Jánossy Lajos

 

Hamu és ecet

– 2 részlet egy készülő regényből –

 

,,Atyai ház: hamuból és ecetből.

Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”

 (Pilinszky János: Két arckép, Rembrandt)

I.

...Apám megbízott a balatoni környezetben, közelebbről a nyaralóban, az ,,öreg” házban. A dédanyja, a Milli néni építtette villa ugyanúgy volt gyerekkori nyarainak helyszíne, ahogyan az én vakációimnak is, azzal az arasznyi különbséggel, hogy ő a háború utáni éveket a kertben, a Milli néni ültette fák árnyékában töltötte. A háborús évek alatt a Sándor bácsi által kiásott légvédelmi árokban bújócskázott, a német csapatok bejövetelekor a megszálló tankharcosok körében hasznosította anyanyelvi német tudását. Apám egyidőben, párhuzamosan tanult meg németül és magyarul, a nagyanyja csecsemőkorától kezdve németül, az anyja magyarul beszélt hozzá, az anyanyelv mellé egy nagyanyanyelvet is kapott, az egykori nagyanyának, a Monarchiának a nyelvét és a magára hagyott anyának, a csonka Magyarországnak a nyelvét örökölte egyszerre. Nem tudhatta, hogy a nyelv, amelyen készségesen válaszolgat az új, diadalittasságukban végsőkig részeg, visszavonulásukban is győzelmet remélő hódítóknak, amivel leveszi őket a lábukról, szabályaiban és szavaiban ugyanaz, ám mégis gyökeresen más nyelv, nem a Schlaraffenland nyelve, ahol kolbászból van a kerítés. Ő csak a csillogó páncélt, a rohamsisakokat és az olajosan fénylő géppisztolyokat látta, a gyerekszoba katonásdiájának a megelevenedését, élvezte az életre kelt gipszfigurákat, „mert akkor még gyerek volt”. Az ,,ostrom" elől a család ingóságai a Balatonon landoltak, szőnyegeknek és ékszereknek nyújtott menedéket a balatoni ház, apám, anyja és nagyanyja a pesti lakás füstölgő, hűlt helyét hagyták maguk mögött és húzódtak meg ugyanitt. Míg a pesti légó-pincében apám egyik nagybátyja a bolsevikoktól rettegett, fülét a rádióra tapasztotta, Londont hallgatta és a Szövetségesekben, mindenekelőtt az angol csapatokban bízott, a másik nagybátyja szintén a bolsevikoktól rettegett, fülét a másik rokon füle mellé tapasztotta, és a V-2-ben bízott, a csodafegyverben, a Tengely-hatalmak győzelmi reményeit életben tartó utolsó esélyben, addig apám az indián ólomkatonáival vívta az apacsok és a komancsok örök háborúját, a kertben derékig beásva figyelte a tó fölött a légi ütközeteket, és a páncélosokkal ,,diskurált". A betolakodók válasza egy kézfogás volt, a kézfogásban egy kocka lekvár, az úgynevezett Hitler-szalonna, lekvár és egy lendületes mozdulat, apámat a németek a tank mellvédjére emelték. A háború után viszont a kertben nyaralt, mert az államosításoknak, másképpen, az államilag levezényelt „zabrálásoknak” a villa is áldozatul esett. A sorsfordító években az újdonsült győztesek ismeretlen szabályokat honosítottak meg, a ki nevet a végén történelmi kérdésére mások és más válaszokat fogalmaztak, mások nevettek mint korábban, mint például a Bagó nevű villanyszerelő és családja, illetve Zsuzsi néni és Ödön nevű fia az egykor Kittenberger Kálmán birtokában lévő hegy oldalában, konkrétabban apámék balatoni házában, annak alsó és felső szintjén nevetett, és mások, mint például apámék a kert aljában, a diófa mellett nem nevettek. Bagóék az új szabályok szerint megkapták a Milli néni féle házat, apáméktól az új szabályok szerint elvették a Milli néni féle házat. Viszont a szerencsés tulajdonosok nagylelkűen tettek eleget a kárvallott tulajdonosok kérésének, miszerint nyaranta ők, apámék, a kertben szeretnének, amennyiben és ha lehetne, néhanapján sátorozni, ígérik, nem zavarnak majd. A negyvenes és az ötvenes évek nyarait apámék ekképp a kert végében sátrazták át, bírták Bagóék bizalmát és élvezték vendégszeretetüket, ahogyan a kertet velük megosztó kecskékkel is kijöttek valahogy, egykedvűen figyelhették amint a Milli néni ültette gyümölcsfák karcsúsodnak a mindenevő kecskék táplálkozási szokásai szerint. Apám soha nem indulatosan idézte fel a kempingezés éveit, „mert közben élveztük, hogy fiatalok vagyunk”, a nyarak nem kesergéssel teltek a diófa tövében; Bagóékkal szemben nem őrzött ellenséges érzelmeket, a kecskék sem a megbocsátó emlékezetben nyerték el legendás helyüket, hanem, hogy ,,nem törődtünk vele, mert fiatalok voltunk.” Az egyik Bagó-gyerekkel, az úgynevezett Kisbagóval apám, „mert fiatal volt”, a friss társadalmi ellentétekkel mit sem törődve összebarátkozott, együtt fejeltek a kert végében.

