Antoine Compagnon
Az elmélet démona
Bevezetés
Mi marad a szerelmeinkből?
,,Ennek a szegény Szókratésznek csupán egyetlen tiltott Démona volt: az enyém egy nagy ösztökélő, az enyém a cselekvés Démona, egy harci Démon.”
Baudelaire: Pusztítsuk el a szegényeket!
Egy híres mondás paródiájaként idézem: „A franciák nem fogékonyak a teóriára.”
Legalábbis a hatvanas, hetvenes évek fellángolásáig. Az irodalomelmélet ekkor élte hőskorát, mintha a megtérésben való hit hirtelen lehetővé tette volna számára, hogy egy szempillantás alatt majd egy évszázados késést behozzon. A francia irodalmi tanulmányok semmilyen hasonlóságot nem mutattak az orosz formalizmussal, a prágai körrel, az angol-amerikai Új Kriticizmussal, nem beszélve Leo Spitzer stilisztikájáról, vagy Ernst Robert Curtius topológiájáról, vagy Benedetto Croce antipozitivizmusáról, vagy Gianfranco Contini kritikai változatairól, vagy akár a genfi iskoláról és a lelkiismeret (tudat) kritikájáról, ugyanúgy F. R. Leavis megfontolt teória ellenességéről és cambridge-i követőiről. Ha mindezekkel az eredeti és hatásos mozgalmakkal szemben, melyek Európában és Észak-Amerikában uralták a XX. század első felét, mérleget készítünk, Franciaországból csak Valéry „Poetikáját” említhetnénk, amely az általa 1936-ban a College de France-ban elfoglalt katedra elnevezését követte – ahol az oktatás rövid életűnek bizonyult, mivel a háború és Valéry halála hamarosan félbeszakította –, és említhetnénk talán a még mindig rejtélyes „Tarbes Virágai”-t (Fleurs de Tarbes) Jean Paulhantól (1941), amely zavarosan tapogatózott a nyelvnek egy általános retorikai, nem instrumentális meghatározása felé : ez a „Minden retorika”, amit a dekonstruktivizmus fedezhetett fel újra Nietzsche-nél 1968 környékén. René Wellek és Austin Warren 1949-ben az Egyesült Államokban kiadott kézikönyve, az Irodalom elmélete (Theory of Literature) a hatvanas évek végére elérhető volt spanyolul, japánul, olaszul, németül, koreai nyelven, portugálul, dánul, szerb-horvátul, görögül, svédül, héberül, románul, finnül és hablatyul is, de franciául nem, mintha egy nyelvjárásról lenne szó, amelyen csak 1971-ben látott napvilágot Irodalomelmélet (La Théorie littéraire) címmel a „Küszöb Kiadó” (Éditions du Seuil) Poétika sorozatának egyik első darabjaként, és soha nem fért be a zsebkönyv sorozatok közé. 1960-ban, nem sokkal halála előtt, Spitzer ezt a megkésettséget és francia elszigeteltséget három okkal magyarázta: egyfajta felsőbbrendűség avitt érzésével, amely egy folyamatos és eminens irodalmi és intellektuális hagyományhoz kötődik; az irodalmi tanulmányok általános szellemiségével, amelyen állandó nyomot hagyott a XIX. század oknyomozó tudományos pozitívizmusa; a szövegmagyarázatok iskolás gyakorlatának túlsúlyával, azaz az irodalmi formák szolgai leírásával, amely megakadályozza a kifinomultabb formai eljárások fejlődését. Magától értetődő módon teszem hozzá, hiszen ide- tartozik, a nyelvészetnek és a nyelvezet filozófiájának hiányát, hasonlóakét mindazokhoz, amelyek elárasztották a német vagy angol nyelvű egyetemeket Gottlob Frege, Bertrand Russel, Ludwig Wittgenstein és Rudolf Carnap óta, ugyanúgy hozzátehetem a hermeneutika hagyományának gyenge hatását, amelyet Németországban viszont egymást követve kavart fel Edmund Husserl és Martin Heidegger.
Aztán a dolgok gyorsan megváltoztak – egyébként abban a pillanatban kezdtek ismét mozgásba jönni, amikor Spitzer ezt a szigorú diagnózist adta –, abból a szempontból, hogy egy nagyon érdekes, végiggondolásra érdemes hanyatlásnak köszönhetően a francia elmélet egy pillanatra a világ irodalmi tanulmányainak élmezőnyében találta magát, kicsit olyanformán, mintha mindeddig csak azért hátráltunk volna, hogy nagyobbat tudjunk ugrani, mintha legalábbis egy ilyen árok hirtelen átugrása lehetővé tette volna, hogy újra fölfedezzük a spanyol viaszt, ártatlan tudatlansággal és lelkesen, ami az előretörés illúziójával ringatott végig ezeknek a borzongató hatvanas éveknek a folyamán, amelyek ténylegesen 1963-tól, az algériai háború végétől 1973-ig, az első olajválságig tartottak. 1970 táján az irodalomelmélet a csúcsokon járt, és az én korosztályom fiataljaira óriási varázserővel hatott. Különböző elnevezések alatt – „új kritika”, „poétika”, „strukturalizmus”, „szemiológia”, „narráció-elmélet” – teljes fényében pompázott. Bárki, aki ezeket a varázslatos éveket átélte, csak nosztalgiával tud visszagondolni rájuk. Egy hatalmas áradat mindannyiunkat elragadott. Ebben az időszakban az irodalom tanulmányozásának ábrázata, az elmélet által megtámogatva, szédítő, meggyőző és győzedelmes volt.
