni készülő erő feszül, csoda-e, ha pánikba esik az ember, amikor a föld megmozdul a lába alatt? Azóta az udvarosok vakondirtásba kezdtek, tőlem pedig megvonták a felhatalmazást, miszerint saját döntésem alapján kilakoltathatom a Központi Egészségházat.

***

Maria Szopotnyikova Kazanyból. Megfigyelőként vagyok itt a Féktelepen. Hazám küldött ide, hogy tanulmányozzam az önvédelemnek ezt a formáját, mely idejétmúlt newtoni erőforrásokból táplálkozik. Erről többet nem mondhatok. Talán csak annyit, hogy megdöbbentő és egyben megható az itteni emberek igyekezete és munkája. Annak ellenére, hogy atomfizikus vagyok, nyíltan szembesülök minden olyan fizikai módszerrel, amely valami módon az energia hasznos átalakítását célozza. Nem régóta tartózkodom itt, mégis, és mint asszony is, azonosulni vagyok kénytelen a Féktelep működési elvével. A felszín alatt itt olyan láthatatlan erők dolgoznak, melyeknek elszabadulása sosem látott katasztrófát okozna. Egy kevésbé jelentős magyar író, Liszt Ferenc kedveséről, Marie D'Agoult grófnőről a következőket írta: hatvan láb mélységnyi láva, hathüvelyknyi hóréteg alatt. Szerintem e jellemzés tökéletesen fedi az e vidéken élők lelkivilágát, természetesen nem női vonatkozásban. Megkapó az a biztonság, amellyel az itteniek járnak-kelnek anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkeznének a bizonytalan valóságról. Mindezzel együtt, a Féktelep jövője, azt hiszem, megpecsételődött. Olyan korban élünk, amikor már nincs szükség ilyen és ehhez hasonló önvédelmi rendszerekre. Fel kell oldani, meg kell semmisíteni ezeket. De amíg érzem ezt a hatalmas erőt a föld alatt: testem alatt és mindenki teste alatt, éreznem kell azt is, hogy pillanatról pillanatra élek. S ez a tudat meghosszabbítja az itt töltött időt is. Mintha az egész világ leszorított rugókon pihenne. Mintha bennem is leszorított rugók feszülnének.

***

Mányi Zoltán vagyok, váltásvezető a Féktelepen. Vagy inkább csak magamról beszéljek? Mindegy, úgyis mindig megírják helyettem, amit mondani akarok.

Régebben színész akartam lenni. Barátaim, ismerőseim nem kételkedtek a tehetségemben, különösen, ami a versmondást illeti. Középiskola, irodalmi meg szavalóversenyek, sokat kaptam ezektől a fellépésektől. Lányok. Mindegy, a felvételim az anyaországi Színművészeti Főiskolára nem sikerült, itthon meg a színvonal miatt nem akartam ugyanazt csinálni, így a gépészet mellett döntöttem. Jó döntés volt. Akkor jöttem rá, hogy miért nehéz a műszaki egyetem. Azért, mert kegyetlenül kivasalja az emberben állandóan hullámzó érzelmi impulzusokat, és szembesít egy magasabb, megföllebbezhetetlen renddel: a természeti törvényekkel. Emellett ész is kell hozzá. Sokat tanultam és próbáltam megérteni mindent, mindegy mi volt a tantárgy neve. Gyakran mosolyogtam szobatársam linkségén. (Egyébként ő írta, amiket most mondok. Eddig azt hiszem, eltalálta.) Az egyetem után megnősültem. Egy olyan nőt vettem el, akinek a lába a legszebb testrésze. Amúgy okos, jó sakkozó.

A Féktelepen annak felépítése és működésbe lépése óta dolgozom, három éve mint váltásvezető. Furcsa, hogy a felépítés kifejezést használom, hisz maga a Féktelep azért létezik, hogy végső esetben sajátmagát, meg az egész határvidéket leépítse, vagyis felrobbantsa. Eddig nem volt rá szükség. Ezért nem érdemes a munkámról beszélni. Más szempontból viszont érdekes és túlontúl felelősségteljes feladat ez, igazi, férfias hozzáállást követel. A dönteni tudás itt életfeltétel, habár még nem került rá sor igazából. De folyamatosan nevelgetjük magunkban a határozottságot.

