Szajbély Mihály

Tetten ért ihletek, párhuzamos olvasatok*

Tegnap este Samu, aki most két és fél éves és több hónapja összetett mondatokban beszél, föl-alá szaladgált a dívány előtt, zongoraművész, aki karjai rövidségét mozgással pótolja, kezeivel ritmust ütött a kárpiton, nem létező nyelven csengő szavakat kántált, tapsoltunk neki és újrakezdte, érzékelhetően ugyanazt újra,

A vers születése,

írta Weöres Sándor,

Melile limele ke katt

rugantó báhele ke katt

zsenkaddir mundur rahu rahipí

tü zemzem uhele ke katt¹

valami ilyesmit kántált, igen.

(Samuból egyébként aligha lesz költő.)

*

– Én már nem tudok írni – mondta.

– Én pedig csak írni tudok – mondtam.

Ez a párbeszéd Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérének bevezetőjében olvasható,

melyben az író bemutatja és leleplezi Esti Kornélt, e könyv egyetlen hősét.

A történet ismert. Esti Kornél az elbeszélő másik énje, a nem-szocializálódott, az alternatív, az eredeti és a zseniális. A kamasz-én, amely nem beilleszkedni, hanem szembehelyezkedni akar, amely önmagát adja másoknak, s nem arra hangolja önmagát, amit mások elvárnak tőle. Kiteljesedése a dacos kisgyermek-én-nek, amely szembehelyezkedik az anya akaratával, nem akar lefeküdni, öltözködni, mosakodni és spenótot enni. Felnőttben rejtőző kisgyermek, akinek a fantázia világa még pontosan olyan valóság, mint a kézzel tapintható tárgyak; aki még varázsolni képes. Kezében a varázs-síp, mint Vörösmarty Délszigetén, és ha belefúj, levegőbe emelkedik a ház, noha a felnőttek ezt nem veszik észre, aggodalmaskodnak, hogy szédül a gyerek, és aludni küldik. Alakítani akar, és nem alakulni; a rossz fiú, akitől eltiltják a jól nevelt gyermeket. Esti Kornél maga a fiatalság devianciája; a felnőttkor pedig, a fiatalság fölszámolása, a tudat mélyére szorítja e kamasz-ént. Az egyén érdeke, életösztöne diktálja ezt: ha nem alkalmazkodik, környezete megsemmisíti őt.

Kosztolányi elbeszélője az alkalmazkodást sikeresen végrehajtotta, harminc éves korára Esti a terhére kezdett lenni és megszabadult tőle, tíz éve nem látta már. Most fölkeresi mégis, mert 

Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is.

Otthona van, polgár-lét, család és biztonság, de elveszett az, amiből a művészet táplálkozhatna. Ezért lenne szüksége Esti Kornélra, szabadon szárnyaló bohém-énjére, emiatt keresi a felnőttkor delelőjére érve, negyvenes évei elején. És ekkor, abban a lepusztult és rendetlen szállodai szobácskában, ahol rátalál, zajlik le közöttük a párbeszéd:

– Én már nem tudok írni – mondta.

– Én pedig csak írni tudok – mondtam.

Nehezen tudok szabadulni a gondolattól, noha egy filológusnak szabadulni illene tőle, hogy ez a párbeszéd Kosztolányi Dezső és Csáth Géza között zajlott le, valamikor 1816 táján, mondjuk Földesen, ahol Kosztolányi meglátogatta (nem tudunk róla, hogy meglátogatta volna) már végzetesen morfinista unokaöccsét, s amikor mondjuk nem nappali fényben, hanem késő éjszaka, fogyó gyertyák mellett feltárták egymásnak létük titkait.

– Én már nem tudok írni – mondta Csáth.

– Én pedig csak írni tudok – mondta Kosztolányi.

Nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy a két mondat ne innen, a földesi éjszakából került volna jó két évtizeddel később az Esti Kornél nyitó fejezetébe.

Odakerült, mert Kosztolányi végül képes volt élni és írni egyszerre, képes volt életben tartani dacos gyermek-énjét, képes volt felnőttként is varázsolni, levegőbe emelni a házat, teremteni Esti Kornélt, novellát, regényt, verset.

Csáth nem volt képes erre.

Talán azért nem, mert eredendően zseniálisabb volt Kosztolányinál, vagy éppen hiányzott belőle Kosztolányinak az a zsenialitása, hogy kezelni tudja saját zsenialitását.

Csáth nem csupán írni nem tudott, hanem élni sem. És nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az ő története segítette Kosztolányit ahhoz, hogy élete végéig élni és írni legyen képes.

A gimnazista Kosztolányi Brenner Józskáról, a későbbi Csáth Gézáról²

December 3.

