Vörös István

Heidegger, a postamester

VIII. ÉNEK
A patkányokkal vívott csata

1
Gyorsan vonuló hangoktól kong
az ősi csarnok. De csakugyan
a kárhozat otthona? Heidegger
áll, és a cseppköves betonfalakat
nézi. A kövezett földön bíbor-

színű szőnyegek. A kőasztalon
rohadó gyümölcs, találomra
szétszórva, mintha a pusztulásnak
nem is lehetne rendje.

Martin most először szeretne
Hölderlinnel beszélni. Mintha
a te versedben járnék, akarja

mondani neki, de valami nincs
rendben, csupa nyomdahiba.

A túlvilág csak egy tévedésen alapul.

2
A balga egy s mást homályba
boríthat: ahol azonban
a semmi van jelen, átlátszó
sötétség borul az alvilágra.
A tévedés szitáját rázza egy angyal.

Nem bűnhődést szitál, az igazat
választja el a hamistól. De
rosszul. Henrik királynak kegyelmet
ad, de Gergely pápának nem.

Tolsztoj lent marad, Bismarck
föllebeg. Mától fogva hirtelen-
váratlan nem jöhet már.

Ki vihartól tűztől sose tartott,
elbámul most e zajban:

miféle uralom jön ember és szellem fölött?

3
A balga egy s mást homályba
boríthat. Švejk azonban alighogy
megpillantja Martint, elébe térdel
és egy ronggyal a csizmáját
fényesíti. Te zavarod össze ezt

a verset, kérdezi barátságtalanul
Heidegger. A lét köszöni szépen,
megvan létező nélkül is. -
Nos, akkor a létben vagy,

benyitottál a kitaláltba.
Elcsábíthatod Anna Kareninát,
vagy megmentheted a barátomat,

K. Józsit. A nagy mű elhalad
idelent, mint a metró. A kocsik

üresek, az állomás kivilágítatlan.

4
A verseket nem lenne szabad klónozni.
Épp csak leírni egy papírra,
de nem legépelni, nem kinyomtatni,
nem lefordítani őket idegen
nyelvre. (Bár az eredeti nyelv is

idegen nyelv nekik.) A hibák
elszaporodnak rajtuk, mint frontkatona
fején a tetű. (A vers nem is a nyelvében
él. Csak addig van, amíg nincs.)

A kinyomtatott szöveg és a fordítás
hamisítvány. A kézirat színhibás másolata.
(A vers fekete, fehér és szürke.)

A fehér: versre kiömlött bor.
A szürke egy könyvön álldogáló galamb.

A fekete a vers saját halála.

5
Az ember szabadságra ítéltetett,
mondta a katona, de nekünk húsra
és borra van szükségünk. Nem
lehetünk tehát tekintettel az
ítéletre. Nem szabad élnünk

a szabadsággal, itt semmivel
sem szabad élünk. Az élet
tilalmas dolog és tiltott szó.
A gondolkodás nem vezethet

tettekhez. A tettek rosszak,
nem ide valók, a tétlenség
halál, de itt a halálról

sem szabad beszélni. A szabályok
fölöslegesek, nekünk húsra és

borra van szükségünk a készülő harc előtt.

6
Nem lehetünk tekintettel
az ittlétre, mondta Heidegger,
arra, hogy itt vagyunk.
Nem kell bor, undorodok
a hústól. És legfőképp:

félek a kenyértől. A kenyér
ropog, mint friss repesz
a hóban. Tulajdonképpen
mért vagyok én itt?

A nyelv tart fogva? A szórácson
hús és hal sül. De a hallgatás-
rács függőleges. Szelíden

terel a céljai felé. Nincs is
cél, nevetett föl Švejk.

De a nevetés ujjként előre mutat.
               
7
Figyeld meg, itt még imádkozni
se lehet. Valahonnan folyton
sülő kenyér illata jön.
Angyalok járőröznek az úton,
vagy ördögök bujkálnak a fák

mögött. „Mi Atyánk, ki vagy
a Mennyekben.” – Akkor mi miért
itt vagyunk? – És ha itt nem vagy,
nem is vagy igazán. – Kupacokban

puffan a szárazföldre lökött mondat
hajófenekéről a sár. – És akkor
nem vagy Atya sem. Jöjjön el

a te országod? Egy nemlétezőé?
Hiszen épp ez az. – És a kenyérszag?

A kenyérszagot én se értem.

