Fenyvesi Áron

Novi Sad „az olyan város”…

„nem igaz ez a mese, nem is szálltál fedélzetes

hajóra, nem is érkeztél fellegvárába Trójának”

(Sztészikhorosz)

Finka néni a balzakova 14 alatti földszintes lakásának kertajtaján kilépett a limáni sötétbe. Miközben áthaladt a fal virtuálisan kiterjesztett síkján, a gyér vadszőlő alatt, amit a fölső szomszéd néhanapján forró tejjel, azaz azt, hatékony vegyi fegyverként alkalmazva, locsolt, akár mosolyoghatott is volna a szomszéd kisfiú holnapi születésnapi zsúrján, ahol majd az izzadt óvodások, kabát nélkül, magukból kivetkőzve ordítozzák, anélkül, hogy némelyikük elmerült volna addigra, annyira a szerb nyelv rejtelmeiben, hogy értse, mit jelent: „Ne damo Kosovo, ne damo Kosovo!”. De ezt mégsem tette, egyrészt, mert nem látta a jövőt, másrészt, ha látta volna is, akkor valószínűleg inkább az foglalkoztatja, hogy addigra meghal. Egyébként is, majd ez a jövőbeli pillanat sem tart olyan sokáig, mert miután a szülők megmentik fényképezőgépeikkel az örökkévalóság számára, gyorsan érdektelenné válik az újvidéki kölyköcskéknek, és más elfoglaltság után néznek, például Halász Judit lemezeket hallgatnak a dolgozószobában, mert azért a Twin Peakset még nem nézhették annak idején, aminek következtében egyesek majd csak a Poltergeisttal kezdik horrorfilmes karrierjüket úgy általános iskola második osztálya körül. Szóval mondom, Finka néni ezeknek a dolgoknak nem tulajdonított nagy jelentőséget, meg a politika dimenzióin sem idegesítette magát túlságosan, macedón volt. Meg amúgyis inkább lábújjaira feszülő fehér pamutzokniját figyelte, amint az kibújik szintén fehér, bár kissé törtebb árnyalatokban pompázó, nyitott orrú cipőjéből, amivel csak kivételezett személyiségek: takarítónők, dadusok, óvónők és ápolónők rendelkezhettek, és ami a saját nemében tökéletesen harmonizált stíluskritikai alapon a rózsaszín, csipkegalléros köpenyével.

Finka néni szerette a gyerekeket, így többek közt szerette a szomszéd kisfiút is. A két kert betonfal rácsain keresztül, cigaretta szagú kezeivel, amik sokban hasonlítottak szürke padlószőnyegének tapintásához, gyakran csipkedte az arra járó kisgyerekek arcát, akik viszont ezt nem szerették annyira. Így utólag visszagondolva, Finka néni talán jobban járt volna, ha inkább azt a kislányt babusgatja a szomszéd lépcsőházból, aki minden délután ütögette teniszlabdáját a ház utca felé néző szürke falához, de Finka néni hazafelé jövet mindig azt gondolta magában, hogy úgysem viszi majd soha semmire. Őszintén szólva ez hatalmas tévedésnek bizonyult, mert a kislány később, már amerikai állampolgárként sokáig a tenisz világranglista élén állt, mígnem 1993. április 30-án Hamburgban Günter Parche, Steffi Graf rajongója hátba nem szúrta Magdalena Maleeva elleni meccse közben. Utána már soha nem volt az igazi.

Szóval nyugtázhatjuk, hogy Finka tényleg nem látta a jövőt. De szerette az állandó dolgokat maga körül, a falakon átszűrődő Malév hirdetés szignálját reggel 7 óra előtt pár perccel a Kossuth Rádióban és az első Drinát már a Bulevar Narodnog Frontan, és az ebből jövő asszociációt, ami mindig a Mars Na Drinu, menetelés meg a partizánháború körül forogtak. Meg a sorsjegyárús boltját, ahol Yugo Florida szag terjengett a levegőben a Selo-Grad kártyáknak köszönhetően, és mindig volt, aki az Olimpia Ljubljanára fogadott a totóban, meg mindemellé Žika Vukadinovic és a Vatreni Poljubac Sarajevóról énekelt, „To Je Moj Grad”, vagy a szemközti albán trafik, ahol nyaranta fagyit árultak, és az Atomsko Sklonište sorai szűrődtek ki: „Afganistanac u svemiru / javljaju Rusi na radiju”. Vučko és a Jugoplastika fényreklámja, ami messzire ellátszott a Futaki úton. Aztán már csak egy szusszanásnyi idő, és a munkára koncentrálás maradt. Finka néni sokfelé takarított a városban, először az egyetem auditóriumának faburkolatú lépcsőin, amivel gyakran meggyűlt a baja, mert valahogy rossz lépték szerint lettek építve, de ez a problémakör túl messzire vezetne, nyugtázta mindig magában. Aztán búcsút vett a lépcsőktől és a Fórum épületbe került, amit jobban szeretett, főleg a menzát, ahol sárga tálakban vitték haza a bécsi szeleteket az emberek. De a Képes Ifjúság szobája elé kiállított Robot Karcsi két és félméteres fémfigurájától félt, bár ezt soha nem merte bevallani senkinek, így örült kissé, mikor újra áthelyezték. Most már csak a makacs fehér foltok a főnök széke alatt a tartományi helytartótanácsban, és a Tito kép a szemközti falon az, tökéletes rálátással, ha hátra dőlünk a székben, mint Sinclair a Fire-storm-os drezdai buli elrendelése után közvetlen ’45 február 12-én, vagy Saceur az Operation Allied Force ’99 április 1-i fázisa után. Finka néni is szeretett hátradőlni a főnök székében, bár az ő ülése inkább a Szabadság-híd pillérjeinek a Duna medrébe dőléséhez hasonlítható. Finka néni aznap, május 4-én elkövette azt a hibát, hogy rosszul mosott föl, vagyis az ajtótól kezdve, így nem maradt menekülési útvonala ki a szobából, meg kellett várnia a székben, amíg a padló felszárad. Gondolta, ha már úgyis ücsörög, rágyújt, ám Vim mosogatószerrel átitatott keze és cigarettájának nem alacsony kátránytartalma, vagyis a mérgek ilyen mértékű koncentrált inhalálása után enyhe szúró fájdalmat érzett tüdejében. Ami aztán viszonylag gyors lefolyással átterjedt más létfontosságú szerveire, és így másodperceken belül a földön találta magát bénán, és hiába nyitotta ajkait szólásra, valahogy nem ment, de aztán rövid gondolkodás után rájött, hogy nem is akart igazából, nem tudott volna mit mondani. Úgyhogy csendesen feküdt még a földön egy húsz-harminc percig, úgyhogy még hallhatta, hogy a városban megszólalnak a légvédelmi szirénák, és a mozgás megszűnik néhány percre, az emberek megállnak az utcákon, képzelte és úgy érezte, most ő sem lóg ki nagyon a sorból, felpillantott a képre és mintha látta volna Titót „az idő és válságok hídján”, de aztán meghalt ő is.