Bozsik Péter

Kedves Bata János!

Magam sem tudtam kitalálni jobb megszólítást, bár leveled után akár magázódhatunk is. Írhattad volna azt is: Kurvapecér Bozsik Péter! Vagy: Áruló Bozsik Péter!, ahogy, mint az leveledből kiderül, valójában gondolod. Nem nagyon zavar, megszoktam már. Tőled kicsit objektívebb szöveget vártam, de úgy látom, a nemzeti mém az agyadra ment, és az ideológiák (legyenek bármilyen előjelűek) nem az objektvitásukról híresek. Gubás Jenő rossz magyarsággal megírt cikkébe (A délvidéki magyarság bolsevista csökevényei, Aracs, 2004. július 15. IV. évfolyam, 2. sz., amelyben hozzám intézett, nyílt leveled is megjelent) beemelhette volna a te írásod is az elemzettek közé, hiszen az ilyen szófordulatok, mint ,,a vajdasági magyarság egyként fordult szembe a miloševići diktatúrával” engem arra az időre emlékeztetnek, amikor a Jugoszláv Kommunista Párt tagjai tették ugyanezt a náci megszállókkal szemben; Titóval, a hazáért! S mint tudjuk, egyik sem igaz. A tűrés, amelyet a vajdasági magyarok (és nem csak magyarok) elszenvedtek (bár mit is tehettek, tehettetek, tehettünk volna!?) minden, csak nem szembefordulás. Vagy mivel magyarázod azt, hogy 1991-ben az akkor egyetlen pártszerű magyar képződmény, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége ,,magánügynek” tekintette, hogy ki él a katonai behívójával, és ki tagadja meg azt? Ez nem szavazói egy részének cserben hagyása? A gyalázatos széthullást, amelynek eredménye az azt követően a parlamentbe bejutott magyar képviselők számában jól mérhető, most nem kommentálnám. Ennyit az ,,egyként fordult szembe”-ről.

De vissza az elejére.

A Magyar Írószövetségből való kilépésemmel kezded nyílt leveled, amelyet nagyképűen esszének nevezel (vagy nevez lapod valamelyik szerkesztője – engem inkább nyílt följelentésre emlékeztet... hova is? Valamilyen párthoz? Kuratóriumhoz? A nemzethez? A jóistenhez?). De miért nem azzal folytatod? Hogy kerül ide a kislányod, feleséged sült krumplija, a fiam hamburgere meg hogy milyen zavarban voltam én, amikor találkoztunk. Zavarban voltam, mert majd’ összehugyoztam magam, és alig vártam, hogy a McDonalds (egyébként elegáns) vécéjébe érjek végre. Magánügy. Nem kötelező elhinni sem. ("Legutóbb Szabadkán találkoztunk, ha jól emlékszem 1999-ben, a Jugoszláviát ért bombázások után. A Városháza alatti McDonald’s étterem előtt futottunk össze, te fiaddal, én lányommal. Úgy éreztem, te egy kicsit zavarban voltál, én meg nem nagyon tudtam mit kezdeni magunkkal. A suta és egy kissé kínos helyzetet azzal próbáltad föloldani, hogy táskádból elővetted az Ex Symposion akkori, legújabb számát, és átadtad nekem. Én megköszöntem, majd: – ,,Hát akkor szevasz!" – ,,Szevasz!" ,,Te fiaddal betértél a Mcdonald’sba, én meg a lányomat próbáltam győzögetni arról, milyen sokba kerül ott minden, hogy anya is tud éppen olyan sült krumplit készíteni, mint amilyet ott lehet kapni, és így tovább, és így tovább..." - írod.)

EXet meg mindenkinek szoktam adni, ha van nálam, és úgy gondolom, olvasó ember, érdekelheti. Legközelebb majd nem adok, ha ez téged idegesít.  Te persze nem voltál zavarban, ,,csak nem tudtál magunkkal mit kezdeni”. De mit kellett volna tennem? Önkritikát gyakorolnom Ladányihoz írt ,,levélféléd" miatt, amelynek felében engem és az Ex szerkesztési elveit bírálod? (A mi Ex Symposionunk? Levélféle Ladányi Istvánnak, Magyar Szó, 1992. június 12., szombat). A bocsánatodért esedeznem? Meghívni egy italra? Vagy sült krumplira a ,,Mekibe"? (Én meg nem eszem!) Ha nem tetszik az Ex, ne olvasd! Nem kötelező. (Legalább hatvan magyar nyelvű folyóirat közül válogathatsz!) És azt írsz, gondolsz róla, rólunk, amit akarsz. De azt elvárnám, hogy bizonyos tényeket tiszteletben tarts!

