Kontra Ferenc

Felettem

(második menetben)

Az utolsó kocsi alól kiszalad a sín, hosszú kígyója alagútba tart, a vonat a hóban csendes sikló, lába sincsen, úgy halad. Állnak és fekszenek: a tájban fehérek a vízszintesek, a függőlegesek pedig feketék. A fagy nagy úr, fáznak a gallyak az ágakon, a lábnyomok elsietnek az utcasarkokon, és jönnek újra szembe velem, visszafelé; amolyan hátraarcok: laposan érkeznek a fények, mintha a Naphoz közük se lenne, olyan hamar belevesznek a ködbe, akkor érnek véget a sorok, amikor a völgyre az ég sötétet tesz, mint színre a színt egy rideg játék régmúlt kártyások szúpettyezte asztalánál, most a makk ász az ütőlap a rőzselángnál melegedő öregemberrel. Most úgy hozza a szerencse, hogy a vonat elringat, rímeibe szed egy elfelejtett vers, az marad talpon, aki önmagával táncol, a többire csak halványan emlékezem.

Akkor tudtam meg mindent, éppen azt, amit el akartak titkolni előlem, hogy maradjon rejtély, aminek annak kell még maradnia, legyen kis lángocska a tél becses jászla körül, ameddig egy mesevilágban növekvő gyereknek az idő kijár, addig ringassák varázsolással, csengők hangjával, higgyen felcsillanó örömökben, hogy legyen mire emlékeznie.

Akkor tudtam meg mindent, amikor még nem értem fel, ahova a felnőttek könyököltek, csak néztem fel rájuk, mint valami óriásokra, akik szenteltek néhány kárörömnyi percet egy kisgyerekre, hiszen számukra átlátható volt nyomban a helyzet, amiből én nem értettem semmit, de megmagyarázták, és ha nem lett volna a magyarázat kegyetlen és rideg játék, akkor már el is felejtettem volna.

Elhozott, apád, ugye, mondták a kártyások, mert otthon díszítik a karácsonyfát! Láttam apámat, hogy nem tud válaszolni, zavarában nyeldekel, mintha szégyenkezne, talán azon, hogy éppen a kocsmába hozott, ahol egy gyereknek semmiképpen sincs helye ilyen estén, vagy talán nem volt elég talpraesett, hogy elüsse ezt a rövid megjegyzést valami tréfával; csak azt látta, ahogy egyik embertől a másikig vándorolt a tekintetem, hogy rájöttem talán, lehet ebben valami kínos, hogy az alkoholistáknak szentestén is a legszebb hely a kocsma, ami számukra annyira természetes, az nekem korántsem, hiszen azért indultunk sétálni, hogy mire hazaérünk, addigra megérkezik, addigra minden megváltozik; tudtam, hogy nem látta még senki emberfia, és beszéltünk róla, hogy mindenki másmilyennek képzeli, ettől olyan sejtelmes éppen ez az este, és ilyen minden ajándék, ami képes arra, hogy gondolatainkat kitalálja.

Felettem régen másról beszélgettek az ital mellé könyökölve, már nem léteztem a számukra, alig esett valamennyi fény rám a félhomályból, az újabb rendelés poháron átragyogó színe idézte csak ide a türelmetlenségemet. Menjünk haza! Régen elmúlt minden ünnep.