A labdát, amiben a két fej, az osztályharccal dacolva egymásra talált, én is a kezemben tarthattam, de sokat kezdeni vele már nem lehetett, nem pattogtatni és fejelni a legkevésbé, csak nézegetni, mert levegőjét vesztett labda volt, kiment belőle a szusz, ám félreismerhetetlenül labda, ráadásul nem egy a sok közül, nem repedező és ráncosodó, piros-pöttyös, hanem sötétkék, fekete és sárga színek örvénylettek az oldalán, mint egy Van Gogh kép egén, „öreg”, tehát megőrzésre jogosult labda, benne a negyvenes és ötvenes évek levegője, az apám és a Kisbagó homloka közötti táncban formált labda. És Kisbagóval is találkoztam, megismerkedtem apám gyerekkori pajtásával. Az egyik nyári napon döntött úgy apám, hogy a búvárszivattyút, a potom ötszáz forintért beszerzett, rafinált szovjet készüléket, miután a kútba eresztéstől, az üzembe helyezéstől számított három napon belül lefulladt, tehát közel két hónapja nem működött, eljött az idő, hogy a felszínre hozzuk, kihúzzuk a kútból. Barátommal, részéről egy elhalasztott külkerfőiskolás félév, részemről egy sikertelen egyetemi felvételi vizsga után szakítottuk meg balatoni körutunkat a villában, fogadtuk el és használtuk ki a szülői kényeztetés néhány napos luxusát. Ettünk, ittunk, heverésztünk, esténként a ,,gombáknál” szórakoztunk, a falusiakkal poharaztunk, később discókban ténferegtünk, félig telt palackokat lopkodtunk, amíg a beengedők le nem lepleztek és ki nem penderítettek bennünket. Csajokról szó sem lehetett, a csajozás végtére kiváló apropóul szolgált csupán a mértéktelen italozás mindennapos elfoglaltságához. A csajozási program első fázisában rendre megrekedt, a lámpaláz-csillapító folyadékok mértéktelen elfogyasztásával a lerészegedés ki nem mondott, ám annál inkább elérni kívánt programját valósítottuk meg. Nem így volt, mondtam magamban a kaszinó előtt. Bátorrá akartuk inni magunkat, ezért bátran, sőt, vakmerően ittunk és megkönnyebbültünk, amikor átbillentünk a ponton, ahonnan csajozni már nem lehetett. Csajozni kellett, ezt, azt hiszem, időben megtudtam, de hogy pontosan miért is kell csajozni, azt nem. Hogy cigizni és inni és olvasni kell, erről ugyanúgy időben értesültem, mint a csajozásról, de hogy pontosan miért kell cigizni és inni és olvasni, azt, szemben a csajozással, értettem, azt az iskolát többekkel kijártam, az Ifi parktól, a Fradi meccseken