Cornel Ungureanu


Danilo Kiš – a Kelet felé vezető út


Danilo Kiš haszonélvezője lett Közép-Európa 80-as években bekövetkezett váratlan előtérbe kerülésének. Akkoriban sokan a térség egyik legjelentősebb írójának tartották. Sikerkönyve, a Borisz Davidovics síremléke valamivel korábban, 1976-ban jelent meg. Az 1965-ben kiadott Kert, hamu és az 1972-ben napvilágot látott Fövenyóra addigra már meghozták számára a megérdemelt népszerűséget.

Danilo Kiš azt követően lépett a színre, hogy előzőleg jeles írók művein keresztül figyelmesen áttanulmányozta a Gulág-szigetcsoport földrajzát. Forrásai nem ezen a vidéken fakadnak, de innen származik minden fontosabb támpontja. Danilo Kiš nem dokumentaristaként, inkább egy modelljét tanulmányozó szobrászként lép a lágerek világába. Irodalmi sikereit követően, amelyek közép-európaiságának elismerését is jelentették, írásait kezdték olyan modellek alapján mesterien dolgozó alkotók művein keresztül értelmezni, mint Kafka, Schulz vagy Celan. Párhuzamok, amelyek bosszantották Kišt. Nem akarta, hogy a modern irodalom e nagyon is illusztris alakjainak sorába illesszék! Ugyanakkor nem esett nehezére beszélni arról a térről, amelyet sajátjának tekintett, és mondhatni, hogy mindezt olykor boldog önfeledtséggel tette. A NewYork-i Normal című folyóiratban megjelent interjúban Michael March1 lejegyzett néhány riposztot, amelyekben a mester újból és újból megkísérli definiálni a helyet. „Közép-Európát mondunk, mert másképpen nem tudnánk megnevezni azt a térséget, amely Kelet-Európa és Kelet-Berlin között található”, jelenti ki Danilo Kiš, majd hozzáteszi: „Mindenki azt ért Közép-Európa fogalmán, amit akar.”

Egy Danilo Kiš formátumú esszéírótól legalábbis zavarba ejtő ez az álláspont. Csak abban reménykedhetünk, hogy a jugoszláv író a régi Közép-Európa fogalmat egy újjal kívánja helyettesíteni. Egy olyan új fogalommal, amely nem kötődik annyira erősen Kafka, Musil, Roth, Schulz személyéhez, és rajtuk kívül mindazokhoz, akiket a bomlás, a haldoklás és a vég íróiként ismerünk.

Egy régebbi, Kuśniewiczről2 szóló írásomban megállapítottam, hogy a haldoklás nagy íróinak műveiben minden „kifelé” tart. Minden igyekszik eltávolodni a Központtól. A tulajdonságok nélküli emberben csakúgy, mint Broch regényeiben, tetten érhető egyfajta megszilárdulási folyamat, a „faj fokozatos materializálódásának” folyamata. A szereplők saját testükbe zuhannak vissza. A Radetzky induló című regényben az utolsó von Trotta, akit a birodalom egy eldugott sarkába száműztek, egy nemesi család (potenciálisan) hírneves leszármazottjainak sorát zárja. Egy olyan isten háta mögötti provinciában haldoklik, ahol a hely legkiválóbb embere az alkímiának szenteli életét. Annak az alkímiának, amely a Központ visszahódításának arisztokratikus művészete3. Az egyszerűség kedvéért egyetlen könyvet fogok elemezni: a Borisz Davidovics síremlékét.

Kákánia irodalma a Központ elvesztésének és tévelygő keresésének irodalma. Pontosabban egy új Központ kereséséé. És ezen a ponton ki kell mondani: az új Központ nem más, mint a III. Internacionálé, azaz Moszkva. De milyen spirituális szerepet tölthet be az új Központ?

Az új Központ feltételezi a Kelet felé fordulást. Ahogy a szerzők, úgy szereplőik is Kelet felé tartanak. Az új vallás Mekkája felé fordulnak. Zsigereikben érzik az új Központ hívását, de ha figyelmesen olvassuk a közép-európai szerzők írásait (Kunderától Sorin Titelig és Mrožektől Bulatovićig), megfigyelhetjük, hogy az új Központ csupán megmunkálja a régi Központ által hátrahagyott nyersanyagot. Mintegy tovább materializálja azt. A testbe való visszazuhanást teszi véglegessé.

Ki kell jelentenünk, hogy Danilo Kiš hősei egytől-egyig saját testükre hanyatlanak. Egyetlen valóságuk, amely az út végén marad belőlük, a testük. Nem elég, hogy a világ végére, a szibériai lágerekbe száműzték őket, holttesteiknek el kell viselniük, el kell ismerniük az új központ végső igazságait.

