Vörös István

A magányos óvodás panaszai*

HAGYJATOK

fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni,
piros pohárból borzongva
piros szörpöt inni,
kék tányérból jó étvággyal
égdarabkát venni,
zöld abrosz fölé hajolva
egy ananászt nézni.

KEZEK

Kávéval és kacajjal jő
a reggel.
De máshol, nem itt. Az időtől el a
kezekkel!
Az idő az én legkedvesebb babám
ma reggel,
hidegvízzel és szélzúgással jő
ez egyszer
az öltözés. Nem segít senki ügyes
kezekkel,
kacajszaggal és jajjal jő ezer-
egyedszer
a növekedés, az idő bábu –
sereggel.
Egy egész csapat önmagam
kereng fel.
Aki nem volt soha egyedül,
nem ember.
Vaj jő, és jaj, kacat kávé
a reggel.
Az idő az én legkedvesebb lovam –
kezekkel.

LÁTOMÁS: A LÓ

Rohan a gyorsvonat után,
aztán eszelősen, bután,
ki részeg, s izzik mint a réz,
a napra, úri kedvesére
rí és a szörnyű napra néz.
Elhagyta mind, most sír magában
a pipacs és az iszalag.
Szerelmese volt már a kóró.
A sárga szoknyáját (s szalad,
bolond lotyó) fejére kapja.

Kibomlik csenevész haja
a tébolyító napsugárban,
röpül a pusztán egymaga.

FORGÓ

Azóta folyton erre gondolok csak,
a tárgyak álmosan forognak,
a szék forog, az asztal és a csillár,
az alma forog tengelye körül,
az ágy forog, a függöny ugyan mit vár,
az ablak forog, ő annak örül.
Helyet cserél a rózsaszín a zölddel,
forog minden, bár nincs is rá elég hely.
Csak erre gondolok azóta folyton.
Hajam égnek áll, nem mozdul a forgóm.

HÓFELHŐK

Az ördög is felpántlikázva lumpol,
festett leányok lesnek a zsalukból,
festett lányok és képzelt óriások,
rosszullét, ami émelyegve rám tör,
körém húzott varázskör.
Képzelt lányok és festett óriások,
hogy itt vannak, nincsen rá óriás ok,
csak sok apró, mint a játék katonák.
Az ördög hátán valamit meglátok,
de nem szalagot és nem is pántlikát.
Látni néha öröm, néha bosszúság.
Szemembe csap, mint egy bosszús ág,
a látvány bokrai dühösek,
vonyítanak, mint egy rühös eb.
A jókedv mögött valami tüzesebb
hőség és hideg jön egyre közelebb.
A lányok is felpántlikázva lumpolnak,
az égre festett ördög elolvad.

MŰANYAG JÁTÉKOK

A játék
nem különös.
Szögletes és ideges,
műanyag, felfújható,
bármikor eldobni jó,
mit az ember nem keres.
Nyúlós labda, villanylámpa,
fény, vissza az éjszakába.
Játszom ennen árnyékommal,
míg véletlen meg nem szólal.
A tükörrel fényt ütök át,
hogy alusznak-e odaát,
és a nap – kerek bankkártya
vagy törött karlsbadi ostya –
lehull, megnyílik egy tócsa,
sietve kel át egy gerle,
hogy: Eltévedt népem, erre!
Látszom a megnyílt tócsában,
mert tegnap a partján álltam,
látszom látszó önmagammal,
szárnya van, de mégse angyal,
reggelizik, de nem éhes.
Ott se vagyok. Hát nem szép ez?
Játszom képzelt önmagammal,
képzelt májjal, pofacsonttal.
Üres gyomrába zsömlét,
ha szereti, képzelnék.
Játszom néha, és ha éjjel
fölkelek,
látszom saját álmom mélyén,
emberek!

* Elhangzott 2003 májusában a Kosztolányi Dezső Napok tanácskozásán.