A helyzet már nem pontosan ugyanolyan. Az elmélet intézményesült, metodikai eljárássá alakult, apró pedagógiai technikává lett, gyakran ugyanolyan rideggé, mint azok a szövegmagyarázatok, melyeket egykor oly nagy vehemenciával bírált. Mintha a pangás minden elmélet iskolai sorsába be lenne kódolva. Az irodalomtörténet, a XIX. század végének fiatal, nagyratörő és vonzó diszciplínája, ugyanezen a lehangoló „fejlődésen” ment keresztül, és az új kritika sem úszta meg. A hatvanas-hetvenes évek tomboló lelkesedése után, amikor is a francia irodalmi tanulmányok beérték, sőt megelőzték a többieket a formalizmus és a textualitás területén, az elméleti kutatások jelentősebb fejlődése elmaradt. Szükséges-e az irodalomtörténeti módszer egyeduralmát a francia oktatásban kárhoztatni, amit az új kritikának nem sikerülne alapjaiban megrendíteni, csupán átmenetileg elfedni? A magyarázat – a Gérard Genette-é – rövidnek tűnik, mivel az új kritika, mintha le sem rombolta volna a jó öreg Sorbonne falait, szolidan beépült a nemzeti oktatásba, nevezetesen a középfokú tanításba. Ténylegesen ez tette merevvé. Lehetetlen manapság úgy sikert aratni egy vizsgán, hogy nem bánunk tökéletesen a finom megkülönböztetésekkel és a narrációról való beszéddel. Egy olyan vizsgázó, aki nem tudja megmondani egy előtte lévő szöveg végkifejletéről, hogy az „homo-” vagy „hétérodiégétikus”, „különc, különleges, egyedi, egyszeri /singulatif/ vagy „ismétlődő /itératif/”, „belső vagy külső fókuszáltságú”, az ilyen vizsgázó nem lesz sikeres, mint ahogy hajdanán föl kellett ismerni a szerkezetszakadás törésvonalait, és tudni kellett Montesquieu születési dátumát. Ahhoz, hogy a franciaországi felsőoktatásnak és kutatásoknak a különlegességét megértsük, az egyetemeknek ahhoz a történelmi függőségéhez kell visszatérnünk, amely a középiskolai tanár-utánpótlás pályázati rendszerével kapcsolatos. Olyan ez, mintha 1980 előtt találnánk magunkat, amikor is az elmélet elegendő volt a pedagógia megújításához: egy kis poétika, egy kis narráció-elmélet elégséges a vers- és a próza-magyarázathoz. A új kritika, akárcsak Gustave Lanson néhány nemzedékkel korábbi irodalomtörténete, gyorsan néhány receptre, trükkre és csalafintaságra egyszerűsödött, hogy a vizsgákon villogjon. Az elmélet lendülete attól kezdve megtört, amint néhány tudományos szempontot szolgáltatott a szent és sérthetetlen szövegmagyarázatokhoz.
Franciaországban az elmélet kérészéletűnek bizonyult, és a Roland Barthes által 1969-ben megfogalmazott óhaj, miszerint: „Az ’új kritikának’ nagyon gyorsan egy új televénnyé kell válnia, hogy aztán más egyebet is megtegyen.” (Barthes, 1971, 186. o.), nem igazán teljesült. A hatvanas, hetvenes évek teoretikusai nem találtak követőkre. Barthes-ot magát kanonizálták ugyan, ami nem a legjobb megoldás egy élő és aktív életmű megőrzésére. A többiek visszaalakultak, és olyan munkákra adták a fejüket, melyek első szerelmeiktől meglehetősen távoliak voltak; néhányan, mint Tzvetan Todorov vagy Genette az etika vagy az esztétika területén kötöttek ki. Sokan visszatértek a jó öreg irodalomtörténethez, például a kéziratok újrafelfedezése révén, mintegy igazolva a genetikusnak mondott kritika felkapottságát. A Poétika (Poétique) című folyóirat makacs állhatatossággal lényegileg az epigonok gyakorlatait közli, nem különben az Irodalom (Littérature), a 68 utáni idők másik orgánuma, mindig egyre eklektikusabban fogva össze a marxizmust, a szociológiát és a pszichoanalízist. Az elmélet idomult, beállt a sorba, és már nem az, ami volt: ugyanott van, ahol ilyen értelemben minden irodalmi korszak található, ott, ahová minden szaktárgy az egyetemi oktatásban betokosodott, mindegyik a maga helyén. Az elmélet elhelyezkedett, gyámoltalanná vált, a megadott időre várja a hallgatókat, semmi más kölcsönösségben nincs egyéb szaktárgyakkal, sem a világgal, csakis az egyik diszciplínától a másikig szédelgő hallgatók közvetítései révén. Nem elevenebb a többinél abban az értelemben, hogy az már többé nem ő, aki megmondja, miért és hogyan kellene tanulmányozni az irodalmat, mi a megfelelőség, mi az irodalmi tanulmányok aktuális tétje. Márpedig semmi sem helyettesítette ebben a szerepben, és egyébként nem tanulmányozzák sokkal többet az irodalmat.
„Az elmélet majd visszatér, mint minden dolog, és újra fölfedezzük a problémáinkat azon a napon, amikor a tudatlanság oly messzire megy, hogy nem származik belőle semmi több, csak az unalom. /gyötrődés?/” Phillippe Sollers hirdeti 1980 óta ezt a visszatérést a „Halmazelmélet” (Théorie d’ensemble”) új kiadásának előszavában. Ez a nagyratörő kötet az 1968 májusát követő tavaszon jelent meg a matematika területéről kölcsönzött címmel, egybefogta Michel Foucault, Roland Barthes, Jacques Derrida, Julia Kristeva írásait és az egész Tel Quel csoportot, az elmélet akkori csúcspontját, egy kissé az „intellektuális terrorizmus” gyanújával, ahogy ezt Soller utólag el is ismerte (Sollers, 7. o.) Az elmélet volt akkor a fősodor, ő adta az életkedvet. „Azért kell fejleszteni az elméletet, hogy ne maradjunk le az élettől.” – adta ki a parancsot Lenin, és Louis Althusser rá utalt, amikor „Elmélet”-nek („Théorie) nevezte el a gyűjteményt, melyet Masperonál adott ki. Pierre Macherey 1966-ban publikált róla, a strukturalista mozgalom világítótoronyként fénylő esztendejében, „Az irodalmi termék előállításának egy elmélete” (Pour une théorie de la production littéraire) címmel egy olyan munkát, amelyben a marxista elmélet értelme – az ideológia kritikája és a tudomány trónra lépése – és a formalista irányzat – a nyelvi folyamatok elemzése – jól kijöttek egymással az irodalom kontójára. Az elmélet kritikus volt, és ugyanakkor polemikus vagy harcias – mint Boris Eichenbaum 1927-es felzaklató könyvének címe is jelezte: „Irodalom, Elmélet, Kritika, Polémia” (Littérature, Théorie, Critique, Polémique,) melynek egy részét Tzvetan Todorov fordította az orosz formalistákról szóló válogatásában „Az irodalom elmélete” (Théorie de la litterature) címmel 1966-ban – de az elmélet egy irodalomtudomány megalapítását is ambicionálta. „Az elmélet célja – írta Genette 1972-ben – nemcsak az egyetlen reális lehet, hanem a virtuális irodalom teljessége.” (Genette, 11. o. A formalizmus és a marxizmus volt a két támasza ahhoz, hogy igazolja az irodalom állandóinak vagy univerzálisainak kutatását, hogy úgy tekintse az egyedi, individuális műveket, – mint lehetséges műveket, lehetségesebbeket, mint a valóságos művek, – mint a lappangó irodalom rendszerének egyszerű szemléltetéseit, könnyebben kezelhetőket, mint az időszerűtlen és csupán potenciális műveket, hogy a struktúrához hozzájáruljanak.
