Szerbhorváth György

Kérek még egy hamburgert, dupla kecsappa'!

Nem tudom, miért válaszolok jómagam is Bata Jánosnak ama nyílt levél ügyében, amelyet Bozsik Péterhez címzett. No, jó, mégis csak tudom: a személyes érintettség miatt, hiszen tőlem is idéz. És azért, hogy megköszönjem neki időnkénti támadásait, mert fontos és mély barátságokat köszönhetek ezeknek, no persze, csak részben. Amikor ugyanis támad, egy kalap alá vesz másokkal, illetve bennünket (számomra viszont egyáltalán nem megszégyenítő egy kupacban találnom magam Bozsikkal, Lovas Ildikóval, Tolnai Ottóval, Végel Lászlóval) – aztán, íme, mi meg barátokká válunk, ha harcostársakká nem is.

Bata Jánost nagy sérelem érte – Bozsik Péter hamburgert vett a gyerekének a Mekiben! Bezzeg ha paprikás krumplit vett volna, minden oké lenne. De a Meki az amerikai értékrendszer, a globalizáció szimbóluma, a kozmopolitizmus, az Izrael-pártiság szimbóluma – mindené, ami rossz, mindené, ami sorsunkat negatívan befolyásolja.

Két dologra szeretném hát felhívni a figyelmét. Az egyik, hogy Amerika-ellenessége ugyanolyan, mint az egyes szerb értelmiségieké, politikusoké, illetve a szerb közvélemény egy részéé. Ez az álláspont a világon mindenütt honos, bár érdekes, hogy éppen a vajdasági magyarok körében nem különösebben az, mert e populációnak (és e tagja vagyok én is, mondjon Bata amit akar) van más gondja éppen elég. Nincs nevetségesebb annál, amikor azok szidalmazzák a fogyasztást, akiknek alapvető fogyasztási cikkekre sem telik. Noha magam is látok kivetnivalót a hivatalos amcsi politikában, magam is osztok jónéhány sztereotípiát (minden amerikai kövér, buta, tájékozatlan, folyton füvet nyírnak és álló nap sültkrumplit zabálnak a tévé előtt), de igyekszem észben tartani például azt, hogy New York-ban mindig más szelek fújdogálnak, Susan Sonntag jó esszéket ír és véletlenül az amerikai egyetemek a legjobbak. Magyarán, hogy az általánosítással vigyázzon az ember.

A másik, hogy Bata János hűség-felfogása tipikusan amerikanisztikus. Egy amcsi filmben láttam azt a jelenetet, amikor az US Army katonája azzal védekezik – miután megölték katonatársukat, mert az be akarta köpni törvényellenes cselekedeteiket –, hogy a jogszabályokkal ellentétben számára első az osztag, aztán a hadtest, majd isten, végül a haza. Amit tett, hűségből tette, még ha törvényellenesen is. Mert nem a törvény számít, hanem emezek. Bata János is úgy van vele, hogy a saját maga által felállított értékrendszer függvényében ítél meg mindenki mást, akár a nevezett katona. A különbség annyi, hogy nála minden egy dologra vezethető le: a patriotizmusra. Már azt is kétségbe vonja, hogy mi gondolkodhatunk-e másképp. Ugyanakkor patriotizmusa eléggé furcsa, mert – mint az általa idézett esszémben erről írni próbáltam – a kisebbségben élő számára a haza fogalma nem lehet ugyanaz, mint a többségi nemzet tagjaié. Természetesen Bata önkényesen és félreérthetően idézett szövegemből – de ezért nem kárhoztatnám, az egészet mégsem idézhette –, de ismét hangsúlyoznám: mi nem lehetünk hazaárulók. Nemzetárulók lehetünk, persze, azok is vagyunk Bata szerint. Mert jugó-nosztalgiánk van, szerbpártiak vagyunk, szemiták, kozmopoliták, liberálisok, és elsősorban magyarellenesek. Ebbe a dumába mindenesetre én most nem fogok belemenni, mert minek – Bata meg van győződve arról, hogy minket nem érdekel a vajdasági magyarok sorsa. Esetemben erre az a bizonyítéka, hogy az Ellenállás képviselőjelöltje voltam 2003 decemberében a szerbiai parlamenti választásokon. Ugyan ezt nem véleményezi, csek sejtelmesen utal valamire… Hogy mire, én nem tudom, de jelezném felé, hogy amíg szerbiai állampolgár vagyok, alkotmány adta jogom, hogy válasszak és választva legyek. De ebből nem következik az, hogy szerb patrióta vagyok. Éppen Bata a patrióta, de jobb volna, ha magában tisztázná azt, mit ért ezen, mert ahogyan kirohan itt egy csomó minden ellen, az számomra amerikanisztikus – minden érték közül a legfontosabb a haza. Hát, nekem még véletlenül sem. Sőt, itt és most értelmezhetetlen. Amikor e sorokat írom, a szabadkai Sötét család már pár órája Magyarországon vár arra, hogy a hatóságok elindítsák az eljárást, politikai menedékjogot kapjanak, elhelyezzék őket valamilyen menekültszálláson. Hiszem, hogy tényleg féltek, amikor elhagyták szülőföldjüket, úgy gondolom, hogy nem döntöttek rosszul, amikor inkább a teljes bizonytalanság mellett döntöttek, mintsem a bizonyos félelemben élés mellett – már csak amiatt is, mert bárhogyan is dönteni személyes joguk. És biztos vagyok benne, hogy egzisztenciális félelmükben most nem azon morfondíroznak, mit jelent patriótának lenni, vajon elárulják-e a vajdasági magyarságot – normális életet akarnak élni. Nos, ez a dráma, ez a tragédia, nem pedig az, ha valaki egy ,,amcsi" gyorsétterembe megy.

