Boško Krstić

A mosztári esők, zápor, zivatar...

(Egy korosztály árnyai Pero Zubac költeményében)

Pero Zubac Mostari esők (Mostarske kiše) című költeménye először 1965. október 8-án jelent meg a zágrábi Polet folyóiratban, én magam pedig először 1967 őszén hallottam Belgrádban: amikor ezerszámra álltunk a Bölcsész Kar egyik tolóablakánál valamilyen egyetemista kölcsönre várakozva. Ratomir Rale Damjanovič, a később nevessé lett versmondó szavalta el nekünk, aki a Mostari esőket először kis- majd pedig nagylemezre is felvette. Ennek a versnek a cseppjei így fröcskölték be korosztályunkat még azelőtt, hogy nyomtatásban elolvashattuk volna, hiszen a verset vagy egymástól irkáltuk át vagy pedig tanultuk meg betűről betűre, szóról szóra.

Ebben azonban akkoriban semmi furcsa nem volt. Minden iskolában és művelődési egyesületben gombamód szaporodtak a versmondó szakosztályok, a szavalás megbecsült munka, sőt foglalkozás lett, sorra dőltek meg a versmondás időtartamának jugoszláv és világrekordjai (emlékszem, egy bizonyos Kupres 1971-ben megkísérelte a világcsúcsdöntést a szabadkai Városháza dísztermében, de csúfos kudarcot vallott – alig 5-6 óra múltán visszakozott). A világot elárasztotta a zene, amelyet még ma is hallgatnak idősek és fiatalok egyaránt, a vers – igen: a vers – pedig életünk, mindennapjaink megszokott részévé vált. Erre az időszakra világszerte emlékeznek, amikor Jevtusenko orosz költő tartott szavaló-koncerteket telt házas stadionokban.

Mese? A költészet köztársasága? Nem egészen!

Nem, mert amíg Jevtusenko érzelmi delíriumba ringatta a szovjet ifjúságot, addig az ottani fiatalok közül csak kevesen hallottak Joszif Brodszkijról (Joseph Brodsky), akit az akkori politikai konfúzió teljesen maga alá temetett. Ma Jevtusenko lassan elhalványul a háttérben, Brodszkij pedig megerősíti pozícióit a költészet világantológiájában.

De vajon mégis csupán mese? Tegyen egy kísérletet arra, hogy bármelyik sorban elolvasson bármilyen verset.

És akkor... A legerősebb versmondói szakosztály, tulajdonképpen amatőr színház a Mladostban működött. Előttünk ott már nevet szerzett Vlatko Dulić, Ana Teglaš, Milica Katančić, Pera Kon, Vladimir Pokornić, Danilo Čolić, Slobodan Stojadinović. Nem tudni, mi volt élvezetesebb: órákon át üldögélni a nevezetes fonott teremben (fonott székekkel) Togyerás törött Kolo című kerámiája mellett és tanulni a költeményeket, szövegeket vagy éppen valahol vendégszerepelni. Mivel ilyen vendégszereplésekből nem volt sok, szavaltunk, ahol csak lehetett és sikerült némi hallgatóságra szert tenni. Bajo Kordinovačkival Lorca Vérnászát készítettük el? (soha nem fejeztük be), Slobodan Stojadinovićtyal  Miloš Crnjanski Naplóját Čarnojevićről (ezt sem fejeztük be), Mika Jančikinnel  felújítottuk a Vajdasági színeket, amit sikerült befejeznünk és fel is léptünk vele Szilbereken a Mladost népi együttesének tagjaival együtt. Magára az előadásra már nem is emlékszem, csak arra, hogy a folklór főalakjai, Pajac, Pešta és Šljiva a fellépés előtt kézen állva járták a körtáncot.

Mindazok óta és azóta a Mostari esők megállított időjárás- és érzelmi helyzetjelentésként hatnak.

„Mostárban szerettem egy Svetlanát

egy őszön át”

Sohasem jártam Mostarban, a városról csak Šantić révén voltak ismereteim, később pedig egy haverunk járt arra és nekünk, érzékeny lelkületű tizenéveseknek – egyfajta titokként – elárulta, hogy ez egy olyan város, amelyben mindenki szerelmes.