Ha az elmélet, mint a marxizmus és a formalizmus kétértelműsége már 1980-ra kiment a divatból, mit mondjunk a máról? Elértünk-e már a tudatlanságnak és az unalomnak arra a szintjére, hogy újra vágyakozzunk az elmélet után?
Az irodalomelméletnek egyfajta mérlege, számbavétele mégis elképzelhető-e? És milyen formában? Lényegileg nem egy hazárdőrről van szó, ahogy Paul de Man állította: „Az irodalomelmélet legfőbb teoretikus érdeke a definiálhatatlanságában áll.” (de Man, 3. o.) Az elméletet tehát nem lehet nyakon csípni, csak egy negatív elmélet révén eszerint a rejtett Istenség szerint, amiről csak egy negatív elméletnek sikerül beszélni; nem más ez, mint egy kicsit megemelni a korlátot, vagy egy kicsit távolítani a hasonlóságokat az irodalomelmélet és a nihilizmus között. Az elméletet nem lehet a technikára, sem pedig a pedagógiára egyszerűsíteni – a lelkét veszti ugyan a Quartier Latin könyvkereskedői kirakatainak tarka borítójú zsebkönyveiben – ám ez nem ok arra, hogy metafizikai vagy misztikus dolgot csináljunk belőle. Ne kezeljük úgy, mint egy vallást! Az irodalomelmélet vajon egyébként nem egyfajta „teoretikus érdek”? Nem, ha igazam van annak felismertetésében, hogy ugyanakkor – feltehetőleg lényegét tekintve – kritikus, vitatkozó vagy polemikus.
Ugyanis lényegileg az elmélet számomra nem a teoretikus vagy teológiai, sem a gyakorlati vagy pedagógiai oldalát nézve tűnik érdekesnek és autentikusnak, hanem annak az ádáz és éltető küzdelemnek köszönhetően, melyet az irodalmi tanulmányokban rögzült ideák ellen folytatott, és az eltökélt szembenállás révén, mely ugyanolyan elszánt volt, mint a vele szembenálló rögzült ideák. Feltehetőleg azt várták egy irodalomelméleti mérlegkészítéstől, hogy miután megadta a saját meghatározását, egy vitatható definíció révén az irodalomét is megadja – igencsak ez áll első helyen a közgondolkozásban: „Mi az irodalom?”, – majd miután gyorsan hódolatát teszi az ókori, középkori és klasszikus irodalomelméletek előtt, Arisztotelésztől Batteux-ig anélkül, hogy egyetlen kitérőre ragadtatná magát a nem nyugati poétikák irányába, sorba veszi a különböző iskolákat, melyek között megoszlott a teoretikus figyelem a XX. században, úgy mint: orosz formalizmus, német fenomenológia, genfi pszichológia, nemzetközi marxizmus, francia strukturalizmus és posztstrukturalizmus, hermeneutika, pszichoanalízis, neomarxizmus, feminizmus stb. Megszámlálhatatlan kézikönyv létezik ebben a szellemben; ezek elfoglalják a tanárokat és megnyugtatják a hallgatókat. De az elméletnek egy igencsak járulékos oldalát világítják meg. Sőt el is torzítják vagy lezüllesztik, hiszen ami igazán jellemzi, az teljesen ellentétes az eklektikus bölcsészeti iránnyal, az az elkötelezettsége, a „vis polemica”, mint ahogy a zsákutcák is, ahová ugyanennek köszönhetően habozás nélkül betrappol. A teoretikusok gyakran azt az érzést keltik, mintha ellenfeleik pozíciójával szemben nagyon józan kritikákat fogalmaznának meg, de ugyanúgy, mint azok, erőt merítenek saját állandó jó lelkiismeretükből, és nem engednek belőlük egy jottányit sem és folytatják a hosszas prézsmitálást, a teoretikusok maguk is hozzáfognak hangoskodni, és saját téziseiket vagy antitéziseiket az abszurditásig viszik, és tüstént ők maguk semmisítik meg elragadtatott riválisaik előtt, hogy igazolva lássák magukat az ellenfél extravagáns pozíciója révén. Elegendő, ha beszélni hagyunk egy teoretikust, és megelégszünk azzal, hogy időről időre némi gúnnyal egy – egy „Ahá!!” erejéig félbeszakítjuk: a szemünk láttára fog feladni mindent.
