Láncz Irén
Kosztolányi Dezső 1905 és 1936 között mintegy 60 lapban (regionális és országos napilapban, hetilapban, folyóiratban) publikált. Ezek között volt például a Bácskai Hírlap, a Budapesti Napló, A Hét, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, a Bácsország, a Délmagyarország, a Figyelő, a Nyugat, a Színházi Élet, az Új idők, a Vasárnapi Újság, a Független Magyarország, a Népszava, az Egyenlőség, a Nagyváradi Napló, A Toll, az Élet és Irodalom, a Képes Újság stb. És jelent meg írása a Magyar Nyelvőrben is. Írt esszéket, recenziókat, vitairatokat, nyílt leveleket, lírai vallomásokat, jegyzeteket, tárcákat, karcolatokat és más műfajú írásokat, melyek témája sokszor a nyelv volt. Deme László jegyezte meg vele kapcsolatban, hogy Arany János óta nem volt szépírónk, aki olyan mélyrehatóan foglalkozott volna nyelvünkkel, mint ő.
Kosztolányi magát a dilettáns nyelvművelők közé sorolta. 1922-ben Tolnai Vilmosnak, a nyelvésznek ezt írta levelében tevékenységéről: „Egyáltalán nem érzem azt a különbséget, melyet Ön nyelvész és költő közt jelez. Mind a kettő philologos, nyelvszerető, sokkal atyafiságosabbak, sokkal közelebbi rokonok, mint például a költő és a tudattalan álmodozó, aki nem hisz az igék varázsában, a betűk, hangzók nagy igézetében. Számomra, ki nem vagyok szakember, a nyelvészet szerelem, s egy lelkes dilettáns áhításával olvasok el mindent, amit Önök írnak”.1 De a műkedvelő nyelvészeket is szakembereknek tekintette: „Az emberek folyton beszélnek. Mióta megszülettek, szavak zümmögnek köröttük... Ki merészeli azt állítani, hogy nem mindenki nyelvész, hogy nem mindenki született szakember?”2 Úgy látta, hogy az a baj, hogy kevés a dilettáns nyelvész, hogy nem szeretik igazán a nyelvet, és nem tettek semmit érte. Ami persze túlzásnak tekinthető, mert nem volt olyan kor, amely ne törődött volna a nyelv állapotával.
Nem sok adatunk van arról, hogy a nyelvészeti szakirodalomból mit olvasott, de olvasmányélményeiről olykor beszámolt. Például megilletődéssel lapozgatta Gombocz Zoltán és Melich János etimológiai szótárfüzetét, s mint írja, izgatóbb élmény volt számára, mint egy regény. Két-három napig bujkált a szavak rengetegében, s gyönyörködött a szavak muzsikájában.3
Persze nem minden nyelvészeti olvasmánya töltötte el lelkesedéssel, nem mindennel és nem mindenkivel értett egyet. Sértették például Antoine Meillet megjegyzései, hogy „a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsének mindenféle külső hatás nyomait viseli, telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd népekre tartósabb hatást”, „szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel, Magyarországon kívül teljesen ismeretlen”, „Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt.” Sorra cáfolja meg az értékítéleteket, s bizonyítja, mennyire nem helytállóak.4
Kosztolányi számára minden nyelv értékes, nem rangsorolja őket (mint tették a 19. században): „Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget. A csettintő hottentottára éppoly bámulattal tekintek, mint a görögre vagy a spanyolra”, s azzal folytatja, hogy minden nyelv a maga természete szerint lehet szép és tiszteletreméltó.5 Egyik vitairatában még visszatér erre: vitapartnere „még mindig nem ismeri el, hogy a nyelvek között nincsen rangkülönbség, hogy nincsenek méltóságos és kegyelmes nyelvek, mert mindegyik egyformán bámulatra méltó, mint a természet, s az emberi szellem alkotása, még azoknak a rézbőrű indiánoknak a nyelve is, melyet gúnyosan emleget”.6
A nyelvre csodálattal tekintett, anyanyelvéért rajongott. Számára a nyelv különleges hangszer, muzsika, a természet csodája, az emberi szellem lelke.