8
Az egész olyan keskeny,
mint két egymásnak épített
ház között a rés. De ha
az egyik házat a középkorban,
a másikat meg most, a háború

alatt építették, akkor az
a rés nincs is. De nincs
a most se. Varázsszurdok.
Három percre jössz, és a

következő világháború
végén érsz haza. Épülnek
házak a háború alatt?

Csak olyan sietséggel, ahogy
nők fölé térdelnek katonák,

tégla téglára ugrik.

9
Szenteltessék meg a te
neved. De mi a neved, dörmögött
Švejk. Tényleg, kivel szeretnél
találkozni, kérdezte. Itt az
akarat nagy erő. – Csakhogy

én nem akarok semmit. Talán
magamat lenne jó megismerni.
Az öreg Heideggert. Lesz
majd belőlem pap? Vagy

költő? Legalább teológus?
Forradalmár leszek?
Nem az a fontos, ki leszel,

hanem, hogy ki vagy, öcsém.
Az ima szavai, hajolt le Martin.

Megtaláltam az utam.

10
Ez nem út. Ez patkányösvény.
Ha itt vannak a nyomaik,
hamarosan ők is erre jönnek.
A jövő felől tartanak a múlt
felé, és bármelyikünk útját

keresztezhetik. De ha ilyen út
nincs is?, okvetetlenkedett Martin.
Ha nincs, akkor jönnek, ha
van, akkor mennek. Ha lenne,

már nem élnénk. Az igazi
nagy emberek meg se fogannak.
Švejk arcán fölényes mosoly:

Legfeljebb megírják őket.
Egy patkány a bokájába mar,

a létezés nem ajándék, súgja.
               
11
Midőn lenn az ég nevetlen,
s fönt a föld szintazonképp,
Patkány, az ős-vég, kevés dolgok
teremtője, minden dolog pusztítója,
és Patkánynő, a pusztulás vége-gödre

semmi-sártól csatakosan, a vizekkel
egybemosódó ég aljából, mint
sikamlós, édes délibábból, kigázoltak.
És a föld és tűz egybeízzó gömbje

hátulról Patkány-árnyékot
vetett elébük, mely a létig
elért, mint egy járhatatlan út,

akkor ráléptek erre a szurokhídra,
mint aki fejtől övig a történelembe

süllyed. És figyelték, megtartja-e őket.

12
Martin örömmel kapkodta
a fejét. Már semminek sincs neve.
Švejk nevetett: Csak felejtesz!
Mintha a kezdet, a furcsa kezdet
bennem eredne, és én visszajutnék

az eredethez. Már nem kéne
semminek se lennem. Csak ülnék,
bal könyökömet a jobb térdemre
téve. Fejemet a bal tenyerembe

hajtva. És figyelném az öt
fej harmóniáját, ami vagyok.
A bal lábfej és a jobb tenyér

a kezdet. A bal tenyér és a jobb
lábfej a végítélet. A gondolkodás

gyufája a középre világít.

13
A Patkányok csapata: elől
egy lovas. Felnyergelt
macskán ezüstpáncélba
öltözött kan-patkány vágtat.
Hátsó lábán sarkantyú.

A sarkantyú végén szikra,
ami folyton perzseli a macska
bundáját. Megelőzi őket
az égett szőr szaga. A macska

szemén vasellenző. A patkány mellső
lábával gyűszűt és rozsdás kötőtűt
tart. Utána gyalogos hörcsögök.

Szájukban csibuk. A fehéregerek
mozsárágyút húznak. Az üstdobot

egy névtelen állat veri.

14
A királyi pár papírsátor alatt
a hídfőnél: Patkány, a koronája
lábos. A jogar kályhacső.
Az országalma egy izzó parázs.
Felgyullad a sátor, a jogar

feketén pöfög, a koronából
fehér gőz száll. Valami fő
és sül. A szurokhíd puhul
és bugyborékol. A történelem

az a híd, melyet Isten épít
a hallatlan szakadékok fölött.
A szurok a mélybe ömlik, de nem

ott vannak az ostromlók. A katonák
odaát maradtak. Patkánynő levetett

csipkekesztyűjével integet nekik.

15
V. Károly csapatai Rómára
zúdulnak. Az Angyalvár az esőben
fekete, mint a szurok. A Piazza
Navona cirkuszában patkányokkal
falatnak föl két hitetlent.