át a gimnázium vécéjéig nem maradtam el egyetlen foglalkozásról sem. Azért kell cigizni; elszívni lehetőleg napi egy doboz Symphoniát vagy Fecskét, meg inni; tanítás után behúzni minél több Kadarkát vagy barna címkés barackpálinkát, és olvasni; Rimbaud-t, Thomas Mannt és Lukács Györgyöt forgatni bízvást pirkadatig, mert kevesen cigiznek és isznak és olvasnak. Ők, akik nem cigiznek és nem isznak és nem olvasnak, ők tanulnak, előmenetelükkel foglalkoznak, előre akarnak menni oda, ahova én nem akarok menni, ahogyan most a fizika és a földrajz órákra sietnek, képzeletükben már munkahelyekre, hivatalokba, gyárakba és üzemekbe igyekeznek, értekezletekre készülnek, táguló koponyájukra hol félrefésült, enyhén korpásodó haj tapad, hol csinosan fodrászolt frizura jeleskedik tudással bélelt fejükön, és ezekben a fejekben családanyai és családalapítói tervek szövődnek; akkurátusan fésült választékaik és dauerolt hullámaik alatt szövik tovább a szüleik szőtte hálót, és én nem kívánok ebbe a szövevényes társaságba tartozni. Aki cigizik és iszik és olvas, azzal nem számolnak, kívül esek a számításukon. Nem számolnak velem, mint családalapítóval, én nem számolok velük, mint családalapító, mert a családalapítók valójában csalásalapítók, idegen emberek kötnek mások, leendő gyerekeik bőrére szerződéseket, hogy ne csak ketten, hanem lehetőleg hárman-négyen legyenek idegenek. Építenek egy világot, egy eleve lerombolásra ítélt, álságos, hazugságokkal, becsapásokkal és cserbenhagyásokkal teli világot, egy szétfecsegett, de a mélyben néma világot, addig, míg fecsegésük ki nem fullad. Azután szavak híján ülnek a szétfecsegett nyelv csendbe fagyott romjain, a koloniál- és beépített szekrényeik, vagy a biedermeier szekrényeik között, egyre megy, a vitrinben a Kiváló dolgozó plecsnieikkel, vagy a falra szögezett családi címereikkel, egyre megy, ujjukon a karikagyűrűikkel, meg a vállalati elismerést vagy a családi hovatartozást bizonyító pecsétgyűrűikkel, egyre megy, a gyerekszoba falának támasztott, apró terítőkkel díszített colorstar televízió előtt, és azon morfondíroznak, kié lesz a beépített szekrény, kié a koloniál, kié a biedermeier, a tévé, a terítő, és kié a gyerekek. Ha cigizek, kicigizem magam ebből a világból, ha iszom, kiiszom magam belőle, ha olvasok, kiolvasom magam belőle, gondoltam. De a csajozás hátra volt.