A nyelvnek sok kérdését járta körül írásaiban, de nem tanulmányokat írt a nyelvről. Amikor a róla beszélt, akkor is a költő, a szépíró szólt az olvasóhoz.
Nemcsak a magyar nyelv ügyei érdekelték, általában a nyelvről is voltak megjegyzései. Ezek elszórtan találhatók meg írásaiban.
A nyelvet természeti jelenségnek, természeti produktumnak tartotta, a nyelvészetet pedig természettudománynak. „A nyelv egymagában álló hatalmas szervezet, egy természetproduktum, melynek oly furfangos, de lényegében fölségesen egyszerű törvényei vannak, mint a természetnek.”7 A természettudományos nyelvészettől várta annak a rejtélynek a megvilágítását, hogy milyen viszonyban vannak egymással „a hangok és a jelzendő tárgy”. A nyelvészeti racionalizmust éppen azért nem fogadja el, mert a racionalizmust nem lehet a természet jelenségeire alkalmazni, a nyelvre sem, mert természeti jelenség, „az élet eleven szövete”. Véleménye szerint ésszel nem lehet megközelíteni a nyelvet. Mert ha felboncoljuk, sejteken kívül nem találunk benne semmit, a lényeges láthatatlan marad. A racionalizmus nem látta meg, hogy „milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek »műveli ki« ...”8
S bár egyetlen alkalommal sem említi, Wilhelm von Humboldt nyelvelmélete lehetett rá hatással. A nyelvet tudniillik Humboldt is szervezetnek tekintette, csakhogy nem biológiai értelemben (mint August Schleicher, a 19 század naturalista irányzatának teoretikusa), hanem filozófiaiban. Hogy Humboldt lehetett nyelvről vallott felfogásának forrása, több gondolatával bizonyíthatjuk. A nyelvbölcselet nagy alakja „a nyelvben a nép történelmének, kultúrájának, szellemi tevékenységének a megnyilvánulását látja”, szerinte is a nyelvben a közösség „nyelvalkotó képességei nyilvánulnak meg”9. Kosztolányi szerint is a nyelv a nemzeti jellem kifejeződése, s a nyelvek azért térnek el egymástól, mert különböznek a nemzetek szellemi sajátságai is. „...minden nyelv a természet csodájának tekinthető, s belső és külső alapszerkezetét változatlan szellemi törvények hozzák létre.”10 A nyelv külső és belső formáját Humboldt különböztette meg egymástól. A külső forma a hangalak, a belső a lélekben van, s minden nyelvben másként fűzi össze a beszélőt a világgal. Ezzel Humboldt azt mondja, hogy a nyelv világszemlélet, különböző nyelvek más-más módon tagolják a valóságot, a szó jelentése világkép, a nyelvi különbségek gondolkodásbeli, világképi különbségeket tükröznek vissza, azt eredményezik. A nyelvi relativizmus ezekkel a megállapításokkal indult útjára. Kosztolányinál is vannak erre rímelő mondatok: „A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete.”11 Egy másik helyen pedig: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.”12
S amire hivatkozni szoktak a nyelvi relativizmus gondolatának hívei, azt Kosztolányi is megjegyzi: hogy nem minden szó fordítható le minden nyelvre.
Később megváltozott a véleménye a nyelv lényegével kapcsolatban. A 19. század utolsó harmadára már elavult természettudományos szemlélettől eltérve, helyesebb álláspontra helyezkedik, amikor azt írja, hogy a nyelv közkincs, társadalmi tény. Egyébként Antoine Meillet-nek is nagy szerepe volt abban, hogy a nyelvről másként kezdtek gondolkodni a nyelvtudományban, ő francia nyelvész is hangsúlyozta, hogy a nyelv társadalmi intézmény, s nyelvelméletében a nyelv szociális jellegéből indult ki.
Van-e logika a nyelvben? Kosztolányi erre is ad választ. Írásai azt sugallják (tegyük hozzá, helyesen), hogy ne keressünk logikát a nyelvben. A nyelv – és a magyar nyelv is – tele van szabálytalanságokkal, „sok törvényesített őrület, emberies őrület” van benne. A logikával, az ésszerűség merev, erőszakos őrületével szemben a lélektani szempontot védelmezi, mondván, hogy helyesen teszi a Prágában megjelent tanári segédkönyv szerzője, amikor azt hangsúlyozza, hogy „a nyelv nem értelmi (logikai) jelenség, hanem lélektani (pszichológiai).”13 Azt azonban nem tudjuk rekonstruálni, hogy a lélektani azt jelentette-e nála, amit a nyelvtudományban.
