Bela Duranci

Napló

Berlin, 1991. aug. 24.

Tíz éve is már van annak, hogy először jártam Berlinben. Először 1981. április 25-én, egy szombati napon érkeztünk oda.

A gyanakvó és pökhendi kelet-német határőrök és vámhivatalnokok éber pillantásaitól kísérve át kellett haladni a megosztott város megalázó alagútján. Ezután a Fridrich-strasseről S-Bahnnal eljutottunk a nyugati részbe. Nagyon gyorsan bal oldalunkon feltűnt a FAL, mögötte pedig a Reichstag jól felismerhető, jellegzetes épülete, majd pedig a túlsó oldalon az első állomás: Lertabahnhof. Megérkeztünk a városban fallal körülvett városba, az egyikből a másik világba.

Másnap kellemes, napsütéses időben – együtt a család – múzeumba mentünk. A szerencsének tudható be, hogy épp akkor mutatták be a kínai régészek szenzációs leleteit. Felbecsülhetetlen értékeket láttam az 1965-ben feltárt és 1974-ig kiásott és feldolgozott királysírokból. Megdöbbentően fenséges élmény! De még ezt is elhomályosította a képtári őgyelgés és találkozásom Rembrandt Aranysisakos férfi című festményével. Sokszor gyönyörködtem már ebben az alkotásban, de mindig csak reprodukciókról. Most pedig szemtől szemben állok az eredetivel. De nem csak vele. Amikor kollégám, a festő és tanár Winkler Imre (1928–1967) tragikus halála után először léptem gimnáziumi diákjai elé, közeledési témaként kínálta magát ez a festmény. A kedvenc tanár ugyanis gyakran épp az Aranysisakos férfi című festménnyel példázta az autentikus műalkotás tartós időszerűségét. Egyébként is, Rembrandt van Rijn (1606–1669) minden egyes alkalommal emlékezetes eseménynek számít, akkor pedig, a barátra való emlékezéssel még emlékezetesebbé vált.

Az elkövetkező napokban hatalmas műalkotások sokaságát láttam, az Egyiptomi Múzeumban Nefertitit, a Modern Képtárban Brankusi Madarát. Gyermeki emlékeim Berlinje ezekkel az óriási szellemi alkotásokkal gazdagodva vált a kavargó érzések végeláthatatlan galériájává.

Most pedig – ugyancsak először – érkezünk meg a FAL nélküli városba, amely nélkülözi a megosztottság számos más jellegzetességét is.

Épp ma elmentünk Potsdamba megtekinteni a Sansusi királyi palotát. A hosszú, időnként csaknem üres Königstrassén haladunk, majd egy hosszú gépkocsioszlopban áthaladunk a Glinika-hídon. A megszámlálhatatlan jármű még nagyobb őrülete közepette tértünk vissza ugyanazon a hídon át. Ez a felfordulás a „hídon” ébreszti fel az elmúlt évtized emlékeit. Máskor is eljöttünk ide, az építményhez, amely összeköt – mondaná Ivo Andrić – viszont akkoriban mindig fenyegetően üres volt, az elválasztást jelképezte. Senki sem közlekedett a hídon. Csak ha valamilyen lehetetlen időpontban a híd közepén megejtették a cseréket. Amikor a híres Ábelt, vagy a többi egyaránt fontos, de kevésbé neves kémet, vagy a Hruscsovot feldühítő Powers pilótát cserélték ki. Okkal vagy ok nélkül a Glinika-híd mindig arra a rönkre emlékeztetett, amelyen két bak feszül egymásnak. Most, miután elveszítette különlegességét, ismét „csak” egy híd, amely összeköt.

 

1991. aug. 25.

A rendeltetésével ellentétes hídhoz hasonlóan, de a megosztottság még nagyobb jelképévé nőtte ki magát a BRANDENBURGI KAPU. A klasszicista stílusú építmény, amelyet a művészettörténelem jelentős alkotásaként tartanak számon, nagy népszerűségnek örvend a város idegenforgalmi jelképei között is. Története során ellentmondásos dicsőséget szerzett a diadaltól a vereségig. Szuggesztív, számos jelentéstartalommal rendelkező építmény. A monumentalitásnak ez a szimbolikus töltete tette bonyolulttá ezt a helyet, amelyet a berlini fal 1961. augusztus 15-én megkezdett építésével el kellett osztani. A brandenburgi kapu a keletieknek jutott, a szomszédságban álló Reichstag pedig a nyugati félé lett. A berlini felszabadítók emlékmű sorsát, amely a forró háború után és a hidegháború előtt készült, salamoni döntéssel határozták meg: az emlékmű a nyugati oldalra került, díszőrségben pedig szovjet katonák állnak, természetesen a keleti oldalon. Az egész szabadságszerető világ nevében emelt emlékmű így lett senki által sem hozzáférhető építménnyé. Sokáig a rend és a béke pótkerítései miatt láthatatlanná is vált.

A lehetetlen lehetséges vagy az ellenkezőjének a jeleként nyújtózkodott a fal a brandenburgi kapu és Berlin nyugati része között. Idővel a fal nyugati oldala a modern festészet tiltakozását és cselekvőképességét szemléltető végtelen festői kompozícióvá nőtte ki magát. A fal mögött emelkedett a magasba az antik monumentalitást visszasíró klasszicista monumentalitás Hogy össze lehessen hasonlítani a régi és az új alkotói elképzeléseket. Honecker azt mondta, hogy „A fal 100 évig fog állni.", ám egy egészen sajátos ünneplés közepette 1989. november 9-én a fal elkezdett omladozni.

Most napsütéses vasárnap délelőtt van, a brandenburgi kapu mindkét oldalról megközelíthető, környezete pedig igazi piaci hangulatot áraszt. A rögtönzött pultokon mindkét oldalon virágzik a kereskedelem, az áru egy része az aszfalton hever. Fal eladó! Kisebb-nagyobb darabokban, csak úgy, meztelenül, vagy plexibe foglalva, sztaniolba csomagolva vagy a drágakövekhez méltó ékszeres dobozkákban, hitelesített tanúsítvánnyal, aláírással, pecséttel, amely bizonyítja az emléktárgy eredetiségét. Az ár néhány márkától több tíz márkáig terjed, de vannak még drágábbak. Az árat a méret és a látvány szabja meg. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy a darabkákat véletlenül úgy színezték ki, hogy elfogadhatóan absztrakt látványt keltsenek. A legértékesebb ugyanis az a faldarab, amelyre festéksprayjel és hagyományos eszközökkel a megismételhetetlen berlini tiltakozás egyedülálló motívumait vitték fel, illetve amely az egyként gondolkodás /fal, a csapongó gesztusok/graffitik, a beton erejének és a töretlen szellemnek a szimbiózisát tartalmazza. Nehéz elhinni, hogy a fali képtár egy végtelen gyárszalag volt, de darabkáiból is már sokat eladtak. Azokból a meglevőnél is hosszabb falat lehetne emelni. Sokszorozódnak ugyanis! Mint annak idején a NFSZ résztvevői Jugoszláviában. A háború után jelentősen megnőtt a „harcosok" száma.

A fal darabkáitól is népszerűbbek a szovjet kitüntetések, kucsmák, katonazubbonyok, tiszti sapkák és jelzések. Szinte mind új áru, mintha csak a kereslet nyomán működésbe lépett volna a behozatal.

Elkábulva az üzlettől, ettől a halhatatlan emberi tevékenységtől, amely létezett és létezik még mielőtt és miután Krisztus kiűzette a kereskedőket isten házából, a turisták nem is veszik észre ezt a fenséges építészeti örökséget.

A BRANDENBURGI KAPU Karl Gothard Langhans (1732–1808) műve, amely az 1760 és 1830 közötti időszak európai stílusának jellegzetes példája. A klasszicizmus olyan művészeti irány, amely az antik művészetekből táplálkozó, harmonikusan egybefonódó elemek nyugalmát és méltóságát kutatja. A felvilágosodás és a XVIII. század haladó erőinek alapmotívuma és mozgatóereje a halhatatlan szépség utáni vágyakozás volt. A régészeti kutatások jelentős lendületet adtak ennek a mindent átfogó mozgalomnak. A klasszikus műalkotások, amelyek egymás után kerültek a napvilágra s amelyek hatalmas ládákban érkeztek az európai múzeumokba, mindenkit lenyűgöztek. A Brandenburgi kapu az Akropolisz fényűző bejáratának mintájára készült. A kapu feletti híres quadriga Johann Gotfried Schadow (1764–1850) szobrász műve, aki a klasszicizmus talán legnagyobb szobrászával, az olasz Canovával barátkozott. Schadow 1788-ban lett a berlini udvari műhely vezetője, így logikus, hogy a klasszicizmus legjelentősebb németországi képviselője mintázza meg a győzelem négylovas fogatát.

A diadalkapu 1791-ben készült el, a quadriga pedig három évvel később. A Győzelem grandiózus alakja magasra emelt jobb karjában a vitézi keresztet tartja, babérkoszorúval, a koszorú felett pedig kitárt szárnyú sas áll.

Az emlékmű 1991. augusztus 6-án volt kétszáz éves! Az oszlopok, a tagoltság, az antik ornamentika és az egésznek a monumentalitása szigorúságot és egyértelműséget sugároz. És eszembe jut, hogy a szabadkai Népszínház portálja is klasszicista stílusban készült!

Az idő hordaléka ennek a fenséges építménynek a kevésbé művészi jellegéről is regél. A kapun keresztül 1933. január 30-án haladt át a vészjósló fáklyásmenet, az új kancellár híveinek tömör csatasora, az ünnepléshez pedig a lelkes nép átláthatatlan tömege asszisztált. Ezután tiltották be a politikai pártokat, kivéve a nemzeti szocialista pártot, megnyílt a dachaui tábor, Németország még az év októberének 14. napján kilépett a Nemzetek Szövetségéből, 1934. augusztus 2-án pedig a birodalmi kancellár már átalakul a fenyegető „Führerré”. A Brandenburgi kapu a gazdasági és társadalmi válságtól megroggyant tömegek vezetőjeként korlátlan hatalmat szerzett ismeretlen festőcske rögeszméjévé vált.

Ezerkilenszázharminchat. A Brandenburgi kapu az olimpiai plakát jellegzetességévé vált – a világ minden tájáról érkezett atléták nemes versengésének jelképe. Jesse Owens úgy tűnik nem fogta fel, hogy a „vitézség” a germán faj előjoga és négy aranyérmet szerzett, porba sújtva Adolf Hitler büszkeségét. Amíg a németek is tapsoltak egy négernek, a Führer dühösen elhagyta a nézőteret.

Talán az olimpia miatti elégedetlenségében az önimádó diktátor a Győzelemtől elvette a vitézi keresztet és a babérkoszorúba a nácizmus jelképét, a horogkeresztet tűzte. Még abban az évben megparancsolta szófogadó építészének, Albert Schpernek, hogy hogy tervezzen egy új diadalkaput, amely 117 méteres magasságával felülmúlná a Brandenburgi kaput, emellett pedig egy hatalmas csarnokot is terveztek, amelynek kupolája 250 méter magas lett volna. A többi népből álló fogolyhad építette volna meg a germán faj uralmát hirdető őrültséget, de szerencsére a kiállításon csak a megőrzött maketten láthatjuk, hogy a Brandenburgi kaput gyufásdobozzá degradálták volna.

A világ mindezt nyugodtan szemlélte és még az 1938. november 9-i Kristályéjszaka történései sem keltettek izgalmat.

A Brandenburgi kapu természetesen hallgat. A vasárnap délelőtt zsongásában senki sem emlékezik vissza a történelemre. Törökperecet eszünk. Vajon kinek juthatott eszébe, hogy itt árusítsa?

Sajátosságával kitűnik egy idős ember, de nem vált ki nagyobb érdeklődést. Ferdeszemű, kifejezett pofacsontok, jellegzetes sapkával a fején, hosszú, kék bélésű kaftánban, meglepően azonos színű harisnyái, amelyek a modern apostol-szandálokra terelik a tekintetet. Kimért lépésekkel, a lovasokra jellemző görbe lábakkal, magányosan sétál és minden oldalról megnézi a Brandenburgi kaput, nem is annyira kíváncsi, mint inkább elrévedező, befelé forduló tekintettel. Nekem legalább is úgy tűnik! Valahonnan a jelenleg alapjaiban rengő SSSR peremvidékeiről érkezett apóka nyugodtan sétál az időben ugyanabban a térben, szülőföldjétől távol, amelynek jellegzetességei feltárják származását.

Vajon azért küldték-e el, hogy ne zavarja a vasárnapi ebéd készítését ivadékának vegyes családjában, esetleg önkezdeményezésre tér vissza arra a helyre, ahol részt vett az egyedülálló és megismételhetetlen történelmi nap eseményeiben?

Mintha csak régi ismerősök lennének, ő és a kapu! Ez azonban semmit nem árul el. Generációk ismerték a világtörténelem legszörnyűbb háborúja végének fenséges emlékműveként. Fényképek és a filmhíradó felvételei járták körbe a földet, amint a szovjet katona kitűzi a vörös lobogót a Brandenburgi kapura. A quadriga és az istennő tanúskodik a rettenetes rombolásról, a talapzaton pedig a horogkereszt és a sas maradványai. „Berlin elesett!"

A szovjet harckocsik menetoszlopa 1945. május 3-án haladt el az egykoron szép utcán, a hársfák alatt (UNTER DEN LINDEN). Romantika és a lánctalpak csörgése, amíg az acélszörnyetegek áthaladnak a kapun a haditudósítás fekete-fehér filmkockáin. A filmvásznon látottak hatása alatt, sokkal-sokkal később, azon gondolkodtunk, hogy vajon azok közül, amelyek végeláthatatlan sorban annak idején áthaladtak Szabadkán, akár csak egy is elhaladt-e az elszenesedett fatörzsek közötti úton. Hiszen sok harckocsin díszelgett a felirat: „Irány Berlin!"

A Brandenburgi kaput restaurálták, ezáltal még inkább kiemelkedik létezésének eme kormos epizódja. A quadrigát is felújították, a Győzelem viszont c s a k a babérkoszorút emeli a magasba – az antik olimpiai győztesek jelképét. Akkoriban az olimpiák idején a háborúk is szüneteltek!

Berlin a 2000. évi olimpiára jelentkezve egy hieroglifa-szerű kabalát emelt ki, egy mosolygó plüssmaci rajzát. Ez inkább jelképezi a kicsiny és jóindulatú mézevőt, semmint a berlini címer medvéjét. A Brandenburgi kapu babérkoszorúján keresztül s z a b a d o n fúj a szél. A szocrealista művészetnek nem sikerül megvalósítani szándékát, hogy a náci művészetekhez hasonlóan a horogkeresztet felcserélje a sarlóval és a kalapáccsal.

Vajon a maci megőrzi-e mosolyát, ha felnő? Az ezredfordulón a babérkoszorú összhangban lesz-e az antik világgal, amelynek művészeti stílusát a Brandenburgi kapuval is utánozták? Azt ugyanis kétszáz évvel ezelőtt „Tor de Friedens"-nek – a Béke kapujának nevezték.

1991. XI. 1-2.

Mindenszentek és halottak napja, korosztályom gyermekkorának vidám napjai!

Az első nap, így, ebben a térségben egyben kimondva, semmi különöset nem jelentett. csupán azt, hogy ezen a napon oda utazunk, ahol a család, élők és holtak, együtt lesznek.

MINDENSZENTEK, a naptárban piros betűkkel írva a mártírok emlékezetére, majd pedig előléptették a kereszténység minden szentjeinek napjává. A második nap, a halottak napja idővel összeforrt az elsővel. Majd más idők jöttek, amikor más napokat írtak piros betűvel, külön ünnepelve a vörös színt.

Nekünk mindegy volt. Szerettem vendégségbe menni a nagymamához, a nagytatára viszont már csak őszinte gyermeki ragaszkodással emlékeztem. Általában elsőként érkeztünk, majd jöttek a nagybácsik, nagynénik és a társaim, Ivo, Lajčo és Seka.

