Csányi Erzsébet
Kosztolányi Dezső és Virginia Woolf regényeinek érintkezési pontjai
Csak a tömörség ingere diktálta ennek az elemzésnek a címét. Kosztolányi szövegvilágának kulcsszavát keresve ugyanis a rajongás fogalma bukkan elő, úgy tűnik, a rajongás, mint tudatállapot gyújtópontként szerepel ebben az opuszban. Témánk tehát korántsem az író, Kosztolányi lelkialkatának boncolgatása, hanem a műveiben oly nyomatékossá váló emberi-érzelmi alaphelyzet, a túlfűtöttség kérdése.
A vizsgálódás az Esti Kornélra korlátozódik, mert itt az első fejezettől éppen ilyen értelemben pecsételődik meg a történet és a narrátor sorsa. Szinte fertőző ragályként önt el mindent a létértelmezési lehetőségek démoni vonulata, s ennek a tanításnak a halálos izgalma kiegyenlítődik valamiféle léteszenciával, egyedül érvényes, dialektikus létfilozófiával.
A történet az ifjúkori lázadás hevében kialakuló barátság túlfűtöttségét és metaforikus hősábrázolásba hajló misztikumát hangsúlyozza:
„Egymás nyakát átölelve ballagtunk. Egy ilyen szenvedélyes sétánkon jöttünk rá arra, hogy mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is… Megfogadtuk, hogy … egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem, s az ifjúság rajongásában arról is meg voltunk győződve, hogy fogadalmunkat kész örömest teljesítjük…” (13. o.)
Az irodalom öntükröző alapjellege, ritmuson nyugvó természete a két fiatalember figurájának bevezetésével a szereplők megformálására is kisugárzik. Ez a hősök szintjén megteremtett rímelés Esti és a narrátor felcserélhetőségén nyugszik, hiszen egymás hasonmásai. Közös nevezőjük a rajongva lázadó lelkialkat, a paradoxális, illogikus létbölcselet.
Ennek a rajongó alapállásnak a legfontosabb eleme a képtelenség, az őrület, s ez a felforgató látásmód elmozdítja a helyükről a dolgokat, megrészegíti, veszélybe, pusztulásba sodorja alanyát, de az is nyilvánvaló, hogy szellemi fölényt biztosít, nélküle az élet mit sem ér.
A rajongó magatartás mágikus erejét jelzi az a tájleírás, ami a narrátor Estihez való bűnbánó visszatérését vezeti be, s amely pontos leképezése ennek a felfokozott, sajátos lelkiállapotnak:
„Bolond nap volt ez. Nem április elseje, de közel hozzá. Bolond, izgatott nap volt. Reggel fagyott, jégtükrök ropogtak az utcai fák vasrostélyán, s kéklett az ég. Aztán olvadni kezdett. Csorogtak az ereszek. Köd borult a hegyekre. Langyos permeteg hullott. A talaj úgy párázott, mint egy agyonhajszolt, izzadt ló. Le kellett dobni télikabátunkat. Szivárvány pántolta át cifra abroncsával a Dunát. Délután dara esett. Megcukrozta a lombokat. Cipőnk talpa alatt latyakká kásásodott. Fütyült a szél. Élesen fütyült a szél. Fütyült a szél. Fönn magasan, a kémények körül, a háztetőkön, a távíródrótok körül. Mozgott minden. Csikorogtak a házak, recsegtek a padlások, sóhajtoztak a gerendák és rügyezni akartak, mert fák voltak azok is. Ebben az indulásban, ebben a forradalomban vonult be a tavasz.” (17. o.)
Ennek a rajongó forradalomnak két érvényesülési területe van: élni és írni kellene tudni. De Cervantes nyomán – aki regénye záradékában már leszögezte, hogy „ő (Don Quijote) tudott cselekedni, én meg írni” –, Kosztolányi narrátora is kijelenti: „Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is.” (20. o.)
„– Én már nem tudok írni” – mondta Esti Kornél.
„– Én pedig csak írni tudok” – mondta a narrátor.
Az egymást kiegészítő én-ek között megtörténik a szereposztás.
A kibontakozó prózavilág hősei többé-kevésbé mind egymás hasonmásai lesznek. Példázatos, allegorikus, ingatag figurák, a legkevésbé sem hús-vér emberek, plasztikusan megrajzolt jellemek. Inkább csak lánglények. A személyiségrajzból csak a szeszély marad, a rajongás, a véletlen, az illogikus, mint a létbölcselet egyedüli mozgató eleme. A „képtelen, valószínűtlen és hihetetlen”, amiből nem állhat össze a jellem szerves egésze. Hősök, egyének mozgatása helyett csak lelkialkatok felvázolása történik.
A rajongó vonás a kisgyermekkori „nehéz légzés” tünetéhez nyúlik vissza, majd a fulladás motívumát tovább építi Editke csókja:
„Nem kapott levegőt. Száján volt valami. Valami hideg rondaság volt, valami nehéz, lucskos mosogatórongy, s ez ráfeküdt szájára, szívta, beléje dagadt, kövéredett tőle, megmerevedett, mint a pióca, nem akart leszakadni róla. Lélegzeni sem engedte.” (54. o.)
A fulladás elől menekülő hős életkoncepciója az utazás kronotoposzára, allegorikus szerkezetére épül. Az utazás, mint a szabadság, a fellélegzés létformája határozza meg Esti sorsát, nem véletlenül érintve a tengert, mint célpontot. Az utazás-helyváltoztatás toposza egyben a rajongó ember öndefinícióját is előhívja:
„Mindenki vagyok és senki. Vándor, madár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.” (67. o.)