Danilo Kiš nem akart irodalmat csinálni, pontosabban nem akart mindenáron irodalmat csinálni: ő könyveket akart írni. Egyik interjújában, amelyet V. Krivokapićnak adott (NIN, 1979), azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a Fövenyóra című regényét úgy olvasnák, mint a Kabbalát szokás. Ha tanácsokat kellene adnunk az olvasónak arra vonatkozóan, hogy miként olvassa a Borisz Davidovics síremlékét, csupán arra hívnánk fel a figyelmét, hogy a regény a következő alcímet kapta: Hét fejezet egy közös történetből. Az pedig, hogy az eredeti címben szereplő grobnica szót a „síremlék” szóval fordították, véleményem szerint teljes mértékben megfelel Danilo Kiš prózája szellemiségének, amely a környezet materialitásának, durvaságának ábrázolását tartja elsődlegesnek.

A számunkra ismerős tények (polemikus) felszíne alatt meglepő, az új Központ által megkövetelt vertikumot fedezhetünk fel: a szakrális szövegek értő olvasója által ásott mélységet. Minden, ami a bűnös jelenben történik, már megtörtént korábban is: az új Központ – Moszkva, a Világforradalom fővárosa – felé vezető út egy eredeti, ezoterikus utazás paródiája csupán. Joszif Brodszkijnak a Bűvös kártyajáték című fejezetben (a mágikus negyedik fejezet, amely körül a regény többi fejezete gravitál) különösen egy oldal nyerte el a tetszését, amelyik szerinte a legpontosabb jellemzését adja a „hajdanvolt Monarchiának”. A szóban forgó szövegrészlet Kákánia tereinek metszéspontján helyezkedik el, ugyanakkor „érvekkel” is szolgál mindazok számára, akik a spirituális tartalékait felélő térségtől való elszakadás mellett döntöttek: „Karl Georgijevics Taube a magyarországi Esztergomban született 1899-ben. Bármennyire is szűkszavúak is a legkorábbi éveire vonatkozó adatok, a század eleji kisváros vidékies szürkesége világosan kirajzolódik az idők ködéből: a szürke, földszintes házak, a hozzájuk tartozó udvarok, amelyeket a lassan tovahaladó nap egymástól élesen elhatárolt, vakító fényű négyszögekre és nedves–dohosan sötétlő árnyékokra tagol; az akácfasorok, amelyek tavasszal a gyermekbetegségek, a köhögés elleni szirup és a karamellcukorka émelyítő illatával illatoznak; a patika hideg, barokkos fénye, ahol csak úgy ragyog a fehér porcelán edények gótikája; a kövezett udvarú, komor gimnázium (kopott zöld padok, bitófára emlékeztető leszakadt hinták, és fehérre meszelt deszkaklozetok); a Mária Terézia-sárgára meszelt városháza, az azokban a románcokban emlegetett dércsípte levélnek meg őszirózsának a színével, amelyeket estefelé a cigányzenekar játszik a Grand Hotel kerthelyiségében.”

Íme egy kép a császári provinciáról, amelyet ha összehasonlítunk azokkal az ábrázolásokkal, amelyeket Joseph Roth, Stefan Zweig, Peter Altenberg vagy Arthur Schnitzler műveiből ismerhetünk, nem fedezünk fel lényeges különbséget. Csakhogy az előbb felsorolt szerzők műveiben nem volt annyira egyértelműen tetten érhető az a kiábrándultság, csömör és tehetetlenség, amellyel az elemzésünk tárgyát képező regényben a hely kitaszította magából szereplőit. Az új Központ vonzása nem volt a szereplő egy adott tértől való elidegenedése által determinálva: „Kart Taube, a patikus fia, mint annyi más vidéki gyerkőc, arról a boldog napról álmodozott, amikor a szemüvegének vastag lencséin át a búcsú madártávlatából, utoljára s ugyanazzal a méla undorral látja meg városát, mint amikor gimnáziumi rovargyűjteményünkben nagyítón keresztül nézzük a kiszáradt és értelmetlen sárga lepkéket.” [Kiemelés. C. U.]

A Monarchia korábbi regényeiben a szereplő Bécs felé tart; az új könyvekben az iránytű Moszkva. De az orvos nem marad sokáig Moszkvában, mivel ez idő tájt a világ új Központja Szibériában található. Bizonyos értelemben a Kelet felé vezető út egyet jelent a fogság földalatti univerzuma felé történő utazással.