Amikor hatodikos kisiskolás lettem a Condorcet-ban, a jó öreg latin-francia tanárunk, aki egyben bretagne-i falucskájának polgármestere is volt, antológiánk minden egyes szövegével kapcsolatban azt kérdezte tőlünk: „Hogy értitek ezt a részt? Mit akart a szerző nekünk mondani? Mik a vers vagy a próza szépségei? Miben áll az író látomásának eredetisége? Milyen tanulságot tudunk belőle levonni?” Azt gondolhattuk egy időben, hogy az irodalomelmélet véglegesen lesöpörte ezeket az idegesítő kérdéseket. Ám a válaszok elszállnak, a kérdések maradnak. Ezek pedig nagyjából mindig ugyanazok. Van közöttük néhány, amely korosztályról korosztályra szakadatlanul visszatér. Ezek az elmélet előtt fölvetődtek, fölvetődtek már az irodalomtörténet előtt, és még az elmélet után is fel fognak vetődni, nagyjából ugyanúgy. Leginkább éppen akkor, amikor azt kérdezzük, hogy létezik-e története az irodalomkritikának, mint ahogy létezik története a filozófiának vagy a nyelvészetnek, fogalmi leleményekkel tarkítva, úgy, mint a „cogito”, vagy a „bővítmény”. A kritikában a paradigmák soha nem halnak el, egyik hozzáadódik a másikhoz, többé-kevésbé jól megférnek egymással, a végtelenségig ugyanazokra a képzetekre épülnek – képzetekre, melyek a hétköznapi nyelvhez tartoznak. Ez az egyik, talán legfőbb oka az unalomig való ismétlés csömörének, amit maradéktalanul átérzünk az irodalomkritika történelmi tablója előtt: azaz, hogy nincs új a Nap alatt. Az elmélet területén azzal töltjük az időt, hogy igyekszünk az épp használatban lévő terminusokat megtisztogatni: irodalom, szerző, intenció, értelem, interpretáció, megjelenítés, tartalom, alap, érték, eredetiség, történet, hatás, periódus, stílus, stb. Ez ugyanaz, mint amit a logikával műveltünk: kiszakítottunk a hétköznapi nyelvből egy nyelvi területet felvértezve az igazsággal. De a logika aztán formalizálódott. Az irodalomelméletnek nem sikerült az irodalomról szóló hétköznapi nyelvtől megszabadulni, vagyis az olvasók és a műkedvelők nyelvezetétől. Abban a pillanatban, amikor az elmélet távolodik, a jó öreg képzetek újra előtörnek, sértetlenül. Vajon azért, mert „természetesek” vagy „értelmesek”, amiktől soha sem tudunk végleg megszabadulni? Vagy, mint ahogy de Man gondolja, azért, mert csak ellen akarunk állni az elméletnek, mivel az elmélet bajt okoz, megsérti a nyelvvel és a szubjektivitással kapcsolatos illúzióinkat? Azt mondhatnánk, hogy manapság szinte többen érzik úgy, hogy az elmélet alól kicsúszott a talaj, ami így kétségtelenül kényelmesebb dolog.
Akkor tehát nem marad belőle semmi, vagy csupán egy kis pedagógia, amit leírok? Nem egészen. A hőskorban, 1970 környékén, az elmélet egyfajta ellen-beszéd volt, ami megkérdőjelezte a hagyományos kritika összes előfeltevését. Tárgyszerűség, ízlés és világosság, (Objectivité, gout et clarté) így foglalta össze Barthes a Kritika és Igazság (Critique et Vérité) című munkájában, az 1966-os mágikus esztendőben az egyetemi „valószerű kritika” hittételeit, amelyre egy „irodalom tudományt” akart alapítani. Elméletről akkor beszélhetünk, amikor az irodalomról való általános beszéd előfeltevéseit többé már nem úgy fogadjuk, mint magától értetődő dolgokat, amikor megkérdőjelezzük azokat, úgy jelenítjük meg őket, mint történeti konstrukciókat, mint konvenciókat. A kezdetekkor az irodalomtörténet maga is egy elméleten alapult, melynek nevében száműzte az irodalom oktatásából a jó öreg retorikát, de ez az elmélet eltűnt a szemünk elől, vagy megszelídült oly mértékben, mint amennyire az irodalomtörténet azonosult az iskola és az egyetem intézményével. Az elméletre való hivatkozás a fogalom jellegéből adódóan szembenálló, ténylegesen felforgató és lázadó, ám az elmélet végzete, ha módszerré alakul át az akadémia révén, helyére kerül, ahogy mondani szokás. Húsz évvel később, ami még megdöbbentőbb, mint az irodalomtörténet és az irodalomelmélet erőszakos konfliktusa, az a mindkettőjük által lelkes elindulásuk idején fölvetett kérdések hasonlósága, nevezetesen ez itt, a még mindig ugyanaz: „Mi az irodalom?”
A kérdések állandósága, a válaszok ellentmondásossága és törékenysége: ennek eredménye, hogy még mindig helytálló visszatérni a hétköznapi képzetekre, amiket a teória el akart törölni, ugyanazokhoz, melyek újraéledtek, mióta az elmélet kifulladt, visszatérni abból a célból, hogy a teória által javasolt ellentmondásos válaszokat meghaladjuk, de azért is, hogy megpróbáljuk megérteni; miért nem voltak ezek képesek egyszer és mindenkorra megoldani az ósdi kérdéseket. Elképzelhető, hogy az elmélet a lernai hidrával folytatott harcának erőfeszítései közben túl messze ment az érvelésben, és ezek az érvek ellene fordultak? Minden évben, az új hallgatók előtt vissza kell térni a józan ész ugyanazon alakzataihoz és az elfojthatatlan klisékhez, ugyanazon kevés talányhoz vagy közhelyhez, mely mintegy cégjelzése az irodalomról szóló általános beszédnek. Meg fogok vizsgálni közülük néhányat, a legellenállóbbakat, mert ezek köré építhető fel az irodalomelmélet rokonszenves bemutatása igazságos haragvásainak teljes erejében, azon módszeren keresztül, ahogyan küzdött ellenük – mindhiába.
Néhány előzetes distinkciót megtenni elengedhetetlen. Először is, ha valaki elméletet mond – anélkül, hogy marxistának kellene lennie – előfeltételez egy gyakorlatot vagy egy praxist, amellyel ez az elmélet szembenáll, vagy amelynek az elméletét létrehozza. Genf utcáin néhány üzleten ez a felírás olvasható: „Elméleti terem.” Itt nem irodalomelméletet készítenek, hanem itt oktatják a közlekedési szabályokat: az elmélet tehát a vezetésre vonatkozó szabály, a vezetés szabályzata. Mi tehát az a vezetés vagy gyakorlat, amit az irodalomelmélet kodifikál, vagyis inkább szervez, mint szabályoz? Úgy tűnik, ez nem maga az irodalom (vagy az irodalmi aktivitás) – az irodalom elmélete nem tanít regényt írni, mint ahogy a retorika tanította valaha a szónoklást, alakította az ékesszólást – hanem az irodalmi tanulmányok, vagyis az irodalomtörténet és az irodalomkritika, vagy még inkább az irodalomkutatás.
Ebben az értelemben – már ami a kódolást, a didaktikát vagy inkább magának az irodalomkutatásnak a deontológiáját illeti – az irodalom elméletének olyan kinézete lehet, mintha új diszciplínáról lenne szó, mindenesetre a XIX. század irodalom kutatásainak megszületése utániról, amely az európai, majd amerikai egyetemek újraalapítása idején jött létre, német mintát követve. De ha a szó viszonylag új is, maga a dolog viszonylag régi.