Kicsajozni magam a világból, ez nehezen illet az alaposan kidolgozott életterv mozzanatai közé. Valami mozdul bennem, mozdul a sliccem mögött, melegszik, feszül és emelkedik, amikor megyek tízes éveim elején, az utcán és szembe jön egy nő. Nem tudom, mi a fasz van, mi mozdul. Mi a fasz nincs. A fütyim, így nagyanyám, a fütykösöm, így nagyapám, a pipilőm, így apám, mozog, de ez a mozgás idegen tőle, idegen ettől a testrészemtől, ez pisilésre van, és ha pisilnem kell, nem mozog, most meg igen. Ha pisilnem kell, szépen fogom, a vécécsésze fölé irányítom, vagy bárhol félreállok bokor, fa mögé és megszabadulok a feszítő, sárga anyagtól. Most nem kell pisilnem, de a pisilésre való szerv keményedik, nő egyenesen, ki akar törni a gatyámból, el akar érni valamit, nyújtózkodik, mint egy kis kar, jelentkezik, ahogyan az eminensek matek órán, mutatja, hogy tud valamit, amit én nem tudok. Mozog benned valami, mondják a tanárok néha az iskolában. Akkor sem tudom, hogy mi, most sem tudom. A tagjaimat általában én irányítom; ha menni kell, lépek, ha enni, megfogom a kanalat, ha aludni, becsukom a szemem, ha imádkozni, összekulcsolom a kezem, vagy épp ellenkezőleg, de akkor, nagyritkán, azt teszem, hogy nem teszem, nem lépek, nem fogom, nem csukom, nem kulcsolom. Akkor ez a tett, ez a nem. Vagy pedig vakarózom, rágom a körmöm, piszkálom az orrom, gömböt fújok a nyálamból, mozgatom a fülem, ezt szabad, ezt apámtól tanultam, vagy kibányászom a „baracklekvárt”, fütyülök, ha úgy tetszik, ha nincsenek ott, ha nem veszik észre. Köpködök. Mindenemet célszerűen és kedvem szerint mozgatom. Van, amikor a kettő egybe esik, van, amikor nem, megtanították, mit tegyek és mit ne, mindenről felvilágosítanak, hogy ezt szabad, azt nem szabad. Mindent szépen és rendesen kell csinálni. Amit nem szabad, azt is igyekszem szépen és rendesen; szép és rendes nyálgömböket fújni, szépen és rendesen fütyülni, szépen és rendesen köpködni, úgy, ahogy a Császár gyerek köpköd, turházik, tíz méterről eltalálja a fa törzsét szépen, rendesen. Ő köp, nem köpköd, minden egyes köpése összefogott, koncentrált teljesítmény, céloz és talál, ha csak úgy, az utcán, az aszfaltra köp, akkor gyakorol, edz, karban tartja a tudását, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. De a fütyülőmről fogalmam sincs. Azt szabad, vagy nem szabad csinálni, amit csinál? Külön életet él, teljesen befolyásolhatatlan, bizonyos nőket kitüntet figyelmével, öntörvényű antenna, veszi az adást, másokra oda se hederít. Ismeretlen és ismerős személyekre kíváncsi kiszámíthatatlanul. Felegyenesedik, mintha meg akarna érinteni valakit, máskor meg sem mozdul, oda se bagózik. Csak az a fix, ha meztelen nőt látok, pucér melleket. Sokáig csak egy pár pucér mellet a Ludas Matyiból kivágott karikatúrán; az ágyban egy félmeztelen nő, feltehetőleg az in flagranti kapott feleség, mellette egy férfi, nyilván a szerető, az ajtóban egy másik, valószínűleg a felszarvazott férj, alatta valami tréfás képaláírás, ami akkor sem érdekelt, és most sem emlékszem, csak a nő elnagyolt idomaira, a látvány delejező erejére, a nadrágomban felkeltett érdeklődésre, amikor a képet nézegetem, nézegetem és nem tudom mit tegyek a felkeltett érdeklődésemmel. Izgatottan, majd egyre tanácstalanabbul forgatom, a forróság és a keménység nem enyhül, nem lankad, nem tudom mit csináljak, a felkeltett érdeklődésemet a nadrágomban hagyom, nem nézem meg, nem vizsgálgatom, nem merem, a képet visszateszem a titkos dobozba, vissza a fiókba. A Ludas Matyi, mint szexújság. Ágaskodik a pipilőm, van, hogy szinte fáj, nem fér a bőrébe, azt hiszem, szétpattan, eltörik. Reggelente egyre többször lep meg, kicsi sárorrúdként kitámasztja a pizsamanadrágomat, aztán a sátor minduntalan átázik, belülről síkos nedvesség borítja, sötét folt terpeszkedik rajta, sűrű váladék. Ragad. Megvárom, amíg a rúd elfekszik újra, a foltot takargatom, felakasztom a pizsama felső alá, estére a nadrág megkeményedik, mintha ragasztót kentem volna rá, olyat, amit ecsettel kenünk a színes papírlapok hátára rajz órán. ,,Ne lepődj meg, ha nedves lesz a nadrágod néha reggel”, mondja apám egy alkalommal. Jó, mondom. Már meglepődtem párszor, nem lepődöm meg néha, ezt nem mondom neki, megszoktam ezt. Megszoktam valamit, egy ismeretlen erőt, titokzatos eredetű és célú szándékot, a testem kifürkészhetetlen terveit, ha tervek ezek a nappali-éjszakai akciók egyáltalán. Megszokom, hogy a testemben van valami, valaki, amit, akit nem ismerek. (....)