A már rendbetett temetőre csoportban érkeztünk, nem igazán beszédes hangulatban, és más sem hallottunk, mint: „Pszt!” és „Csend legyen gyerekek!”. Mi viszont az izgalomtól nyughatatlanok voltunk. Előre készültünk a fűcsupálásra, hogy felfedezzük benne a pénzt – amit természetesen a megboldogultak ajándékoztak nekünk. Olyan bácsik és nénik, akikkel életükben nem találkoztunk. Ami a melléklet ábrából is kitűnt, különös jóindulattal viseltettek irántunk, a halál megfejthetetlen titkai közül lestek ránk. A halál semmiképp sem tűnt valamilyen szörnyű dolognak. Eljött, amikor annak az ideje volt és elvitt valakit, akit ismertünk. Azután őket senki sem emlegette, kivéve mindenszentekkor, amikor a beszélgetések fő témáját jelentették – a felnőttek számára.

Nekünk csak egy, de igazán különleges halottunk volt. Méltóságteljesen díszelgett a sok kis megsárgult fénykép között a két ablak közötti faliszekrényben. Egy támasztékkal készült rámában állt, a háttérben havas tájjal, méltóságteljesen pózolt az alig lezajlott csata romjai között. Ő volt a mi Albe nagybácsink! Természetesen nem ismertük. „Valahol Galíciában” halt meg, még mielőtt mi a világra jöttünk volna. De valós volt. Ujjainkkal tapogattuk egyenruháját, amely tényleg igazi volt, még puskájának vállszíja is szabadon lógott a levegőben. A katonasapka alatt, a mindenre kiterjedő és anyagiasult látványtervezéstől alig sejlett ki a fiatalos arc, amelyet egy halványra sikeredett fényképből vágtak ki. Mégis, mindent összevetve, ő volt képzeletünk igazi hőse. Fivéreit, akik itt vannak körülöttünk, a hóna alá vághatta volna, mindamellett pedig ő fiatal volt, a többiek meg mind – felnőttek.

Este, amíg a harangok szólnak és az asztalon annyi gyertya ég, ahány halottat emlékezetében és szívében számon tart a család. A petróleumlámpát eloltották. A sötét falakon élénk árnyak, a fény pedig vibrál az asztalnál ülők arcán. Mindenkin a komolyság álarca, halkan imát mormoltak és – valószínűleg – azokra gondoltak, akik már nem voltak közöttünk. Számunkra nevetségesek voltak. Az egyik nagybácsi, akit igencsak kópénak tartottak, semmiképp sem hasonlított önmagára. Különösen anyáink és nagynénijeink megkövült tekintettel, színpadiasan bámultak a semmibe. Mintha csak vasorrú bábákká változtak volna. Seka, a legfiatalabb és közöttünk az egyetlen nő – és persze, aki kedvezményeket élvezett a kollektív rosszalkodásért kirótt büntetéseknél – amikor senki sem figyelt rá, sikerrel utánozta a felnőtteket. Fejét szomorúan félrehajtja, forgatja a szemeit és mozgatja az ajkait. Épp elegendő ahhoz, hogy kiváltsa belőlünk a – tilalmak miatt visszafogott s épp ezért legédesebb – nevetést. Soha máskor nem tör ki annyira szívből a minden elsöprő nevetési ösztön, mint amikor „Nem szabad!”.

És elkezdődött a feledhetetlen arcjáték. Felfújt arcok, szikrázó tekintetek, megjátszott komolyság, dühös nézések a feddés jegyében, és a legfontosabb: édes, de mégis félelem attól, hogy nem fogod kibírni, hogy kitör belőled a röhögés, amely szilánkjaira töri az ünnepélyes csendet, és hogy épp a te anyádnak kell beavatkoznia – egy pofon erejéig. Végezetül megszégyenülve maradsz, egészen biztosan a következő mindenszentekig, amikor ilyen csúfság mással fog megesni. Végül mindig sikerült a nevetési rohamokat legyőzve elkerülnünk a katasztrófát. Ebben Mile, a pravoszláv nagybácsi volt a segítségünkre. Részt vett minden ilyen szeánszon, nehogy megsértse a legfiatalabb, de igencsak ingerlékeny nénikénket. Mile nagy tekintélynek örvendett. Megnyerő volt, focizott, gitáron játszott és hozzá kellemes hangon énekelt, tökéletesen lovagolt, bográcsban a legjobb halászlét főzte, az egyik partról a másikra úszott át, úgy hogy valamelyikünket a hátán cipelte, minden körülmények között védett bennünket és sorolhatnám a végtelenségig, hiszen a legjobb tulajdonságokkal rendelkezett. Határtalanul szerettük őt!

Ezerkilencszáznegyvenegyben nem volt velünk mindenszentek napján, valahol rabságban senyvedett. Szerencsétlenségére visszatért, hogy azután január elején ő is a jég alá kerüljön a zsablyai tömegmészárlás alkalmával, ami egyúttal a hírhedt újvidéki razzia előhírnöke is volt. Így azután 1942-ben, mindenszentekkor meggyújtottuk az ő gyertyáját is. És örökre abbahagytuk a nevetgélést mindenszentek napján. És azután egymást követték a gyertyák a számunkra is közeli bánat okán. Egyesek az esztelen öldöklés túlsó, mások meg innenső oldalán rekedtek, de semmiképp sem saját akaratukból döntöttek. Gyertyáik ugyanabban a sorban égnek lassan már fél évszázada. Még abban az 1941-es esztendőben egy csapásra megértettük! Az egyetlen nyom és nyereség Albe nagybácsink állítólagos hősi halála volt az első és az utolsó, a véletlen, amelynek fényképét a háború fifikás üzletembereinek egészen versenyképes találmányába sikerült beépíteni. A második világháborút követően a gyász nyerészkedői jelentős mértékben felfejlesztették a műsort. Harcias beszédeket mondtak, miközben az újonnan felépített emlékművek előtt fényképezték őket, amelyek drágábbak és sokkal fényűzőbbek voltak, mint a faliszekrényben őrzött kartonlap. Az anyák milliói számára ezeknek meg azoknak az emlékműveknek az értéke azonos: egyenlő a nullával.

A ma gyermekei ismerik a meggyújtott gyertyák jelentőségét.

Vajon egyszer majd az újabb gyermekek ismét megélik-e a vidám halottak napját, amikor az emberek méltóságteljesen halnak meg végelgyengülésben vagy a gyógyíthatatlan betegségek következtében? Mikor lesz ismét az, hogy a halál a dolgok rendjébe tartozva, ha egyszer eljön az ideje, magával vigye a megérdemelt emlékezésbe az öregeket, helyet adva az újonnan születőknek, akiknek az ember ősidők óta örül beletörődve abba a felismerésbe, hogy minden születőt a másik oldalon, a távolban várja a természetes halál.

1992. II. 3-4.

Már vagy három évtizede lapozgatom a régi újságok bekötött évfolyamait adatok után kutatva. Időről-időre eljátszadozom a dátumokkal és megnézem, mit írtak az újságok a mai napon, mondjuk fél vagy egy évszázaddal ezelőtt, sejtenek-e valamit az év végén, ami valóra válik a következő évben, vajon van-e valamilyen titokzatos kapcsolat a dátumok között? Többnyire nincs, emiatt csalódott vagyok, aztán meg jóval később bebizonyosodik, hogy mégiscsak volt. Valamikor 1978 nyarán olvastam 1938. október 23-áról, a cigányok szörnyű lemészárlásáról Novo Brdoban. Bestiális módon húszat mészároltak le közülük. Novo Brdoról ismét 1991 októberében olvastam.

Érdekelt 1899 vége is. Semmi különös. Híre-hamva nincs annak, hogy az embereket elbűvölte volna az új évszázad érkezése. Megpróbálkoztam azután 1940 végével is. A következő év háborút hozott térségünkbe.

A Napló december 25-i ünnepi számában felkeltette a figyelmemet Hangya András (1912–1988), az akkoriban már népszerű festő rajza, amelynek címe A nagy titok volt. A proletár család tragikus sorsának nem volt különösebb köze a háborúhoz. A szerencsétlenség eléggé jelen volt, különösen a harmincas években, amelyekre rányomta bélyegét a súlyos világválság. Felkeltette a figyelmemet a háborús művészetekről készült körkérdés is. A tudósító többek között megkérdezte Zilahy Lajos neves magyar írót is. Ezt nem jegyeztem fel magamnak, Todor Manojlović-Todoš (1883–1868) vajdasági költő és műkritikus válaszát viszont igen:

„Ha a politikai erő megszerzi a szellemi élet irányítását, szó sem lehet az alkotás szabadságáról, hiszen szabadság nélkül nincs művészet. Az ilyen időnek is lehetnek igazi művészei, csakhogy ők a rájuk kényszerített korlátok nélkül jobban alkotnának, nem csak holmi pótszereket.”

Jobban alkotnának, nem csak pótszereket?

Annak idején a rabszolgák is művészit alkottak kilátástalan státusuk ellenére. Úgy tűnik, hogy a bölcs Todoš már akkor más valamit gondolt: azt, hogy az alkotói ösztönt megfékezi a politikai fertőzöttség!

Művészi fotók 1940 címmel egy bíráló értékelést találunk a zágrábi nemzetközi fényképkiállításról. A tudósító, egyebek mellett a következőket írta: „Amennyire tudjuk, ez a VIII. szemle az idén az egyedüli Európában. Ezen az 1940-es háborús év fényképtermése látható.” Az általunk is jól ismert Dabac illetve Skrigin és mások állítottak ki. A négyszáz kiállított alkotás közül az egyik első díjat Aszman Ferenc magyar művész Rohanó ökrök című – a mi nyelvünkön szólva a fejvesztett rohanás – képe érdemelte ki. Egy csordát örökített meg, amely a pusztán hömpölygött a megállíthatatlan áradat gyanánt. A zsűri a díjat a következőképpen indokolta meg: „...a tömeg brutális erejének szuggesztív ábrázolásáért.

Ma, a félelemmel és bizonytalansággal teli év elején Sava Popović fiatal kolléga írását olvasom: Minden az ...utolsó volt.

„Ez az év, a háborút kivéve, nem hozott a számunkra semmi sorsdöntőt. (…) megépültek az új eszményképek (új) gránitépületei. Ezeket most védeni kell az utolsó szál emberig. Az ilyenek nevében romboltak le talán sok ezer jóval régebbi (gyenge anyagból készült) létesítményt. (…)

Nem mintha nem lettek volna jelentősebb kiállítások, előadások, találkozók, szemlék...de mégis, többségüket – tágabb hazafias értelemben – ezúttal utoljára szervezték meg... Az elmúlt év mindenekelőtt az elhalasztott kiállításokról, a külföldiek lemondott vendégszerepléseiről marad emlékezetes.

A nemzeti kizárta az egyetemlegest. A helyi önelégültté változott. Hát akkor ebben mi maradt meg az igazi művészetekből?

Mind több a városállam., de a reneszánsznak (természetesen) nyoma sincs.” (Borba, 1992. január 3.)

Savo kérdésébe mozaikként illeszkednek be Konrád György gondolatai:”A törzsi nacionalizmus megújításával az értelmiségiek gyilkos fegyvert adtak éretlen emberek kezébe.”, majd néhány sorral odébb mintha ő is önmagát faggatná: „Ha csak megpróbáljuk megsejteni, mit is jelenthetne Európa „izmusként”, mint utópia, először a többrétegű egyenlőtlenség, a komplex sajátosság, az egyén és a művészi alkotás összefonódásának, az önmagát építő városnak, a különálló művek beláthatatlan és fényűző halmazainak esztétikai megbecsülése jut az eszünkbe.

Konrád György (1933) elbeszélő, esszéíró és kétségtelenül európai szintű értelmiségi. Danilo Kiš és Milan Kundera mellett a közép-európai irodalom élvonalába tartozik.

Todoš bácsi úgyszintén európai volt, szívesen mesélt a művészeti központokról, a kerítés nélküli térségekről, ahol a szellem látóhatárát semmi sem árnyékolta be. Az écsai művésztelepen hallgattuk, néhány évvel a halála előtt. Szerényen, egyszerű nyugdíjasként élt, elnyomva azok által, akik megszerezték a szellemi élet feletti igazgatást. Annak idején, az egyedülálló Streitman Antal tanárnál érettségizett 1900-ban, majd jogi tanulmányait Budapesten folytatta. München bohém hangulatába 1911-ben szagolt bele, Baselben pedig művészettörténetet tanult. Firenzében élt, beszélt olaszul, franciául, németül és magyarul. Irodalommal, művészet-elmélettel foglalkozott, műkritikákat írt és fordított, figyelmesen nyomon követve a festészet avantgárd történéseit.. A Művészeti Akadémia tanára, a Matica srpska évkönyvének szerkesztője, számos folyóirat munkatársa volt. Azután 1944-től ismét szülővárosában Nagybecskereken illetve Petrovgradban élt és senki lett. Amikor 1945-ben megszervezték az élő vajdasági képzőművészek kiállítását (Petrovgrad, szeptember 16. – október 16.), a bemutatkozó 29 művész között nem szerepelt ennek a neves művészettudósnak a neve.

Mennyire időszerűen és modernül hatnak a modern művészetek honi úttörőjének a gondolatai!

Todor Manojlović huszonöt évvel ezelőtt, amikor Marko Čelebonovićot, mint a párizsi festőiskola tagját védte, a következő mondatokat vetette papírra:

„A történelem világosan megmutatja nekünk, hogy az igazán nagy, illetve alkotói és termékeny művészi és – általában – a kulturális mozgalmak – mint például a görög és a hellén civilizáció, a kereszténység, a bizánci és a román stílus, a gótika, a reneszánsz, a barokk és a romanticizmus – mindig rendelkeztek egy nemzetek feletti, emberiség-központú lendülettel és jelentőséggel, és igen, nem álltak meg félénken és önzően az apró etnikai vagy politikai határoknál, hanem áthaladtak, szuverénül, akár a Nap a legkülönbözőbb népek és országok felett. (Vladimir Rozić, Likovna kritika u Beogradu izmeðu dva svetska rata (1918–1941), Jugoszlávia, Belgrád, 1983., 254. old., T. M. idézet Marko Čelebonović kiállítása, Beogradske opštinske novine 7-8. szám, 1937. július-augusztus, 495. old.)

A végtelenségig lehet lapozni az egykori jugoszláv kulturális térség lapjai között egy másik múltban is.

Egyszer csak eszembe jut a jugoszláviai szobrász szimpóziumok és művésztelepek nagy kiállítása a Képzőművészeti Találkozó épületében, amely az elmúlt esztendőből csendesen és észrevétlenül átlépett az ideibe úgy, hogy katalógusát soha nem nyomtatták ki. Szétszerelik a kiállítást, mint egyet a „minden volt... utolsó” sorozatból, Képzőművészeti Találkozónk pedig egy helyi galériává zsugorodik, eggyé a néhány közül és kevésbé vonzóvá, mint amilyenek a lendületes magángalériák.

***

Ezerkilencszázhatvan január 4-én gépkocsijával hazatérőben Párizsba, életét vesztette Albert Camus, akinek a gondolatai rányomták bélyegüket a háború utáni évekre. Halála óta csaknem annyi idő telt el, mint amekkora élettapasztalattal rendelkezett a szenvedés krónikájának, a gonosz elleni lázadásnak számító egyik műve, A pestis megírásakor.

SZISZÜPHOSZ MÍTOSZA kapcsán Camus hangsúlyozta, hogy ez a műve nem az abszurd filozófiája, hanem az abszurditás érzése.

Az abszurditás érzése úgy jár át bennünket, mint még soha. Az ember valóban reménytelenül sziszüphoszian elátkozott, vajon minden szélcsend csak látszólagos, csupán rövid szünet az emberi esztelenség még kíméletlenebb orgiája előtt?