Hagyományos szokás szerint ma kárlátóba mentünk Grószihoz. Mindent elpusztítottunk. Ma különösen jó kedvünk volt. Egész nap csak ezt a nótát harsogtuk:

Ha felszólít a tanár

(egész kar) – a szamár!

S érdekes, Bige tanár úr, ez a kedélyes fiatalember vitte a prímet.

[…]

Délután folytattuk tovább a murit. A szoba tele volt vendégekkel, dicsérvén Grószi szorgalmát, mintegy elismerve azt, hogy mily jó háziasszony. Estefelé a deákconcertot adtuk, én csináltam az egészet, Józska alakította. Végül, hogy a nap líraiságához méltóan járjunk el, elmentünk a színházba Vörösmarty születésének évfordulója alkalmából tartott előadásra. Szép volt minden. Mily szép nagynak lenni. Tán 100 év múlva az én ünnepségemet fogja bámulni a világ?

[…]

December 5.

Sakkozni tanultam Józskától. A magyar dolgozatot kikaptuk: „Dicséretes”.

[…]

December 16.

Kellene még több verset írnom. Oly szép themák vannak a fülemben, nem tudok nekik formát adni, ez fáj! Közeledik a karácsony; erősen fagy. Tíz óra után eljött Józska, Kugler, játszottunk több sakkpartit. Én levertem mindkettőt, s ők viszont engem. Délután

húgomnak csináltam meg dolgozatát, Piroska halála volt a címe. „A tisztelendő néni” compositiója. Látszik, hogy asszonyfejből jött  ki. A szabad líceumban Bige olvasott fel érdekesen az emberfajokról. […] December 18. Ma zártuk be az első időszakot, s a tanári kar meg is tartá a classifikáló konferenciát. Hála a papnak, semmi baj, nincs semmi panasz rám, édesatyám derült arccal tért haza. Józskának adtam pár versemet bírálni, kíváncsi vagyok rá. December 19. Józska megbírálta 4-5 versemet. Azt mondja, hogy nagy költő leszek, s én hiszem, habár nem vagyok könnyen hívő ember, érzem a tehetséget. A bírálatot ide hátra csatolom. Eddig ő rokonom volt: most barátom lett. […] December 21. Félre földi gondok! Ma lelkemmel törődtem. Gyónni mentünk. Gyónás előtt – szokásom szerint – egy öles körözvényt engedtem szét az osztályban,

Kosztolányi Dezső Sakkoztunk egyszer…3 Sakkoztunk egyszer három nagydiákok vörös tűznél, szigorú téli éjjel. Az asztalon körző, tuss-csésze állott s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel. Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal, a szél alighogy néha fölsóhajtott s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal az édes és bíbor birsalma-sajtot, melyben dió volt… Még alig tíz éve s szemem kutat az elborult határon, megoldódott a kedves-régi kéve, s a nagydiák már eltünt, mind a három. Az első az, aki e verset írja, a második, az isten tudja hol van, s a harmadiknak púpos már a sírja, fejfája elvész a sötét falombban. Jaj, mit tudtuk, három diák, az este, hogy térden állva nézni kell a szépet, csak én látom a mult falára festve mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden és ami aztán jön, a semmi, semmi Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, unottan vártuk az időt, mely eljő, hiába lángolt kelletőn az égbolt, csak ő kellett, a koldusi jövendő, mert azt hittük, az élet mint a tenger bejárhatatlan, nem lesz soha vége, előre néztünk nyugtalan szemekkel míg lábunknál hevert a csönd, a béke. De én a tengerek végére értem, vitorlámat fordítom újra vissza s most megpihen e régi, téli éjben szegény lelkem, a fáradt nihilista.

melyben felhívom ellenségeimet a kibékülésre. Friedmann, Beck, Török Jenő hajlandók voltak. Három órakor mentünk az Isten házába. Homály rezgett a templomban, a sok diákfej misztikusan nyüzsgött a sötétben, olyan volt a templom, mint valamilyen titkos katolikus összejövetel. Pár perc alatt elvégeztem keresztény kötelességem, s haza vettem utam Kuglerrel s Józskával, kikkel jó sokáig sakkoztunk.

 […]

Január 10.

Ma volt alkalmam megismerni az igazi súlyos testi munkát, ma tudtam meg valójában, hogy mily nagy dolgot is végez a köznép. Igaz, nem vitatom el (hisz magam is gyakran tapasztaltam), fáradtságos a szellemi munka is, de mégsem annyira, mint az erős, kimerítő testi munka. –14°C hideg van. Emberséges udvarosunk csinos jégpályát csinált nekünk, körülbelül 30 m hosszú lehetett, azonban Józskának ez nem tetszett, ő hosszabbat akart. Érdekes gyerek is ez az én Józska öcsém! Mindenbe sebtébe belefog, most franciául, két nap múlva angolul tanul, most híres hegedűművész akar lenni, most bámulatraméltó festő! – No, de hogy egyik szót a másikba ne öltsem, – 10-15 méterrel megtoldottuk a jégpályát.