De apám ingatta a fejét, hogy korai még, elég nagy vagyok hozzá, hogy megértsem. Talán ha nem ide hoz, akkor még eltartott volna legalább a következő ünnepig az a rövidre zárt gyermekkor, amiből két kézzel kellett felkönyökölnöm, és felhúzni magammal a saját súlyomat. Talán ha szépen elmesélik az egészet, akkor nem úgy veszem, mintha becsaptak volna, és az éjszaka kapuja előtt várakoznék. A kapu előtt, hol azelőtt az angyal állt, már senki nincs. Csak poharak koccantak, csak a dohányfüst marta a szemem. Ide nem is hoznak soha gyerekeket. Apám nem is szólt semmit az utcán, ahogy mentünk haza, hallgattuk csak a hó ropogását a lábunk alatt, mintha porcukor lenne a fánkon, csikorgó fehér és vaníliaillatú. Néhol az átfolyásoktól jég fénylett keskeny sávokban, de nem figyeltem rájuk, mert az járt a fejemben, most otthon mi vár. Az időzítés pontos lesz, a gyertyák sárga csillagai bepettyezik az ablak sötétjét, belépünk a kapun, és ahogy zörren a zár, már tudni lehet, hogy megjöttünk, dobogunk a fal mellett, akár a lovak, hogy csizmánkról lerázzuk a havat, mielőtt az előszobába lépnénk. A szüleim csak egy pillantást váltanak, mielőtt a szentélybe lépnék, hogy nem a szokásos mondatok jönnek most, és nem hibázhat a sors semmit el, ha ünnep van, akkor rólunk szól, csak azért is, és nem lehet senkinek beleszólása ebbe, csak azért sem. Nincs miért magyarázkodni, itt van a tányéron a szeletekre vágott piros alma, az akácméz, a fokhagymagerezdek torokgyík ellen, és nem rohanok a fenyőhöz, hogy a gyertyákat meggyújtsam, vagy türelmetlenül letépjem a dobozról a csomagolást. Már minden ráér. Mostantól másként lesz, magunk teremtünk hagyományt, nemcsak úgy teszünk, hanem úgy is érezzük, mintha ez az este csak a miénk volna. Kevés szóval, kevés gesztussal, halk sercenéssel, ahogyan a sarokban a lemezjátszón halkan lefut a tű az orgonazenéről.

Mintha valaha lett volna tartozás. Pedig mi csak magunkhoz tartoztunk. Tartozás. Mintha valamit meg kellett volna adni. Arany betűk helyett sárgarépa‚ öröknek hitt főzelék. Ekkor még el is hittem, hogy apáink tényleg megérdemlik, hogy az ő áldozatos sorsuk példaadó és előremutatónak számított. Csakhogy mihez képest lehetett az? Olyan kérdés ez, mint bármié, amit hierarchiába próbálnak kényszeríteni.

Cserepek billentyűiről pereg az eső. Árva marad a képernyőn a sor. Hiányzik a történet folytatása‚ elmegy mellettem‚ mint az elmesélt, havas emlék, tobzódik a hátam mögött‚ befejezi önmagát‚ kinyitja helyettem a térdemen könyvet‚ vértelen szája motyog valamit‚ mint aki elalvás előtt imádkozik‚ belekékül lassan a feledésbe. Egy ismeretlen arc néz a papírról vissza. A történetek sorsa‚ hogy örökké késsenek‚ mint az aranykor‚ melyhez nem kell nagy levegőt venni‚ most nem kell vaskos kötetekért nyúlni‚ viszonylag kis terület zártkörű magánya feszül a határok között. Hat leütött betű helyén csobban a kép‚ file, újra file, enter, telik a veder hónapokkal‚ egyre vékonyabb lesz a szál‚ a pók egyre lejjebb ereszkedik‚ mintha megsejtene valamit a fémzöldek érkezéséről. A gyöngéd befonást kitervelni sem lehetne szebben. Rotyogott valami katlannyi hévvel, dehogy aranykora volt ez megannyi beszédnek‚ csak alkímiája a várakozásnak‚ a csillagosra limitált égnek, ahonnét kihalt a feltámadás. Távoli fényességek húztak el mellettem. Íme, hát itt vagyok. Egyre többet átutazóban, és ez lett a természetes hazám. Otthon már sohasem leszek.