***

Nem régóta dolgozom itt takarítónőként. Iparművészeti középiskolát végeztem, elég jól rajzolok. Huszonkét éves vagyok, még nem döntöttem el, milyen irányban szeretnék továbbhaladni. Nővérem, Lengő Bea-Lujza révén kerültem ide. Engem Lengő Évának hívnak. Addig is takarítok, amíg nem találok valami okosabb célt magamnak. Felvételizni szeretnék a Színházművészeti Főiskola jelmeztervezői szakára, de erről még nem beszéltem senkinek. Fél éve, egy számomra fontos dolog történt velem. Művi úton eltávolítottak egy nagy májfoltot az arcomról. Ettől kezdve megváltozott az életem. Arcom helyett mintha a lelkem kezdett volna örülni annak, hogy egyik pillanatról a másikra megszépültem. Egyébként szeretek táncolni. Mások szerint ez nem fontos, szerintem viszont igen. Tánc közben minden egyes gesztus és mozdulat felértékelődik. És egy ideje egyáltalán nem szexuálisan. Inkább én táncoljak a földön, mint a föld énalattam. Azt mondják, itt ez könnyen lehetséges, habár én nem hiszek ebben. Úgy látszik távol áll tőlem minden, amihez kicsit sem értek. Ezt bevallom őszintén. Néhány dologhoz jobb is nem érteni.

***

Ne féljenek, nem úgy kezdem, hogy a "szindikátus nevében." Térmaró Sándor vagyok tisztelettel, és teljes a megelégedettségem azt illetőleg, hogy mindenki külön-külön is bemutatkozik. Ez azért is jogos és szükséges, mert a Féktelepen nem csupán visszaszorító fékek, de individuumok is dolgoznak. Ők azok, akik felvállalták azt a harcot, mely amennyire észrevétlen és csendes, ugyanannyira nélkülözhetetlen is túlélésünk szempontjából. Sportnyelven szólva, olyan védőkről van itt szó, akik nélkül a csatárok nemhogy gólt lőni, de még leshelyzetbe jutni is képtelenek volnának. Szakszervezetünk ezért olyan többletjuttatásokat próbál kieszközölni az itt dolgozók számára, mint a nyaralási pótlék – ha nem utazol, már kerestél –, különböző stresszmentesség-akkumuláló rendezvények, például a Féktelep Fesztivál évenkénti megrendezése, amelynek teljes bevétele szétosztásra kerül, a hármashatárt körülölelő másik két országba való vízummentes belépés, a gesheft-index hivatalos bevezetése, vészhelyzet esetén pedig a telepen való bentlakás és kosztoltatás feltételeinek biztosítása. A Szindikátus elnökeként – mivel hivatásomat tekintve pedagógus vagyok – kötelességemnek tartom a személyes kibontakozást is annak ellenére, hogy a csapatmunkát igen magas taktikai szinten tartjuk. Európa talán legegyedibb honvédő objektuma ma már nem csak a hazát, de a környező országokat is védi. Ennek magyarázata, hogy a Telep létezése immár két esztendeje nem hadititok. Ezzel együtt a külföld megbizonyosodhatott arról, hogy e föld alá rejtett energia nemcsak tőlük, de sajátmagunktól is megvéd bennünket, így őket egyáltalán nem veszélyeztethetjük. E fair play később akkora bizalmat szült Európa-szerte, hogy nemsokára egy francia delegáció látogat meg bennünket, hogy megismerje a Féktelepet, s hozzájáruljon annak fejlesztéséhez. Oroszországból is érkezett egy megfigyelő, Maria Szopotnyikova személyében, s mondhatom, hogy a szakértő nem várt lelkesedéssel látott munkához.

Privát életemről külön most nem szólnék, hisz az minden szálával e Féktelephez kötődik.