A jogar, mellyel a pusztulás
irányát mutatja, füstöl a császár
kezében. A pápa megfordítja
süvegét, vizet tölt bele.

Kezéről a vörös bort mossa.
A Campo de'Fiori piacán
égő papírvirágot osztogat

egy félkarú férfi. Egy vak
nő megszagolja. Tüsszög.

A város fölött izzó virágpor.

16
Nero verset olvas. És megérzi
egy ismeretlen virág illatát.
Hogy elérjek a napsütötte
sávig, hol fehér tógám világít.
Olvasás közben keze egy
fekete rabszolga hímtagján

mozog. Másik kezében lila
füge. Az édes gyümölcsbe
harap. Szájában egy égő város
lilája. A papírra fekete ondó
ömlik, az írás életre kel,

a sorok összegubancolódnak.
Ujjai között síkos pusztulás,
megfogan egy új város, üszkös
gerendák roggyannak be. Ágyékára

patkány veti magát. És még soha
olyan gyönyört nem érzett, mint amilyet
a két karmos láb szerez neki.

Szemének időfelszíni bársonya,
az üres és járatlan vidék, lassan

megtelik a jövőből menekülőkkel.

17
Lehet-e a jövőből menekülni?
A patkányok előre-hátra rohangálnak
az időben, mint vezetékben
az áram. Rabszolgák rémfára
feszítve a Rómába vezető úton.

Mindegyiknek citrom téve
a szájába. Narancshéj szögezve
a tenyerébe. A patkányok
az árokparton epret esznek.

A kapitány zsebkéssel cseresznyét
szeletel. A közpatkányok
magot rugdosnak. A haldoklók

feje fölött szivárvány. Éjszaka
esett. Akkor többen haltak meg.

Lehet-e a jövőbe menekülni?

18
Hannibál Róma falai előtt.
Az elefántokon még nem olvadt
meg a hó. Nem is igazi elefántok,
fa-elefántok, jég-elefántok.
De senki nincs, aki bevigye őket.

És nincs is hová. Pár száz
évvel korábban érkeztek.
A város még üres. Csak egy
anyafarkas járja az utcákat,

aki évek óta nem tud megszabadulni
a terhétől. A létezés döntő
pillanataiban minden ember

egyedül marad. A farkas
lesből egy patkányra veti magát.

A patkány visítva a semmibe menekül.

19
Heidegger az elefántos
tábort járja. Fehér vért
rajta. A hajára lisztet
szórt. Mint akit bepaníroznak.
Švejk tojást és morzsát

visz utána egy kosárban.
A pun vezér sátorába
hívja az idegent. Fél
óra beszélgetés után

eladja egyik alvezérének.
A bűn a rossz társadalmiasodásával
elenyészik az állam szervezetében.

Hannibál csata közben elalszik.
Martin kiszabadul. Az elefántok

hasa alatt patkányok kelnek át.

20
Szicília felől egy szökött
görög rabszolga érkezik
az üres városba. Átlép
egy patkány-árnyékot.
A tűz mellett két embert

és egy kutyát pillant meg.
Mi ez a sok épület? A jövő.
Ennyi fal közé már nem
vetülhetnek be az árnyékok,

bosszankodik. El vagyunk vágva
a valóságtól, bólogat Heidegger.
Legalább sört lehetne kapni,

morog Švejk. A forró kőlapon
tojást süt. A kutya sunyítva

menekül a barlangjáró elől.

21
Martin a hídfőnél rekedt
patkányokra támad. A fején
borbélytányér. A névtelen
katonák előbb menekülnének,
de mivel nincs hova,

nincs már híd a semmi és a semmi
között, előre ugranak,
a közönyös lovag hátába
kerülnek. A legszemtelenebbet

a fegyverhordozó megragadja,
forgatja a feje fölött
és a többire sújt vele. Martin

a visítozó katonák arcára tapos.
A sokaság megsemmisülten örvénylik.

Az egység kevés, hideg.

22
Az egység forog, mint a
szélmalom. Minek az egysége
a négy lapát? Az egyiket
a szél, a másikat az eső,
a harmadikat a villámlás,

a negyediket a homokvihar
hajtja. Martin nem nézi
óriásnak a malmot. Az arca
csupa liszt. A haja rizsporos.

Az igazság működébe lépése
érvényteleníti a bizonyosat.
– ennek a mondatnak a dárdájával

támad. A szél feldobja,
a víz elviszi, a tűz

lerántja, a föld elkapja.