Kívül reked a rozsda az üvegen. Zsibvásár van éppen odakint. Mellettem városnyi népek sem lesznek társak. Az erőszak nagy műveit‚ legyen az szerelmi vagy hatalmi erőszak‚ egyre megy‚ mindig ki kell tervelni és végre kell hajtani. És ahogy sorolják felettem, mögöttem‚ előttem‚ kívülem‚ nélkülem‚ odalent‚ odafent – mennyi latens és remélt győzelem lebeg a sűrű moslék felszínén kocsonyásan‚ és hány csizmatalp tart a kataklizma felé csattogó léptekkel, hiába ismétlem: nekem akkor sincs oldalam.

Belefáradtam a hidak építésébe. Egészen máshova megyek, nem a logisztika foglalkoztat, hanem a szavak. Már örülök, ha magam átkelhetek más országgá lett szülőföldemre.

Sértett idegenek ülnek körben. Egyszer csak egyikük a szája elé kapja a kezét‚ és kirohan a mellékhelyiségbe. Aki onnan visszajön‚ az már egy másik ember lesz‚ kényes fajta‚ mint a ló: csak tiszta vödörből iszik. Eddig nem is ismertem. Csak jött, és a kabátja belsejéből húzta elő a verseit. Fogalmam sem volt, mi baja volt. Hallgatott.

Nem válaszoltak, nem kommentálták, csak néztek kifelé a vonat ablakán. Ezek sohasem hallgattak Rick Wakemant, nekik Arthur király sem jutott soha még az eszükbe. Az arany a háború fénye, a metafizika megtévesztő színe: sör és vizelet‚ ami másokra tartozott. Nem minden sárga‚ ami fénylik. Menekül a tócsából fuldokolva a légy‚ a méla pók pedig figyeli korgó gyomorral saját identitását.

A papírszalvétán kiütköztek a barnás foltok‚ amint magába itta a nedvet. Odakint a lepedőn csíptetőkből lett a billentyűzet‚ hajnal hasad dallamára‚ vagyunk néhányan még‚ akik az optimisták csillagjegyében születtünk. Ikrek vagyok, ikrek aszcendenssel. Gyanakodva nevet felettem, hogy akkor én a hasadás hasadása vagyok. Nem nézek fel rá, jégre viszem a jóslatokat.

Vödörben áznak, telnek a holnapok‚ neoista idők jönnek. Megborzong a vízen a kép‚ a plakát betűiből hullámok lesznek‚ nagyot káromkodik‚ aki a pocsolyába lép. Akváriumban élünk‚ hasunkon csillognak a pikkelyek. Felettünk‚ a parton csak azok eregetik elénk a gilisztákat‚ akiknek szabad. Csak annak szabad mindent‚ aki horgász. Volna bár folyó‚ mely szabad tengerig visz. Mert voltunk bálnányi hosszan el sem kötelezettek. A vízen ladikok‚ révészek s halászok tették a dolgukat; a kikötött csónakokat ráérősen mosták tisztára‚ míg a kifogott halak csattogva vergődtek‚ hálójukat foltozták a halászok‚ a zsákmányt válogatták‚ emberemlékezet óta így; éltek a halak‚ a farkuk tőlük függetlenül csapdosott‚ dobálták a testüket‚ ugráltak fel‚ a halászok hagyták‚ a zsákmány joga. Közben mi csak előre mentünk‚ voltunk hidak a romlás vizén‚ s ha összefüggő partok messze csúsztak‚ kevesen lettünk a foltozáshoz‚ kisebbségben maradtunk a vitorlavásznat felettünk teregetőkkel szemben‚ nekik most is szél jár‚ különböző irányú orkán és fuvallat‚ mindenféle táj heggyel-völggyel‚ ahol bármilyen mély a gyökerünk‚ csak vendégek leszünk. Ahogyan mindenki érkezett‚ csak az emlékezet szab határt. És ha csak ennyi maradt, akkor ezt ismétli: nem látott egyebet‚ csak eldobott gyufaként füstölgő tornyokat, üszkös rakásokat.