Az egész könyv élettörténetekből áll. Danilo Kiš sejtetni engedi, hogy regényében korának nagy embereiről ír. Átnyújtja nekünk párhuzamos élettörténeteiket. Ösztönöz bennünket a negyedik és ötödik évtized útvesztőiben eltűnt emberek életének rekonstruálására. Mint egy tudós, sorra idézi a dokumentumokat. Ujjong előttük. Ezek szenzációs, hihetetlen erejű oldalak.

Milyen világban élünk mi, ha ezekről a történetekről, melyek szerzőnk számára oly ismerősek, nincs tudomásunk?

És mégis, bizonyos történetek ismerősnek tűnhetnek Szolzsenyicin vagy Nagyezsda Mandelstam műveiből, akik felidézték Szibéria lágereit és összegyűjtötték a sztálinista börtönök dokumentumait.


Ekképpen válik a Borisz Davidovics síremlékének utolsó története, az író életének története maga is a rekonstrukció tárgyává. Egy tehetségtelen íróról van szó, akinek mindezek ellenére mégis sikerül egy fantasztikus élettörténetet elénk tárnia: túlfejlett heréi vannak. Kiš szerint az orosz irodalomban orvosi esetként fogják számon tartani: nem maradhat ki egyetlen patológiai tankönyvből sem.

Íme tehát egy száznyolcvan fokos fordulat, amely még jelentősebbnek tűnik, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Danilo Kiš irodalma a Képre támaszkodik. Mielőtt részletesen megvizsgálnánk ezt a kérdést, csak annyit szeretnék ehhez hozzáfűzni, hogy Kiš írásai mindenekelőtt a hivatásos forradalmár alakját helyezik előtérbe. A „perifériák Mitteleurópájában” sok író volt legalább életének néhány évében hivatásos forradalmár. Eközben pedig egy sor másik író – közöttük számos neves szerző – a hivatásos forradalmár portréjának megrajzolásán fáradozott. És e portré vízjelén keresztül kezdtek láthatóvá válni az új világ kontúrjai. A hivatásos forradalmár alakja oly mértékben mitizálódott, amilyen mértékben a Forradalom krónikásainak műveit elérte a deszakralizáció. Mivel csodatevő hatalommal van felruházva, a hivatásos forradalmár nem csak harcos, de építész, orvos vagy pedagógus is lehetett. Bármi elérhetőnek tűnt nevelő példájának erején keresztül. Makarenko Pedagógiai hőskölteménye irányadó műnek számított mindazok számára, akik hittek abban, hogy az új társadalom képes lesz átnevelni az „alvilágot”.

Danilo Kiš könyvében a kép a visszájára fordul, ellentétes előjelet kap. A Bűvös kártyajáték című fejezet „szociálisan rokonítható” fogva tartottjai, „Makarenko fattyúkölykei” már egy külön világot alkotnak, amelynek megvannak a saját törvényei. A könyvekből kártyalapok lesznek, a bűnözők pedig az őket jelképező állatokat tetováltatták mellükre: bestiarium. Kis mágikus bestiarium. „Ennek okán már elég nagy szerencse már az is, ha az ember fönn lehet a priccseken, a Sas, a Kígyó, a Sárkány és a Majom névre hallgató, tetovált istenek közelében, s hogy szepegés nélkül hallgathatja titokzatos bűvszavaikat meg borzalmas szitkaikat, amelyekben kutyákkal meg az ördöggel hozzák fajtalan kapcsolatba a tulajdon édesanyjukat, az egyetlent, akit az ilyen bitangok szentként tisztelnek.”


Azt hiszem, hogy a román olvasóközönség először Sorin Titelnek a Secolul 20 című folyóirat 1986. évi 4-5. számában megjelent fordítása révén találkozhatott Danilo Kišsel. Titel pályája elején néhány évet az álomfejtők köreiben töltött, majd egy sor cikkel áldozott az Új Regény és istenei, Claude Simon, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute oltárán. A párizsiak figyelmét A fogoly hosszú utazása című antikommunista parabolával hívta fel magára, amely ennek ellenére odahaza számos irodalmi elismerésben részesült. Mindezek után Titel hazatért, hogy a Messzi országban (a régi és a mai Bánát regényeinek ciklusa) felfedezze „közvetlen környezetének” értékeit. Az író, aki korábban soha nem foglalt állást a legfrissebb irodalmi irányzatok képviselőivel folytatott diskurzusok körén kívül eső kérdésekben, most egy teljesen más természetű párbeszédet javasol. Beszélgetőpartnereit ezen túl Jaroslav Hašeknek, Danilo Kišnek, Andrzej Kuśniewicznek és Meša Selimovićnek hívják, akik egy másik irodalmi tájegység szerzői. Elsősorban őket idézi új programalkotó, összegző vagy megemlékező cikkeiben.


