Aaron Blumm

 

Urban legends go to Kishegyes (e2.)

 

A holland légitársasággal utaztunk, a múzsám rükvercbe rágta a rágót, és semmi áron nem akart megcsókolni.

– Segítség, segítség, édesanyámnak összenőtt a szemöldöke! – kiáltozta a Kapitány.

A mennyasszonyom egy kelet-afrikai szőnyegen táncolt. A násznagyom éppen tárcát írt:

A magyar építészmérnök egy éjjel a biciklijére ült, és nem állt meg anélkül, hogy ne tett volna meg kétszáz kilométert legalább. Már kezdett hajnalodni, amikor a kétszázadik kilométerhez ért. Maga is elcsodálkozott, milyen kis csodás távot tett meg ilyen rövid idő alatt. Arra gondolt, jutalomként bevág egy burek(e)ot, ezért a hajnali pékségek felé kezdett el bicajozni. El kell ismernünk, remek kis idő volt, kóbor kutyák szelték széjjel a távolságokat, rózsaszín bárányfelhők csúsztatták ketté a halocinogénszínű eget és vad északi szél fújt. Építészmérnökünk ekkor döbbent rá, hogy sehol máshol, hanem Versecen jár. Építészmérnökként, ráadásul magyarként igen kevesen jártak az elmúlt száz évben Versecen, nem hiába töltötte el így egy kis büszkeség is a szívét. Joghurtot is ivott a burek mellé. Felmászott a legmeredekebb ormokra és a templomtornyot is megcsodálta. Ekkor ötlött eszébe az a gondolat, hogy talán nem hiába élt. Aztán meg az, hogy visszaindul és lesz, ami lesz, megpróbálja mégegyszer. De akkor már késő volt. Mire hazaért éppen temették.

Nagy csalódás volt a látvány a számára, ha fogalmazhatok így.

Akkor csörgött a mobilom, és szóltak, hogy vészhelyzet van, akárhol is vagyok, ugorjak és jussak el minél előbb Kishegyesre.

Fogtam az ejtőernyőt és ugrottam. Kemény kiképzést kaptunk a szolgálatomnál, vizsgaként ledobtak bennünket Kambodzsába, és egy hét alatt vissza kellett jutnunk Magyarországra. Kiugrottam a repülőből, és először nem tudtam, hol vagyok. Kambodzsát a vörös khmerek kaszabolták, de kikopaszodott már azóta a hajam, gondoltam végigsimítva a múlt nyomán.

Tüzet kellett oltani, persze csak a szó átvitt értelmében, egy traktoristáért küldtek, aki állítólag szántás közben UFÓT látott, de mindez semmi, mondta a traktorista, kigyulladt a Welker, és a tűzoltók egy búvárt szippantyúztak ki a libaúsztatóból.

Arra gondoltam, hogy a művészet messziről lefossa a valóságot. De nem akartam csúnya szavakat használni.

– Libafos – mondtam a traktoristának – libafost nem láttak?

– Mi? – kérdezett vissza.

– Semmi – mondtam – akkor inkább hagyjuk.

Találtam egy kocsmát, az Addidét, sört rendeltem, diktafonba mondtam az eddig hallottakat, és kértem még egy adag csebabot. Egy férfi jött be a kocsmába, piros-sárga-zöld gyerekcsizma volt a lábán, és szintén csebabot rendelt.

– Mindjárt hozom, Csali úr – mondta neki a pincérnő és valóban.

De akkor visszapöccenek. Csak röpke flash volt. Állítólag van ilyen. Ha az ember leszolgál pár háborút, mindig visszaugrik neki másodpercekre a múlt. Nem volt semmilyen traktorista, nem volt Kishegyes, sem csebab, hanem én a Kapitány vagyok, és a mennyasszonyom éppen afrikai szőnyegen táncol. A násznagyom tárcát ír.

Lelassítottam a repülőt, bekapcsoltam a robotpilótát és a vécé felé indultam. Amikor kinyitottam a pilótafülke ajtaját, három boszorkány állt előttem, és egy fényképet tartottak a kezükben.

– Akárhol is vagy, mondták – ugorj, és minél előbb érj Kishegyesre. Egy búvárt szippantyúztak ki a Welker-tóból, egy traktorista pedig UFÓt látott.

– És libafos volt? – kérdeztem.

Ugrottam, fogtam az ejtőernyőt, valamit valahol elrontottam, gondoltam, és nem tudom, miért, de olyan zsötem-érzésem volt.