Megkötöttek még egy tűzszünetet, nem az elsőt, de vajon az utolsó lesz-e a tartós béke előtt?

Camus A pestis című kötetében a normális életbe való visszatérésről elmélkednek, arról a vágyról, hogy minden múljon el, hogy „minden olyan legyen, mintha nem változott volna meg semmi, és hogy bizonyos értelemben semmi sem fog megváltozni, más értelemben pedig nem lehet mindent elfelejteni, még akkor sem, ha az embernek ehhez van elegendő akarata és hogy a pestis nyomot hagy, legalábbis az emberek szívében." (257.)

„Ő tudta (...) hogy a pestis bacilusa sohasem hal meg és nem tűnik el (...) és megtörténhet, hogy eljön a nap, amikor az emberek szerencsétlenségére és okulására a pestis felébreszti patkányait és elküldi, hogy pusztuljanak el valamilyen boldog városban.” (A. C. A pestis, Prosveta Belgrád, 1956., 284. old.)

***

Boldog voltam 1942. első napjaiban, mivel jelentették, hogy meglátogat Mile nagybácsi. Nemrégiben ért haza a német fogolytáborból. Január 3-án délután érkezett meg. Szontán éltem komaasszonyomnál. Az elemi iskola ötödik osztályába jártam. A vacsoránál így négyesben ültünk: a komaasszony, és a két nagybácsi.

A házigazda, egy baranyai sokác, az első világháború éveiben Pécsett tanult, az érkező egy szerb, a kobali esperes fia, község nélküli községi jegyző, közvetlenül a háború előtt veszítette el állását a hatalom demokratikus leváltását követően. Mindketten tartalékos hadnagyok voltak a jugoszláv katonaságban a rövid áprilisi háborúban. Az első gyorsan hazajött és most már tanító, a másikat elkapta a gépszíj és csak most tért haza.

A meleg szobában, a petróleumlámpa fényénél, a vacsora után hallgatom, mit mesélnek. Mile bácsikám halkan mesél arról, hogy hallott olyan táborokról, amelyekben az embereket, elsősorban a zsidókat irtják. Utánuk és a cigányok után a szlávok következnek...

– Hazudsz Mile! A hagyományosan vitézi nemzet nem fogja tömegesen pusztítani az ártatlanokat!

És ezzel vége szakadt a tökéletes bensőségnek, a családi egyetértésnek és egymás megbecsülésének, megfeledkeztek a közös ünneplés napjairól.

A kimondott sértést nem vonta vissza. Mile csendben felállt: „Ha hazug vagyok, nem lehetek a házadban.” Sétáltunk az üres utcákon, a hó csikorgott a talpunk alatt és a szavak lassan megfagytak a lelkünkben. Hajnalban már szótlanul léptünk be.

Kérleltem, hogy menjen egy későbbi vonattal, még akkor is, ha tovább sétálnánk a hóban. Egyébként meg elüldögélhetünk a vasútállomás várótermében, meg a kávézó is kinyílt már.

– Haza kell térned, Öcskös... – voltak az utolsó szavai, mielőtt még felszállt volna a vonatra. Így ment el, néhány nappal korábban, testvéréhez, akit ugyancsak először látogatott meg miután hazatért Németországból.

Azon a napon, 1942. január 4-én kezdődtek a „hideg napok”. A vacsoraasztaltól vitték el őket. Testvérének és más zsablyaiaknak a holteste mellett nagybácsimat is elnyelte a jeges Tisza.

Az iskolát Bácsújfaluban folytattam. A másik nagybácsi végelgyengülésben, ágyban halt meg, mint nyugalmazott szocialista tanító.

Míg az esti órákban az emlékeim között kutatok, Danilo Kiš Gorki talog iskustva című kötetét lapozgatom és a következőket olvasom benne:

„Könyveim valójában 1942-ben kezdődnek, az úgynevezett hideg napokkal – amikor a fasiszta és magyar katonaság tömegmészárlást hajtott végre a zsidók és a szerbek körében. Hét évesen már láttam hullákat, féltem, osztálytársaimat megölték.” (Ironijom protiv užasa egzistencije, Frankfurter Rundschau, 1989. X. 28.)

Ha Albert Camus élne, biztosan egyetértene Danilo Kiš megállapításával, miszerint „a történelem a szerencsétlenség történelmeként valósul meg, mindig rossz vonatkozásaiban ismétlődik meg.”

Mint valamilyen baljós vonat, amely mindig elviszi a boldogságot és a nyugalmat, helyükbe pedig mérhetetlen szomorúságot és fájdalmat hoz.

Mindkét író mintha csak sejtette volna a vonat, az utazások, az emberek közötti kommunikáció titokzatos jelentéstartalmát...

Albert Camus:

„Apám állami ügyvéd volt. (…) Volt azonban egy sajátossága: kedvenc olvasmánya a nagy menetrend volt, noha nem utazott sehová, kivéve az évi szabadságok idején, amikor Bretagne-ba ment, ahol egy kis birtoka volt. De képes volt rá, hogy pontosan megmondja a Párizs_Berlin között közlekedő vonat indulási és érkezési idejét, a Lyon és Varsó közötti menetrendek bármilyen kombinációját, vagy hogy hány kilométerre van egymástól két tetszőleges főváros. Meg tudná mondani, hogyan lehet eljutni Briansontól Chamonixba? Ebbe még az állomásfőnök is belezavarodna. Apám viszont sohasem jött zavarba. szinte minden este gyakorolt, hogy tovább bővítse ilyen irányú tudását és gyakran büszkélkedett ezzel. Engem ez nagyon érdekelt és gyakran faggattam, boldogan, hogy válaszait leellenőrizhetem a menetrendben és hogy megállapítsam: nem tévedett! Ezek a gyakorlatocskák nagyon közel hoztak bennünket egymáshoz, mert én voltam az a közönség, amelynek a figyelmét méltányolta. Ami engem illet, úgy véltem, hogy a vasúttal kapcsolatos tudása annyit ért, mint bármilyen más. (A pestis, 228/229. old.)

Danilo Kiš:

„Akkoriban, amikor kizártam apám íróasztalát, hogy kézirataiban megnézhessem az ábrákat és ideogrammákat, mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy tényleg az általa készített autóbusz, hajó-, vasúti és légi közlekedés menetrendjének új (harmadik) ismételt és bővített kiadásáról (az újvidéki Eng & Comp. kiadványa, Đorđe Ivković Nyomdája) van szó. Sok időre volt szükség, amíg megértettük apa kéziratának igazi értelmét és lényegét. Ő ugyanis, amikor elkezdte   készíteni a menetrendet, egy kicsit megfertőződött az országok és városok neveivel és így történt meg, hogy tudatában a tengerek és kontinensek összekapcsolásának egyébként nagyon hasznos és gyakorlatias szándéka ellenére egy csalóka, hallucinációs ötlete támadt: az ilyen mózesi feladathoz nem elegendő meghúzni a vonalat két távoli város közé és feltüntetni a vonat vagy a hajó indulási illetve érkezési idejét. (…) és egy késő estén, az ihlet teljes rohamában, megvilágosodva papírra vetette az első mondatot, amelyet valamilyen előszónak vagy használati utasításnak szánt. Ez a fenséges gondolat, ez a zseniális kérdés villant fel az agyában, váratlanul, mint Mózesnek a hang az égő bokorból. És az az egyetlen mondat, az a nagy, sorsdöntő,a magasabb, metafizikai síkra emelt kérdés értelme és titokzatossága rövidesen magával ragadta és apám eldöntötte, hogy megadja rá a választ: „Hogyan elutazni Nicaraguába?” (D. K. Bašta, pepeo (Kert, hamu), Prosveta Belgrád 1965., 49. old.)

Ezerkilencszáznegyvennégy szeptemberének utolsó előtti napján kikísértem apámat a vonathoz. Bajára ment, tiszteletben tartva a behívót és féltve a családot, ha másként cselekszik. Nem volt bátorsága rejtőzködve kivárni – az akkor már bizonyos – végkifejletet. Elment a vonattal örökre, csakúgy, mint a bácsikám 1942 elején. Akkor nagyon hideg volt, 1944 szeptemberében meg nagyon meleg. Apám mégis magával béléses kabátját, amelyet a gazdasági válság éveiben vásárolt, amikor hosszú munkanélküliség után kézhez kapta első fizetését. A kabátot csak akkor, 1931-ben öltötte magára és soha többé. Kétlem, hogy sikerült volna felöltenie halála előtt.

Most ugyanazon a vágányon bizonyos vonatok ismét nem közlekednek a szokásos járatokon, tiszteletben tartva az érvényes menetrendet. A halál ismét ott ólálkodik a vágányok mellett...

1992. I. 6.

Újvidéken – a Miletić-emlékműnél – ma békegyertyákat gyújtanak. A polgárok 18 órától gyülekeznek, meggyújtják és megsokszorozzák az emlékezés lángjait, reményeink szerint a célratörő figyelmeztetését is. Közülük sokaknak hosszú az emlékezete, de mindenkinek meg van a maga oka a gyertyagyújtásra. Nem is olyan régen letaposták a szabadkaiak meggyújtott gyertyáit. Ezután – a közrend érdekében – betiltották a gyertyagyújtogatást.

Svetozar Miletić (1824–1901), a vajdasági szerbek vezetője szenvedélyes és erőteljes jelenség volt, meggyőző szónok és kiváló újságíró is, akiért különösen a fiatalok rajongtak. Hosszú és áldozatos tevékenységet követően, megtörve vonult vissza. A vajdasági szerbek ezután megoszlottak és szembehelyezkedtek egymással, a radikálisok és a liberálisok, és egyik is, másik is Svetozar Miletićre esküdözött.

Az újvidékiek a híres szobrászt, Ivan Meštrovićot kérték fel, hogy készítse el a Miletićhez méltó emlékművet a városháza előtti főtéren. Az emlékművet ünnepélyesen 1939. október 1-jén leplezték le egy egész sor emlékezetes rendezvénysorozat keretében.

Csak néhány nappal korábban, szeptember 25-én adták át „Vajdaság szívében a Balkán egyik legnagyobb és kétségtelenül legkorszerűbb középületét”, a báni palotát, amelyről a sajtó leplezetlen büszkeséggel ír. Egy nappal Svetozar Miletić emlékművének leleplezése előtt nyílt meg a kortárs vajdasági képzőművészek kiállítása. Igaz, a meghívásnak csupán tizenhét alkotó tett eleget, másokat viszont a szervezők nem hívtak meg. Természetesen Milan Konjović kiemelkedik a többiek közül – írják a műkritikusok. Másokat is megemlítenek: Ivan Tabakovićot, Ivan Radovićot, Magda Mamužić-Petrovićot, a kiállítás egyetlen női résztvevőjét, akinek ez egyben az első nyilvános bemutatkozása, a legfiatalabbak között pedig később ott olvashatjuk a tekintélyes Milivoje Nikolajević, Stojan Trumić és mások nevét.

Újvidéken tart az ünneplés, igazi békebeli a hangulat – mondhatnánk ma. Senki sem gondolt a háborúra, hallani sem akart róla senki. Az újságok viszont írtak. A Naplóban szeptember 2-án például ezt: „Kitört a német-lengyel háború!”, de a többi újság is hasonló híreket közölt. Amikor az ünneplés elcsitult, épp szeptember 11-én, a valóban szuggesztív, baljós töltetű mondatot, miszerint „...rövidesen megkezdődik minden idők legnagyobb háborúja!” (Napló, 1939. X. 11.)

Érdekes! A vajdasági képzőművészek alkotásaikban nem is sejtik, nem is érzékelik azokat a történéseket, amelyek megrázzák egész Európát. Csupán az egy évvel korábban a fiatalok szabadkai kiállításán, amelyet a Népkörben rendeztek meg október folyamán volt érzékelhető a szorongás légköre.

A leleplezés után még két év sem telt el, az emlékművet leszerelték, a háború pedig szörnyűségeivel bejárta Vajdaságot is.

Ma, amikor az újvidéki gyertyákra emlékezünk, állandóan egy (egyetlen!) képet látok magam előtt az 1939 őszén megrendezett újvidéki kiállításról. A legfiatalabb résztvevő, Bogdan Šuput, aki 1914. szeptember 6-án született Sziszeken, akkor állította ki a megfestett Koponyákat, azt a festményt, amely Lubarda Leölt bárányával együtt a második világháború kataklizmái előtti balsejtelmek diptichonját alkotja és Šuput művészetének fényes pillanatát jelenti.” – írja róla később L. Trifunović.

A bizarr csendélet 6-7 emberi koponyával és más csontokkal, vázákkal és könyvekkel egy fiatalember alkotása, a szürke, nyomasztó vászon körül pedig a színek tűzijátéka – az idősebbek alkotásai.

Šuput barátja, Peđa Milosavljević festő a háború után okkal jegyezte fel a szürke színnel kapcsolatos meglátásait. „A szürke a mozdulatlan és szervetlen természet színe, az élet túloldali állapotának és helyzetének a színe, a csatatér, a hamu, a katasztrófa, az elnyúló esők, árvizek színe, a jég színe, a felhők és a vizek hideg színe, a zavaros Duna színe, amelynek vizében, ha úgy tudnak nézni, megláthatják Bogdant.”

Bogdan Šuputot az újvidéki razziában, 1942. január 20-án ölték meg.

Érdekes mód, talán az egyetlent azok közül, amelyeket 1941-ben a Vajdaságban leromboltak, Miletić emlékművét nem semmisítették meg. Szándékosan és ügyesen rejtették el. Megmaradtak még a jól megolajozott csavarok is, amelyek ahhoz kellettek, hogy az emlékművet visszaállítsák a talapzatra.

1992. III. 28.

Szombat. Az ügyviteli vonattal Belgrádba utaztam. Az általában üres szerelvény most tele van fiatalokkal, valószínűleg az autókiállításra utaznak. Zsivaj és jókedv – mint általában, amikor sokan vannak egy helyen. Ilyen feszültség alatt zajlott a beszélgetés egészen Belgrádig.

A Balkán utca felé veszem az irányt és egyszer csak úgy érzem, hogy az utcai zaj szinte síri csöndhöz hasonlít a vagon hangulatához képest. Mégis, eszembe jutott a tavalyi, hasonló helyzet. Akkor Újvidékről utaztunk. A vagon megtelt fiatalokkal, rámenősen hatottak, az agresszív feszültség minden egyes korty konyak után tovább fokozódott. Észrevettem, hogy az éretlenek minden egyes kis csoportjának vezére üveget tartott a kezében. Minden üvegen azonos címke. Mintha csak valaki egy karton italt vásárolt volna meg és osztott volna szét. Az állomásról a szabadkai stadion felé vették az irányt.

Az elsőként említett csoport vidámsága a számukra elérhetetlen gépkocsimárkákkal való találkozás előtt óriási töltetet eredményezett – mondhatnám egy olyan korosztály képviselőiben, akik tudták, hogy a technika és a lehetetlen lehetőségek korát élik.

Ez a másik csoport az ellenfél szurkolóival való találkozás felé haladt. A küszöbönálló párbaj előtt nőtt a feszültség, szinte perzselt a hozzád hasonlókkal, de a „másikéval” szembeni szenvedély. Az összeütközés előbb-utóbb hihetetlen következményekkel járó káosszá fajul.

A Balkán utca elejének kirakataiban pisztoly-, tőr- és bilincstokok nagy választékát kínálják. Följebb, a Moszkvához közel – a vadász- és sporthorgász-szaküzlet kirakatában nagy felirat: Pisztolyokra befizetéseket vállalunk!

A békeszerető belgrádiak nem félnek attól, hogy gyorsan megtörténik a béke, van idejük a pisztolyokra várni.