***

Jakus Lelle, negyvenéves, gyermektelen, nőtlen és veseműtött. Nem kell megijedni, csak karbantartó vagyok, és általában helyeselni szoktam mindenre, amit mások mondanak. Kivétel, amikor nőtlenségemet finoman volt betegségemmel magyarázzák. Nem az egyik tököm, hanem az egyik vesém hiányzik. Karbantartó lévén állandóan hibákkal szembesülök. Nem tagadom, néha a saját hibáimmal is. Ezért egyedül én látom azokat a technikai malőröket, amelyek kockázatáról mások oly heroikusan beszélnek. Ha az a bizonyos talajfelszakadás bekövetkezne, még az eddig biztonságban hitt Menhely Kertje is valószínűleg a levegőbe röpülne. Ha mégsem, a folyó akkor is, mindenképpen elárasztaná. Hát ennyit a biztonságról. De inkább hagyjuk a komolykodást, mert tudok egy viccet. A fürdőmestert megkérdi az egyik fürdőző: mondja fürdőmester úr, honnét tudja maga, hogy melyik kabin szabad vagy foglalt, amikor egy vendéget beenged oda? Sosem nyitott rá senkire? Ó uram, hangzik a válasz, sohasem. Mielőtt benyitnék, először mindig tájékozódom a kulcslyukon.

4.

Hát persze, Tilla is ezt teszi, amikor diapozitívokat néz. Mit lát ilyenkor? A saját lemeztelenített történetét. Az egész vetítés – gondolja ő – azért kell, hogy kattoghasson a diavetítő. Mintha a jövendő "vészteher" szívdobbanásait hallgatná. Pedig Tilla a saját múltjára leselkedik. Megalázó helyzet ez, mely menekülést sejtet valami elől oda, ahová elbújni már lehetetlen. Ez a hely, ezek a képek azonban képmutató módon, szépen láthatóak. És épp ez a gyanús. Szinte kelletik magukat: itt vagyunk színesen, fényesen, bújj belénk, légy te is fény, s törj meg színekre, hogy belénk veszhess. És Tilla már majdnem megtörik, amikor az idilli kép-örvények között rábukkan arra a bizonyos tervrajzra. Ez mentett meg – gondolja Tilla –, ez a tervrajz. Mindegy is, mit ábrázol. Csak tervrajz legyen, s ne ligetes folyópart. Ne úgy csússzak vissza egy képbe, mint egy álombeli élőmocsárba, hanem jelentsen kihívást, legyen egy matematikai feladat, egy megoldandó probléma. Mindegy, megoldom-e, de irányt szab nekem, Tillának, feledteti a még orromat facsaró combtövek, gyerekkaki, szeszpárás kocsma, birkatarhó, vagy nagyapám ázott kucsmájának szagát. Veszélyre int és vészterhes, de ez kell. Így már semmi baj sem történhet.

Gyerekkorában ha későig elcsavargott barátaival, és már elege volt, és fáradtsága élét vette a kalandvágynak, milyen szívesen gondolt a másnapi iskolai munkaakcióra, a kukoricatörésre vagy paprikaszedésre, melyek mint "tiszta és erkölcsös" tevékenységek tűntek föl előtte, s ahogy Mányi is mondta, ilyenkor kivasalódtak benne az érzelmi hullámzások, a kaland és az otthoni kikapás közti élmény-szakadékok, s a jótékony munka gondolata által megváltott "jóság" költözött belé.

– Azért kell vetítenem, hogy rájöjjek, miért nem kellenek a képek – gondolta Tilla, míg egymás után nézegette a diákat.

– S miután rájöttem, hogy nem kellenek, egy olyan képre bukkanok, mely gyökerében fogja megváltoztatni az életemet.

5.

Szükséges-e bemutatni a regressus infinitivumot, az előzmények végtelen sorát(?), kérdezem ÉN úgy, mint bárki ebből a tizenkét szerencsés emberből, akik eljátszhatják itt egy végkifejlet színpadi változatát. Mindegy, válaszolni is csak ÉN tudok: igenis, kellenek az előzmények, hisz azok utórezgéseivel kezdődött e tanulmány. Ha valaki előreelrendeltségre gondol, hát nagyon téved. Az előzmény, az idő sűrítésével egyre inkább a végkifejletre kezd hasonlítani, de ez egyáltalán nem fontos. ÉN tudom, ha most fognék egy villanykörtét és vészjóslóan felemelném, mielőtt még elengedném, mindenki tudná, hogy az szét fog robbanni a színpadon. Mégis végignéznék, ahogy esik lefelé, és összerázkódnának a csörömpölésre. Tehát a mindent megelőző örökkévalóság, az aeternitas a parte ante után fel kell takarítani.