Azt mondhatjuk, hogy Platon és Arisztotelész hozta létre az irodalom elméletét, midőn az irodalmi műfajokat osztályokba sorolták a Köztársaság és a Poétika című munkáikban, és az irodalom elméletének modellje mind a mai napig számunkra Arisztotelész Poétikája maradt. Platon és Arisztotelész azért gyártottak elméletet, mert érdeklődtek az általános, vagy inkább univerzális kategóriák iránt, az irodalmi állandók iránt az egyes művekben: úgy mint műfajok, formák, módok, figurák. Ha ők tüzetesen foglalkoztak egyes alkotásokkal (Iliász, Oedipusz király), akkor ezek az általános kategóriák illusztrációi voltak. Az irodalom elméletét létrehozni, ez az irodalom iránti általános érdeklődést jelenti olyan szempontból, mely az univerzálist veszi célba.
De Platon és Arisztotelész nem abban az értelemben alkották meg az irodalom elméletét, hogy az irodalom tanulmányozását vagy az irodalmi kutatást akarták volna kodifikálni, hanem magát az irodalmat. Azt keresték, hogy miként lehet az irodalom érvényes, előírt grammatikáját megformálni, olyannyira normatív módon, hogy Platon a városállam költőit ki is akarta rekeszteni. Korszerű értelemben az irodalom elmélete, amennyiben a retorikára és a poétikára hivatkozik, valamint újraértékeli antik és klasszikus hagyományaikat, ebben az értelemben lényegét tekintve nem normatív.
Leíró jellegű, az irodalom elmélete tehát modern: feltételezi az irodalmi tanulmányok létezését, melyeket a romantikától kezdve a XIX. században hoztak létre. Van kapcsolódása az irodalom filozófiájához, mint az esztétika egyik ágához, amely gondolkodik a művészet természetéről és funkciójáról, a szépség és az érték meghatározásáról. De az irodalom elmélete nem az irodalom filozófiája, nem spekulatív és nem absztrakt, viszont analitikus vagy topikus: tárgya van, az irodalomról való beszédmódok, az irodalomkritika és az irodalomtörténet, melyeket megkérdőjelez, vitázik velük, szervezi a módszert. Az irodalom elmélete nem a bölcsészet rendőrsége, nem is a bölcsészet tanulmányozása, hanem valamilyen módon az irodalom ismeretelmélete.
És ebben az értelemben nem is igazán új. Lanson, a francia irodalomtörténet megalapítója a XIX. és a XX. század fordulóján, már azt mondta Ernest Renan-ról és Émile Faguet-ról, akik őt megelőzően irodalomkritikusok voltak – Faguet kortársa volt a Sorbonne-on, de Lanson meghaladottnak tartotta –, hogy nincs „irodalomelméletük” (Lanson, 1107. és 1189. o.). Ez egy udvarias mód volt, hogy jelezze számukra: az ő szemében impresszionisták és imposztorok, nem tudják, mit tesznek, híjával vannak a pontosságnak, a tudományos szellemnek, a módszernek. Lanson maga megkövetelte az elméletet, ami azt mutatja, hogy az irodalomtörténet és az elmélet nem összeférhetetlenek.
Az elméletre való hivatkozás szükségszerű válasz egy polemikus vagy oppozíciós intencióra (kritikaira, a szó eredeti értelmében): ellentmond, kétségbe vonja mások módszerét. Az elmélet és a módszer fogalmát hasznos itt kiegészíteni egy harmadikkal, idomulva ezen képzetek marxista, ám nem kizárólag marxista, használatához: ez a fogalom az ideológia. A módszer és az elmélet között tartózkodna az ideológia. Egy elmélet elmondaná az igazságot egy módszerről, fölfedné lehetséges feltételeit, ugyanakkor egy ideológia pedig nem tenne egyebet, mint legitimálná ezt a gyakorlatot egy hazugság által, elrejtené lehetséges feltételeit. Lanson szerint – s ezt a marxisták egyébiránt igencsak elfogadták – riválisai nem rendelkeztek elmélettel, mivel csak ideológiájuk volt, azaz bevett hiedelmeik.
Íj módon tehát az elmélet küzd a módszerrel úgy, hogy ateoretikusnak vagy antiteoretikusnak ítéli. Miközben ezt műveli, gyakran csinál belőle bűnbakot. Lanson, aki hitt abban, hogy a filológiával és a történeti pozitívizmussal egy szilárd elmélet birtokában van, ellenfelei tradicionális humanizmusával nem volt kibékülve (a kultúra embereivel vagy az ízléssel, a polgársággal). Az elmélet szembenáll a józan ésszel. Újabban, egy spirális fordulat után, az irodalom elmélete egyszerre lázadt fel a pozitívizmus ellen az irodalomtörténetben (amit Lanson reprezentált), és a rokonszenv ellen az irodalomkritikában (amit korábban Faguet reprezentált), ugyanúgy ,mint a kettő gyakori kombinációja ellen is (egyrészt a szöveg történetének pozitívista megközelítése, aztán értelmezésének humanizmusa), mint azon zord filológusok, akik miután aprólékosan tanulmányozták Prévost regényének forrásait, szívbaj nélkül jutnak el a kályhától Manon lélektani realitásának és emberi igazságainak megítéléséig, mintha közülünk való volna, egy hús-vér leányzó.
Összefoglalva: az elmélet ellentétét képezi az irodalmi tanulmányok módszerének, vagyis az irodalomkritikának és az irodalomtörténetnek, és elemzi ezt a módszert, vagy inkább módszereket, leírja azokat, megvilágítja előfeltevéseiket, összességében kritizálja (kritizálni szeparálást, diszkriminálást jelent). Az elmélet tehát első megközelítésben a kritika kritikája lenne, vagy metakritika (mint ahogy szembeállítjuk egy kifejezésmóddal a róla beszélő metanyelvet, a nyelvvel szembeállítjuk a funkcióját leíró nyelvtant). Ez egyfajta kritikai tudatosság (az irodalmi ideológia kritikája), irodalmi reflexivitás (kritikai redő, önmagára vonatkozó tudatosság /self-consciousness/ vagy önreferencialitás): az összes jellegzetesség, amit a modernitásban valóban megragadhatunk Baudelaire, de különösen Mallarmé óta.