A szerelem városáról alkotott képet azután kiegészítették „holmi kéklő esők Mostar felett” és Svetlana, az akkor divatos név, amely meleg sárga fényként világított eme földközi-tengeri térség felett. Zubac eső nem Mostarban, nem Mostarra esnek, hanem „Mostar felett”. Épp ezt az óvodás szószerkezetet használja Jacques Prévert Barbara című versében, amely az akkori idők egyik mindennapi motívuma volt:

„Emlékezz Barbara

az eső szüntelen zuhogott Brest felett”

Ezek a „kéklő esők” amelyek valahol felettünk esnek vagy zúdulnak alá, így lesznek egy szerelem, a mi szerelmeink gyümölcsévé, egy tér, amelyben mindannyian elhelyezkedhetünk, egy tér, amelyben mindannyiunk számára van hely.

„érett a tested, magad mit teszed szentnek”

A szexuális forradalom harcosainak ez nagyon izgalmasnak bizonyult. Gyengédebben hatott, mint Vladimir Majakovszkij Máriáról szóló költeményének „Mária adj”-a, amely akkoriban Felhő a nadrágban (Oblak u pantalonama) címmel zsebkiadásban látott napvilágot és töltötte meg a középiskolások táskáit. A szexuális forradalom harcosai rendkívül szégyenlősek voltak. Különben mondogatták volna:

„csókolt, ölelt egy éjen át,

és semmit,

anyámra, nem tettünk semmi mást”

Meg ezt is:

„Kérdezte, testvérem van-e, mit tanulok,

szeretem-e Rilkét, horvát vagyok,

mindenről faggatott”

Istenem, hát miért ezt kérdezi tőle, fontos ez – gondoltuk akkoriban, sokkal előbb, még mielőtt a nacionalizmust ezeken a tájakon elkezdték volna egyenruhaként viselni.

És Rilke. Igen, Rilke. És nem csak Rilke. Anna Karenyina is kiszökött a kötelező házi olvasmányokból, akárcsak Natasa Rosztova, Jeszenyin, Baudelaire és Prévert, vagy Nietzsche Így szólott Zarathustra illetve Beckett Godot-ra várva című műve...

 

„Lermonrovról, Chagallról meséltem,

neki mindenről meséltem,

ő meg valami régi Zweig-nyomatot

cipelt, amelyet délután olvasgatott.

A világ és az élet megnyílt előttünk.

„Svetlana, Svetlana, tudod,

ez már az atomkorszak,

de Gaulle, Gagarin,

meséltem badarságokat”

Gagarin meghalt, valami amerikai pajtásai meg feljutottak a Holdra. A számunkra akkoriban egyszerűen csupán szimpatikus, kicsit nevetséges, nagy orrú tábornokot  a tőlünk, úgy tűnt, karnyújtásnyira levő világból, amelybe vágytunk, ma már mint az Atlanti óceántól az Uralig egyesült Európa atyjaként emlegetik. Mi pedig most a bölcs tábornok megvalósult álmának kapuja előt toporgunk.

„James Dean filmjeiről mesélt”

…

„Clyde Griffiths – mondta,

egy hangyának sem ártana”

…

„Még csak az kéne, mintha ő lenne Brando

 vagy hasonló”

A Mostari esők korosztálya mozigeneráció volt. Életünk összekeveredett a filmekkel, James Dean és Marlon Brando volt az eszménykép, úgy fésülködtünk, mint ők, a farmernadrágot úgy viseltük, mint ők, az orrunkból beszéltünk, lázongtunk ok nélkül és igazából hallgattunk, amikor lett volna mit mondanunk. ők helyettünk beszéltek és lázadtak. Clyde Griffithset pedig Dreiser Amerikai tragédia című drámájának szerencsefijét a magas körökbe, valójában pedig a villamosszékbe vezető útján a szerencsehere harmadik szirma, Montgomery Clift játszotta. Alig egy évvel azután, hogy megszületett a Mostari es?k, azaz 1966-ban hunyt el.