[…]

Január 16.

Korcsolyáztunk egész nap. A pálya síkos, alighogy hazajövünk, korcsolyára kapunk, s hajrá! Délután itt volt kis Beck, Józska s a Brenner-család.

[…]

Január 20.

Isten és – Grószi segítségével kimentem Palicsra korcsolyázni. A jég pompás volt. Két órától ötig korcsolyáztam, Brenner-fiúk társaságában. Ma van a „Népkör” bálja. Édesatyám s anyám Decsyékhez mentek.

[…]

Január 28.

Szép, verőfényes tavaszi nap volt. Jégpályánk elolvadt már. Több órát töltöttem Józska társaságában, beszélgettünk egyről-másról, többek között a Széchenyi-pályázatról is, melyre én most tűzzel-vassal készülök tisztán ambitioból, leverni szeretném a nyolcadik osztályt – kérdés, sikerül-e?

[…]

Március 18.

Őrült részeg vagyok a szerelemtől. Ma írtam első szerelmes levelemet Tarján Irma kisasszonyhoz, nem tudom, talál-e visszhangra? Nem tudom, fog-e rajtam könyörülni?

Reggel felkeltem korán tanulni a Geometriát. Ha területről (T) volt szó, őt hozta eszembe, az irányt jelző nyilak Ámort juttatták eszembe. Oh, Chaos!... Március 19. A szabadkai újságírók nyugdíjalap létesítése céljából egy estélyt rendeztek, melyre én is elmentem. (A nyugdíjon értsd, – hogy még az éjjel elitták a jövedelmet.) Játszott a „szép” is, a búrokat dicsőítette, s míg az ódai szárnyalású vezércikk fenséggel hangzott el ajkairól, a színpad tűzpiros lámpái kigyulladtak, s fekete fürtjeire túlvilági fényt sugároztak; ott állt aranypáncélban, aranytegezzel bal karján, jobbja egy csillogó kardot szorított, mint a megtestesült Ámor…

Tolnai Ottó Árvacsáth4 a nagyitól lopott birs- és mustsajt masnival átkötött kis csomagját désiré háta mögött átnyújtottam irmuskának színházunk drámai szendéjének ami persze még véletlenül sem jelenti azt hogy egyszer nem fogjuk a felhalmozódott nagy lila szögekkel az ágyra szögezni őt szeretem simogatni a kalapácsok alacsony homlokát borzalmas tarkóját a múltkor désiré meglökött a hittanórán nézd INRI feje körül a gledícsia olajoslila mint az új szög és arról sem mondtunk le még egészen hogy csendes alicet is az ágyra szögezzük ugyanis olajoslila nagy szög felhalmozódott elég igaz ismerek teóriákat amelyek szerint a tollal borított torkot nem lehet átvágni tollba nem lehet szöget verni

Nevezetes a mai nap, ma küldtem el első szerelmes levelem Tarján Irma (drámai szende) úrhölgynek, egy vers kíséretében, mely nekem vagy „poklot, vagy mennyet nyitand”.

[…]

Március 23. és 24-ike

Egyszerre írok e két napról, mert mindkettő oly hasonló volt egymáshoz, mindkettő oly szomorú. Egyszerre írhatom le, mert mindkettőnek egy középpontja van, lázasan verő szívem. Mily sejtelmes, különös érzés a szerelem, mily fájdalmasan sajog a lelkem, mert hisz legfeljebb csak egy hétig láthatom őt. Választ nem kapok a levélre; bár fáj nekem, szerelmem fokozza, mert szent szüzességének legszebb pecséte ez. De azért látom őt, éppen este van, kis szobájában egy lámpa ég, az ellenző a fényt arcára veti, a szoba többi részeiben félhomály dereng… talán olvas… s minekelőtte lefeküdne, elolvassa a verset, megcsókolja, és az ismeretlen álmodozó ifjúra gondolva, elszenderedik. Végigsétáltunk Józskával a Kossuth utcán, szomorú kihaltság feltépdeste régi sebeim, mintha a viruló tavaszi rét elhervadása után ősszel az avaron járnánk. Hol vannak a pajzán élcek, „jó barátok?” Hol a boldog szerelem? Így töltöttük a napot merengve. Végre a vén templom öblös harangjai megszólaltak, erős kongásukkal megrezgetve a léget, s én a nagy házak között sűrűsödő ködben búsan hazaballagtam…

Óh, csak te vagy lelkem előtt, te, örökre!...