A Terázián a csorgó kútnál egy hálózsákban valaki, mellette két lány álldogál. A lap szövege szerint arra kérik a polgárokat, hogy támogassák éhségsztrájkjukat. A járókelők elhaladnak, alig fordul meg valaki, alig lassít le akár csak egy pillanatra is. Az Albániától nem messze az étterem homlokzatába simulva egy bronzoszlop. Emlékeztető a Balkánon megtartott első filmvetítésre, 1896. június 7-re. Ez alig öt hónappal a Grand Caféban megtartott bemutató (Párizs, 1895. XII. 28.) után történt. Azon a nyáron a pesti városi parkban zajlott a hatalmas Millenniumi Kiállítás, Budapest pedig most – 100 évvel később – arra készül, hogy a világkiállítás házigazdája legyen. A Nemzeti Múzeum épületéhez sietek. Nagybecskerekről autóbuszt küldenek, hogy megkönnyítsék számunkra az elutazást a Duna-menti országok I. akvarell-biennáléjának a megnyitására. Csupán tizennégyen jöttünk össze, több műkritikusra, történészre, művészre számítottunk. Eszembe jutott a sokaság a vonatról. Az autóbusz ingyen szállít el bennünket oda, délután pedig vissza. Az utasok között megindult a sutyorogás, hogy a házigazda a pénztelenség ellenére is gondoskodott meglepetés-ebédről.

Honnan ennek a Bega-parti városnak a bátorság, hogy az egész országon átfolyó hatalmas Dunától távol, ilyen rossz időkben nemzetközi művészeti kiállítást szervezzen?

A bánsági sík szikesek és szántóföldek ölelésében, laloi lassúsággal régóta és kitartóan bizonygatják, hogy lehetséges kultúrközpontot kialakítani a társadalmi történések hagyományos központjain kívül is. Kis város, nagy ambíciókkal, amelyet épp a művészi alkotások kapcsán emlegettek Bécsben, a kék Dunán, még 1886-ban. A nemzetközi kiállításon felfigyeltek az ügyes nagybecskereki lányok, Streitman Antal valószínűleg magyarosított sváb tanítványainak szerb szőtteseire, amelyek később sorra megismerteti Nagybecskerek nevét a világkiállítások látogatóival, méghozzá a modern formatervezésű magyar, román, szlovák és szerb folklórkincsek révén. A már említett tanár és festőművész úttörő szerepet vállalt: ő alapozta meg a gyermekrajzok iránti modern viszonyulást. Ő szervezte meg 1902-ben az akkori Magyarországon az első ilyen jellegű kiállítást. A nála érettségizők közül később többen is jelentős hírnévre tesznek szert. Például Fülöp Lajos az ismert tanár és művészet-teoretikus, vagy Todor Manojlović-Todoš költő, tanár, esztéta, műkritikus.

Streitman Antal volt még 1899-ben az egyik szószólója Nagybecskereken „a nagybányai művésztelephez hasonló Művésztelep magalapításának”. Azután megalakította a Nagybecskereki Impresszionisták csoportját, amelynek tagjai időnként Nagybányára látogattak. Ennek a csoportnak az egyik utolsó tagja volt az akkoriban még fiatal Vanyek Tivadar. Később ő lett az 1956-ban megalapított écskai művésztelep első igazgatója.

A becskereki szerb szőnyegek bécsi bemutatkozásától a művésztelep létrehozásáig sok víz folyt le a Dunán teljes hét évtizeden át. Pontosan száz évvel korábban, miután a főutca kirakataiban bemutatták őket, 1892. május 4-én a megyeházán megrendezték az első művészeti kiállítás.

A város tehát rendelkezik művészi hagyományokkal, sőt, még korábbiakkal is, mint a jelzett dátumok, s nem csoda, hogy díjat kap 1900-ban Párizsban, 1902-ben Torinóban, 1904-ben Saint Louisban és így tovább.

A művésztelep gazdag gyűjteményével a jugoszláv akvarellisták találkozóira emlékeztet. Ez még akkoriban volt, amikor az ország minden részéből érkeztek ide a képzőművészek. Most, úgy tűnik, könnyebb lesz összehozni a távoliak nemzetközi gyülekezetét mint a tegnap még közeliek kisebb csoportját.

Ma délben, gyönyörű napsütéses időben, amely kiválóan alkalmas arra, hogy akvarellek készüljenek a kisebb és a nagyobb folyók mentén, a lankák erdeiben és mindenütt, ahol az embereknek sikerült felülmúlniuk a primitivizmus állati bizalmatlanságát, Zdravko Mandić a művésztelep vezetője felkérte dr. Irina Subotićot, hogy nyissa meg a Duna-menti országok első akvarell-biennáléját.

Egy évszázaddal korábban, a megyeházán, ott szemben összegyűlt közönség nemzeti összetétele azonos volt a mai nemzetközi művészeti szemle résztvevőinek nemzeti összetételével. Becskerek mindig is soknemzetiségű volt és mindig is Európa felé volt fordulva. Itt még egy emlékezetes temetésnek is furcsa szimbolikus töltete van, amely egyeseknek okulásul szolgálhatna. Annak idején, mint azt Veljko Petrović feljegyezte, amikor Konztantin Danilo festőművészt temették utolsó kívánsága szerint szeretett Szófiája sírja mellé a katolikus temetőben, könnyen megtalálták a kompromisszumot. „A szerb pravoszláv pap elénekelte a halottat és elkísérte a katolikus temetőig, ott meg a katolikus pap várta.” Ez 1873 májusában volt, akkor is, most is sok halott és élő volt a nemzetiségük szerint európaiakká nyilvánított szülők vegyes házasságaiban, akik nem voltak hajlandók aklokba tömörülni.

Itt a zsidók nem tűntek ki a művészetekben. Amennyire tudom, B. Szabó György festő és író egy zsidót emlegetett, aki a művészetekre bujtogatott és segítette az embereket a művészetek felé vezető úton. A sajtó megörökítette azoknak a zsidóknak a neveit, akik mecénások voltak és sok képet vásároltak a már említett és a többi kiállításon a századforduló éveiben.

A németek ügyesek, racionálisak és spórolósak voltak. Ahogy gazdagodtak, úgy váltak mecénásokká és különösen abban szereztek érdemeket, hogy a tehetségeseket iskoláztatták és megszervezték az iparművészetek és a kézművesek kiállításait.

A század elején a Nagybecskereki Takarékpénztár hiteleket hagyott jóvá a kiállított képek vásárlására, a tartozást pedig tizenkét részletben törlesztették.

Vukica Popović, aki Nagybecskerek képzőművészeti életét kutatta, a helyi Torontál 1912. évi 290. számából idéz: „A közönség, nemzeti és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül nagy számban megtöltötte a kiállítótermet.”

Ma a kiállító terem ugyancsak tömve van, de nehéz lenne különbséget tenni a jelenlevők hovatartozásában. Zsidók és németek szemmel láthatóan nincsenek közöttük. Az elsőket a fasiszta faji őrület nevében kíméletlenül és könyörtelenül pusztították. Az utóbbiakat meg valamilyen másfajta „igazság” nevében üldözték.

A kiállítás résztvevői között nincsenek meghívottak Németországból, visszautasították, hogy ilyen körülmények közepette jelen legyenek, Bécs pedig még csak nem is válaszolt a meghívásra.

A kiállítani vagy sem kérdés kapcsán Irena S. kolléganőm, többek között, a következőket mondta (azt hiszem, igaza van):

„A dilemma a jelenlegi helyzetben lehetséges két viselkedési formára vonatkozik: vagy ellenállással, bojkottal, a tiltakozás jegyében mindenfajta tevékenység beszüntetésével lehet felelni, vagy ellenkezőleg, erőt lelni és ezekben a forrongó napokban, hónapokban, években szellemiséggel felülmúlni minden földszintes szenvedélyt, továbbra is törekedni az olyan célok, eszmék és mércék elérésére, amelyek korábban is vezéreltek bennünket. Önmagunk és a világ előtt bebizonyítani, hogy nem öltek ki minden humánus elvet, s hogy létezik még akarat és szándék, hogy másként éljünk és távolabbra, Európa felé nézzünk.”

Emlékszem, annak idején a zombori Képzőművészeti Ősz bemutatkozására 1961-ben, majd a szabadkai Képzőművészeti Találkozóéra 1962-ből. Azt gondoltuk, hogy örökké művésziek lesznek, a jugoszláv kulturális térség átfogó színtere. Most vajon mivé lesznek?

Vajon az akvarellfestők ma meghirdetett nemzetközi barátkozása tartósabbnak bizonyul-e?

A jövő sajnos számunkra a kaland és a horror kategóriájába tartozik, semmiképp sem a körvonalazott bizonyossághoz, amelybe beépíthetnénk a reményt, a nyugalmat és a szellemábrándozó szárnyalásait. Szellemiséggel szembeszállni az őrülettel! – ahogyan Irina mondta. A művészet az emberség bizonyított állandója, kizárólag az alkotói képzelet szuverenitására támaszkodik, tehát nem gyűrhető le és semmisíthető meg, amíg csak ember él a földön. Csakhogy, meddig fog létezni? Egyébként is, az ember és a művészetek elkülönülése mind nyilvánvalóbb. Több a romboló szenvedély, mint az alkotói töltet, és legkevésbé nyilvánul meg érdeklődés a művészetek iránt.

A kiállításon díjakat is osztottak. A zsűri a hazai művészek alkotásai mellett bolgár, cseh és szlovák, továbbá magyar, román és ukrán résztvevők munkáit bírálhatta el. Díjat kapott Miodrag B. Protić, valamint a bolgár Milko Boskov és Galina Szergejevna Grigorjeva Kijevből.

Én azonban állandóan visszatérek ahhoz a falhoz, amelyen Buki Prvački tavaly készült trófeatájképei lógtak.

Nemrégiben Zomborban a Sejtések festői című kiállításon Prvački 1981-ben készült munkáival mutatkozott be. Akkor trófeaszőrmék című képeivel a dinamikus lények baljós sorsát szemléltette, amelyek halálra vannak ítélve az ember számára kedves testburkolatuk miatt. Igaz, a trófea-asszociációk menthetetlenül megidéznek térségünkből egy másik korszakot is. Ezúttal Bukinak az akvarell-biennálén bemutatott lapjai velőbe találóak. Egy külön falról sugározzák a szorongással teli lila balsejtelmeket. Mint a vízzel lemosott és rétegekbe rakott jelképek, amelyek a kék-piros átmosódások és a sárgás mulandóság egyedülálló harmóniájára szorítkoznak. A féktelen diszciplína magabiztos alkalmazása, a sajátos kézjegy és a szorongás, amely a lapokról árad, Prvačkit a kiállítás egyedülállóan látnoki összefoglalójává emeli ki. Buki akvarelljei akár a biennále és a nemzetközi szemle születési idejének jelképei is lehetnének.

Buki nem kapott díjat. Úgy vélem, sokkal inkább megérdemelte volna, mint mások. Távol él tőlem, egészen Szingapúrban, ki tudja, találkozom-e vele valaha is, hogy elmondjam neki, mit is gondolok a díjakról.

Ennek a kiállításnak a nyomait egy nagyon szép katalógus őrzi. Bátorító a szponzorok hosszú sora, akik támogatták a kiállítás megrendezését és a katalógus nyomtatását. Vajon ez csak illúzió, vagy annak igazi jele, hogy a kiállításra szüksége van a városnak?

Mint egykoron, megerősítve a becskereki Torontál című napilap 1899. március 29-i vezércikkével, nem sokkal századunk beköszöntése előtt. Dr. Vinczehidi Ernő már akkor megemlítette a művésztelep létesítésének ötletét. Szerinte a megyeszékhely civilizált, az itt megrendezett kiállítások pedig – amelyeken a látogatók tömege szorong – azt bizonyítják, hogy a város igényli a művészeteket!

A városban ma működik egy művésztelep, a gyűjteményből modern galériát alapítottak, ez pedig az akvarell-biennále házigazdája.

A megnyitót követően kellemes volt társalogni a vendégszerető házigazdák asztala mellett. Egyedül készítették azt a körömpaprikás, ami után az ember mind a tíz ujját megnyalta. És mindenkinek jutott egy-egy fánk, stb.

Az autóbusszal nem utaztam vissza Belgrádba és nem jártam a Balkán utcán. Ugren kolléga autójával elhozott Újvidékig.

1992. IV. 14-15.

A magyarországi Nagykanizsára utaztam. Meghívtak, hogy nyissam meg Kondor Béla (1931–1972) festőbarátom kiállítását.

Még 1962. augusztus 14-én ismerkedtem meg vele. Valószínűleg az volt az év legmelegebb napja. Bécsi utca 1. alatti műtermében olyan pesti értelmiségiekkel találkoztam, akik mindenek ellenére elszántan a saját fejükkel akartak gondolkodni. Kondor mellett találkoztam Pilinszkyvel, a költővel, a festők doajenjével, Barcsaival, az avantgardista Kornissal, a grafikus Csohánnyal és még sokakkal. Pénztelenségünkben Stojan Vujièić volt a támogatónk, a tekintélyes irodalmár, a művelődési események sajátos alakja. Kondor mellett eltéphetetlen baráti szálak kötöttek Németh Lajoshoz, az azt követő évtizedek kétségtelenül legjelentősebb magyarországi művészettörténészéhez. Ő sincs már velünk!

Művelődési Otthonuk pazar kiállítótermében nyitottam meg a kiállítást. A házigazda és szervező, Horányi Iván igencsak levert volt – nagyon kevesen voltak jelen. Én eljöttem Szabadkáról, Szajkó leugrott Pestről, ahonnan férjével együtt érkezett T. Nagy Katalin. Ugyancsak Pestről érkezett meg Hadik András kolléga. Volt néhány hazai is, többnyire Horányi közeli barátai és munkatársai. Meg néhány állandó kiállításlátogató.

Ennek ellenére jókat társalogtunk, emlékeztünk. A beszélgetés során Katalin férje megkérdezte, emlékszem-e, hogy jártam a lakásukban. Kiderült, hogy ő az a kölyök, Plesnivy Károly, a már jóval korábban elhunyt művész, a Magyar Képző- és Iparművészek Egyesülete elnökének fia. Dévics Imrével, a Képzőművészeti Találkozó már ugyancsak megboldogult igazgatójával együtt gyakran találkoztunk Plesnivyvel, akivel szorosan együttműködtünk a hatvanas években. Így ők ketten is az emlékezések témájává lettek.

Nagyon gyorsan visszatértünk az időszerű történésekre. Kiderült ugyanis, hogy a társaság java része fiatal volt, számukra az az idő „régmúlt időnek” bizonyult.

A beszélgetés során észrevétlenül vetődtek fel témaként gyermekkorunk meséi. A középpontba Hans Andersen (1805–1875) dán író ólomkatonája került, amikor belebocsátkoztunk a jövővel kapcsolatos fejtegetésekbe. A kisfiú az ólomkatonát játékból egy papírcsónakba tette. A sors szeszélye folytán a víz magával ragadta és a gyermekkori képzelet szárnyán számos kalandba keveredett.

Vajon miért épp katona jutott az eszünkbe?

Hazafelé vezetve az úton gyakran találkoztam a mi rendszámainkkal. Abba az irányba siettek, amerről én érkeztem, azaz Zágráb felé tartottak.

A határon hosszú sor várt, a többnyire magyar rendszámú autók egész menetoszlopa, akik vásárolni indultak a határon túlra. Mi most a számukra olcsó ország vagyunk. Amikor megismerkedtem Kondorral, a forintot bagóért adták az ócskapiacon. A jugoszlávok a pestiek számára ”amerikai nagybácsik” voltak. Most mintha minden a visszájára fordult volna.

1992. VII. 6.

Husz János 1415-ben a mai napon halt máglyahalált, Thomas Moret pedig 1535-ben ezen a napon fejezték le. Mindkét esetben ez volt az erkölcs és a humanizmus zsarnokság elleni harcának a kimenetele.