Rakjuk is össze rögtön a példatárat: egy fogalomsort használtam, mely alkalmas maguknak a fogalmaknak a meghatározására vagy jobb kidolgozására, annak érdekében, hogy abból határozott koncepciót vonjak ki, hogy eljussak ehhez a kritikai tudatossághoz, mely az elméletet kíséri: irodalom, aztán irodalomkritika és irodalomtörténet, amiknek különbségeit az elmélet fejezi ki. Tegyük félre az irodalmat a következő fejezetben és nézzük meg közelebbről a másik kettőt!
Irodalomkritika alatt én az irodalmi alkotásokról való beszédmódot értem, mely az olvasói tapasztalatra helyezi a hangsúlyt, értékeli az értelmet és a hatást, amit az alkotások a (jó) olvasóra gyakorolnak, de olyan olvasókra, akik nem szükségszerűen tudósok vagy professzionalisták. A kritika bírál, ítélkezik: rokonszenv (vagy ellenszenv) alapján jár el, azonosítás vagy projekció alapján: ideális helyszíne a szalon, melynek sajtója egy merő bajkeverés, nem pedig az egyetem; elsődleges formája tehát a beszélgetés.
Irodalomtörténet alatt pedig, ezzel ellentétben egy olyan beszédmódot értek, amely az olvasói tapasztalatra ható külső tényezők mellett köti meg magát, például az alkotások koncepciója vagy közvetítése mellett, vagy egyéb más tényezők mellett, melyek általában nem érdeklik a nem bennfenteseket. Az irodalomtörténet egy akadémiai diszciplína, ami a XIX. század folyamán tűnt fel, egyébként filológia elnevezése ismertebb, scholarship, Wissenschaft, vagy kutatás.
Néha szembeállítják az irodalomkritikát és az irodalomtörténetet, mint egy külső és belső megjelenési formát: a kritika a szöveghez, a történet pedig az összefüggésekhez ragaszkodik. (a kritika a textushoz, a történet pedig a kontextushoz ragaszkodik). Lanson azt mondta, attól fogva gyártottak irodalomtörténetet, hogy megnézték a szerző nevét a könyv borítóján, hogy a szövegnek egy minimális kontextust tulajdonítottak. Az irodalomkritika kimond állításokat a mintáról: „A szebb, mint B”, amíg az irodalomtörténet azt állítja, hogy: „C visszavezethető D-re”. Az egyik a szöveg értékelését veszi célba, a másik pedig a magyarázatát.
Az irodalom elmélete arra kérdez rá, hogy ezen állítások előfeltevései pontosak, világosak-e. Mit hívnak önök irodalomnak? Melyek az önök érték kritériumai? – mondja majd az elmélet a kritikusoknak, merthogy azokkal az olvasókkal minden rendben van, akik ugyanazokat a normákat vallják, és akik félszavakból is értik egymást, ám ha nem ez a helyzet, a kritika (beszélgetés) gyorsan süketek párbeszédévé válik. Nem az a feladvány, hogy a különböző megközelítési módokat összeegyeztessük, hanem annak megértése, hogy miért különbözőek.
Mit hívnak önök irodalomnak? Hogyan fogják föl sajátos tulajdonságait vagy sajátos értékét? – mondja majd az elmélet a kritikusnak. Egyszer elfogadják, hogy az irodalmi szövegeknek megkülönböztető, egyedi jegyeik vannak, ám úgy kezelik azokat, mint történeti dokumentumokat esetleges okok után kutatva: a szerző élete, társadalmi és kulturális keretek, feltételezhető intenciók, források. Az ellentmondás szembeszökő: a kontextussal magyaráznak egy tárgyat, ami önöket pontosan azért érdekli, mert kicsúszik ebből a kontextusból és túléli.
Az elmélet mindig a magától értetődő ellen protestál: légy a borban, a jó öreg skolasztika protervus-a (protestánsa). Elkéri a számlát, ám a sajátját nem készíti el, ahogy Proust A megtalált időben, legalábbis ami az irodalmi tanulmányokat illeti: „Egy mű, amelyben elméletek vannak, olyan, mint egy ajándék, amelyen rajtafelejtik az árat” (Proust, 461.o.). Az elmélet ismerni akarja az árakat. Nincs benne semmi elvont: kérdéseket tesz föl, mely kérdésekkel a történészek és a kritikusok állandóan találkoznak egyes szövegek kapcsán, ám az adott válaszok megfellebbezhetetlensége mellett kitartanak. Az elmélet arra emlékeztet, hogy ezek a kérdések bizony problematikusak, hogy különböző módokon lehet rájuk válaszolni: az elmélet relativista.
Mindeddig az elmélet szót egyes számban használtam, mintha csak egyetlen volna belőle. Márpedig mindenki úgy hallotta, hogy irodalomelméletek vannak, X úrnak egy Ilyen elmélete, Y asszonyságnak pedig egy Olyan elmélete. Az elmélet, vagy az elméletek tehát kicsit olyanok lennének, mint a kritikai doktrínák vagy dogmák, vagy mint az ideológiák. Ahány teoretikus, annyi teória, mint az elvek esetében, ahol a kísérletezés kevésbé hasznos. Az elmélet nem olyasvalami, mint az algebra vagy a geometria: az elmélet tanára a saját elméletét tanítja, ami lehetővé teszi számára, mint Lansonnak, hogy azt állítsa: a többieknek nincs. Azt fogják tőlem kérdezni: Melyik az ön elmélete? Azt fogom felelni: semelyik. És ez félelmet okoz: tudni szeretnék, mi az én doktrínám, a hit, amelynek e könyv idejét magában kellene foglalnia. Legyenek nyugodtak, vagy még idegesebbek! Nincs hitem – a protervus hit és törvény nélküli, ő a sátán örök ügyvédje, avagy maga a sátán személyesen: Forse tu non pensavi ch’io löico fossi! – ahogy Dante mondatja vele: „Talán nem gondoltál rá, hogy tudós (logicien) vagyok” (Pokol, XXVII.ének, 122–123 o.) –, nincs doktrína, hacsak nem az összes irodalomról szóló beszédmóddal szembeni ördögi kételkedésé. Az irodalom elméletét egy elemző és aporetikus attitűdnek, egy szkeptikus (kritikus) tanulási folyamatnak, egy metakritikus nézőpontnak látom, amely a faggatózást tűzi ki célként, amely minden kritikai módszer (tág értelemben) előfeltevését megkérdőjelezi, egy örökös „Mit tudok én?” – nek tekintem.