*

Csáth Géza

Szimfonikus hangverseny⁵

Az Országos Szimfonikus Zenekar vasárnap este rendezte a Zeneakadémiában második hangversenyét, amely érdekesség és nívó szempontjából nem maradt mögötte az elsőnek. Az estély két újdonsága kitűnően volt megválasztva. Strauss Machbethje, a zene nagy forradalmárának egyik kitűnő munkája. A szimfonikus költemény program-

szerűleg követi Shakespeare Machbethjének meséjét. Az egész kompozíció komor alaphangulata, különös motívumai, szilárd tematikája, impozáns zenekari effektusai, mind reávall az alkotó zsenialitására, amit ma már nagyon kevesen mernek tagadni. Ellenben itt is, mint mindenütt, bántó, hogy a zeneszerző a figyelés pszichológiai feltételeivel egyáltalán nem számol, nem törődik. Dinamikája, amelyet a ,,ff” jellemez és zsúfolt – tehát appercipiálhatlan! – kontrapunk- tikája egyaránt erről a negligálás-

Jász Dezső Jóska magyaráz Naplórészlet6 1909. november 21., vasárnap […] Neuraszténia, a rendes délutáni. Kisétálás Jóskához. A finansziék rosszul állanak, fázom. Fontos azonban a lelki és gondolkozási szilárdság. Ezt kell megtartani s az ember nem esik össze. Bachot zongorázom jó másfél óráig magamban. Karácsonyi és régi téli reggelek kedves emlékei. Rátalálok magamra és régi énemre: a zene mennyire megváltoztatja a gondolkozás színét és gyorsítja az apró kapcsolatok érvényesülését. Jóska magyaráz. Zenei dolgokat. Azután együtt elsétálunk a szimfonikusok hangversenyére. Antalffy-Zsíros Dezső: Lírai szvit, Strauss: Machbeth és Csajkovszkij: Sakuntala a szenzációk. Kávéházban egy csésze kávé vacsorára. Nem jelent semmit: a tónus fölényes. Öreg kissé rosszkedvű és fáradt. 12-ig maradok a Barossban jó csendben és írok.

ról tesznek tanúságot. Straussnak azonban igaza van, mert ő még így is hatni tud. Antalffy-Zsíros Dezső új Lyrai suite-jében annál szívesebben konstatáltuk a tisztult művészi ökonómiát, az öntudatos konstrukciót, a hangszerelés brilliáns voltát és a harmóniák kellemes, szükséges, becsületes újságát. A suite mind a négy tétele érdekes, kedves és a szerző tehetségének újabb örvendetes fejlődéséről beszél. Mozart g-moll szimfóniája – a 40-ik – s Goldmark Sakuntalája egészítették ki a műsort. A Sakuntala előadása a zenekar egyik legszebb sikerét hozta meg. Ennyi meggyőző erővel, ilyen logikus tempókkal és átgondolt nüanszírozással még nem hallottuk Budapesten a Sakuntalát.

*

Csáth Géza

Ady-hangverseny⁷

Ma este a Royalban Ady Endre, Beretvás Hugó és Környei Béla hangversenyt rendeztek. Első eset volt, hogy Ady-dalokat hallottunk a budapesti hangversenypódiumon. Beretvás Hugó tíz dalát adta elő Környei, a szerző

zongorakíséretével. Az új dalok érdekes és tagadhatatlanul tehetséges dolgok. Beretvás fantáziája eleven, fogékony és differenciált, a zeneszerzői képzettsége szolid, tud konstruálni, tud merni, több mint muzsikus-poéta. Harmóniái eredetiek, a melodikája talán még nem megállapodott, de ritmikája öntudatos, egészséges és a formaérzéke ellen nem lehet kifogást tenni. Ökonomia, egyszerűség, halk visszafojtott hangulatok – ide még nem jutott el Beretvás, de van

Jász Dezső Ady vérzik Naplórészlet8 1909. november 27., szombat Este Ady-est van a Royalban. Jóskával ott vagyunk. Előkelő publikum. Elegáns, szép asszonyok és művészek. Ady vérzik, bizalmasan beszél, undorítóan őszinte. Semmi előkelőség. Elfogult és meghatott a nagy ünnepségtől. Beretvás Hugó zenéje első pillanatra nem tud meggyőzni. De tény, hogy megérezte, Adyhoz milyen muzsika kell. – Jó hangulat. Vacsora Jóskával, Sándorkával, Sugár Mihállyal. Sör, jó cigaretta.

invenciója és ez a fő, tehetséges ember, várhatunk tőle, nem fogunk csalódni. Ady Endre bevezető conference-át és felolvasott verseit impozáns tetszésnyilvánítás követte. A zseniális poéta mellett valósággal tüntetett a közönség. Budapest legelőkelőbb, legintelligensebb irodalmi és hangversenyközönsége.

* Elhangzott 2003 májusában a Kosztolányi Dezső Napok tanácskozásán.