Samu János Vilmos

Dionüszosz gondja

Mert csak az égbolt alatt zajló olajzöld, mélységes-mély tengerek sós szelei imádják oly égetőn és fájón, üvöltőn-telhetetlenül és halálosan, annyira távolin és érintés nélkül, jelentéktelenül, fehéren-kristályosan, keserű-marón, kemény sziklákba kapaszkodó öntudatlan-piciny partszegélyi virágaikat, medúzák szivárványos lebegése villódzik oly boldogan és mérgezőn, hullámzó fátyolosan, homorú-domborún, ernyősen telítődve, majd akár egy megtépázott ártatlanság-hártya a tejszín víztükrön lebegve/elmosódva, mint a puhán süppedő, álomban szétömlő meleg csók mindenüvé iramlása, csak Héliosz mosolya szakad úgy a legfelső levegő tündöklő elmúlás-magasából, ahogyan most mégis érzem, hogy itt vagy: rettenetesen és szorongva, kétkedőn és bizalmatlanul, az éj habjai közt csapkodva, álomképek alá kúszva-reszketve, rombolón és könyörtelenül, de szakadékonyan és határozatlanul, minduntalan megerősítést várva-bezárkózón, egyes-egyedül az egész világon, sőt még a halálban is, ahová meg el kell indulnom, meséli Nefru-Ré szerelmese a figyelő Dionüszosznak, Pentheusz bosszantójának, Szemelé bronzszín gyermekecskéjének, a Mámorosnak-Oroszlánosnak, bakkhánsnők illetlen vágyakozását fölébresztőnek, aki most félig nyitott palackjával bíbelődik, amelytől vörösméz lángot, szárnyaló gondolatot vár, körültekintő türelmet és alaposságot, halk fegyelmet-titkot, csöppnyi élvezetet, bizsergést-szépséget, utóbb még tán Nefru-Ré színe látását is, de most előbb följegyzi magának, hogy a széllel kéne kezdeni.

Az Irkalla fölött, a végtelen légben, ott ébred a szél.

Senki sem tudja, pontosan mikor, vagy mivégre, hogy pontosan honnét, vagy merre, csak azt, hogy ébred, meg van, és langyosan cirógat, akár egy halódó-aszúsodó tőkegömb-boldogság ragadós könnycseppje, ha éppen elérhető, és nem zárja el a napvilág mámortalan-szigorú, kérlelhetetlen kinyithatatlansága, ez a rideg-áttetsző kemény forma, amely mögött biztosan a gyönyör, csak eddigelé fölbontatlan.