Minden nyelv önmagából és önmaga által érthető meg és céltalan benne mást keresni – írja. Minden nyelv önmaga érték, a mi nyelvünket is tulajdon rendszerével magyarázhatjuk.
Kosztolányit a nyelv eredete is foglalkoztatta: „Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában... A vers mindnyájunk anyanyelve.”14
Arról is írt, hogy milyen kötelék kapcsolja a nevet a dolgokhoz. A kapcsolat közöttük, írja, eredetileg nem volt önkényes, most viszont már az, mert „minden szó szimbólum”, azaz szavaink konvencionálisak. A szó alakját ugyanolyan fontosnak tartja, mint a jelentését: „az az ezer és ezer öntudatlan, zenei kapcsolat, mely hallatára fölébred bennünk, és színt ad neki, veretet, talán sokkal inkább, mint az a tárgy, az a fogalom, melyet jelezni kíván.”15 És ámulatba ejti a jelentések és árnyalatok gazdagsága is, az a képzettartalom, amely fokozatosan kapcsolódik a szavakhoz a használat során: „Idő kell hozzá, amíg reá az a fénykör fonódik, mely a pontosan kicövekelt, fogalmi jelentésen kívül bizonyos nemes tétovaságot és elmosódottságot is ad neki, a kedélynek azt a sugárzó mozgékonyságát, a beleképzeléseknek és hozzágondolásoknak azt a derengő rugalmasságát, a különféle emlékeknek azt a gyöngén világló, sejtelmes ködét, mely a szavaknak voltaképp a lelke. Ezt valóban csak az emberek közmegegyezése biztosíthatja.”16 (Az ilyen szöveghelyekre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a nyelvről írva is a költő szólal meg.)
A nyelv több számára, mint eszköz. És ez nyelvszemléletéből következik. A nyelv az ember vallomása, a nép lelkének, történetének, műveltségének foglalata. De ehhez azt is hozzáteszi, hogy minden nyelvnek csak anyanyelvén van igazi értéke, az anyanyelv a lélek beszéde, s mindenki a maga képére formálhatja. S mert a mesterséges nyelveknek, ahogy ő nevezi őket, műnyelveknek, nincsen múltuk, nem is értékeli őket (pontosabban megváltozott róluk a véleménye, mert amikor először írt az eszperantóról, még lelkesedett érte): „az értelem lombikjában jöttek létre”, „nincs színük és illatuk”, „nincs emlékezetük”.17 „Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk a szájunkat.”18
Nyelvünkkel kapcsolatban is sok mindent elmondott. Kifejtette véleményét pl. a színészek kiejtéséről, a szaknyelvi szavakról, a tájnyelvről, a csibésznyelvről, a pesti nyelvről, nyelvünk változásáról stb. Írásainak középpontjában a nyelvművelés állt, ennek szükségességét hangsúlyozta, főleg azért, mert korának nyelve tele volt idegen szavakkal. A nyelvtisztítást célul kitűző mozgalomnak volt a lelkes harcosa.
A korabeli nyelvhasználatról a következőket írta: „... polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség, s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk.”19 Igyekeznek megszabadulni a magyar szavaktól, túladnak rajtuk, idegeneket vásárolnak helyettük. Szerinte fontoskodás, nyegleség idegen szóval élni. „A nyelvtisztítás célja éppen az, hogy a rest és tunya nyelvalkotó ösztönt munkára ösztönözze.”20
Véleménye szerint a nyelv iránt jobban kell érdeklődnie mindenkinek, mint eddig, ugyanis mindenkinek egyforma köze van hozzá.
Ő példát mutatott, és ma is megszívlelhetjük, amit mondott nyelvünk állapotáról és a nyelvművelésről. Az ezzel kapcsolatos megjegyzésein, fejtegetésein ma is elgondolkodhatunk, mert számunkra is van üzenetük.
Jegyzetek