Három évtizeddel ezelőtt hunyt el William Faulkner (1897–1962) neves, Nobel-díjas író. Amikor 1950-ben átvette az irodalmi Nobel-díjat, Európában ismertebb volt, mint Amerikában, az elismerésért mondott köszönőbeszédében a következőt mondta: „Az író kötelessége segíteni az embernek, hogy kitartson...”.

Milan V. Dimić utószavában (Divlje palme/Starac Vad pálmák/Az öreg, Prosveta Belgrád, 1966.) a következőket írja: „...Faulkner protestáns a szó teljes értelmében: a szellem és az anyag összeütközésében ő mindig a szellem oldalán áll, a régi és az új összeütközésében szimpátiája a régié, amikor a szív múlhatatlan igazságairól – a szerelemről, tisztességről, büszkeségről, könyörületességről és áldozatkészségről beszél (a stockholmi beszéd) – ő ugyanabban a szellemben úgy véli, hogy „régi igazságokról beszél, amelyek nélkül nincs irodalom”, és mégis, akárcsak Balzac – akihez sokban hasonlít – a dolgokat olyannak látja, amilyenek...”(305)

***

A Társadalmi Könyvviteli Szolgálat épülete előtt kitartóan állnak a sorok abban a reményben, hogy beváltják a pénzüket. Valaki átverte a népet! Mindenki naivnak teszi magát. Úgy látszik, valakinek mégsem volt kedve aprópénzekkel foglalatoskodni. Épp az az aprópénz keserítette meg azok életét, akik sohasem rendelkeztek nagyobb címletű bankókkal.

A TV-n a meggyújtott gyertyák sokaságának lenyűgöző képei, amelyek a nyolc napig tartó Vid-napi tanácskozás végét jelzik. Utána a belgrádi zenészek rock-koncertet tartottak.

A régi és az új összeütközésében, a régi igazságokkal szemben, a dolgok olyanok, amilyenek...

1992. VII. 7.

Ma július 7-e, a felkelés napja van.

Žikica Jovanović-Španac kezében az első felkelő puskája 51 évvel ezelőtt dördült el. Azonnal a háború után piros betűkkel írták be a naptárba. Azóta ez a nap az emlékezés napja, fél évszázad múltán pedig felmerül a kérdés: vajon az a nap emlékezésre méltó-e?

Ma egyesek megünnepelik, más korábbi ünnepelők adják a naivat, a harmadikak vitatkoznak és így a végtelenségig. Létezése viszont tény, a történelem része. A dátum mint a gondolatok, kételyek, vizsgálódások, események és következmények kiindulópontja semmiképp sem kitörölhető! Létezett és kiinduló mezsgyekaró volt.

A sztrájkoló egyetemisták ma is tiltakozó sétára indulnak a Dedinjeig. A két jelkép között fél évszázad húzódik – és a különböző álláspontú korosztályok. Az akkori fiatalok, akik immár öt teljes évtizede büszkék önnön lázadó ifjúságukra elvitatják a mai fiataloktól az ifjúkori lázadásra, az önnön sorsuk iránti érdeklődésre való jogot. Egyeseknek mintha elő lenne írva az örökös ifjúság, a valóban fiataloktól pedig elvitatják az érettséget. Az ilyen szembenállásban, logikusan, az előre diszkvalifikált fiatalok támogatása nélkül a felkelői töltet az idősek jelképévé zsugorodik össze.

***

Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a forradalmi önimádat örökifjúsága nem más, mint a leplezett és agresszív egyként gondolkodás kategóriája.

Mégis, létezik egy ifjúság, amely halála után is lankadatlan lendülettel marad fenn, sőt – akár még állítani is lehetne – még nyer is frissességében és több rétegű jelentéstartalmában. Ezek az égi kertek, amelyeket a kimeríthetetlen szerelem öntöz, amelyek mélyen gyökereznek és vitálisak s amelyek Vityebszk álmaiból, a festő, Marc Chagall szülőföldi látomásaiból nőttek ki.

Az biztosan tudni, hogy július 7-én született. De hogy 1887-ben vagy 1889-ben, az már úgy látszik, nem tudható. Érdekes, hogy az irodalomban, többnyire a nyugati az első évszámot emlegeti, míg a keleti két évvel fiatalabbnak tünteti fel. Hosszú és termékeny élete 1985. március 28-án ért véget az ég kékjével körülvéve, amelyben az általa festett rabbikkal, koldusokkal, szeretőkkel, szárnyas halakkal, hegedűkkel, órákkal és tehenekkel, szirénekkel és kakasokkal együtt vonja kétségbe az idő és a tér határainak létezését. Micsoda szimbolika! Házi felvonójában nyugodott meg mindörökre, átengedve alkotásainak a szárnyalást – immáron közvetlen segítsége nélkül.

A következő évben, szeptember 18-án Velencében, nem messze a Pesaro-féle palotától, amelyben Paul Kle kiállítását mutatták be, megnézhettem Chagall kiállítását. Az elején, az első kép – Petróleumlámpa az asztalon: színvilága hangos, fauvisztikus. A kép Párizsban készülhetett, 1910-ben, amikor ösztöndíjának köszönhetően megérkezik és a művészetek fővárosában marad 1914-ig. A megfestett motívum inkább emlékezés a hering-raktári szegény munkás, a vityebszki zsidó családi otthonára. A kép ott is készülhetett, mielőtt Európába indult volna- A kiállítás utolsó képe azonban – az Azúr kakas című mozaik csak a festő azúr-parti otthonában készülhetett, ahol évtizedeken keresztül zajlott a költői küzdelem a dolgok szellemi meglátásaiért. Chagall kakasa piros-fehér farkának összhangja az Azúr kékjével és a nap sárga villanásaival a fiatalos emberszeretet és a kimeríthetetlen alkotói töltet diadalát jelenti. Ami összhangban van a festő szavaival: „Demoralizált világunkban minden megváltoztatható, kivéve a szív, az emberi szerelem és az isteni megismerésére való törekvés.”

Annak idején, 1948-ban a velencei Biennálén Chagall Nagydíjat érdemelt ki. Az alig véget ért esztelen rombolás feletti döbbenet és az atomgomba alatti bizonytalanság közepette az emberek Chagall nosztalgikus képén, a régóta nem látott Vityebszk feletti égben felfedezték a remény útját. Mit is mondott Eli For: „A művészet úgy viszonyul a halálhoz, mint a szerelem. Az is, a szerelemhez hasonlóan rettenetesen haszontalan és rettenetesen jelentős, és azt is, akárcsak a szerelmet, a magasztosult szívekben a kábulattal vegyült rettegés jellemzi.” (Duh oblika, Naprijed Zágráb, 1959.). Chagall 1914-ben tért vissza Párizsból Vityebszkbe. Annak a hitnek a lendületével, hogy jó irányban „megváltoztatják a világot” vett részt a forradalmi fordulatban. teljes egészében magára vállalta az angazsált népművész szerepét. Furcsa képeket festett lebegő emberi alakokkal, a szabadság megtestesült jelképeivel, megszabadulva a szellemiségtől és az új idők hozta lehetetlen lehetőségbe vetett hittel.

A szimbolizmus, amelyet a zsidóság keleties vallásossága és a családi környezet melegsége nevelt ki, valamilyen titokzatos, magányos költészetté – erővé bokrosodott, amellyel a nincstelenségben megcsömörlött mindennapok szürkeségét képzelőerejével a színek, a szerelem és a korlátok nélküli, felszabadult szellem forgatagává változtatta. Vityebszk sáros utcái felett, a képzelet szárnyánb lebegve a festő a vidéki kisváros másfajta vízióját tekintette át, amely meleg, gazdag, számtalan asszociációval volt kitöltve. Az idő a partok nélküli folyó az egyik festményének a címe, amely jelképekkel kitöltött látomás. Visszaemlékezve azokra a mesékre, amelyekkel gyermekkorában a mindennapi lét szorongásait űzték szét, Chagall belemerült a megújulás folyamába, a képzelet szentelt vizébe, amely gyógyít minden vereséget, amely önbizalommal tölt fel s erőt kínál a lehetetlen feletti szárnyaláshoz.”

Kivételesen kreatív képességeit és az egyén győzedelmes szókincsét, amely művészettel védi integritását, Chagall abban az időben dolgozta ki, amikor megrázóan merült fel az emberiesség kérdése az emberben, a szebb jövő nevében végrehajtott terror, a vér és a lelkesedés, az élet és a halál feletti kételyek idején.

„Úgy tűnik, hogy minden ilyen megrázó válság után, amikor a politikai vagy a harci dráma kérdésessé teszi valamely embercsoport fennmaradását, szükségleteiket, szokásaikat és csoportosulási formáikat, bekövetkezik a szellemi energia robbanása, amely magába gyűjtötte az idők minden borzalmát és nyugtalanságát, hogy létrehozhassa és táplálhassa a hatalmasságok képzeletét. (E. F. 349. oldal)

Amikor a Szovjetunióban a forradalmi lendületről és hősies realizmusról szónokló művészek kerültek befolyásos pozícióba és terelték az alkotóművészeteket a dogmák megfellebbezhetetlen aklába, amikor Lenin követelésére feloszlatták a Proletkultot, nehogy önállósuljon a proletár kultúra, Chagall elment. Csupán még egyszer tért vissza, 1973-ban a Tretyakov Képtárban műveiből rendezett kiállítás alkalmából. Akkor nagyon szeretett volna elutazni Vityebszkbe – de szerencsére – nem sikerült neki!

Mark Zaharovics Sagal elindult a nagyvilágba, útravalóként pedig magával vitte Vityebszkjét és környezetét. A szülőföldhöz való erőteljes kötődés nevelte Marc Chagallá, századunk egyedülálló, egyik legbefolyásosabb művészévé. Vityebszkre támaszkodva fejlesztette ki a szürrealizmus öntörvényű vízióját, kibékítette a tudatos vágyódást a tudatalatti lüktetéssel, amiből az éber és érzelmes ember művészi látomásai fejlődtek ki, s a nosztalgiát a kimeríthetetlen vitalitás és az isteni harmónia szintjére emeli. Festészetének példáján keresztül kínálta fel a demoralizált világ emberének a szív és a szerelem, illetve a fiatalos vitalitás szilárd támaszát.

Jól tudta, hogy az emlékekben levő Vityebszk valósága nem létezik. A partok nélküli folyó idővel elvitt minden felismerhetőt, különösen az egymásra utalt szerencsétlenek harmonikus együttélését. Vityebszk azonban benne maradt, megtartotta a kiindulópont és a megmaradás erejét. Gyökereiben tartós művészként legyőzte a háborúkat és az esztelenséget, az erőszakos kollektivizálást és a bolsevik ideológiát. Megőrizte az emberléptékű Vityebszkot, mint az emberi érzelmek és a szellem semmivel sem korlátozott szabadságának jelképét. A folyó elvitte a hatalmasságokat és a zsarnokságot, maga mögött hagyva a földszint pusztaságát és Vityebszk, illetve a hozzá hasonló élőhelyek leszármazottainak a félelem iszapjába ragadt tömegeit. Felettük zenészek, szeretők és minden generáció örökké élő kortársai repkednek, valóban repkednek az emberi fennmaradás azúrkék titkaiba vetett reménnyel. A lángoló színekbe öltöztetett megbékélés, emberi méltóság – aki számára a kilátástalanságban még mindig megmarad a mindennapok szürkesége feletti szárnyalás lehetősége. Az örökség chagalli, a fiatalok azon jogának megerősítése, hogy reálisak legyenek és követeljék a lehetetlent.

Az emberek, a dolgok és az állatok nem röpködnek madarakkal és csillagokkal társulva a megalkotott fikcióban, amely valódibb a mindig mosolygó gyermek festményein tapasztalható valóságnál.

Halála alkalmából az egyedülálló Steva Stanić, aki mindig az írógép felett „röpköd”, kutatva az emberi rezdülések feledhetetlen pillanatait, fontosnak tartotta idézni a következőket: „...ha azt akarják, hogy önmagamat írjam le ebben a pillanatban, még mindig van kedvem és frissességem a festészethez, orcámról még nem tűnt el az a pír, amelyet magammal hoztam szülőhelyemről, Vityebszkből, az a lányos pír, amely miatt ifjúkoromban néha nagyon szégyelltem magam.”

Ehhez talán hozzá kellene fűzni: sem az orcájáról nem tűnt el a pír, sem cipőjéről soha nem hullott le az orosz föld pora – tette hozzá joggal Steva. (NIN, 1985. április 7.)

***

Hogy a cipőkön mennyi port őriznek meg, illetve mennyit vernek le róluk, vagy talán végleg eltűnnek a szétmálló cipőkről, amíg a fiatalok reménytelenül talpalnak a világban, emlékezve szülőhelyükre. Mert hiszen nem mindenkit faragtak chagalli fából, ami viszont nem jelenti azt, hogy útravalójukban nem található meg az alkotói potenciál, amelyről jaj de könnyen lemondunk!

1992. VII. 8.

A háború alatt a nyári szüneteket Bácsújfalun töltöttem, ebben a kisebbfajta faluban, amely egy etnoparkhoz hasonlóan volt elszigetelve a világtól. A környező szántóföldekre és a nyári tarlókra kiáradó utca végén laktunk. Ez volt az egyik a két fő közlekedési útvonal közül, amely egykoron a falu tengelyét jelentette az osztrák kolonizáció, vagyis a XVIII. század idején. Az utcák végén, tehát nem messze a mi házunktól is, egy nagy, vízzel teli gödör volt, amelyek úgy keletkeztek, hogy a telepesek vert falú földszintes házainak az építéséhez ezekből termelték ki a földet. Utcánk egészen sajátos forgalom színtere volt az aratás alatt és után. Este egyedülálló látványt nyújtott. Ringó szlovák szoknyákba öltözött asszonyok érkeztek haza pittoreszk szállítmányaikkal: aranycsokorba fonott kalászokkal. Egy akkora köteggel, amelyet marokra lehet fogni, felül a kalászok, amelyek sajátos virágként nyílnak szét. Összekötve kerül a háton viselt kendőbe, majd összegyűjtik a következőt és így sorban, a lekaszált parcellákon napkeltétől napnyugtáig tartó megszámlálhatatlanul sok hajlongás során, ahol a gabona még keresztekben állott, vagy esetleg már el is szállították. Az asszonyok, lányok és gyerekek így gyűjtögették össze a tarlón maradt búzaszálakat. Minden egyes szál, minden egyes kalász egy-egy meghajlás a földig a nincstelenség tiszteletére, a hihetetlen kitartás , a perzselő nap miatti szenvedés jegyében, abban a hitben, hogy ezzel is hozzájárulnak a nincstelenek szegényes magtárának tartalmához. Az asszonyok némelyike a hátán 3-4 nagyobb köteg búzára való kalászt cipelt. Többnyire azonban inkább tucatnyi csokor volt, amelyet büszkén fogtak át a kezükkel, s ami legfeljebb egy nagyobb köteget tett volna ki. Fáradtan ugyan, de csevegve, néha énekelve érkeztek haza. Színpompás népviseleteikben, az aranyló kötegekkel, kipirult arcukkal, a természettel együttélő parasztok megsemmisíthetetlenségének jelképei voltak. Mint egy plakát. Csak a felirat hiányzott: Sok kicsi sokra megy...Kétlem azonban, hogy a gabonaszálak gyűjtögetői valaha is házat építettek volna ebből a fárasztó és reménytelen gazdálkodásból.