II.

...A csajozás nélküli csajozás után pompásan éreztük magunkat a mandulafa árnyékába támasztott nyugágyainkban, amikor apám a búvárszivattyúért indult csatába. Azzal a másnapos két centivel lebegtünk a föld fölött, amiért inni egyáltalán érdemes, gondoltam a kaszinó előtt. ,,Na, srácok, próbáljuk meg”, mondta apám úgy déli két órakor, a legnagyobb, alig se tűrhető hőségben, és apellátát nem ismerve kilépett a saját, ringlófa vetette árnyékából és elindult a kút irányába. Követtük. A barátom előzékeny vendégillemből csatlakozott, tudta jól, hogy az előző éjszaka alaposan előkészített, mára időzített mámor kínokba fordul hamarosan, de előérzeteit nagyvonalúan palástolta, a sokadszorra bukott ember pedig, én magam, aki megint elmulasztotta a mozdulatot, újfent ,,nem tett le semmit az asztalra", inkább széttártam üres kezeim, nem éreztem erőt, hogy apámmal szemben a képtelen körülményekre hivatkozzam, fellépjek a terve ellen. Úgy álltunk a búvárszivattyúban végződő zsinór végén, mint az orosz mesében a család a répába kapaszkodva. Másképpen, mintha egy hosszú pórázon sétáltatott és hirtelen elszabadult, ismeretlen rémületében magát a kútba vető, hatalmas eb gazdái lettünk volna, akik az állat nagyságához méltó, gigászi póráznak feszülnek, próbálják menteni a menthetetlent. A répa, a kutya, a búvárszivattyú nem mozdult, következésképp mi sem. Lábunkat keményen megvetettük, végeláthatatlan percekig küzdöttünk, amíg apám azt nem mondta, ,,na, jó, elég, pihenjünk”. Ekkor visszaballagtunk a fa alá, a nyugágyakba roskadtunk, a gravitációnak ellentartó két centis fölényünktől a csökönyös búvárszivattyú megfosztott minket nyomban. Szakadt rólunk a víz, a lábunk remegett, torkunk kiszáradt. Elszívtunk egy cigarettát. Tíz perc múlva apám ismét megszólalt, ,,na, jó, srácok, akkor próbáljuk meg újra”, és elindult a kút irányába. A barátom előzékeny vendégillemből tápászkodott fel, én a bukott ember vert helyzetéből, és húztuk a zsinórt, a kút szelleme azonban nem engedett, nem eresztette a búvárszivattyút. ,,Na, jó, elég, pihenjünk”, mondta a sikertelenségbe bele nem törődőn, ám a diadalhoz vezető utat az erőbeosztásban látva apám. Úgy járt el, mint akik valamilyen készülék, elektromos-apparát engedetlenkedésekor, hozzá nem értésük tehetetlenségében, a tanácstalanság kelepcéjében az ismeretlenre hagyatkoznak, magasabb erőket sejtenek a műanyag borítás mögött, bizalmukat vakon beléjük helyezik, és időről-időre bekapcsolják a szolgálatát felmondott hajszárítót, magnót, lemezjátszót, aztán csalódottan, de a reményt fel nem adva kikapcsolják, várnak egy keveset, közben persze izgulnak rendesen, mi történhet a fekete dobozban, majd megismétlik a benyomás, a felkattintás, az elhúzás mozdulatát. Ahogyan a rulettben, elég egyetlen egyszer, hogy nyerj, eltaláld a számot, elég egyetlen egyszer, hogy felzúgjon a hajszárító, elinduljon a tű a lemezen, megszólaljon a magnó, azt soha nem felejted el, gondoltam a kaszinónál. A jelenet négyszer zajlott le, minden izében ugyanolyan körülmények között; a tikkasztó meleg és apám eltökéltsége nem csillapodott, a mondat egyre csak ismétlődött, ,,na, jó srácok, próbáljuk meg újra”, aztán ,,na, jó, elég, pihenjünk”. Engedelmesen követtük apám utasításait. Nem adtunk hangot testünk vészjelzéseinek, a nagyüzem alegységeiben, a gyomorban, a fejben felzúgó szirénákat nem hangosítottuk ki, hiányzott a merszünk, amikor apám hirtelen, nem lebecsülve odaadásunkat és kitartásunkat, de erősítésért folyamodott. ,,Na, jó"-val kezdődő mondatán egy váratlan fordulattal korrigált, ,,na, jó", mondta, de a folytatás már szokatlanul csengett, ,,akkor lemegyek a Kisbagóért”, fejezte be, és a legnagyobb megkönnyebbülésünkre megindult ezúttal nem a kút, hanem a kertkapu felé, le az utcán a Bagóékhoz, és kisvártatva valóban megérkezett a Kisbagóval. Apró, fekete ember lépett a kertünkbe, a román hegyi pásztorokra emlékeztető móc külsővel. Szótlanul ragadta meg a zsinórt, állt be egykori játszótársa, az apám mögé a makacs búvárszivattyúért folytatott küzdelembe. Két rántás után a szovjet nagyipar terméke a lábunk előtt hevert. Kisbagó a legszélesebb körű elismerést kiváltó, önzetlen cselekedetét ellentételező kínálást csöndesen visszautasította, a sört, a fröccsöt és a limonádét, még a pohár vizet is elhárította. Ugyanolyan szűkszavúan távozott, ahogyan végrehajtotta a feladatot, mintha a lelke mélyén tudta volna, ennyivel tartozik nekünk az ötvenes évekért és a kecskékért.