Mint amikor a fekete-fehér képernyő színesre vált, még ha alig hiszek is benne, találni kellene egy állomást, otthonnak nevezni, mert olvasatlanok maradtak a könyvek, ismeretlen szerzők sorai őrzik mindazt, amiből lettünk, ami túléli a törvényes elsőszülöttség határviszályát. Nem lesz többé féltékeny testvér, aki orvul a másiknak esik, céltalan harcukból nem marad más, csak a kiküzdött véglet, mintha nem is ismernék egymást, dehogy kellene beszélni ugyanazon a nyelven, csak célozni, babrálni ravaszul a ravaszon, hátha elsül, és lehet jó pontot szerezni vele, így az álharc tanulság nélkül marad, mindenkori pernyéje az aláhullásnak. Hisz tél és hó és halál van mind a négy évszak helyén.

Csakis azok őrizhetik a kiváltságot, akik testükben tiszták, lelkükben fényesek, szobormagasságban őrzik magukban az idoneitást, a romlatlan patetikusságot, hosszú esőket érnek meg, amely földbe mossa a romok magányát, emlékezetbe idézi a tékozlók hosszú sorát, akik csak azért érkeztek, hogy távozzanak, csak vonultak, ha kellett, áttaposva léten és másvilágon, mert számon kérni semmit sem érdemes: file, újra file, enter. A múltnak talán több arca lesz, mint a jelennek, ha elmúlik éppen egy nappal, amikor bejárja félhosszú pályáját az a bizonyos üszkös üstökös, amit a hártyás borítójú könyv fedelére nyomtattak: legyen nyoma annak, hogy vagyok. Mert máshogyan olvasnak mostanság, és másra írnak. Nem papírra, hanem az arcodra írnak. Nem azt olvassák, amit te írtál, hanem amit rólad. Nem veled nevetnek, hanem feletted.

Aki a meghallgatást ígérte, az ablakot választotta a mesterséges fény helyett, aztán mégsem lett senki, aki folytatni tudta volna, mert az igazán hasznos tettek átmesélhetetlenek, csak a hasznukról esik szó, az emberről annál kevesebb, így válik csupán elnevezetté, elkereszteltté, hegyek, patakok, falvak és kisvárosok későbbi névadójává, sosemvolt történetek visszatérő szellemalakjává, és emellett ismeretlen hős marad, mintha így akarta volna a sors kiszámíthatatlan keze, hogy éppen akkor idéződjön fel, amikor nincs miért különösebben büszkének lenni önmagunkra, amikor éppen nem a hatalomról van szó, amikor közöttünk téblábolnak az árnyékvetők, amikor nem is rajtunk múlik, hanem a fákon, az udvarokon, ahol alvó kutyák hevernek.

Amikor többes számban beszélünk magunkról és egyes számban a történeteinkben, miközben elhiszünk egy sosemvolt hagyományt, mert többesnek lenni folyton könnyebb, ha van ki mögött ünnepelni, akkor a hagyomány is könnyebben ragad, meg a csalódottság is, ha folyton a felszín alá bukik, aminek folyton látszania, élesen fénylenie kellene. Tetteinket nem örökíti meg semmiféle krónikás, hajdan még tetteknek hívtak ugyanis igaznak hitt cselekedeteket, ha éltünk és lélegeztünk, a harc is megmaradt, a töredékesség, mert így őrzi meg a papír és az álom, mert mindenből pontosan annyira emlékezünk, amennyire megőrzendőnek gondoljuk, nem marad könnyebb olvasmány a nyitott könyv, melynek sorai váltakozva hordozzák a kalandot is, melybe belesodródnak az olvasók és a hitet átszabók.