Mindez a legújabb üzlet kapcsán jutott az neszembe. A csempészek a legújabb pénzt kisebb címletekre váltják 20 százalékos „vám” fejében. Valaki ezt nyilvánvalóan lehetővé tette a számukra. Most ők azok, akik, mint egykoron a búzaszálak gyűjtögetői, igyekeznek saját konyhájukért gazdálkodni. A zavarodott és elbolondított nép meg sorban áll a TKSZ épülete előtt és fél a bizonytalanságban. Mert a határidő után a régi pénzt újra csak „indokolt esetekben” cserélik be. Összeül a bizottság és kutatja a bűnösöket, amíg csak el nem ül a por. Még az is lehet, hogy az aprópénzre bonokat adnak ki, mint a benzinre. Egyelőre az ócskapiac egyeseknek a tarló, mások számára egzotikus vadászterület, mindenkinek a lehetőségeihez és a jogaihoz mérten. Időről-időre, amikor tömegessé lesz a vadászterület, alkalmazzák az egészségügyi levadászást, elrabolják a nyugdíjas asszonyoktól a deviza-éhkoppot, amely arra elég csak, hogy fennmaradjanak a pozitív nullán, lefoglalják az üzletemberek napi forgalmát – aminek a kockázata eleve be van számítva – így azután nincsenek nagyobb zavarok a piacon, elégedettek a vadak és a vadászok is!

***

A TV Híradóban, kommentálva a képviselőházi történéseket a köztársasági kormány törvényjavaslatai kapcsán egy alig észrevehető asszociáció húzódik meg a régmúlt idők kötelező és hírhedt beszolgáltatására. A kulákokkal való kegyetlen leszámolási kampány kellős közepén egyes falusi hatalmasságok és segítőik számára a maguk módján igen sikeresnek bizonyult a kalászok begyűjtése. A beszolgáltatással megterhelt kulákoknak a gabonát többszörös áron adták el, hogy eleget tehessenek kötelezettségeiknek. csakhogy ezzel még nem lett vége. A kötelezettségeket mindig újraszámolták, ahogy a szükség hozta, de mindig az adós kárára, ám mindig „igazságosan” az illetékesek szabad becslése alapján.

Abból az időszakból egy vidámabb epizódra emlékszem.

Az egyik peremvárosi közösség vezetője, aki még az illegalitásban szerzett érdemeket, viszont nem igazán volt írástudó, megbízható személyként a tanácsnokok egy csoportjával együtt időről-időre megjelent a Városházán, ahol az utasításokat adták ki és határozták meg az újabb kötelezettségeket. A kötelezettség átvétele után és a terepre való távozás előtt, ahol a felvásárlást inkább erővel semmint szép szóval hajtják végre, ez a vezető, kíséretével együtt – városi módon – ebédelni tért.

A történet helyszíne a túloldal, azaz a Városháza mögötti rész, ahol jelenleg a szociális biztosító épülete áll. Régi földszintes ház, bejárata a sarkon, egy étterem, amely évtizedek óta ad magára. A szállásiak először ide tértek be, fogataikat az Ago utcában hagyták. A háborúnak vége, és végre kinyomtatták az első étlapot.

Az asztalfőn ülő vezetőhöz odalép a pincér és elébe teszi az írógépen készült szöveget – az étlapot.

Emberünk méltóságteljesen előveszi a zsebéből a pecsétet, ráüti a meglevővel szemben, aláírja és megszólal: „Még itt is ismernek engem!” Azt hitte ugyanis, hogy a Városházáról küldtek utána valamilyen iratot „miheztartás végett”. Természetesen jólesett neki, hogy a futárnak (pincérnek) nem kellett hangosan kiabálnia a nevét, hanem azonnal megismerte.

***

A TV-n dokumentumfilmet néztünk az egyetemisták meneteléséről, amely hajnali két órakor fejeződött be, miután az egybegyűltekhez beszédet intézett az egyetemista prorektor, Dragan Đilas.   

A Tolsztoj utca előtt a rendőrök megakadályozták a további sétát, így a fiatalok folyamának vissza kellett fordulnia. Ezután leállították a forgalmat és nem lehetett átmenni a Branko-hídon sem, amelyről a nagy költő kilépett az örökkévalóságba. Az egyetemisták leültek az úttestre, tiltakozva, de mosolygós arccal, lelkiismeretesen végezték a tiltakozás feladatát, minden vadság nélkül, hangsúlyozottan békésen és méltóságteljesen. Az operatőr lencséje megörökített egy elemes játékautót, amely sikeresen tört át az útzárlaton – mindaddig, míg valaki fel nem vette és el nem tette.

***

A Helsinki Nyilatkozat aláírása, vagyis 1975 óta létezik az EBEÉ. A magas rangú tisztségviselők bizottsága úgy döntött, hogy az „üres szék” elvét követi, így Jugoszláviának – a megalapítás óta első országként – nem lesz joga részt venni a munkában és jelen lenni a csúcstalálkozókon egészen 1992. X. 14-ig.

Ma levelet kaptam Berlinből, amelyet július elsején postáztak. Néhány nappal tovább utazott, mint az a levél, amelyet a közelmúltban küldtem Szabadkáról Topolyára. Nem is lényeges, noha bizonyos értelemben igenis az. A levélben napló. Ana és Buco a szabadság ideje alatt minden nap figyelmesen lejegyezték a történéseket. Nézem a térképen: Málta szigetének legnagyobb átlója nincs még harminc kilométer sem. Mint Palicstól Györgyénig, Szabadkán keresztül. Máltát minden oldalról a tenger hullámai nyaldossák, de a szabadkai környezetnek is megvannak a maga sajátosságai. A szigeten megtalálhatók a megalitikus építészet emlékei, ami viszont nem jelenti, hogy itt nincsenek jelentős régészeti lelőhelyek. Máltán megtalálhatók a római civilizáció jellegzetes nyomai és gyönyörű reneszánsz építményekkel büszkélkednek, a bácskai síkságon pedig vannak szállások és a szecessziós építményeken, egyedi módon valósult meg a művészi szintézis. És így sorjában. Ám a turisták többsége mégis kevésbé keresi a kulturális-történelmi emlékeket, annál inkább a kellemes nyaralás más tényezőit. A naplóban – minden nap – megemlítik a szállodai személyzet kedvességét, az üzletek változatosságát, a személyzet udvariasságát, a kellemes utazást a városi autóbuszokon, a festői vásárokat, a turizmus fejlesztését szolgáló mindennemű és fajú ünnepségeket és bulikat. Ray idegenvezető már régi barátnak tekinthető, igazi ínyenc ebédért ellátogatnak a szálloda szakácsához, stb. Megbeszélik a viszontlátogatásokat és a vendéglátás viszonzásának módozatait. Ígéreteket tesznek és valósítanak meg a Máltára való visszatérésről, stb. Soha nem jártam arra, viszont egy máltai térképet kaptam ajándékba: für Herrn Bela von Raymond Frendo... Kóborlok a térképen látható utcákon és utakon, közben meg eszembe jut, hogy barátom, Andrija K. is lelkendezve mesélt a leánder-kertekről, a hatalmas sárga, fehér és piros csőszerű virágokról. Valószínűleg soha nem fogok oda eljutni, hogy élőben is megtekintsem, mégis örülök neki. Mindjobban erősödik bennem az a meggyőződés, hogy Málta és lakói jelentik a korszerű idegenforgalom Eldorádóját, amely az emberek közötti kommunikáció hagyományaira épül.

Vajon Szabadkának sikerül-e valaha is kihasználnia azokat a hihetetlen idegenforgalmi adottságokat, amelyekkel rendelkezik és bebizonyítania, hogy mindenütt az ember az alapvető érték és a létezés azon szegmensének mozgatóereje, amely elviselhetőbbé és szebbé teszi az életet?!

1992. VII. 22.

Kelebia. Korán felkeltem és most kinn ülök a teraszon, hallgatom a madarakat és szürcsölgetem a kávét, élvezem a reggelt. Mindig is szerettem a természetet és az élet reggeli ébredezését. Mindenki alszik és így nem zavarhatja meg az autochton történéseket. A madarak, de még a mókusok sem félnek olyankor az emberektől, szabadon mozognak környezetükben, odajönnek a csaphoz, a vizes tálkához. Ilyenkor örömmel emlékszem vissza a rég elmúlt évekre, amikor gyerekként kóboroltam a bácsi pusztákon, a régi vár romjai közötti feledhetetlen játszadozásokra, a fürdőzésekre a bogyáni kolostorral szembeni beszakadásban, a Vajszkára vezető út és a bogyáni út kereszteződése melletti régi csárdára és még sok minden másra.

A falakon játszva szívesen azonosítottuk magunkat egy régi hőssel – természetesen anélkül, hogy megkíséreltük volna megismételni látványos hőstettét. Ez mégis általában okot szolgáltatott arra, hogy az erőd veszélyesebb részein mászkáljunk. Amikor utoljára jártam arra, azt láttam, hogy a mai gyerekek is ugyanazokon a kecskeösvényeken járnak, de valószínűleg már valamilyen új, számukra ismert késztetésnek tesznek eleget.

A mai napon, 1456-ban történt az, ami a második világháború előtti nyaktörő mutatványokra késztetett bennünket. Az egyik képeskönyvben a festői képzelet bemutatta a jelenetet: Dugovics Titusz, a bátor várvédő megragadta a törököt és hogy az ne tűzhesse ki a belgrádi várfalra a lófarkos lobogót, magával rántotta a mélybe. Mindez nagyon régen, 1456. július 22-én, a török ostrom idején történt. Amikor először jutottam el Belgrádba, állandóan azt szerettem volna megállapítani, hogy melyik torony lehetett az. Természetesen bácsi pajtásaimnak később erről megbízható szemtanúként meséltem. Akkor sikerült legyőzni a törököket és Európába való betörésüket sikerült hét évtizeddel elhalasztani.

Ugyancsak július 22-én, de már 1967-ben elhunyt Kassák Lajos, a magyar és az európai avantgárd művészet egyedülálló alakja. Véletlenül ismerkedtem meg vele, nem tudván, hogy kicsoda is ő. Csak miután beszédbe elegyedtünk, éreztem erős késztetést, hogy minél többet tudjak meg beszélgetőtársamról.

Szilágy Gábor és én ugyanis a pesti Ernst Múzeumban a Jugoszláviai grafika című kiállítás elrendezésével foglalatoskodtunk, és éppen befejeztük az ebédet az akkor még reprezentatív Mátyás pince étteremben. Van még időnk, vár ránk egy kötelezettség: ellátogatni a neves filozófushoz, Lukács Györgyhöz, át kell adnunk neki egy üzenetet szabadkai nőismerősünktől, aki a könyvét fordítja és van hozzá néhány kérdése. Lukács itt lakik nem messze a Belgrád rakparton, a pontos címe nálam van. Megyünk!

Egy alacsony növésű, kedves öregúr nyit ajtót, üdvözöljük egymást, bemutatkozunk, hivatkozunk szabadkai kolléganőnkre és nagyon gyorsan régi ismerősként csevegünk. Az ismert író kávét főz nekünk, beszélgetünk a művészetekről, vitatkozunk a modern irányzatokról. Hogy alátámassza némely állítását, az idős ember gyorsan felpattan és a polcokra lépkedve, a függőleges oszlopba kapaszkodva felmászik egészen a mennyezet alá. Megtalálja a könyvet és már lent is van. A beszélgetés hevében ezt jó néhányszor megtette, visszarakva vagy leemelve a számára szükséges könyveket. Feledhetetlen találkozás! Búcsúzva nem tehettük meg, hogy a tudomány jelentős alakját, a neves művészettörténészt személyesen ne hívjuk meg a holnapi jugoszláv művészeti kiállítás megnyitójára.

A minden hájjal megkent diplomata megköszönte és elutasította a meghívást, mondván, hogy nem érzi jól magát, meg van fázva és Tudják – mondta – ezekben az években már... Meglepődve távoztunk: a könyvespolcokon mászkált mint egy fiatal, egyszerre meg nincs jól. Mit jelent ez? Gyorsan el is feledkeztünk erről az epizódról.

Másnap, 1965. április 17-én, szombaton délelőtt az Ernst Múzeumban várjuk az ünnepélyes megnyitóra meghívott vendégeket. Az idő múlik és sehol senki. Csak egy magányos ember, feltűnően magas homlokkal, kis növésű, sétál az egyik kiállított alkotástól a másikig, mindent nagy érdeklődéssel és nyilvánvaló szakértelemmel vesz szemügyre. Vagy valamilyen művész, vagy újságíró, vagy pedig műkritikus. Furcsállom viszont, hogy semmit sem jegyzetel. Valószínűleg szakmabeli, de érzékelem a múzeum kusztoszának udvariasan feddő tekintetét, amiért nem lépek oda hozzá. Igaz is, így van rendjén, még akkor is, ha ő az egyedüli látogató. Hozzáléptem és elkezdtük az ilyenkor szokásos, a kiállításhoz és a bemutatott anyaghoz illő beszélgetést.

Épp Rika Debenjak szlovén festő 27. motívum című, színes aquatintával készült grafikája előtt a titokzatos látogató megtorpant a látványtól és megszólalt:

– Önök már itt vannak – majd szünet – mi viszont még nem tartunk itt!

Ebben a mondatban benne volt az elégedettség, hogy a kiállítás Budapestre érkezett, benne volt a művészi szint és a modern kifejezésmód iránti elismerés, érződött némi szomorúság és végül – alig észrevehetően – egyfajta tiltakozás a modern művészetek magyarországi állapotai miatt.

Rövidesen a beszélgetés spontánul zajlott, miután mondandónkat megtámogattuk az egymáshoz kölcsönösen közelálló nevekkel. Megemlítettem egynémely pesti barátomat, természetesen ismerte és tisztelte őket. Úgy beszélt, mint aki meg van győződve róla, hogy pontosan tudom kivel beszélgetek, ha már hozzáléptem. Természetesen én még nem tudtam, kicsoda is ő, a beszélgetés terebélyesedett és éreztem, hogy elveszítem a támpontokat. Amikor megemlítette a székesfehérvári múzeumot, a kusztosz Péter nevét és kiállításait, ott, néhány évvel ezelőtt...már tudtam a nevét. Csakhogy ezt a nevet egyetemistaként a katedráról még sohasem hallottam. Azzal, hogy néhány alkalommal Magyarországon jártam, jobban tájékozódtam a romanticizmusról és a középkori művészetekről, viszont még csak éppen ismerkedtem a magyar modern képzőművészettel. A két háború közötti avantgárd időszakról semmit sem tudtam. Igaz ugyan, hogy akkoriban Kassák Lajost a magyarok sem emlegették túlságosan gyakran.

Hosszú idő telt el, majd végre megérkeztek a Művelődési Minisztérium képviselői és más tekintélyes politikai vezetők, embereink a nagykövetségről és mintha csak parancsszóra történt volna, a terem egyszerre megtelt közönséggel. Kassáktól egy újabb találkozás és a beszélgetés folytatásának reményében köszöntünk el. Amikor mindenki megérkezett, ő elment! Nem volt több alkalom a beszélgetésre.

A megnyitó úgy-ahogy elmúlt, mindenki egy kicsit morcos volt a késés miatt. „Nincs rendjén, hogy ilyesmi megtörténjen, egyébként is ez...’’ – de senki nem tudta – miért?

Ezután következett az ebéd. Ahogyan ez a magas szintű nemzetközi együttműködéshez illik, a híres és előkelő Gundelbe mentünk, a Műcsarnokhoz és a pesti Állatkerthez közel, a nagykövetségünkkel szemben. A nap szép volt, április közepéhez szokatlanul szép. Kiültünk a kerthelyiségbe. A fejesek udvariasan megebédeltek, majd még udvariasabban okot találtak a távozásra a legőszintébb bocsánatkérések és sajnálkozások közepette.

Az apraja maradt csak. Sz. Gábor és igazgatónk, Dévics Imre, én, továbbá a nagykövetség kultúrattaséja, néhány magyar művész a szövetség képviseletében, akik nyilvánvalóan szégyenkeztek az incidens miatt, de fogalmuk sem volt róla, hogy miért is történhetett meg.

Igyekeztünk jól érezni magunkat, vigasztaltuk a kollégákat és erről-arról beszélgettünk.

Egyik pillanatban azután – az ördög nem alszik – Gábor és én úgy véltük, a jelenlevőknek illik eldicsekednünk a Lukács Györggyel való feledhetetlen találkozásunkról, akit meg is hívtunk, de ő – sajnos – nem tudott eljönni.