Kisbagó az utca utolsó házából gyalogolt fel búvárszivattyút fogni, mert a hatvanas éveknek, a magántulajdont enyhébb törvénykezéssel sújtó intézkedései Bagóékat egy másik házhoz juttatták, így apámék berendezkedhettek a villa alsó szintjén, beköltözhettek a lenti szobába, miközben a felső két szoba fölött változatlanul Zsuzsi néni és Ödön nevű fia rendelkezett. Mindezzel egyidejűleg felszabadult a kert alsó része, Bagóékkal együtt a kecskék is elmentek, és a már belakott sátorhelyet apám nagybátyja és családja foglalta el. Ők szerencsétlenségükre a villa felső szintjén örököltek volna tulajdonrészt, egy szobát, ám a szoba kényelmét továbbra is Ödön és Zsuzsi néni élvezhette, panorámás kilátásában ők gyönyörködhettek, ha egyáltalán szemükbe ötlött a kilátás, mert Zsuzsi néni reggeltől estig a Hattyú vendéglőben mosogatott, Ödön pedig a Restiből a Balaton-partot közvetlen közelről figyelhette, ahol naponta rendelt, szintén reggeltől estig, fröccsöket. Zsuzsi néni és Ödön maradt a két szobában és a fedett, dupla vaskorlátokkal övezett teraszon. Jóindulatuk irányunkban nem változott, Zsuzsi néni ismert bennünket régről, a család a Hattyú hűséges vendégei közé tartozott. Az anya – fiú párosból csak a fiúnak, Ödönnek egész lényén elúrhodolt alkoholizmusa okozott fennakadásokat a villa nyári életében. Magam a fennakadásokat ritkán tapasztaltam. Belenőttem a helyzetbe. Amikor én megérkeztem a balatoni házba, Ödön már ott tartózkodott, érkezett naponta többször, délelőtt és délután kiszámíthatatlanul, ugyanennyiszer láttam távozó alakját. Ödön kék, pufajkaszerű munkaruhát viselt égető napban és kopogó esőben, fején szintén kék micisapkát, azzal a szabvány, három centis antennával a tetején, amelyről majd évekkel később mondjuk, hogy a részegek ennek a segítségével tájékozódnak. Akkor mondjuk ezt, amikor már félek, és félnek a többiek is, az osztálytársaim, a dülöngélő és megtorpanó, terjedelmes illatárnyékba burkolózott sötét figuráktól, a Körtér közeli söntésekből, elsődlegesen a Perc presszóból szkájkabátokban, hosszú ballonokban és kék pufajkákban hasítatott faként kizuhanó tagoktól. Apámnak is voltak ilyen sapkái, viszont azok „svájci sapkák” voltak. Apám ezeket az eső ellen rendszeresítette, kabátja zsebében tartotta készenlétben, s ha az időjárás úgy kívánta, felvette. Az ő antennája nem a