Nem ezt a földet választottam. Sohasem elég tágas a régi; az emlékezetet, amit történelmi tudatnak is szoktak titulálni, sokszor rövidre kell metszeni. Akkor sem volt másként, kilenc századnak előtte, a joculator-eposz meglétekor, vagy éppen tagadásakor, mert nincs biztos pont, nincsen biztos könyv, semmi sem úgy történt, ahogyan elmondták, higgyük el a szobornak, ha megszólal, olvassuk cselekedeteknek, amiről azt hagyományozták ránk, hogy a vonatok megszállottja lett, besorolhatatlansága tette sebezhetővé. Emblematikus. Torpanástalan. Mintha titkosírás lenne. Utazás a neve.

A történetben nincs más, csak permanens utazás, és meg sem áll a vándor, amíg elé nem vetíti azt az egyetlen kifényesedő tisztást a holdsugár, amit ha végtelenbe látszó éjszakába tartva körbejár, akkor meg tudja őrizni azt a helyet, szellemi birtokát, amely csak az övé marad, egészen addig, amíg a farkasok órája eljön, ettől a pillanattól fogva már a nappalban kóvályog el, és nem a földmérő méri ki azt a tisztást. Többé nem ugyanaz ő se már, aki befelé tartott a rengetegbe, szerencsét kíván magának, ha karcolások nélkül, ép bőrrel kitalál. Csak utazni indul újra, akár gyalogszerrel vagy vonaton siklik, ahogy elmegy, még úton van, és máris veszi elő a tollat, hogy egymás alá kaparjon valamit, helyet, irányt, amerre a történet vezet majd, amerre hagyja magát. Hegytetőről leeresztett fák rohantak‚ tornyok és bástyák egymás mellett‚ elszáradt mohától fekete sziklaházak‚ emberi fecskefészkek‚ temetői tuják‚ valahol legfölül füstöt okádó kereszt‚ tűzijáték, mint a legyőzhetetlen fenevad újult erővel induló rombolásának rémképe. Aminek nincs története, arra vissza sem lehet emlékezni.

Roppant szerpentinek kanyarogtak a törmelékben‚ mintha soha többé nem akarnának a tenger felé vinni. A vitorlák mégsem aranykor felé siklattak bennünket. Kivágott közepű zászlók lengik be a kontinens közepét‚ akad itt mindenkinek kivágnivalója. A békegalambok a hiány jegyében születtek. Aranyhalak szállnak a kivirágzott fenekű égen. Új evolúciót kívánnak menekülőknek és érkezőknek. Színehagyottan, szidolozatlanul csüngnek alá a régi díszek, koronák.

Végig az úton azon törtem a fejem, hogy számok vagy dátumok legyenek benne. Vagy csak egy apró jel maradjon az idő cezúrájaként, márványba vésve látni ilyeneket a temetőben, és fogalmam sincs, mit jelentenek, mert egy ilyen jel nem is választ el, és nem is köt össze semmit, sem élőt a holttal, sem fordítva, csak lélegzetet vesz a történet ott, a közepén, ahol a szíve dobbanna. Egy fekvő, elnyújtott S betű. És a történet sohasem úgy történik meg, ahogyan a történetek megesni szoktak, tehát nem egy helyben állnak, mozdulatlanul, hanem utaznak ők is, megelevenednek, ők lesznek, nem pedig azok, és merészelnek eltartani, elhagyni, elmenni, és utazni a maguk vagonjain. Mert tájat teremtenek maguk körül, először is helyszínt, melyen a természet tárgyai akkor is jelen vannak, ha a szöveg nem említi őket, csak a történet ismerheti pontosan önmagát.

