Boda Olivér

Demi-Vierge-portré

Egymással szemközt állunk: ugyanaz az arc:
Kislányos, életrekeltett ceruzarajz,
Félénk, végtelenkék, álmot-rejtő szemek
Minden pillantásuk új szerelmet temet;
Festett, érző, ajkat-dajkáló ajkak
Lelkünkben a változás angyala jajgat:
Elkerülhetetlenül múlnak az évek,
Megszűnnek – akkor tudod meg, mennyit értek.
Nézlek: fehér-arany hajad rendetlenül
Válladra hull, elsimítok esetlenül
Egy nyughatatlan, lázadó tincset
Anémiás arcodról – Mennyrontó díszlet
Gondolom, majd belátom, hogy tökéletes
Volt úgy, ahogy szemedre árnyékot vetett
S visszasimítom; jobbról vékony hajfonat
Lóg gyermekivé téve züllött arcodat:
Mint akasztófa sodrott kötele, olyan,
Szó nélkül kötném fel rá magam s boldogan
Nézlek: csókra vársz,
S nyelvem félve ér a holt, hideg tükörhöz.

Szemedből patakocskák

Sötét szemedből
Patakocskák
Vágyódnak a világba
Lágyan ringatva
Lelked roncsát,
Élnél már – de hiába:
Rúzsfolt egy csikken,
Édes ajkad
Vén, porlepteárnyéka
Ajkamra simul,
Létem lankad,
Érzem már néha.

Csodás szemedből
Patakocskák
Fakadnak, felélesztve
Naiv álmaid
Lángját; oltsák
– munkájukat végezve –
A tüzet mások!
Réz hajadra
Elefántcsonttörmelék
Hull; figyelj félénk
Vágy-szavamra:
Bár helyesen döntenél!

Szelíd szemedből
Patakocskák
Csorognak a világba,
Ne hagyd, hogy gyengéd
Szíved rontsák
Idegen vágyak; tárva
Van előtted
Minden fényes
Ajtó.

Sodrás-rituálé

Meglepődtem, mikor megláttam mit csinálsz
Az asztalnál ülve, fojtott lámpafényben,
Szívem furcsa érzéseket szülve zihált:
Kicsi lány, ki jointot sodor az éjben

És valami rejtett gráciával simult
A nyirkos papír, oly kecsesen kezedben
Mint szerelmesek csókja, szép szemed virult:
Élvezted hogyan hajol engedelmesen

Egymáshoz, egymásba a rizzla két széle,
Majd nyelved szűzként érintette a papírt
Pontot téve az elkészült mű végére;

S megigézve csodáltam arcodon a pírt,
És elmerengve ismét magamba szálltam:
Te vagy az első lány, kit sodorni láttam.