részegek antennája volt, ez az antenna nem meredt az égnek, hanem elhajlott jobbra, szinte észrevétlenül a sapkába simult. Apám úgy hordta a sapkáját, mint az angol katonák a filmekben a hasonló, ám antenna nélküli sapkájukat, az egyik halántéknál feltolva, a másikon lehúzva, ellentétben a részegekkel, akik mindkét oldalon a fülük tövére húzták a sapkáikat, antennájuk alacsony egükbe fúródott, nyilván a tájékozódás végett. Ödöntől nem féltem, az antennáját mulatságosnak találtam. Nem értettem, miért baj az, hogy iszik. Mert mindig ezt hallottam, hogy az Ödön, az iszik. Ezt az egyszerű mondatot, ,,iszik", a családom, mindenek előtt anyám sokszorosította később, hallottam erről-arról feddő hangsúllyal: ,,iszik". Eszmélkedő értelmem egyre közelebb került a szó, pontosabban a hangsúly értelméhez; a sötét őszi délutánokon, iskolából hazamenet, zongoraóráról vagy edzésről jövet a Körtér és a Bartók Béla útszitáló fényében közlekedők, mintha csak a kocsmák között ingáznának állandóan, közlekedésük a helyek közötti imbolygásban állna kizárólag, „ékesen” adták értésemre, anyám miről is beszél tulajdonképpen. Aztán, amikor már én is, úgymond ittam és nem féltem a körtériektől – álltam köztük sörjeggyel a kezemben, a Don Kanyarban, ültem velük a Mészöly mélyvizében, és hallgattam a társaságukban a szintetizátorost a Tündében –, végképp tisztában lettem anyám félelmeivel. Anyámnak az ivászatot és az italos embereket, a végkimenetelt tekintve: az alkoholistákat illető szavai, égbekiáltó, együttérző, ám leginkább elmarasztaló, sőt megvető mondatai és a körtériek fekete serege mégsem rettentettek el ettől az időtöltéstől. Azt nem mondanám, hogy plusz kedvet csináltak, mégis, mintha csigázták volna az érdeklődésemet, miközben sötét félelmeim fokozatosan kifakultak, és anyám olykor nekem szegezett a kérdésére, ,,ugye nem iszol", félvállról és sértődötten válaszoltam, persze hogy nem. De Ödön esetében még fogalmam sem volt, miért volna baj, hogy ez a bácsi, aki, mint valami mellőzött rokon lakik itt velünk, iszik. Én is iszom, ha szomjas vagyok. Ő is. Én gyerek vagyok, ő felnőtt. Én málnaszörpöt, ő sört. Ha nagy leszek én is sört iszom, mint Ödön, vagy mint a nagybátyám meg a nagyapám. Ott hűtik a kútban a nagy vödör sörüket. Megisszák. Még a nagyanyám is iszik ebéd előtt egy pohárral. Ödön miért nem ihat?...