Hideg és sötét az ösvény, a fák mintha mennének egymás után lefelé, mögöttük lopakodnak a partizánhagyományok, várja őket a szakadék, lent a kövek közt még mindig nem olvad a jég, tankok állják el a tenger felé vezető utat, kissé távolabb újabb, sohasem látott egyenruhák, lényegesen oldalra csapott sapkával, alakulatok tömörülnek a hegy lábánál, mintha lavina ért volna földet, a gördülő kő, hátán a moha nem marad meg, mint a sokszor feltett Stones-lemez, mindenkinek a másik jelképe a szent, amit le kéne rombolni, pereg lefelé a kerék, lejárt ezen a tájon egy régi lemez, fűfoltok maradtak, mintha más sem volna: zöldnek lenni, zöldül élni, nemzedékünk tétován toporog, egymásra uszítva aggat magára ilyen vagy olyan jelvényeket, szűkül előttünk az út, apró kövek nyugtalankodnak a drótfüggöny mögött, alagútkaréj a sziklafalon, a kiszáradt fenyő koronája letörve, akár az akasztófa mered a szakadék fölé, egymásba vesző, túlideologizált kanyarok, szénaboglyák vonagló hernyósora, fényszórók jönnek a túlsó partról, nappal is bekapcsolva, a bizalmatlanság biztos céltáblái fényes nappal, fenyőerdő lent a hegyek hídja, kecskék fenik szakállukat a meredeken, fehér fodrok a kéken, az omladék tüskés kinövései közt szakad erekké a víz, lesz belőle zuhanó papírsárkány, csorgások könnyű szeletei erezik be a dombosodva tagolódó tájat; gyanús eredetű, megbarnult tócsák hevernek az úton, amott szirmok kitakarva, friss földhányások, lánctalpak op-artos mintázata, még látható minden, amit a terjeszkedő zöld lomb fedni készül. Selma, Selma! Ne spavaj mala moja muzika dok svira!

Itt állok meg pihenni, mielőtt évszakot váltana az erdő, és azon gondolkodom, egyáltalán megragadható-e a dolgok lényege. Attól tartok, nem, ezért nem írom meg a könyvet, amelynek, azt hiszem, rég el kellett volna készülnie, akárcsak a kastély kutyáiról szóló könyvnek, mert ott feküdtek sorban a bokrok alatt, a kürtre vártak, hogy vadászni induljanak. De szólhatna ez a történet a hetvenes évekről is, apáinkról, akik elsöprő többsége leitta magát fizetésnapon, és szidta az Úristent.

Felettem mintha valami véglet körözne, levél jön, és a képernyőn elém tárja bűvöletében is szépséges fekete szárnyait, nem baj, ha úgy szegem meg a levéltitkot, mint a kenyeret, a vágást úgysem érti más: „Az első fényember porban és sárban való megmerítkezése után eljön az a következő esemény, amikor meg az anyag lobban szerelemre a szellem finom emelkedése iránt, és belékapaszkodva visszahozhatatlanul odahagyja magát. Azt a rövidke pillanatot, ami e kettő közé ékelődik, mintegy jelentéktelen átmenetként, nagyobbára életnek nevezzük, és ha netán véget ér, ahogyan most kétségkívül véget ért, úgy a feketébe bogozódott, a gyomor és az ólomsúlyú tüdő fájdalmába nyíló gondolatot nincs, aki meggyőzné, hogy hiba volt alámerítkezni. Négy hónapja arra kértem Önt, szórja mindenüvé elkeseredett, de elszánt imámat, amely kicsi barátomat, véremet, volt hivatott oltalmazni, viszont gyöngének bizonyult. Most újra küldök egy szöveget, bár tudom, ezúttal biztosan nem jut el a címzetthez. Ha eddigi segítségéért – bizonyára nem is sejti becsét, értékét – hálával, meg némi megindultsággal tekintettem Önre, úgy ez a gyászban hatalmasan megsokszorozódik, föltörhetetlenné szilárdul....”

Csak én bírok regényem hőse lenni? Azért élek, hogy elmeséljem az életemet.