A legviccesebbnek persze azt tartom, hogy Bata egy par excellence politikai témát irodalmi kontextusba helyez. Megy ez már vagy tizenéve – már megírtam többször, hogy az irodalmat én így fölfogni nem tudom. Számomra nincs olyan, hogy ,,a mi helyzetünkről" – ahogyan Bata írja – valakik többet mondanak, mások meg kevésbé vagy semmit. Nincs olyan, hogy a Bata által említett Németh István, Dudás Károly, Csorba Béla vagy Kontra Ferenc pontosan megírja, hogy mi van velünk, mások meg – Bozsik, Lovas, Tolnai, Végel és esetleg szerénységem – nem. Ez egyszerűen nem így működik. Ilyesmire nincs mérce. Batának joga van azt mondani, hogy az előbbiek nemzetiek, utóbbiak nem, le is árulózhat bennünket, én (mi) a véleménynyilvánítás szabadságának elkötelezett híve vagyok, hülyeséget mondani sem luxus. De éppen ezért volna ildomos, ha Bata politikai értékítéleteit politikai értékítéletekben mondaná el, nem maszatos irodalmi események kapcsán. S ha vajdmagy írók véleményeivel van baj, akkor sem engedheti meg magának (vagy a józan észnek, ami nem mindig ugyanaz), hogy Döbrentei, az antiszemitizmus és hasonlók kapcsán azzal érveljen, mekkora tisztelője ő Szerb Antalnak meg Radnótinak. Ebből ugyanis (legalábbis logikailag) nem következik az, hogy ő nem antiszemita, ahogyan az sem, hogy szemita lenne. Én is olvastam Szabó Dezsőt, Céline-t vagy Knut Hammsunt, uram bocsá’, egyes alkotásaikat szívesen is olvastam, de ebből nem következik az, hogy szimpatizálnék a szélsőjobbal vagy a fasizmussal. Vagy, hogy ha József Attilát szeretem, akkor balos lennék. Stb., stb.

Pontosan ugyanúgy nem következik ebből ily módon valami, ahogyan Bata János Aracs-béli cikkéből sem. Azon kívül, hogy minek tart minket. De azt meg már régóta sejtjük, tudjuk. Mindenesetre, ha már rajtunk mindenfélét számon kér – s olybá tűnik, ő maga még mindig csakis a nemzetileg elhivatott írót tartja írónak –, jó volna, ha megmutatná, miképpen is kell helyesen írni. Mert annak, amiket tőle olvasni lehet (hja, biztosan elvesszük tőle a publikációs lehetőséget), vajmi köze van az irodalomhoz. Várjuk tehát Bata opus magnum-ját, amiben minden benne lesz. Nem kell félnie, mi (mi – de ki/mi ez a mi?) nem fogjuk rajta számonkérni a hűséget, a hazafiságot, a politikumot. Nem fogunk azon rágódni, kiknek az elvárásainak akar megfelelni, kik a kenyéradó gazdái (ez utóbbi is az ő mániája). Azért nem, mert ezek nem irodalmi szempontok.