Ekkor aztán nagyot durrant!

Kedves barátunk, a kultúrattasé felugrott, mindennek lehordott bennünket. Azután megkönnyebbülten elmosolyodott, leült és igazából elengedte magát. Mindannyian jól éreztük magunkat.

A megfelelő szolgálat jelentette, hogy azonosítatlan személyek találkoztak Lukács Györggyel és hogy meghívták a megnyitóra. Senkitől sem zavartatva nevezett jugoszlávok nem is tudtak róla, hogy Lukács György jelenlétével a kiállításon nemzetközi incidenst készültek előidézni. Természetesen senki semmit nem kérdezett tőlük. Mindent összevetve, a diplomáciai vita egészen addig tartott, amíg megbízható módon ki nem derült, hogy Lukács nem jön el. A meghívottak csak azután indultak el.

A művészet?!

A körülötte folyó vita, az avantgárd és a modern, mindaz, ami Kassák Lajos gondolatait lefoglalta – senkit sem érdekelt.

A jugoszláv grafika, nemzetközi kiállítás, az is valami?

A politika, az a valami!

1992. VIII. 10.

Reggel azonnal elmentem, hogy felvegyem a benzinbonokat. A zavarodott társaság együtt van, megrohamozzuk, a lépcsőházat amint azt megengedik. Osztják a bonokat, valószínűleg az emeleten. Igaz, a bejárati ajtón annyi mindent ír, lehet, hogy mégis a helyi közösségekben fogják osztani. Megvártuk a 8,30-at, a rokkantak és a kevésbé ügyesek értékes métereket veszítettek el az emelkedőn. Ki akar felfelé, amikor most lefelé van. Mindegy, benzint amúgy sem kapni sehol. A bonok is beilleszkednek a többi, megrendezett dolog közé, hogy elszórakoztassa a polgárokat, akik így nem is gondolkodnak a legrosszabbon. Egyesek mégiscsak hiába várakoztak, mert amikor sorra kerültek, átküldték őket az Iparkamarába.

Vannak bonjaim. Elindultam gyalog hazafelé, de ha már itt vagyok, elmegyek a Marija Vojnić Tošinica utcába. Itt, a 7-es szám alatt laktam azon az első szabad télen, egészen 1945 nyaráig. A szomszédos bejáratnál élt egy fiú, Oto Logo, aki később neves szobrász lesz, többek között az ő alkotása az emlékmű a Harcosok sorakozója lakótelepen. Nagyon sok, értékes emlékem fűződik ahhoz az időszakhoz.

Sétálok és nézelődök. Az utca mindkét végéről lassan felmorzsolódik. Egyes házak már el is tűntek. Az oromzat őrzi annak nyomát, hogy itt valamikor egy földszintes ház állott. Itt lakott a házmester, az alapítvány házmestere – számos lakó örömére. A lakásokban aprópénzért mindent megjavított, leadták neki a kulcsot és a felesége megöntözte a virágokat, amíg a házigazdák úton voltak. Az anyák kisdedeiket megőrzésre rájuk bízták, amíg elugrottak bevásárolni, a gondnokék megszervezték a bevásárlást a beteg, magányos lakók számára, de meg tudták szervezni a hízó és a tűzrevaló beszerzését is. Azt hiszem, hogy ezt a helyettesíthetetlen jóembert Roko bácsinak hívták.

És akkor az illetékesek kigondolták a házi tanácsokat, megszüntettek minden istenadta gondnokot a polgárok érdekében és káoszt idéztek elő. Csöpögött minden vízvezeték, tönkrementek a vasalók, elromlottak a zárak, beáztak a tetők és így sorjában.

No, de nem is erről akartam írni. Az utca másik oldalán épp az a rész hiányzik, amelyben laktunk. Felfelé nézek, ahol az emelet volt, még megvan a szoba fala, annak a környezetnek egy darabkája, amelyben sokkal, nagyobb gondokkal kellett megküzdeni, mint a benzinbonok, de sokkal kisebbekkel is, attól a soktól, amelyek ma nyomasztják a polgárokat. A szorongás és a rajongás megismételhetetlen keverékében éltünk, rettegtünk, de reménykedtünk is.

Északról még Szabadkára is szállították és itt temették el a vöröskatonákat, az iskolákban kórházak működtek, a mi osztályunk pedig a mai Városi Könyvtár egyik termében kapott helyet. A mai tudományos olvasóterem volt a dísztermünk. Mi még gyönyörködhettünk a mennyezeten a Tündérek táncában, egy számunkra ismeretlen festő hatalmas olajfestményében. Később eltávolítják onnan. Az épület Hadseregotthon lett és az egykori és romlott világ mezítelensége nem maradhatott. Hogy el ne rontsa az ártatlan tiszteket.

Valami más szeretnék feljegyezni.

Még tél volt és hó. A házigazda, a nagybácsi épp hazaért a munkából. Vasutasként jóval 12 után ért haza, mi már akkorra régen megebédeltünk. Most ülünk és nézzük, hogyan eszik. Illetve, szerette volna a levest a szájához emelni, de a kanál mindig üresen ért oda. Szörnyen meg volt ijedve.

Ott, ahol ma a Vámház épülete állt, egy rakodórámpa volt a vagonok magasságában, hogy könnyebb legyen a ki- és berakodás. Megállt egy vonat, marhavagonokból álló hosszú szerelvény, a kis ablakok rácsai szögesdróttal befonva. Rabszállítmány Szibériába. Szörnyű, még a gondolata is. Három vasutas áll a rámpán és beszélget. Az őrök nem zavarják el őket, hátha látnak egy ismerőst és eljuttatják a családnak az üzenetet a reménytelenségben.

A katona sorra nyitja ki a vagonokat. Kirakják a holtakat, kiürítik a kübliket, osztanak némi ételt és vizet, majd folytatják az utat a bizonytalanságba. Körös-körül géppisztolyos őrök.

Az egyik vagon nyitott ajtaján kiugrik egy ember, félrelöki a katonát és futásnak ered. Leírhatatlan tülekedés támad, az őrök szétfutnak, a vasutasok pedig a raktár falához húzódtak, nehogy eltalálják őket, ha lövöldözésre kerül a sor. Csakhogy a szökevény nincs, mintha a föld nyelte volna el.

Az elképedt őrség összesúg, elkapják az egyik vasutast, bedobják a vagonba és utána behúzzák az ajtót. Minden egy pillanat alatt játszódik le. Nincs étel, nincs víz...elmegy a vonat. A házigazdám az egyik a kettő közül, aki itt maradt, a társuk „elutazott”...

***

Még 1955-ben, Marija Vojnić Tošinica alapítványa akkor már a feloszlatott Leányotthon volt. A községi költségvetés hivatalnokaként kollégáimmal együtt felleltároztuk és elosztottuk az itt megmaradt állami tulajdont. Egy alkalommal eszembe jutott, hogy társaimnak elmeséljem a történetet, amely állandóan a fejemben motoszkált azóta az ebben a házban elköltött szörnyű ebéd óta. Az idősebb, mindig víg kedélyű Jenei Gyuszi maga is megjárta a háborút, gyalog tért haza, sok vihar vonult el a feje felett. Az ő katonatársai voltak a szerelvényekben 1941-ben és 1944 után is.

A történetnek aztán egyszer végre vége lett.

A háború után, amikor összejöttek a túlélők és a hazatértek – mesélte Gyuszi – az állomás melletti büfében üldögéltek. Mindenki elmesélte a kálváriáját, egyesek hosszú idő után akkor találkoztak először, pedig valamikor együtt fociztak. Egy részük vasutas, a másik nem, de együtt nőttek fel, ragaszkodva egymáshoz.

Az egyik vasutas elmesélte, hogy milyen szerencsésen úszta meg a háborúskodást. Felismerte a raktárat, elhatározta, hogy kiugrik, azonnal a vagon mellett a rakodórámpa alá, majd az ablakon keresztül a pincébe. Aznap és a rákövetkező éjjelen megbújt az áru között, majd pedig még sokáig rejtőzködött odahaza.

A másik vasutas kiakadt, elkezdett üvöltözni, alig tudták lefogni, hogy meg ne ölje a legjobb barátját. Ezután sírva roskadt össze és a hosszú szibériai raboskodás minden keserűsége lassan távozott belőle. Idővel minden rendeződött. Csak a két kebelbarát között nem lett már soha többé olyan, mint régen volt, habár mind a ketten igyekeztek – sajnos ellentétes pozíciókból – elfelejteni ugyanazt az eseményt.

***

Befordultam a Subotičke novinebe.

Először vettem a kezembe Boško Krstić Subotičke senke című új könyvét. Nem tetszik a borító fekete-zöld kombinációja, viszont magával ragadott a fotó – egy óra félúton – lehet, hogy lejön vagy felmegy. Valószínűleg elhelyezkedik és felhúzódik.

Az órák még ellenállóak a tömegek szeszélyeivel szemben.

Akármennyire is ádáz ellenségünk az idő és a letűnés felé vezet minket, időközben még megkínoz a reggeli ébredésekkel és egyéb elkerülhetetlenségekkel, a határidőkkel és a követelményekkel, leginkább pedig tartamával, mégis toleránsak vagyunk az órák iránt, nem viselünk velük szemben ideológiai terheket. Csupán cseréljük az órákat és csak az újakat fényképezzük, amíg elhelyezik őket. A régieket, a kiszolgáltakat saját múltunkkal együtt dobjuk ki, azt a múltat, amelyet épp az az óra nézett és kísért végig.

Felette az ötágú. Annak idején levágták a szabadkai címer fémkompozícióját a felette levő kereszttel együtt. A címert megtaláltuk és valamikor a hetvenes évek elején beépítettük a városházáról gondot viselő Lévay Bandi műépítész második emeleti irodájának falába. A kereszt eltűnt. Valaki szenvedélytől elvakítva megsemmisítette, mint ahogyan egy szabadkai mészáros 1941-ben a nacionalizmustól nekibuzdulva verte le Jovan Nenad és társai márványfejét.

Azonnal a háború után, amikor az igaz hitűek szemét elkezdte szúrni a Városháza feletti kereszt, döntés született az eltávolításáról, azaz ötágú csillaggal való felcseréléséről. Azt mesélik, hogy ezt a munkát két német hadifogoly végezte el és azonnal szabadon engedték őket. Ez volt a jutalmuk.

Most ismét időszerű, ezúttal az ötágú csillag eltávolítása.

Most vajon kik lesznek a különleges munkások és milyen áron?    

1992. VIII. 11.

A vajdasági molnárok véleménye szerint a kenyérnek sem több, sem kevesebb, a háromszorosára kellene drágulnia. Természetesen gondoskodtak róla, hogy a kenyér új ára ne terhelje meg különösebben a polgárokat. Mert a kenyér ára minden máshoz képest nem reális. Ezután minden másnak a kenyérhez viszonyítva meg kell találnia az új reális arányát.

A gond azokkal van, akik számára a kenyér meglevő ára is régóta irreális az éhezés minden valósága mellett. Az Európa gabonatárának mondott térségben fél évszázadot vesztegettünk el az éhezők illetve a kizsákmányolt munkásosztály nevében vitatkozva. Most ismét vita folyik. Az előrehaladás abban van, hogy amikor korábban a jóllakottak vitáztak a kenyérre éhezők nevében, akkor azt nem közvetítették TV-látványosság gyanánt.

 

1992. VIII. 12.

Kelebia.

Ülök reggel az erdőben az asztalnál és írok. Egyszer csak esőcseppek! Az igazi nyári forróság és aszály hosszú időszaka után. Gyorsan összekapkodok mindent, nehogy megázzak. Sajnos a záporból nem lett semmi. Azt mondják viszont, hogy a városban jó kis eső volt.

Igazi természeti katasztrófa készülődik. Kiég az összes vetés. Még ez a homokvidék is igazán szenved az ellenálló és megsemmisíthetetlen akácaival együtt.

Az este egy filmet néztünk Burt Lancasterrel a főszerepben. Barnamet, egy 1810-ben született vállalkozó szellemű embert játszott. Még gyerek volt, amikor egy öreg nagy ajándékot ígért neki. Elvitte egy erdő melletti mocsár szélére, a parton pedig ócskavas. A gyerek természetesen láthatóan csalódott.

Az öreg azt mondja: „Ez mind a tiéd! Képzeleteddel építs fel mindent, amit csak akarsz, azt senki sem veheti el tőled, a birtokod határtalan, te pedig a világ leggazdagabb embere vagy.”

A gyerek nem felejtette el az öreg ajándékát. Cirkuszt alapított, amely a képzelet korlátlan királysága lett. Később társult még egy álmodozóval. Meghalt 1891-ben. A Barnam és Bayli Cirkusz többször is körbeutazta a földet, Vajdaságban is járt. Példát mutatott másoknak, a kisebb és nagyobb vándorcirkuszoknak. Számos korosztály emlékszik rájuk.

Csak kevesen vannak közöttünk, akik soha nem azonosultak a cirkusz valamelyik hősével, az állatidomárral, az akrobatákkal vagy a zsonglőrökkel...

Az élet cirkuszában, amelyet a számunkra rendeztek, most mindannyian bús képű bohócok vagyunk. Gyermekként a falu végéig integetve kísértük ki a cirkuszi kocsikat, mentünk a teherpályaudvarra, hogy meglessük, miként rakják vagonokba az emberi örömök nagy tarkaságát.

Most a cirkuszosok arra készülnek, hogy kitelepítsék a népet a szülőföldjéről.

1992. VIII. 13.

Nem sokkal hat óra előtt bekapcsoltam a rádiót, régi városi dallamok szólnak „ragyogtak a csillagok...”, ami Topuskora emlékeztetett, egy településre, amelyet a rómaiak óta emlegetnek és amely ma jól ismert gyógyfürdő. Azt hiszem 1938 nyarán nagynéném magával vitt a topuskoi gyógyfürdőbe, azzal a szándékkal, hogy én ott jól érezzem magam. Rettenetesen unatkoztam. A program minden nap ugyanaz volt, páciensekre és nem gyermekekre szabva. Szerencsére minden nap ellátogattunk a parkba, ahol egy kis tavacska volt, tündérrózsákkal és híddal. Az első napokban magányosan kószáltam a parkban, de lépten-nyomon zenét hallgattam. Ez számomra addig soha nem látott attrakció volt – hangszórók, távol a pavilontól, amelyről feltételeztem, hogy a zene forrása. Még ma is számos melódia Topuskora emlékeztet. Amint meghallom az első taktusokat, felrémlik előttem a városka és természetesen a park, benne pedig az a csodálatos hangsúly. Akkor el voltam bűvölve a szellemesen megoldott rommal. Jóval később már tudom, mit is néztem és láttam a képeslapokon.

Ez egy monumentális gótikus portál volt, az egykori apátság tágas komplexumának egyetlen megmaradt szelvénye. A cisztercita rendházat II. András király (1205–1235) alapította, aki a rendbelieket Franciaországból hozatta 1211-ben. Az apátságot a törökök 1593-ban lerombolták, a portál viszont fennmaradt egy egységes esztétikai formaként, noha rommá csupaszították. András király korát lázadások és zavargások jellemezték. Amíg az ötödik keresztesháborút járta, jeruzsálemi király titulussal büszkélkedve, királyságában – a krónika szerint – a hazai egyházi és világi urak versengtek a gonoszságban. Végül 1222-ben arra kényszerült, hogy kiadja az Aranybullát, pergamenre vetett szépírással és a mintegy harminc szakaszt pecséttel hitelesítve, garantálva a nemességnek a szabadságot és a nagyobb jogokat. A királyi abszolutizmus és hatalmi önkény ellen irányult és az elsőben sikerrel járt, a másodikban viszont már nem. A hét azonos példányból egy sem maradt fenn. Fia és a trónörökös, IV. Béla (1235–1270) meggyőződve az ilyen „sikerről”, apját nem tekintette példaképének.