Titel a Kert, hamu című regényt fordította le (természetesen franciából; Sorin Titel szemében a francia szál presztízse érintetlen maradt), amely saját regényeihez a főhős alakján keresztül kapcsolódik, aki nem más, mint az Apa. Ez a kapcsolat azonban nem minden esetben mutatható ki tisztán. Danilo Kiš regényének vallomásos hangvétele, parodisztikus tagolása és burleszkbe hajló jelenetei jelzik a rokonságot. Sorin Titel és Danilo Kiš olyan alkotók, akik számára a család univerzuma ugyan egyáltalán nem érdektelen, de az iróniát sem tekintik csupán másodlagos modalitásnak. Végezetül álljon itt néhány sor abból a szövegből, amelyben Sorin Titel bemutatta olvasóinak a jugoszláv írót: „A belgrádi avantgárd színház dramaturgja, az orosz, magyar és francia költészet szenvedélyes fordítója […] Danilo Kiš a mai Jugoszlávia legreprezentatívabb íróinak egyike.”

Titelnél a Messzi ország utolsó soraiban jelenik meg először az a bizonyos fordított kép, ami egy későbbi regényében, A madár és az árnyékban aztán új dimenziókat kap. Danilo Kiš életművében a Fövenyóra és a Holtak enciklopédiája azok a regények, amelyekben a fordított előjel arra ösztönzi az olvasót, hogy utazást tegyen Hádészban.

A Borisz Davidovics síremlékét szintén lehet úgy olvasni, mint egy túlvilági utazást. A holtak lelkeinek vezetői itt sem hiányoznak a szövegből, beazonosításukhoz azonban élesebb szemre van szükség.


Kevés író élte meg olyan intenzitással a közép-európai peremvidékek sorsát, mint Danilo Kiš. Anyja híres tudósok, Montenegró alapító atyáinak dédunokája, nagybátyja, Danilo a legjelentősebb kritikusa volt Njegošnak, a költőnek és montenegrói nemzeti hősnek. Apját Auschwitzban ölték meg. Ő maga 1989 novemberében, a nagy európai földcsuszamlások idején halt meg.

A Jugoszláviai Írók Szövetségének székházában voltam azon a november 17-én, amikor temetésének előkészületei zajlottak. Pravoszláv papok, mintha régi filmekből léptek volna elő, lassú léptekkel haladtak az irodalmi méltóságok szobái felé, akik szemérmesen a háttérben maradtak. Úgy tűnt, mintha az ő jelenlétük hatott volna természetesebben, és nem az épületben tartózkodó költőké és íróké, akik közül pedig többen is elismert személyiségek voltak. Az író sokak meglepetésére az ortodox egyház szertatása szerinti temetés mellett döntött. Danilo Kiš földi maradványai egy nappal később érkeztek meg Párizsból, hogy egy belgrádi temetőben helyezzék örök nyugalomra. Sehol máshol nem nyugodhatna méltóbb helyen, mint ebben a félreeső temetőben. Halála bizonyos értelemben előre vetítette annak a Jugoszláviának a végét is, amelynek irodalmát oly energikusan képviselte4.

Fordította: Varga Csaba


(Forrás: Cornel Ungureanu: Mitteleuropa periferiilor. Iasi: Polirom, 2002. 108-116. o.)



1 Egy kiváló interjúban, amelyet Mircea Mihăieş készített Michael March-sal („Danilo Kiš, a metafizikus Casanova” In: A Treia Europă, 1997. évi 1. szám, p. 147), March megjegyzi, hogy az újság, a The Independent, amely eredetileg az interjút megrendelte, megtagadta a közlést. „Nem akarták egy Casanova titkait olvasóikkal megosztani.” Kiš tipikusan zsidó író, mondta March, majd miután Mircea Mihăieş kijelentésének pontosítására kérte, hozzátette: „Azt értem, hogy az artériái, a vénái, a vére színültig volt azzal az idejétmúlt zsidó szenvedéssel. És azt, hogy a szenvedés révén jutott bölcsességre. Ugyanabból az irányból érkezett, ahonnan más írók, akik nem látszottak zsidónak, s mégis azok voltak, mint Kafka, Mandelstam, vagy éppen a román Paul Celan. Olyan írók, akikre egy súlyos hagyomány nehezedett. Genetikai és öröklési szempontból, egy nagyon, nagyon eltorzított, elgyötört és komikus belső vízióval, és ez a tapasztalat jelölte meg őket. Azután életükkel és a műveikkel tettek emellett tanúbizonyságot. Íme, ez műveik alapja. És az író mindig kérdéseket tesz fel. Ami visszairányít bennünket a Tórához, a rabbi kérdéseihez és feleleteihez. Márpedig az író egyik szerepe az, hogy okoskodó kérdéseket tesz fel.”