A hogyan élni kérdését még számtalanszor megfogalmazza:
„Szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges… Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben megváltoztathatják életét, és végzetté lehetnek.” (86. o.)
A lázadás hirdetése az Esti Kornél kalandjaiban is folytatódik.
„Csak arra érdemes gondolni – vágtam vissza hetykén –, ami lehetetlenség. Csak ez az érdekes, ez az izgató.” (272. o.)
A rajongó számára az utazás, mint kéjutazás töltődik fel, miközben az élvezet válik értékké:
„Az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve.” (329. o.)
A nemzedéki különbségeket elemezve Esti a következő önjellemzést adja:
„Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akarunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.” (347. o.)
Végül, a mű végén a világ paradoxális viszonylagosságaitól megittasuló utazó hős így foglalja össze úti tapasztalatait:
„A világ vége pedig a világ kezdete.” (385. o.)
Ugyanilyen poénszerű a mű első fejezetében a hasonmások dialógusa:
„Hát nem egy a kettő?” (19. o.)
Az élet, a halál és a személyiség határainak elmosódása, fellazulása, szétmállasztása játszódik le a hasonmásokra rájátszó, azokat szaporító elbeszélő technika révén.
A pszichoanalízis új felfedezéseire rácsodálkozó kor írói a XX. század elején a szubjektum különféle formai bomlasztására vállalkoznak. Míg Kosztolányi 1933-ban az én allegorizálásával szétzilálja az arckép lehetséges vonásait, ugyanakkor széthinti több alakrajzra, Virginia Woolf 1928-ban megteremti Orlandót, azt a hőst, aki négy évszázadot végigél, miközben csak húsz évet öregszik, de közben nemet cserél, fiúból lánnyá változik. A figura plasztikus, realisztikus ábrázolását felszippantja a fantasztikum és a meseszerűség, s ami konstans, az a szubjektum rajongó jellege és ebből következő világhabzsolása.
Utazás helyett Orlando pozíciója statikus, fixált, hisz ő egy helyre letelepedve szemlélődik, pásztázza a kitárulkozó tájat, én-keresése, világ-keresése lírai reflexivitásban csapódik le.
Woolf a pszichológiai pointillizmus, impresszionizmus lírai stílusát alkalmazva töredékes képekből rakja össze a pillanatot.
„A főhőst látványok zavarták, látványok lelkesítették, s így kanyargós csigalépcsőn szállva tágas ágyba, mindezek a látványok megkezdték a szenvedélyek s indulatok zenebonáját és zűrzavarát…”
Kosztolányinál epikusabb a történetmondás, az idő is jobban múlik, hősei imitálják az igazi cselekményes próza motivált cselekvési modelljeit.
Mindkét világban azonban táptalaját veszti a szubjektum és a cselekmény konstituálódásába vetett hit.
Érdekes módon Orlando, ez az allegorikus alak is író-költő, akárcsak Esti. Impresszióit úgy írja meg, hogy közben ideiglenes módon önmagát is létrehozza. Értéket számára a csoda, a rajongás és az önkívület jelent.
„Orlandót az irodalom szeretete gyötörte… Ez a halálos kór megremegteti az ütésre emelt kart, felhőt bocsát a zsákmányt leső szemre, megbénítja a szerelmi vallomását suttogó nyelvet, árnyékképei elűzik a kézzelfogható valóságot.”
Az irodalom – Woolf szerint – a valóság ellentéte, elriasztója, s nem tükrözője. Az Orlandóban ez annál is inkább igaz, mert a záporozó képek csupán a pillanat rögzítésére vállalkoznak. Egymás mellé rakva ezek a lírai impressziók a mozaikszerűség hatását keltik, légiesen töredékesek, s ilyképp próbálnak megragadni egy totalitást.
Kosztolányi prózája sokkal anekdotikusabb, az eseményszeletekhez időszelvények is járulnak, s mindez vonalszerűen halad előre a köznyelvi megfogalmazás áttetsző jelrendszere segítségével. A sokszor csattanóra épülő cselekményen belül azonban felvonulnak foszladozó kosztümükben azok a szereplők, akik már csak papírízű másolatai, idézetei egymásnak. Itt is eltávolodunk tehát a valóság fogódzóitól, a szöveg a maga módján metaforizálódik.
Esti Kornél poétikájának, ennek a lehetetlent megkísértő és a „lét kapuin dörömbölő” poétikának elsőszámú ellensége az, ami unalmas, a kábító, párolt unalom, amibe mint cukros oldatba, langyos limonádéba, bele lehet fulladni.
A Balkán-egylet tagjai, ezek „az alföldi jópipák” gyerekkori fulladásuk tüneteit felnőtt koruk lázadásába is átmentik: a meghalás nagy vizsgájára készülve és a kísérleti lélektan divatos szellemében mindent elfogadnak, csak a logikust, a szokványosat, a valószínűt taszítják változatlanul heves, elemi undorodással.
„Csak arra érdemes gondolni – vágtam vissza hetykén –, ami lehetetlenség. Csak ez az érdekes, ez az izgató.” (272. o.)
A „savanyútojások, az unalommártások” ugyanis eleve képtelenek a meghalásra kész életre, életük nem élet.
Az unalom, mint poétikai kategória kizárja a totális élet és totális mű lehetőségét.
Hisz: „Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.” (281. o.)
A tavaszi forradalom, a lázadás és a rajongás ennek jegyében íveli át Esti Kornél kalandjait, teremti meg a beszédhelyzeteket, és ezt szolgálják a Virginia Woolféval olyannyira egybecsengő szubjektumváltozatok is.
Irodalom:
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Szépirodalmi, Bp., 1981.