Felettem, a szakadék szélén, koronáját a völgybe mártva, néhány megkésett gyümölcsfa harsány színeket, bő termést ígér. Neoista ellentmondásoktól hemzseg a látvány, fülünk méri a magasságot, holtbiztos és könyörtelen barométer, dobhártyánkon dobol a bokrok csöndje, odább kövek közé süllyedt egy maroknyi temető, legyen mégoly kicsi is a település, voltak és lesznek halottai, s kicsinységében málló temploma is, diónyi magvak odalent a kallódó emberek, s talán alkalmi katonák ők is, kiket a pillanatnyi állapot hurcolt ide néhány hétre különféle munkahelyekről, furcsán méregetjük egymást: mi közünk nekünk az új ollóval szabdaló militarista játékhoz, katona maradsz életed végéig, mondaná a nagy vezér, közben észre sem venné, hogy fekete gomolyag az ágak közt a madarak fészke, a szárnyasok akaratukon kívül tartalékos állománya, amely éppúgy veszélyeztetve van, mint a tőgyesek rendje, vonulnak jámboran kettesével, nyakukon kopott járom, hogy ne tévesszék az utat, ne veszítsék el egymást, csorduljanak egyszerre, ha a vödrök fölé érnek, és mégsem termelődik a nyelv újra, mindennek más neve lesz, ami volt: mi nemcsak a tengerünkben különbözünk egymástól, hanem a kékségünkben is.

Galambok jönnek a szélben, nem repülnek, csak lépegetve meg-megállnak furcsán, a napkorong fölött az apácák szirtje, szürke barázdák az öklömnyi kertben, szétnézni egyszer utoljára: semmibe futnak a bárkák, templomok jönnek utánunk, aztán gyökeret vernek, elátkozottjai lesznek a visszatérő tekinteteknek; sosem látott felhők kúsznak elő a hátunk mögül, az alakjuk változott meg, időcsorda jön, éppoly szögletesen, hogy parancsoljon és térítsen más belátásra minden halandót, aki történetesen itt sarjadt ki a karsztból vagy a zsíros síkságból, ugyan miért „vezéreltek” bennünket ide, ahol a falak közt hal terem, s a teremtő magához veszi a bort, maga ellen szólítja a zsoldosokat és az ágyúkat; felütötték helyettünk az utolsó lapot, az a bizonyos egész megint eltörik; óvodás korunkban ragasztottunk krumpliorrot és csillagot, előszeretettel vittek bennünket a kanyarba integetni, csupa integetésből állt az életünk, mint utóbb kiderült, mert utólag minden kiderül: intoleráns ócskaságok terpeszkednek a testvériség helyén.

A kamaszkor végén a szobor elfordítja fejét, ledöntik, akár az elődeit, csontok váltanak fekhelyet, sorompók jönnek, hidak emelkednek a magasba, mint középkori várak árkán, fél évszázadnyi meredek lejtőjéről ritka kék vonata érkezik, hogy megálljon a zágrábi állomáson, és ott rozsdásodjon az idők végezetéig. Az út hosszú a partig. Errefelé feketében járnak, szemrebbenésekben múlnak el a sirályok, hallgatag ülnek, s tudják, sehol a parton egy lélek, csetniktőr villan egy kabátból, aztán eltűnik a következő utcasarkon. Holdra járnak a halászok, ők nem gyávák, ázott köpenyét leteríti eléjük a tenger, felettük vattacukrok a madarak, gomolyognak a parton, láncra fűzik az altató hangjait, a settenkedők éjszakáján senki sem alkuszik, alvás helyett köveket morzsol az éjszaka, sóval óvja egy hullám a fövenybe ágyazott tetemet. Ami csak holnap jön el, ha érkezni van kedve, ott késnek a vonatok. Megannyi szállal és kötéllel hurkolt vidékek szakadnak, omlanak bele a vízbe, szélcsendesen vérzenek golyó ütötte oldalukon a szerelvények. Mire az utasok partot érnek, elmerül az ostya a gyomorban, elomlik, és érkezik az újabb térdelők sora, kimozdulnak a kalapácsok, és odafönt szabályos tizenkettőt ver a harang oldalára a zsoldos, a zöldbe oldott réz pedig felrebbenti a galambokat.

 

Bécs, 2004 januárja