Persze vannak sajátságos, szemben álló, divergens, konfliktusos elméletek – amint mondtam, a terület polemikus – de nem fogunk egyik vagy másik elmélethez ragaszkodni, analitikus és szkeptikus módon fogunk gondolkodni az irodalomról, az irodalmi tanulmányokról, azaz minden beszédmódról – kritikai, történeti, teoretikus – az irodalom kapcsán. Meg fogjuk próbálni kiokosítani magunkat. Az irodalom elmélete a kiokosodás tanulási folyamata. „Az irodalomkritika területén – írta Julien Gracq – minden szó, amely kategóriákat követel, csapda.” (Gracq, 174. o.)
Egy utolsó, apró distinkció: az utolsó bekezdésekben az irodalom elméletéről beszéltem, nem pedig irodalomelméletről. Helytálló-e ez a distinkció? Az irodalom története és az irodalomtörténet példáját modellálva (a szintézis versus az irodalom tablója és analízise szemben a filológiai diszciplínával, mint Lanson könyve: A francia irodalom története, /Histoire de la littérature francaise/ 1895-ből szemben a Franciaország irodalomtörténetének folyóiratával /Revue d’histoire littéraire de la France/, alapítva 1894-ben). Az irodalom elméletét, mint Wellek és Warren könyvében, melynek angol címe: Theory of Literature (1949), úgy értelmezik általában, mint az általános és összehasonlító irodalom egy ágát: meghatározza az irodalom, az irodalomkritika és az irodalomtörténet feltételeiről való reflexiót; ez a kritika kritikája vagy metakritika.
Az irodalomelmélet szembenállóbb, inkább úgy jelenik meg, mint az ideológia kritikája, ideértve az irodalom elméletének kritikáját is: ő az, aki azt mondja, mindig van az embernek elmélete, és ha úgy gondoljuk, hogy nincs, az azért van, mert függünk a hely és a pillanat domináns elméletétől. Az irodalomelmélet a formalizmussal is azonosítja magát a XX. század eleji orosz formalisták óta, lényegileg a marxizmussal jelölve őket. Ahogy de Man emlékeztetett rá, az irodalomelmélet a létezésnél köt ki, amikor az irodalmi szövegek megközelítése már nem a nem nyelvi megfontolásokon alapul, például történetieken vagy esztétikaiakon, amikor a vita tárgya már nem az értelem vagy az érték, hanem az értelem vagy az érték produkciójának modalitásai. (de Man, 7. o.) Az irodalomelméletnek ez a két leírása (az ideológia kritikája, nyelvi analízis) egymást erősíti, mivel az ideológia kritikája a nyelvi illúzió felmondása (annak az elképzelésnek, hogy a nyelv és az irodalom magától értetődik): az irodalomelmélet ismerteti a kódot és a konvenciót ott, ahol az ateória az alkatot követeli.
Sajnálatos módon ez a distinkció (az irodalom elmélete versus irodalomelmélet), ami az angolban például világos, a franciában elhomályosult: Wellek és Warren könyvét (Theory of Literature) – azt mondták, megkésve – Az Irodalomelmélet (La Théorie littéraire) címmel fordították le 1971-ben, míg Tzvetan Todorov orosz formalistáknak szentelt antológiáját néhány évvel korábban, ugyanannál a kiadónál Az irodalom elmélete (Théorie de la littérature) címmel. Helyre kell hozni ezt a chiazmát, hogy kiigazodjunk.
Ahogy látni fogjuk, ebből a két hagyományból merítek. Az irodalom elméletéből: az általános képzetekről, elvekről, kritériumokról való reflexiót, az irodalomelméletből: az irodalmi józanész kritikáját és a hivatkozást a formalizmusra. Nem arról van tehát szó, hogy recepteket adjunk. Az elmélet nem metódus, technika, konyha. Ellenkezőleg, az a cél, hogy minden recepttel szemben gyanakvóak legyünk, hogy a reflexió révén megszabaduljunk tőlük. Az én szándékom tehát egyáltalán nem a dolgok megkönnyítése, hanem az, hogy körültekintővé, gyanakvóvá, szkeptikussá váljunk, egy szó, mint száz: kritikussá vagy ironikussá. Az elmélet az irónia iskolája.
Milyen nagy képzetekkel gyakoroljuk, élesítsük kritikusi elménket? Az elmélet és a józanész közötti kapcsolat természetesen konfliktusokkal terhelt. Az irodalomról való általános beszéd tehát az, amely célba veszi a teóriát, és amely a leginkább lehetővé teszi, hogy próbára tegyük. Márpedig az irodalomról való beszéd, az irodalmi tanulmányok egésze fogékony néhány nagy, alapvető kérdésre, azaz viszonylag kisszámú alapvető képzet előfeltevéseinek vizsgálatára. Minden irodalomról való beszéd állást foglal, leggyakrabban implicit, de néha explicit módon, ezekről a kérdésekről, melyeknek halmaza meghatároz egy bizonyos elképzelést az irodalomról:
Mi az irodalom?
Milyen a kapcsolat az irodalom és a szerző között?
Milyen a kapcsolat az irodalom és a valóság között?
Milyen a kapcsolat az irodalom és az olvasó között?
Milyen a kapcsolat az irodalom és a nyelv között?
Amikor egy könyvről beszélek, elkerülhetetlenül hipotéziseket állítok fel ezekről a definíciókról. Öt elem elengedhetetlen ahhoz, hogy irodalomról beszélhessünk: egy szerző, egy könyv, egy olvasó, egy nyelv és egy jelölt dolog.
Mindezeket két kérdéssel fogom kiegészíteni, melyek egyáltalán nem ugyanazon a szinten helyezkednek el, s amelyek éppen a történetre és a kritikára vonatkoznak: milyen hipotézist állítsunk fel az irodalmi változásokról, mozgásokról, fejlődésről, és az értékről, az irodalmi eredetiségről és helytállóságról? Vagy inkább: hogyan értelmezzük az irodalmi hagyományt dinamikus aspektusából (történet) ugyanúgy, mint statikus aspektusából (érték)?