A gonosz banalitása c. számunkat pedig öt év távlatából összekötni a kilépésemmel egyszerűen nevetséges (egyébként se lépett ki minden Ex-szerkesztő az Írószövetségből, és ezért, akár hiszed, akár nem, senki sem kapott fegyelmit). A számot azért hoztuk létre, mert európai kultúrkörben Hannah Arendt ezen könyvét két helyen nem méltatták kellőképpen (és két helyen nem fordították le addig). Az egyik Magyarország, a másik – képzeld! – Izrael. Én fontosnak tartottam, hogy erről szó essék, és a szerkesztőség tagjai szintén. Egy percig sem bántam meg, mert az egyik legfontosabb számunk lett.

A másik vádpontod, ,,hogy Veszprémbe, talán szabad úgy fogalmaznom, emigrációtok fellegvárába, Magyarország közepébe két nem magyar ajkú írót hívtok meg (ti.: Mirko Kovačot és Filip Davidot – megj. B. P.) akkor, amikor az itthon maradottaknak nagyon kellet volna a támasz, a tudat, hogy akik elmentek, nem feledkeztek meg róluk”. Tájékozódjál, kedves János, mielőtt hülyeségeket írnál. Egyfelől az EX Symposion egy magánlakásban, amatőr körülmények közt szerkesztett, profi periodika. Nem volt sem terünk, sem pénzünk arra, hogy föllépő vendégeket hívjunk. (Ennek ellenére, aki becsöngetett hozzánk, szállásra, egy tál meleg ételre mindig számíthat(ott).) Másfelől: mi csak ajánlatot tehettünk különféle intézményeknek, hogy kit hívjanak meg. Csorba Béla és Vékás János ugyanígy járhatott Veszprémben, a Városi Művelődési Központ vendégeként. És ha az emlékezetem nem csal, akkor ez volt a Kultúrtanti visszavág c. könyvük első hivatalos bemutatója, és erre büszke vagyok, még ha a könyv koncepciójával teljesen nem is értek egyet. Ezt nem az EX szervezte (bár a nevem talán már elválaszthatatlan az EXtől), hanem, ha úgy tetszik, néhányunk partizánakciója volt. Volt több is, de csak ezeket fogadták el.

Aztán kedvenc témádra, a Danilo Kiš-számra térsz rá. ,,A Danilo Kiš-emlékszám volt a Veszprémben megjelenő EX Symposion második kettős száma. Az első a pornográfiáról szólt. Most ugorjunk egyet az időben, egészen 1999-ig, a folyóirat 26-27 számáig, amelynek tematikája a gonosz banalitásáról szól.” (Most eltekintek attól, hogy a tematika miről szól, szólhat-e valamiről e magyartalan mondatod tematikája, azaz, nem lett volna helyesebb úgy fogalmaznod: a gonosz banalitása a témája?) Kiš, azon túl, hogy sokunk kedvenc írója, és akit én az egyik legetikusabb, legautentikusabb írónak gondolok, aki valaha is élt ebben a kibaszott közép-kelet-európai élőmocsárban, egy független szellem volt, és mi, az EX Symposion akkori szerkesztői ezzel saját függetlenségünket is demonstrálni szerettük volna. Úgy látom, sikerült. Nem te vagy az első, aki a fejünkhöz vágja ezt a számot, amelyre tán a legbüszkébb vagyok. De János, miért ugorjunk az időben? Miért ez az ócska demagógia? Talán csak nem azért, mert a közte lévő EXek címeit is föl kéne sorolnod? A Talaj-vesztést, a Domonkost, a Konczot, a Sziverit, az Ólomkatonákat, a De bello civilit? 2000-ig alig adtunk ki olyan számot, ami közvetve vagy közvetlenül ne a délszláv háborúról szólt volna, és ezen belül bizony a vajdasági magyarságról is. A pornográf is. Például miről másról, ha nem a háború pornográfiájáról? El kéne olvasni az EXeket (a kanizsai és s horgosi könyvtárban ott áll majd’ mind), elemezni, azután nyílt leveleket irkálni.

Ami az általad hosszan idézett Szerbhorváth György-írást illeti, szíve-joga úgy utálni a patriótákat, ahogyan csak akarja. (Ráadásul érvekkel.) Úgy látom, te sem kedveled különösebben a liberálisokat, mégsem áll meg a föld forgása. (Vagy te Šešeljt szereted, a legnagyobb patriótát?) Ám az, hogy koncepciót látsz a szöveg és a kép között már érdekesebb jelenség. ,,És három fénykép, a szövegbe beágyazva – bizonyára nem találja ki a kedves olvasó, s lehet már te sem emlékszel rá, Péter! 1999-et írunk: az első képen Csurka István, a másodikon Torgyán József, a harmadikon Orbán Viktor.” – írod.

Ritkán van képszerkesztőnk, de most Jokesz Antal vállalta e szám képanyagának összeállítását. Mivel nem vagyok sem diktátor, sem cenzor, szabad kezet kap a képszerkesztő, annál is inkább, mert én nem értek hozzá. Jokesz képileg a gonosz banalitását a tévéműsorokban próbálta megragadni. Így napokon keresztül fényképezte a tévé képernyőjét, utána véletlenszerűen elszórta a szövegek közt. Nem te vagy az egyedüli, aki összefüggést látott a kép és a szöveg között, ugyanezt tette a szám egyik, akkor még vendégszerkesztője, Mesés Péter is. Jokesz válasza: ,,Ez csak a te tudatodban áll össze így. Én nem tehetek róla, hogy akkor a csapból is ezek folytak.”