A sajátos demokrácia az ő fejébe került. Nagyon gyorsan a Sajó folyónál meg kellett küzdenie a tatár hordákkal és 1241-ben hatalmas vereséget szenvedett. A nemesség jelentős része épp ilyen kimenetelre vágyott. Még akkor is, ha tudta, hogy ez javaik és alattvalóik pusztulását jelentette a mindent felölelő tűzben. Azaz: dögöljön meg a szomszéd tehene is!      

Ma, amikor a különbségekről és a hasonlatosságokról gondolkodom, felsejlik előttem a monumentális portál, benne pedig élővirágból egy kétfejű fehér sas a pajzzsal és az Egyesült Királyság címereivel. Soha korábban nem láttam ilyen mestermunkát és nagy tekintélytisztelettel néztem a kertészeket, ahogyan igyekeznek fenntartani remekművüket. Szerencsére barátra leltem, aki ugyancsak egy nagynénihez kötődött, így amellett, hogy gyönyörködtünk a címerben, felfedező körutakra indultunk a portál mögötti erdőségbe. A múlt nyomait kerestük, hiszen tudtuk, hogy a rom csupán egy nagyobb egésznek a része. Semmit sem találtunk. Azzal a kérdéssel a fejemben tértem haza, hogy az emberek miként tudnak olyan alaposan lerombolni mindent, hogy még egy kövecske se maradjon. Már majdnem azt hittem, hogy mindent csak azért romboltak le, hogy a gyönyörű kertet be lehessen rámázni egy rommal.

Topuskoban nem voltam a második világháború után. Csak az enciklopédiában találkoztam a portál fényképével, már nem volt rajta a karcsú gótikus ívvel berámázott kert, mintha a sas egy szárnycsapással egyszerre repült volna el mindkét feje irányában. Megmaradt a rom és a fenyegető üresség.

A rádióban elhallgatott a zene. Hírek! Panić elnök ma Boszniába utazik, hogy megbeszéléseket folytasson a szerb és a horvát oldallal. Tegnap Törökországban Demirellel megállapodott abban, hogy „Bosznia Hercegovinában helyre kell állítani a békét”.

***

A mai napon, 1863-ban elhunyt Eugene Delacroix (1798–1863) francia festő. Festészetét korábban és alaposabban megismertük, mint más nagy művészekét. A háború utáni évek forradalmi lendületében divatos volt nagy kompozíciója, a kis Gavroche alakja pedig a háború utáni kamaszok eszményképe volt, akinek ruháján még érződött a puskapor szaga. Ez volt A Szabadság vezeti a népet – 1830. VII. 28. című festménye, amelyet 1831-ben festett meg, beépítve talán saját tapasztalatait is. Résztvevő volt. Mit is írt Kenneth Clark: „Az egész európai történelem néhány legostobább eseménye után X. Károlynak és miniszterelnökének 1830-ban sikerült kirobbantania a forradalmat. „ (K. C. Nézeteim a civilizációról, 305. old.)

Ki ne ismerné ezt a képet?! Egy lány csupasz mellekkel, a trikolorral az egyik és puskával a másik kezében vezetve a felfegyverzett polgárokat átgázol „amazok” hulláin. Elébe áll egy kisfiú, két pisztollyal a kezében. Ez a sokat emlegetett kép semmiképp sem tartozik remekművei közé, viszont soha többé nem állt rá, hogy a napi politika hatása alatt alkosson. számos más alkotása révén vált híressé, színvilágának virtuozitásával, a romantikus festészet vezéregyéniségeként.

„A festészet muzsikusai közül ő volt a legbonyolultabb, a megrázóbb. Gyakran emlékeztet Beethovenre, máskor Wagnerre, néha-néha Berliozra emlékeztet. Gyengélkedő és ideges, arcával a beteg oroszlánra emlékeztet, fáradt vonásai vannak, lángoló szemei és sápadt, mint azok, akik görcsös szívükben hordozzák az ellentmondások szimfonikus és kaotikus viharát, de rendelkeznek azzal a néma hatalommal, hogy a szimfóniára rákényszerítsék a rendet és a szellem uralmát. – írja a szakértő Élie Faure. Opusának szuggesztivitásától ösztönözve a következő tartósan időszerű gondolatokat vetette még papírra:

„...Itt az éhség: csodás karmok a lenyúzott kezek és a lovak véres mellkasa körül, görcsösen összeszorított pofa, zsarátnokként lobogó szem, véres kopja, amelyek a tüdőt döfték át. Itt a düh: a gyermeküket ölükben tartó anyák mezítelen vállai és mellei és kezei, a kezükben tőr. Itt a háború: a vérvörös, vörös az ég és a tűz, a szemeket megmarta a könny, a mérges kígyóra hasonlító fekete és vörös hajfonatok, a hulla keze a haldokló nő ölében, a halál illatát érző lovak. És itt a szerelem, és az a tragikus lényeg, amelyet a szerelem vesz át minden nagy személyiségnél, sötét gyertya az illatos sötétség mélyén, nyaklánc, amely megcsörren a forró bőrön, a borostyánkő színű hasak, amelyek elvesznek a titokzatos ölek árnyékában, a mélyen titokzatos termények hatalmas vonzereje, amelyből az erős emberek nyerik energiájukat, s amelyből a gyengék mérget isznak, de hogy melyikből, azt előre senki sem tudja, hogy vajon gyenge-e vagy erős. Itt a halál: gyermekszáj keresi a mellett, amely megkeményedett a rothadást előrevetítő jeges felfordulásban, az alacsony felhők alatt szétbomló hullák özöne gördül tovább, megmerevedett kezek, fehér ajkak, az ajkak mögött vicsorgó fogak. A forma és a szín – ez a gondolat az akcióban.” (Člie Faure, Povijest umjetnosti, Moderna umjetnost, kultúra Zágráb, 1956., 193. old.)

Míg ezeket a sorokat vetem papírra, eszembe jut, hogy kevés barátja volt, közülük Chopint (1810–1849) tisztelte a legjobban, akiről portrét is készített 1838-ban. Talán tényleg van valami a hősi polonézek repeső szívéből a festő megismételhetetlen palettájának színvilágában.

„Mindegyik közül bennem az általam alkotott Illúzió a legreálisabb...mondta Delacroix. Huszonhat éves volt, amikor megfestette a Chioszi mészárlás (1824) című alkotását. Szemmel látható, hogy Člie Fauret is a legőszintébb tiltakozás és sajnálkozás képe ihlette az iménti sorok feljegyzésére.

Azt hiszem, hogy A szabadság vezeti a népet című festménytől jóval gyakrabban kell megnézni és meg kell jegyezni, a ma figyelmeztető jelképeként a Chioszi mészárlást. A teátrális szabadságtól sokkal közelebb áll hozzánk az érthetetlen mészárlás szörnyű valósága. Illúzióit megfestve Delacroix mégis csupán a valóságot rajzolta meg az idők feletti tehetségével.

„A mészárlás, csakúgy, mint a szerelem, alkalom a forma magasztalására, amely nyugodt szépségében csak azok előtt jelenik meg, akik felfogták, hogy a természet közönyös a mészárlás és a szerelem iránt is. (Č. Faure)

Az embernek, az emberi kreativitás által figyelmeztetve abba kellene hagynia a közönyt.

Egy mesterlövész megölt egy amerikai újságírót, amikor a Panić szövetségi miniszterelnök gépkocsioszlopában haladó autóra lőtt a repülőtérről a Szarajevóba vezető úton.

(David Kaplan, 45 éves volt, annak a TV-stábnak a tagja volt, amely a bosznia-hercegovinai eseményekről készített műsort. Talán épp akkor mutatták be azt a műsort, amelynek producere volt, amikor holtestét Belgrádba szállították a Jugoszláv SZK elnökének különgépével, s amelyet az esti relaxáció poharával a kezében nézett a világ a rohanásban eltöltött munkanap után.)

1992. VIII. 14.

A karlócai Gimnáziumot Dimitrije Anastasijević Sabov 20.000 forintnyi adományával épp a mai napon alapították 1791-ben. Mai külsejét Pártos/Puntzmann Gyula (1845–1916) tervei alapján nyerte el. A terveket a vajdasági városkában, Apatinban született műépítész 1891-ben készítette el. Fennállásának 200. évfordulóját az építészeti örökség figyelmesen restaurált épületként várta be.

A műsorvezető, egyebek között felolvassa a híres diákok névsorát: Mihiz, Nikoliš... hallgatom, és azon jár az eszem, hogy nem szép dolog kihagyni kedvenc tanárunk, dr. Svetozar Radojčić (1909–1978) nevét. Remek, közvetlen, bölcs és beszédes, szigorú, ám mégis úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint egy szülőien gyengéd és igazságos tanár. Amíg hallgatok, csak rá gondolok és felidéződik bennem egy feledhetetlen esemény.

Hosszas huzavona után, mivel az egyik szakmai szervezet a jugoszláv művészettörténészek első találkozóját nem tekintette legálisnak, mivel a kezdeményezés a szabadkai Képzőművészeti Találkozótól eredt, nem pedig valamelyik köztársasági egyesülettől, mégiscsak összejöttünk 1966. október 1-jén, a szabadkai Községi Képviselő-testület új épületének nagytermében. Mégiscsak eljöttek a kollégák Zágrábból, Rijekából és más városokból, nem voltak túlságosan tekintettel egyesületeik vezetésére. A jugo-térség más vidékeiről is érkeztek résztvevők. A legtöbben Belgrádból – a belgrádi kar egykori egyetemi hallgatói. Mindent összegezve, 107 művészettörténész és még mintegy 30 más résztvevő. A teremben egyetlen pillanatban sem volt 150-nél kevesebb ember, legtöbben mégis a vitaindító elhangzásakor ültek bent.

Dr. Svetozar Radojčić tartotta A művészettörténészek helye a modern társadalomban címmel.

Drága gyermekeim! – kezdte a mondandóját és mi, mint a diákok, akik tudják, hogy a jó és kedves tanítóbácsink szól hozzánk (meg különben is, még az Enciklopédia, Zágráb, 1987. is azt írja róla: Pedagógusként felbecsülhetetlen érdemei vannak a háború utáni szerb művészettörténelem felvirágoztatásában.) szelíd bárányként ülünk a teremben.

„Általában nálunk, de a világ más részeiben is, különbséget tesznek a gyakorlati és a nem gyakorlati tudományok között (…) az iskolás gyerekeket túlságosan is korán elkülönítik szakonként. A még kiforratlan gimnazistáknak választaniuk kell...”

Sokat beszélnek a világ minden népének testvériségéről és egységéről, az értekezés eszközeit viszont, azokat az eszközöket, amelyek a leghatékonyabbak, eltávolítják az iskolából, mint nem gyakorlatias tudományágat. Az új iskola – nem csak nálunk, hanem az egész világban – elkezdte megteremteni a nem kommunikáló embert, az pedig, durván leegyszerűsítve félember, magányos és tehetetlen, aki mindenben tanácsot kér és gyermekien befolyásolható, a szellem vonatkozásában kéri, hogy adjanak számára tájékoztatást, kire is hallgasson, kinek a könyveit olvassa, mit nézzen meg, hova menjen, kit szeressen és kit gyűlöljön. ez a személytelen személyiség már kezdi megbosszulni magát megteremtőin – kezdenek veszélyessé válni.

(…)

A világot is akárhány határvonal és ideológia osztja is meg, a szellemi kultúra tekintetében a világ sokkal közelebb került egymáshoz, mint amennyire azt hajlandók elismerni. Mi sem csaphatjuk be önmagunkat, hogy problémáink, bármennyire is kötődjenek a mi körülményeinkhez, egyáltalán nem jelentenek valami különlegeset. Kultúránk és fiatal művészettörténelmünk lényeges problémái elválaszthatatlanul kötődnek az európai és a világ kultúrájának problémáihoz. Minden, a mi környezetünkre jellemző sajátossággal – autarkiával kapcsolatos elragadtatás a kisvárosi zsenik képzelgéseire szorítkozik. A humanizmus és a társadalomtudományok válsága általános világjelenség és semmiképp sem oldható meg a nemzeti kultúrák most már egészen mesterségesen felosztott parcelláin. A mi művészettörténelmünknek is – ha élő és hatékony akar lenni – fel kell találnia magát a világtudomány problémái között, nekem pedig úgy tűnik, hogy nem vagyok túlságosan derűlátó, ha azt állítom: viszonylag jól fel is találja magát.

A történelemben nincs visszatérés...amióta az ember tud önmagáról, azóta törekszik a megújulásra, az átalakulásra. A negyedik századi egyházi atyák és a mi partizánjaink 1944-ben is ugyanazokkal a szavakkal ismételgették ugyanazokat az ígéreteket: „Megteremtjük az új embert.”

(…)

Több univerzalitással, több humanizmussal, több nem praktikus tárggyal az iskolákban jobban ki lehetne formálni nem csupán a hatékonyabb, hanem a boldog új embert, aki könnyebben feltalálná magát a munkájában és a világban egyaránt.”

Kitört a taps, egy nagycsaládban éreztük magunkat. Sorjáztak a beszámolók és a közlemények. A szószéken egymást váltogatták dr. Kruno Prijatelj, dr. Boris Kelemen, dr. Lazar Trifunović, Danica Abramović, Marjan Tršar...

A jugoszláv művészettörténészek első találkozója kivételes élményt jelentett a szabadkai és a palicsi barátkozás. Mindkét napon velünk volt Toza tanárunk is. Még ma is sajnálom, hogy a Rukovet különszámában, amelyben mindent kinyomtattak, kimaradt az a bizonyos „Drága gyermekeim!”

Ma pedig, magam sem tudom miért, eldöntöttem, hogy utána nézek. Tanárunk tényleg nem a karlócai gimnáziumban érettségizett. Évtizedeken keresztül tévedésben éltem. Ő Karlócán született.

Ez egy régi városka, gazdag történelmi múlttal és sajátos szépségekkel, békekötés színhelye is volt a kápolnában, amelynek külön bejárata volt az esemény résztvevői számára. A krónikások szerint innen látták el kiváló borokkal Hunyadi Mátyás király budai udvarát. Terjedt a kultúra és megszületett Branko Radičević (1824–1853) is, aki a híres karlócai gimnázium diákja volt, megírta a Brankovo kolo és a Diákbúcsú című műveit.

Dr. Svetozar Radojčić Ljubljanában érettségizett, Zágrábban diplomázott, Prágában és Bécsben képezte magát tovább, Ljubljanában doktorált, 1934-ben. Ezután szolgálatot teljesített Szkopjéban teljesített szolgálatot, Belgrádban pedig tanított bennünket.

A szabadkai összejövetelt sohasem tekintették az első kongresszusnak. A művészettörténészek első kongresszusát Ohridban tartották meg, jóval később.

Az ohridi kongresszusra, amelyet 1976. április 19-e és 22-e között tartottak meg, nem utaztam el. A mindenható igazgató megtiltotta ezt, állítólag odasúgták neki a „komitétból”. Alkalmatlan voltam.. A szecessziós építészet magyar változata Szabadkán című beszámolómat a kollégák közül olvasta fel valaki.

Majd sorra követték egymást a kongresszusok.

A JSZSZK művészettörténészei szövetségeinek 5. kongresszusát Zágrábban rendezték meg. Az első napon, június 23-án délután került sorra a beszámolóm, A műépítészet, a képző- és iparművészetek szintézise a századfordulón – tévelygések és példaképek – ma címmel.

Mintha csak sejtettünk volna valamit, sok résztvevő és beszámolók sokasága érkezett a jugoszláv kulturális térség minden tájáról, jól éreztük magunkat és beszélgettünk a soron következő kongresszusról. Akkor, vagy valamivel később, nem emlékszem már, de köztudottá vált, hogy a következő kongresszus Cetinjén lesz.

A zágrábi kongresszus, amelyet 1988. június 23. és 26. között tartottak meg – volt az utolsó kongresszusunk.