Ez a hét kérdés jelöli ki könyvem fejezetcímeit – az irodalom, a szerző, a világ, az olvasó, a stílus, a történet és az érték –, melyeknek a józanész illetékességébe tartozó címeket adtam, hiszen az elméletnek és a józanésznek ez az örökös harca adja meg az elmélet értelmét. Bárkinek, aki egy könyvet kinyit, megvannak a szellemről való képzetei. Egy kicsit teoretikusabban újrafogalmazva, az első négy cím a következő is lehetne: irodalmiság, intenció, reprezentáció, befogadás. Ami az utolsó hármat illeti – stílus, történet, érték – nem úgy tűnik, hogy értelme lenne a megkülönböztetésnek az amatőrök és a professzionalisták megfogalmazásai között: egyik is, másik is ugyanazoknál a szavaknál köt ki.
Minden egyes kérdés esetében szeretném bemutatni a lehetséges válaszok sokféleségét, a történetben megadottak kisebb halmazát annál, amennyi belőlük napjainkban megadható: nem az a terv, hogy a kritika történetét, sem pedig, hogy az irodalmi doktrínák összesítését elkészítsük. Az irodalom elmélete a viszonylagosság leckéje, nem pedig a pluralizmusé: másképp fogalmazva, többféle válasz lehetséges, de nem összeférhető /compossible/, elfogadható, de nem kompatíbilis, ahelyett, hogy egyesülnének egy totális és teljesebb vízióban, kölcsönösen kizárják egymást, mivel nem hívják irodalomnak, nem minősítik irodalminak ugyanazt a dolgot, nem ugyanannak a tárgynak a különböző aspektusait vizsgálják, hanem különböző tárgyakat. Régi vagy modern, leíró vagy történeti, belső vagy külső: minden nem lehetséges egyszerre. Az irodalom kutatásban a „kevesebb több”: választani is kell. Egyébként, ha szeretem az irodalmat, máris választottam. Irodalmi döntéseim irodalmon kívüli normáktól – etikai, egzisztenciális – függenek, és meghatározzák életem egyéb aspektusait.
Más oldalról nézve, ez a hét kérdés az irodalomról nem független egymástól. Egy rendszert alkotnak. Máshogyan fogalmazva, a válasz, amit valamelyikre adok, korlátozza lehetőségeimet a többiekre való válaszadásban: például, ha a szerző szerepére helyezem a hangsúlyt, valószínű, hogy nem tulajdonítok ugyanakkora jelentőséget a nyelvnek, ha az irodalmiasságra /littérarité/ összpontosítok, minimalizálom a szerző szerepét, ha a történelmi meghatározottságot húzom alá, csökkentem a zseni hozzájárulását stb. A választások ezen együttese egyetemleges. Épp ezért bármely kérdés elégséges a rendszerükbe való belépéshez, és magával hívja az összes többit. Egyetlen, az intenció például, elegendő lenne talán mindegyik kezeléséhez. Ez az oka annak is, hogy elemzésük rendje alapvetően miért indifferens: kihúzhatunk véletlenszerűen egy lapot és követhetjük a mezőnyt. Áttekintésükhöz azt a megoldást választottam, hogy egy olyan hierarchiára támaszkodom, amely szintén megfelel a józan észnek, amely az irodalom kapcsán előbb gondol a szerzőre, mint az olvasóra, a tárgyra, mint a módra.
Az elmélet minden elemét ily módon fogom áttekinteni, kivéve talán a műfaj kérdését ( a recepció kapcsán röviden ki fogok rá térni), ez pedig amiatt van, hogy a műfaj nem volt a hatvanas évek irodalomelméletének nevezetes ügye. A műfaj egyfajta általánosság, a legevidensebb közvetítés az egyéni alkotás és az irodalom között. Márpedig az elmélet egyrészről bizalmatlan az evidenciákkal szemben, másrészt az univerzáliákat veszi célba.
Ennek a lajstromnak egy kissé provokatív jellege van, mivel egész egyszerűen az irodalomelmélet fekete bárányainak listája, szélmalmoké, melyekkel szemben az elmélet belefáradt józan koncepciók kovácsolásába. Mégse lássunk benne semmilyen gonoszságot! Az elmélet ellenségeinek összeszámlálása tűnik számomra a legjobb, az egyetlen eszköznek, mindenesetre a leggazdaságosabbnak, hogy bizalommal meséljünk az elméletről, hogy felvázoljuk a lépéseit, hogy bizonyságot tegyünk az energiáiról, hogy elevenné tegyük éppúgy, mint ahogy elengedhetetlen, több mint egy évszázad múltán, hogy a modern művészetet leírjuk az általa megtagadott konvenciók révén.
Végülis előfordulhat, hogy egy olyan végkövetkeztetéshez jutunk, miszerint az „irodalmi mező”, gyakran a végletekig fokozott pozícionális és véleménybeli különbségek ellenére, melyekből az őt élénkítő véget nem érő viták erednek, szóval ez az „irodalmi mező” a mindenki által osztott hiedelmek és előfeltevések együttesén nyugszik. Pierre Bourdieu úgy ítélte meg, hogy: „…a művészettel és az irodalommal kapcsolatos pozíciók ellentétpárok révén szerveződnek, melyek gyakran egy polemikus múlt örökségei, és úgy fogják fel azokat, mint áthághatatlan antonímákat, abszolút alternatívákat, a mindent vagy semmit határozottságával, melyek felépítik a gondolkodást, de ugyanúgy hamis dilemmák sorának börtönébe is zárják..” (Bordieu, 272. o.)
Arról lesz szó, hogy leszereljük ezeket a rossz ablakokat, megszüntetjük ezeket a kelepceszerű ellentmondásokat, ezeket a végzetes paradoxonokat, melyek az irodalom tanulmányozását szétszaggatják, ellenállunk az elmélet és a józan ész impozáns alternatívájának, a mindent vagy semmit végletességének, hiszen az igazság mindig a kettő között található.
Antoine Compagnon: Az elmélet démona (Le Démon de la théorie)
Irodalom és józan ész (Littérature et sens commun)
Éditions du Seui), 1998. március
„Ezen szöveg első kiadása a Gondolatok színe (La Couleur des idées) című gyűjteményben jelent meg, Jean-Luc Giribon kiadói felelősségével (gondozásában).”