„A régi híd alatt Crnjanski

volt, kit idéztem neki”

Épp akkoriban, amikor a Mostari esőket először nyomtatták ki, vagyis 1965-ben, több évig tartó száműzetés után visszatért Belgrádba Miloš Crnjanski. Költészete valami új és friss volt, amely pillanatok alatt megnyerte magának az olvasói élményektől addig gyakran megfosztott olvasóközönséget, különösen pedig a fiatalokat.

Mi mást szavalhatott hát neki?

Talán a Stražilovót: „Sétálok, még karcsún egy ezüst íjjal”.  A Stražilovót, amelyre nem is sokára maga Pero Zubac is eljut.

„kérdeztem, mit gondol a világról,

hisz-e a kommunizmusban”

Korosztályom számára rohamosan közeledett hatvannyolc, amikor mindannyian szavaltunk és naivan hittük, hogy lehetséges demokrácia a kommunizmusban és amikor úgy széttörtünk, hogy olyanná már soha többé nem rakhattak össze bennünket. Prágában a korosztály európai fáklyájaként lobbant lángra Jan Palah. Utána ez a korosztály szétszéledt a világban, eltávolodott egymástól és önmagától, szétoszlott mindenféle módon. Ma azt a hatvannyolcat emlékirataiban egyaránt emlegeti a spanyol Havier Solana, a cseh Vaclav Havel és a német Joschka Fischer.

„most egészen más vagyok, holmi verseket írok

egy lapban, Pero Zubacnak fél hasábot

és semmi mást”

Először a Mostari esőknek köszönhetően, majd pedig később a meglepően terjedelmes, sokoldalú és hatalmas műben a korosztály egyik képviselője, aki ugyancsak beletekint e költemény tükrébe nem más, mint maga Pero Zubac. Az ő és a mi Mostari esőink, ha valaki is megszámolta, több mint százezer példányban jelent meg nálunk, a Szovjetunióban pedig milliós példányszámot ért el... A költemény megjelenések ideje valószínűleg egybeesett az egyik, később igencsak vitatott nyelvi szabvány, a szerbhorvát nyelv 1960-as szabványának legtermékenyebb idejével, amikor a délszláv térségben a legnépesebb olvasótábort gyűjtött maga köré és elérte azt a kritikus tömeget, amely lehetővé tette, hogy az itteni szerzők világhírnévre tegyenek szert. Az 1961-ben Ivo Andrićnak ítélt Nobel-díj mindennek hatalmas lendületet és erőt adott. Ennek köszönhetően jelent meg a Mostari esők angol, orosz, lengyel, magyar, román, ruszin, részleteiben pedig albán és macedón nyelven is.

Igen. És végezetül a híd. Valaki egyszer egy magyarországi irodalmi vendégszereplés alkalmával megajándékozott bennünket a mostari Öreg hídról készült képeslappal. A képeslap tulajdonképpen a neves magyar festőművész, Csontváry festményének reprodukciója, amelynek hátlapján ez állt: a mostari római híd. Világos, hogy nem római, hanem török, amelyet 1566-ban Szulejmán szultán tiszteletére épített Hajrudin mimar, a neves Sinan mimar tanítványa. A régi római híd alapjaira építették.   

A többit már tudják.

És akkor, hatvanhétben Pero Zubac azt írja: „most már egészen más vagyok”. Vajon mennyire vagyunk mások és másmilyenek 35 évvel a Mostari esők után? Akkoriban nem is tudhattuk, hogy miként és mennyi teret foglal el majd az életünkben az a bizonyos „és semmi több”.

De csak ha valóvá válik ez a nyár, 1996 nyara, amikor „egészen más” leszünk. Pero Zubac megírja A szó: híd cím? versét:

Nem kimondani a szót,

híd.

Nem kimondani a szót,

eső.

Lenyelni a szót.

Kiinni egy kancsó

félelmet.

És elaludni.

Az álmokat rég

elvitték

a bitangok,

hogy kenyérre, sóra

cseréljék

a boszniai

úttalan utakon.

Ez hát az eddigi nyárig a Mostari esők hídja.