A kenyéradó gazdáim (milyen eredeti szófordulat!) meg ugyanazok, mint az Aracsnak, legfőképp a Nemzeti Kulturális Alapprogram. Mint minden magyar nyelvű folyóiratnak, nekünk is ők a legfőbb mecénásunk. ,,Kik a kenyéradó gazdáid, ha még mindig megjelenik az EX Symposion? Nekik akarsz mindenáron megfelelni, mégiscsak ők határozzák meg a létedet?" – foglalod sommásan össze, miután összefoglalod, hogy Döbrentei Kornél ,,nagyjából azt mondta, hogy egy erőszakos kisebbség kényszeríti ránk akaratát, s a szálak a balliberális oldalon futnak össze. Ha belegondolsz Péter, te is tudod, hogy ez így van, s ennek semmi köze az antiszemitizmushoz.” Hát van. A ,,balliberális oldal” bizony a zsidókat jelenti, virágnyelven, mint ahogyan jelentette a Horty-korszakban, az egymillió koldus országában is. Olvass Páter Zadraveczet vagy Prónay Pált! Ôk legalább nem virágnyelven fogalmaztak. Ha te ezt a nyelvet akarod beszélni, tedd nyugodtan, nekem ettől, már megbocsáss, okádhatnékom van. De értem a bújtatott célzást. Arra gondolsz, én abból élek, hogy kiszolgálom a... mit is? Karvalytőkét? A balliberális kisebbséget, azaz a zsidókat? A magyar haza ellenségeit? Nos, mint mondtam, az EX egy lakásban szerkesztett periodika, nincs főállásban senki a lapnál és szánalmas honoráriumot tudunk fizetni, még úgy is, hogy évente (többnyire!) csak kétszer jelenünk meg. És bizony a lapalapítás (1992) óta fenyeget bennünket a megszűnés réme, úgyhogy vágyad hamarosan beteljesülhet. Meglehet, már jövőre.

Lapozd át az EX számait, és nézd meg, hányszor támogatott bennünket a Soros Alapítvány! Nem mintha szégyelleném, ha többször támogattak volna. Csak úgy, a tények kedvéért, hogy ne hablatyolhass itt össze-vissza, én megnéztem: 1994-ben (Nietzsche, De bello civili, Domonkos), 1995-ben (ez valami bagatell összeg lehetett, mert ebben az évben csak a Mészölyről szóló, vékonyka Sólyom-számot tudtuk megjelentetni), 1998-ban (Nő-vér, Hirtelen séták), 1999-ben (Emlék/szesz, A gonosz banalitása, Sziveri). Ennyi. Most keresheted az összefüggéseket! Az egész ha kitett 3 millió forintot 13 év alatt. A bőröm azért ennél többet ér, János!

Végezetül azt javaslom, olvasd el Döbrentei Kornél beszédét (én meg is hallgattam, el is olvastam), és ha téged ez nem emlékeztet arra a demagógiára, amelyet az isakovićok és ćosićok károgtak volt, akkor, ahogyan mondani szokás, a lelked rajta. Nos, én elsősorban ezért távoztam az Írószövetségből. A Vajdasági Írószövetségbe pedig azért léptem be, mert Csorba Béla javasolt. Az a Csorba Béla, akire lehet azt mondani, hogy ellenálló (volt); és egy időben mesterem. Emigrálásommal nem tekintettem tovább magam a tagjának, most sem tekintem. Ugyanígy léptem be a Magyar Írószövetségbe is, oda pedig a József Attila Kör akkori elnöksége javasolt, miután túlléptem a 35 éves korhatárt. Ha azt írtad volna, hogy be se kellett volna tennem oda a lábam, fejet hajtok, és azt mondom, igazad van. Akkori tájékozatlanságom menthetetlen, de azért nem megyek Dunának.

 

Bozsik Péter

 

Weissbrunnban, 2004. szeptember 5-én, a születésnapomon (évközi 23. vasárnap)

 

P.S.

Mivel nevemmel nem szeretném beszennyezni lapod, az Aracs hasábjait, ezért válaszolok az Üzenetben.

És még valami: válaszomat elsősorban tájékoztatásnak szánom, a továbbiakban nem szeretnék (és nem is fogok) sem veled, sem mással levelezni ebben a témában.

Mindenki abban hisz, amiben tud vagy ami adatott neki. Ahogyan Empedoklész tanította: valójában azt látjuk és azt ismerjük föl a világból, amit magunkban hordozunk.

Meggyőzni egymást úgysem tudjuk.

(Én nem is akarlak.)