2 Lásd Andrzej Kuśniewicz. Prin cenuşa unui imperiu {Andrzej Kuśniewicz. Egy birodalom hamuján át} című írásomat az Imediata noastră apropiere {Közvetlen környezetünkben} című kötetben, II. kötet, Editura Facla, 1989, pp. 281-292.

3 A fiát kereső von Trotta, akit egy határ menti helyőrségre vezényeltek, különös vidékre téved: „Mert a mocsarak félelmetes terjedelemben nyúltak el az egész vidéken, az országút mindkét oldalán, békákkal, malária-bacilusokkal és alattomos fűvel, amely a mitsem sejtő, a vidéket nem ismerő vándor számára borzalmas csalogatás és borzalmas halált jelentett… aki itt született, ismerte a mocsár alattomosságát … Aki idegen erre a környékre került: az elveszett. Senki sem volt olyan erős, mint a mocsár. Senki sem állta határt.” (Joseph Roth, A Radetzky induló. Ford.Boldizsár Iván. Budapest: Nova Irodalmi Intézet, 1922. 131. o.)

4 Külön fejezetet kellene szentelnünk Miloš Crnjanski Örökös vándorlás című regényének, és ezen keresztül egy egész nép Moszkva felé fordulásának, Moszkvába vetett hiábavaló hitének is. Ez a harcosok emlékének szentelt kiemelkedő jelentőségű könyv, amelyben a szerző külön fejezeteket szentel Bécsnek és Temesvárnak, csakúgy, mint a Monarchia dicsőségéért folytatott harcnak és az orosz „tengerben” való elmerülésnek is, egyike azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek a legpontosabban jellemzik a perifériák Közép-Európáját. Lásd még a regény román kiadásához általam írt előszót, Miloš Crnjanski Migraţii {Örökös vándorlás}, I. kötet, ford. Octavia Nedelcu és Duşa Baiski, Editura de Vest, 1993.

Itt kellene megemlítenünk továbbá a Secolul 20 című folyóiratot, amely az 1989-es romániai forradalom utáni legelső számát Borisz Paszternáknak (részletekkel a Zsivágó Doktorból) és Danilo Kišnek (Borisz Davidovics síremléke) szentelte. A Danilo Kiš iránt érdeklődők számára hasznos írásokkal jelentkezett Joszif Brodszkij és Edgar Reichman („Hajlok arra, hogy az olaszul író Svevo és a lengyel Kuśniewicz mellett a szerb-horvát nyelven alkotó Danilo Kišt is a hajdani Monarchia polgárai közé soroljam. Bár természetesen túl fiatal ahhoz, hogy megélt tapasztalatai legyenek a Monarchiáról, de életművét átjárja a birodalom szelleme…”), valamint Mircea Mihăieş („Az irodalom Danilo Kiš számára, pontosabban fogalmazva a félig valós félig fiktív regényhősei számára az erőszak terét jelenti) és Cornel Ungureanu. Figyelemre méltó oldalakat találunk még Danilo Kišről Victor Ivanovici Repere în zigzag {Támpontok lólépésben} című kötetében (a Balkánia és Mitteleurópa című fejezet (105-415 o.) nem csak a Danilo Kiš kutatóknak lehet hasznos olvasmány, de azoknak is, akik szeretnék megérteni ennek a két térségnek a hullámzó kapcsolatát. Mondanom sem kell, a szóban forgó fejezet záró része, amely az „Egy Duna menti ábránd Danilo Kišnek” alcímet viseli, a legszebb szövegek egyike, amelyet ennek a közép-európainak szenteltek.

A Danilo Kišnek tematikus számot szentelő kulturális folyóiratok sorából kiemelve egy jó szót kell szólnunk a Literaturmagazin Rowohlt irodalmi folyóirat 1998. márciusában megjelent 41. számáról, amelyben az alábbi mottó olvasható: „Az ember rejtélyes eltűnése, amely írásaim esszenciáját képezi, a XX. század legfontosabb jelensége.” A szám kiadatlan szövegeket, visszaemlékezéseket, műelemzéseket közöl az alábbi szerzők tollából: Esterházy Péter, Claudio Magris, Ilma Rakusa, Paul Nizon (A szavak visszhangja) és William H. Gass (A keletkezés és a halál nyelve).